2010. augusztus 25., szerda

a zárójeleken kívül maradni

gyertek szavak, játszatok velem! nem tudok aludni, fáradt és egyedül vagyok, játszatok velem. negyvennégy betűkatonának vagyok én a kapitánya! és ha átállítom franciára?
(आ संसारात्...)

a csend éles lapjain egyensúlyozok, és összegyűrsz, ha belémlapozol.
(érted vajon, amit olvasol?)

építsünk valamit, gyertek, kinézek az ablakon, gyerünk betűk, tegyünk oda óratornyot, még inkább tengerpartot, tengerpartot, semmiből jövő, mindenhova jutó tengerpartot, szerelem szagú tengerpartot, ahol a homok elsimogatja utánad a lábad nyomát, és a csókok olyanok mint a hullámok.

(túl sokat olvasok a tengerről)

és madarakat, mindenhonnan jövő, sehova se jutó madarakat, akik kitörlik azt amire rászállnak, üresség marad utánuk, a villanydrót, amire rászállnak, lyukacsos lesz, mint amit megrágtak az egerek, a szikla, amelyet ellepnek, utánuk olyan marad mint a félig megevett sajt, üres semmik tátonganak rajta, és ezek a madarak felrebbentek már, és felém repülnek, én pedig kinyújtom a kezem, és éneklek nekik, mint a hófehérke a rajzfilmjében.

(akárhol is vagyok, az vagyok, amit hiányolok)

soha életemben nem dolgoztam még ennyit. a fáradságom egészen felnőtt, szocializált, udvarias. reggel kávé, délben kávé, este kávé, közben pedig mindig valamit, valamiért. én nem ismerem ezt az embert, ezt a nagyot, ezt a mártont, ezt a szőrösödő bal kanyart, aki nincs is úgy összegubancolódva mint én, múltja sincs neki semmi, csak jelen ideje van, és tevékenységei, be nem tartott kresz szabályai, logikus érvei, és sakkpartijai, amiken általában bisoppal kezd, és ha ki tudja hozni centerbe a két futóját, azt hiszi, nyert ügye van. én nem tudom ki ez, de fáradt vagyok undorodni tőle, védekezni sincs erőm, hát hagy jöjjön, csinálja amit akar. csak aludni nem tudok tőle. éjszaka ő kikapcsol, olyankor jövök én, és ott állok, elhasznált testtel, és nem jutok át az alvás gyengéd öntudatlanságába. olyankor jövök én, és az összes felesleges gondolat, vágy, vibrálnak a csöndben, és én kapaszkodnék az álomba, de nem lehet. nem tudok aludni. ébren vergődök át néha, mint akit vízbe mártanak, egy pillanatra elmerülök mélyen, de mire elengedném magam, és elfeküdnék az alvás kegyelmében, már arra ébredek hogy ébren vagyok megint. van erre ilyen tudományos magyarázat, amikor átesel a fáradságon; túl fáradt vagyok kipihenni magam, a ciklusom, ezt a szót olyan furcsa kiejteni, a ciklusom felborult, nappal aludnék, éjszaka nem aludnék, nappal nem lehet, éjszaka lehet, azt akarom, amit nem lehet.

(fél életem éber fele az enyém, álmodni csak veled lehet?)

ha a vágyaim, mint az ágoston kisautója, irányítható lenne jobbra, balra, szobán belül marad, amíg bírja az elem; ha nem jól kormányzom, és neki valaminek, a széklábának, a te lábadnak, hát istenem.

(isten! kurva keserű vagyok! csinálj valamit!)

van egy kisfiú a bölcsiben, a neve hugó, a haja szőke, a fogai jönnek. és sír. illetve; felületes hallgatónak sír. ha eltöltesz vele egy kis időt, feltűnik hogy ordít. semmi mást nem csinál; két fajta idő van, amikor ordít, és amikor mindjárt ordítani fog, ezek szakasosan, véletlenszerűen váltják egymást. szárazon, bevezetés nélkül ordít, a nyelvét felnyomja a szájpadlásához, a száján hagy egy résnyi lyukat, és ordít, ordít, azon a frekvencián, amitől a falak leomlanak, a fák kidőlnek, a hegyek kínjukban könyörögnek mohamednek, és a felnőttek kétségbeesetten ölelgetni kezdik, és azt a nyilvánvaló baromságot próbálják belesimogatni a buksijába, hogy 'nincs semmi baj, nyugodj meg baba, semmi baj' stb. tegnap este ébrenléti lefekvésemkor még ott ordított a fülemben, és ha csönd van, hallom most is. elképesztően idegtépő ez a fajta gyereksírás, míg fogom, ringatom és hazudozok neki (nincs semmi baj hugó, hagyd abba létszi, figyelj, ha nem hagyod abba eladlak, na jó, most kimegyünk a konyhába és beraklak a hűtőbe, hugó le fogom celluxozni a szádat!, stb) a zsigereimbe hatol, és azon kapom magam, hogy míg az egyik felem minden türelem, és gyerekszeretet ellenére visszaadná az apukájának úgy ahogy van (a szülő gyerek viszony miatti pszichés viselkedésbe most nem megyek bele) addig a másik felem ámultan nézi, és irigyli. mert azon kapom gyakran én is magam, hogy legszívesebben én is üvöltenék, vizenyős szemmel üvöltenék, állnék, ülnék, feküdnék és üvöltenék, míg végre valaki fel nem kap már végre az ölébe, és el nem kezd hazudozni valami szép, gyöngéd, jószagú hazugságot. nekem mennek a fogaim, de az is fáj. elkísér ez az üvöltés, meg az a tehetetlenség, ahogy öleled, és szörnyülködsz, mint valami finom kis szerkezeten, ami elromlott, ott visszhangzik belül, nagy csönd van, nagy csönd, összevagdosnak a csend lapjai, és ordítok, ordítok, meg írok.

(van egy búgó, alig hallható különbség a csönd, és a csend között)

Nincsenek megjegyzések: