az új években már csak az is jó, hogy az ember lelkiismeret furdalva folytatja ugyanazt, amit eddig csinált; naptáros gergő szerint elvileg ugye elsejétől változik valami, mást nem a számok, de az ember mélyén sokkal pogányabb kalendárium szerint működik a dolgok lassú vándorlása.
ezt csak azért mondom, mert hülye érzésem volt attól, hogy most elkezdtem (már megint? / még mindig?) ide írni, mintha attól, hogy kilences van a számsor végén, valaminek meg kellett volna változnia, mintha attól, hogy tavaly lett az idén, és idén a jövőre, már nekem se kéne ott tartanom, hogy (már megint? / még mindig?) blogot írok. és persze az ember (én vagyok az az ember!) mégiscsak ragaszkodik a naptáros gergő féle megoldáshoz is; valahol én komolyan hiszek benne, hogy az embernek az éve olyan lesz, mint amilyen az első napja, és az idióta összefüggésekben is látok valamit, miszerint hogy hol kezdem az évet, és hogy, és hol fejezem be, ésatöbbi; és éppen ezért, annak is biztos van valami fene nagy jelentése, hogy az év első napján, a hartyáni sötét erdő fele, szitáló hóesésben a kabátomra szállt, és ott is maradt
egy tökéletes hópehely.
huszonhat évem alatt (bocsánat, idén már huszonhét) egyszer sem láttam még, hogy egy hópehely tényleg olyan, mint amilyenre az oviban vagdosták a fehér köpenyű felnőttek a papírlapokat, és aztán kitették az ablakba, míg közben mi megpróbáltuk utánozni a műanyag nyelű gyerek ollóinkkal, és azt hittük, hogy sikerült. le kellene tudjam írni azt az érzést, hogy mennyire gyönyörű volt felfedezni azt, hogy még a szélei is olyanok, ahogy a karácsonyfánkon a dísz, ami hópehelyt mintázott; az erezete, a rácsai; hogy ott volt a vállamon maga a csoda, pár másodpercnyi égbekiáltó tökéletesség, ami új volt, és mégis ismerős; le kellene tudjam írni, de persze nem tudom, ezért dolgozz te is, képzeld el. vagy próbáljuk meg hasonlattal; körülbelül olyan lehetett, mint hogyha találkoznál egy boszorkánnyal, akinek tényleg vas orra van (!), és éppen seprűn lovagol, és persze nem is értené, hogy te miért csodálkozol ezen, hiszen ez ilyen. tehát a világ néha tényleg olyan mint az oviban? akkor mégiscsak érdemes élni? egy kicsit túl misztifikálom ezt a hópelyhet nem? eddig mindig csak összegubózott hópelyheket láttam, így külön, egyet sose; és gondold el, hogy ha az égből lehulló másodperceket se figyeltem meg eddig rendesen, mi a szart tudok én az életről? ez főleg akkor ijesztő, ha belegondolok abba, hogy gergő szerint kétezerkilenc van.
a másik, amin kiborultam mostanában, az a k.-ék; a barna volt az első barátom, kézen fogva rohangáltunk ötévesen csörögben. mostanra megházasodott: finn (!) lányt vett el, várják az első gyereküket. meg kellene tudjam bocsájtani magamnak, hogy ha én is ott maradok, abban a közegben, amiben persze semmiképpen nem maradhattam volna ott, akkor én is körülbelül itt tartanék; és persze semmiképpen nem tartanék akkor sem itt, de olyan jól esik ilyeneket mondani. csak amikor az ember ilyennel találkozik, elfeledkezik megfeledkezni arról, hogy végignézzen az életén, és pontosan észrevegye azokat a pontokat, amitől ő már végleg, és menthetetlenül ő maga lett, és nem valaki más. ha ezeket a pontokat összekötöd, szintén, mint az oviban, a gyerekkönyvekben, kiad valamilyen figurát; akkor még egyszerűbb volt, ugye, zsiráf jött ki, vagy elefánt, vagy efféle, mostanra árnyaltabb káosz; az vagyok én. vagy, ha már stoppolni, akkor erről azt írja a galaxis utikalauz:
'egy pillanatig elképzelte, hogy összeköti az útvonalát jelentő pontokat az égen, mint egy számozott pontokból álló összekötős, gyermekjátékot. remélte, hogy az Univerzum egy kedvező kilátást nyújtó pontjáról nézve egy igen-igen durva szót adna ki'
lehet nekem ezt: t ú l m i s z t i f i k á l t.
