egy ilyen filmet a magamfajta fickónak megmutatni, nagyjából mintha olajos hordón ülve gyújtanál rá; számítani lehet az eredményre. a kerekesszékkel való feszült viszonyom, és minden, mozgásvesztéssel járó állapottól való félelmem, és tiszteletem miatt minden filmtől ki tudok akadni, amiben mozgássérült van, hát még egy olyantól, aminek a főszereplője egy locked in szindrómában szenvedő férfi.
a történetet pár mondatban el lehet mesélni, de az effajta történetekben épp az a lényeg, ha érezni is tudjuk, nemcsak meghallgatni; és ebben a film rengeteget segít. van egy férfi, aki az elle főszerkesztője, és mondhatni tipikus sikerférfi típus; nők, akiket nem tud szeretni, autók, amiket meg tud venni, gyerekek, akikkel hétvégén együtt kell lenni, feleség, akit el lehet hagyni, és pénz, amiből minél többet lehet szerezni. ebből az állapotból érkezik meg egy másik állapotba, amiben a szemhéján és a fantáziáján kívül semmi mást nem tud mozgatni soha többé. elszámolás a múlttal, szembenézés a jelennel, a szkafanderrel, és megtalálni a továbbrepülést, a pillangót, választ arra a bizonyos kérdésre, hogy ezek után még mi késztet élni. és persze, mindezt leírni. ha már beszélni nem, hát pislogással; sorolják az ábécé betűit, és ott pislogunk, amelyik betűt fel akarjuk használni. pillantás-billentyűzet. ebből születik egy könyv, amiben mondhatni, ahány betű, annyi pislogás; egy könyv, amit szemmel írtak. erről a könyvről szól ez a film, és arról, aki mindezt belülről megírta (kvázi látta).
nem ez az első film, amit a haldoklásról, a halállal való viszonyról, és az elmúlásról forgattak; és nyilván nem is az utolsó. ezek a témák nehezen fekszenek, mozognak, vagy elevenednek (sic!) meg a vásznon, az ezzel foglalkozó mozikból vagy zsebkendőt nyitogató olcsó közhelyek, vagy zseniális, formabontó alkotások lesznek; az utóbbiból persze jóval kevesebb van, de még ebben a kevésben is kiemelkedő a szkafander és pillangó, az ozon féle utolsó napjaim óta nem tetszett ennyire erről szóló film. a belső tengerrel való párhuzam persze rögtön feltűnik, de itt pont az tetszett, ami ott nem; vagyis hogy végre nem erőltették túl a szájbarágást, és nem mentek át a giccs, a megmondás, és a lélek örök erejének csöpögő ábrázolásába.
a film jelentős részén használt egyes szám első személyes nézet, a pislogás, a könny, és a kóma utáni állapot vizuális megjelenítése zseniális, a festményszerű képi világa, a színek, (ahogy a rendező másik filmjénél is, a graffiti királyánál) és a gyors, feszes vágások teljesen rabul ejtik a nézőt, mondhatni szinte felszabadítják a téma súlyosságától; később ügyesen, és okosan vált fokozatosan külső nézetbe, nyitja ki a teret. talán csak a néha kissé közhelyes, bár ízléssel adagolt szimbólumokba lehet a végefelé belekötni, de a leomló gleccserekkel az összes ebbeli fenntartásom velük omlott, és úgy szippantott be ez a film, hogy alig láttam a könnyeimtől. nagyon ritkán, és nehezen sírok; hát megbecsülöm azt, aki megríkat.
ennél a filmnél fantasztikus hatása van a máskor annyira elcsépeltnek tűnő belső narrációnak is, és külön öröm, hogy így még humora is van; lehetfinom, cinikus-kesernyés humor, ami még jobban segíti a látottak emésztését. az alakításokról is lehetne szólni, de annyira erős a rendezés, hogy figyelni kell rá, hogy feltűnjön; a főszereplő sármos macsóból elvárhatóan profi módon lesz 'emberi zombi', mint ahogyan az őt körülvevő nők tekintete is illő módon fátyolodik a történet előrehaladtával. egyébként általában egyetértenék, és zavarna is, amit a narancs kritikusa is ír: hogy az ilyen mozikban a legfontosabb a szórakoztatás, a szépítés, hogy el ne forduljon a néző; azonban én megettem ezt a filmet, vele együtt emelkedtem, süllyedtem, küzdöttem, nevettem és sírtam, tehát ha moziban láttam volna, lehetne mondani, hogy megérte a mozijegy árát. így viszont a dvd-jét is. sőt.
a történetet pár mondatban el lehet mesélni, de az effajta történetekben épp az a lényeg, ha érezni is tudjuk, nemcsak meghallgatni; és ebben a film rengeteget segít. van egy férfi, aki az elle főszerkesztője, és mondhatni tipikus sikerférfi típus; nők, akiket nem tud szeretni, autók, amiket meg tud venni, gyerekek, akikkel hétvégén együtt kell lenni, feleség, akit el lehet hagyni, és pénz, amiből minél többet lehet szerezni. ebből az állapotból érkezik meg egy másik állapotba, amiben a szemhéján és a fantáziáján kívül semmi mást nem tud mozgatni soha többé. elszámolás a múlttal, szembenézés a jelennel, a szkafanderrel, és megtalálni a továbbrepülést, a pillangót, választ arra a bizonyos kérdésre, hogy ezek után még mi késztet élni. és persze, mindezt leírni. ha már beszélni nem, hát pislogással; sorolják az ábécé betűit, és ott pislogunk, amelyik betűt fel akarjuk használni. pillantás-billentyűzet. ebből születik egy könyv, amiben mondhatni, ahány betű, annyi pislogás; egy könyv, amit szemmel írtak. erről a könyvről szól ez a film, és arról, aki mindezt belülről megírta (kvázi látta).
nem ez az első film, amit a haldoklásról, a halállal való viszonyról, és az elmúlásról forgattak; és nyilván nem is az utolsó. ezek a témák nehezen fekszenek, mozognak, vagy elevenednek (sic!) meg a vásznon, az ezzel foglalkozó mozikból vagy zsebkendőt nyitogató olcsó közhelyek, vagy zseniális, formabontó alkotások lesznek; az utóbbiból persze jóval kevesebb van, de még ebben a kevésben is kiemelkedő a szkafander és pillangó, az ozon féle utolsó napjaim óta nem tetszett ennyire erről szóló film. a belső tengerrel való párhuzam persze rögtön feltűnik, de itt pont az tetszett, ami ott nem; vagyis hogy végre nem erőltették túl a szájbarágást, és nem mentek át a giccs, a megmondás, és a lélek örök erejének csöpögő ábrázolásába.
a film jelentős részén használt egyes szám első személyes nézet, a pislogás, a könny, és a kóma utáni állapot vizuális megjelenítése zseniális, a festményszerű képi világa, a színek, (ahogy a rendező másik filmjénél is, a graffiti királyánál) és a gyors, feszes vágások teljesen rabul ejtik a nézőt, mondhatni szinte felszabadítják a téma súlyosságától; később ügyesen, és okosan vált fokozatosan külső nézetbe, nyitja ki a teret. talán csak a néha kissé közhelyes, bár ízléssel adagolt szimbólumokba lehet a végefelé belekötni, de a leomló gleccserekkel az összes ebbeli fenntartásom velük omlott, és úgy szippantott be ez a film, hogy alig láttam a könnyeimtől. nagyon ritkán, és nehezen sírok; hát megbecsülöm azt, aki megríkat.
ennél a filmnél fantasztikus hatása van a máskor annyira elcsépeltnek tűnő belső narrációnak is, és külön öröm, hogy így még humora is van; lehetfinom, cinikus-kesernyés humor, ami még jobban segíti a látottak emésztését. az alakításokról is lehetne szólni, de annyira erős a rendezés, hogy figyelni kell rá, hogy feltűnjön; a főszereplő sármos macsóból elvárhatóan profi módon lesz 'emberi zombi', mint ahogyan az őt körülvevő nők tekintete is illő módon fátyolodik a történet előrehaladtával. egyébként általában egyetértenék, és zavarna is, amit a narancs kritikusa is ír: hogy az ilyen mozikban a legfontosabb a szórakoztatás, a szépítés, hogy el ne forduljon a néző; azonban én megettem ezt a filmet, vele együtt emelkedtem, süllyedtem, küzdöttem, nevettem és sírtam, tehát ha moziban láttam volna, lehetne mondani, hogy megérte a mozijegy árát. így viszont a dvd-jét is. sőt.
10/8,5
2 megjegyzés:
Ozon, igen. És akkor még egy, ami bár nem a halálról szól, de a szabad asszociációk már csak ilyenek: Hogy szeretsz?
arról is készült már bejegyzés, olvass visszafelé.
Megjegyzés küldése