egyébként, ilyenkor mindig arra is gondolok, hogy van abban valami iszonyatosan megnyugtató is, ha az ember már látja azt az állapotot, amit semmiképpen nem érhet el; lehet, hogy én csak úgy találom meg a helyemet a világban, ha már kilövöm azokat a helyeket, ahol nem lehetek. mert a másik, akitől kiakadtam, szintén a k. család tagja, az ildi; ő azt csinálta, amit én, csak sokkal okosabban; tizennyolc éves korában lelépett abból a bizonyos közegből, ki a nagycsalád szentségéből, apja áldásából, lelépett a mennyország felé vezető útról, és azóta utazik, és csupa olyan dolgot csinál, amit én is szeretnék; mit ad isten, nemrég jött haza nepálból. nem ettől akadtam ki, hanem attól, hogy egy kerekesszékes fiúval elment alaszkába; most nézd meg. még székkel is lehet. lehet, hogy ha én is székbe kerülök, akkor lesz már tényleg annyira mindegy hogy elindulok (mástnem gurulok) az álmaim felé? például, szeretnék eljutni alaszkába (is).
a kérdés az hogy irigykedek-e, vagy felismerek. hogy már megint az akarok lenni, aki nem lehetek? hogy nincs bennem elég erő, arra, hogy az legyek, aki nem leszek? vagy hogy ez nem is rajtam múlik, tényleg, engem ilyenné formált a dolgok lassú vándorlása? és hogy ez a vándorlás, ez elvisz majd oda, ahol tényleg, elhozza nekem azt, akivel tényleg, és ha majd minden Tényleg lesz, akkor ezt a Tényleget is szétbontja ez a bizonyos lassú vándorlás, apró részekké szedi, és elmegy vele, míg én maradok, sokadmagammal, ha nem is alaszkában, de az antarktiszi hósivatagban?
látod, már megint itt vagyok, hogy ilyen teljesen felesleges dolgokkal koptatom, amúgy is megtépázott topom (lap!) billentyűzetét, és hiába van kilenc, nem látom hogy mi lett több nyolc óta. illetve, dehogynem. tavaly azt írtam az iwiwre (muhah) hogy olyan lesz az év, mint wendy rene, illetve a fallal szemben, amit azóta leszedtek már; és hinnéd e, bejött. persze, az univerzum egy kedvező kilátást nyújtó pontjáról minden bejön. idénre valamilyen perverz oknál fogva ezt linkeltem:
kíváncsi vagyok, milyen próféta fogta a vágólapomat. hogy lesz idén ez; csak apró, kicsi lesz az idei év, tényleg? hogy idén végre csak szelíden, apránként fognak elmenni belőlem azok amik el mehetnek, amiket elvisz a dolgok lassú vándorlása?
ezt csak azért mondom, mert hülye érzésem volt attól, hogy most elkezdtem (már megint? / még mindig?) ide írni, mintha attól, hogy kilences van a számsor végén, valaminek meg kellett volna változnia, mintha attól, hogy tavaly lett az idén, és idén a jövőre, már nekem se kéne ott tartanom, hogy (már megint? / még mindig?) blogot írok. és persze az ember (én vagyok az az ember!) mégiscsak ragaszkodik a naptáros gergő féle megoldáshoz is; valahol én komolyan hiszek benne, hogy az embernek az éve olyan lesz, mint amilyen az első napja, és az idióta összefüggésekben is látok valamit, miszerint hogy hol kezdem az évet, és hogy, és hol fejezem be, ésatöbbi; és éppen ezért, annak is biztos van valami fene nagy jelentése, hogy az év első napján, a hartyáni sötét erdő fele, szitáló hóesésben a kabátomra szállt, és ott is maradt
egy tökéletes hópehely.
huszonhat évem alatt (bocsánat, idén már huszonhét) egyszer sem láttam még, hogy egy hópehely tényleg olyan, mint amilyenre az oviban vagdosták a fehér köpenyű felnőttek a papírlapokat, és aztán kitették az ablakba, míg közben mi megpróbáltuk utánozni a műanyag nyelű gyerek ollóinkkal, és azt hittük, hogy sikerült. le kellene tudjam írni azt az érzést, hogy mennyire gyönyörű volt felfedezni azt, hogy még a szélei is olyanok, ahogy a karácsonyfánkon a dísz, ami hópehelyt mintázott; az erezete, a rácsai; hogy ott volt a vállamon maga a csoda, pár másodpercnyi égbekiáltó tökéletesség, ami új volt, és mégis ismerős; le kellene tudjam írni, de persze nem tudom, ezért dolgozz te is, képzeld el. vagy próbáljuk meg hasonlattal; körülbelül olyan lehetett, mint hogyha találkoznál egy boszorkánnyal, akinek tényleg vas orra van (!), és éppen seprűn lovagol, és persze nem is értené, hogy te miért csodálkozol ezen, hiszen ez ilyen. tehát a világ néha tényleg olyan mint az oviban? akkor mégiscsak érdemes élni? egy kicsit túl misztifikálom ezt a hópelyhet nem? eddig mindig csak összegubózott hópelyheket láttam, így külön, egyet sose; és gondold el, hogy ha az égből lehulló másodperceket se figyeltem meg eddig rendesen, mi a szart tudok én az életről? ez főleg akkor ijesztő, ha belegondolok abba, hogy gergő szerint kétezerkilenc van.
a másik, amin kiborultam mostanában, az a k.-ék; a barna volt az első barátom, kézen fogva rohangáltunk ötévesen csörögben. mostanra megházasodott: finn (!) lányt vett el, várják az első gyereküket. meg kellene tudjam bocsájtani magamnak, hogy ha én is ott maradok, abban a közegben, amiben persze semmiképpen nem maradhattam volna ott, akkor én is körülbelül itt tartanék; és persze semmiképpen nem tartanék akkor sem itt, de olyan jól esik ilyeneket mondani. csak amikor az ember ilyennel találkozik, elfeledkezik megfeledkezni arról, hogy végignézzen az életén, és pontosan észrevegye azokat a pontokat, amitől ő már végleg, és menthetetlenül ő maga lett, és nem valaki más. ha ezeket a pontokat összekötöd, szintén, mint az oviban, a gyerekkönyvekben, kiad valamilyen figurát; akkor még egyszerűbb volt, ugye, zsiráf jött ki, vagy elefánt, vagy efféle, mostanra árnyaltabb káosz; az vagyok én. vagy, ha már stoppolni, akkor erről azt írja a galaxis utikalauz:
'egy pillanatig elképzelte, hogy összeköti az útvonalát jelentő pontokat az égen, mint egy számozott pontokból álló összekötős, gyermekjátékot. remélte, hogy az Univerzum egy kedvező kilátást nyújtó pontjáról nézve egy igen-igen durva szót adna ki'
lehet nekem ezt: t ú l m i s z t i f i k á l t.
egyébként, ilyenkor mindig arra is gondolok, hogy van abban valami iszonyatosan megnyugtató is, ha az ember már látja azt az állapotot, amit semmiképpen nem érhet el; lehet, hogy én csak úgy találom meg a helyemet a világban, ha már kilövöm azokat a helyeket, ahol nem lehetek. mert a másik, akitől kiakadtam, szintén a k. család tagja, az ildi; ő azt csinálta, amit én, csak sokkal okosabban; tizennyolc éves korában lelépett abból a bizonyos közegből, ki a nagycsalád szentségéből, apja áldásából, lelépett a mennyország felé vezető útról, és azóta utazik, és csupa olyan dolgot csinál, amit én is szeretnék; mit ad isten, nemrég jött haza nepálból. nem ettől akadtam ki, hanem attól, hogy egy kerekesszékes fiúval elment alaszkába; most nézd meg. még székkel is lehet. lehet, hogy ha én is székbe kerülök, akkor lesz már tényleg annyira mindegy hogy elindulok (mástnem gurulok) az álmaim felé? például, szeretnék eljutni alaszkába (is).
a kérdés az hogy irigykedek-e, vagy felismerek. hogy már megint az akarok lenni, aki nem lehetek? hogy nincs bennem elég erő, arra, hogy az legyek, aki nem leszek? vagy hogy ez nem is rajtam múlik, tényleg, engem ilyenné formált a dolgok lassú vándorlása? és hogy ez a vándorlás, ez elvisz majd oda, ahol tényleg, elhozza nekem azt, akivel tényleg, és ha majd minden Tényleg lesz, akkor ezt a Tényleget is szétbontja ez a bizonyos lassú vándorlás, apró részekké szedi, és elmegy vele, míg én maradok, sokadmagammal, ha nem is alaszkában, de az antarktiszi hósivatagban?
látod, már megint itt vagyok, hogy ilyen teljesen felesleges dolgokkal koptatom, amúgy is megtépázott topom (lap!) billentyűzetét, és hiába van kilenc, nem látom hogy mi lett több nyolc óta. illetve, dehogynem. tavaly azt írtam az iwiwre (muhah) hogy olyan lesz az év, mint wendy rene, illetve a fallal szemben, amit azóta leszedtek már; és hinnéd e, bejött. persze, az univerzum egy kedvező kilátást nyújtó pontjáról minden bejön. idénre valamilyen perverz oknál fogva ezt linkeltem:
kíváncsi vagyok, milyen próféta fogta a vágólapomat. hogy lesz idén ez; csak apró, kicsi lesz az idei év, tényleg? hogy idén végre csak szelíden, apránként fognak elmenni belőlem azok amik el mehetnek, amiket elvisz a dolgok lassú vándorlása?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése