az igazság egy lekvár

pár nap betegség, fekvés az ágyban, és az arcodon új lehetőségek születnek. pár nap fekvés, lázasan, borotválkozás nélkül, és a tükör máris érdekfeszítő élménnyé válik. szinte sajnálom a lányokat, akik kimaradnak a borotválkozás - borostás hangulati ingadozásból; ők, szegények, kénytelenek drága pénzeket fodrászokba fektetni, hogy egy kicsit más hangulatú legyen a tükörképük; nekünk, középen lifegőknek, elég pár napig nem borotválkozni. pár nap betegség, láz, plafonbámulás, és utána egy nyomorult januári esőnek is úgy örülsz, mintha valami tavaszi erdőben járnál, virágzó fák és csicsergő madarak között; holott csak a sár freccsen rád, de legalább freccsen, basszus, ez maga a szabadság.

arra jöttem rá, hogy amikor kimozdul az igazság, és az embert igazságtalanság éri, abban épp az az igazság, hogy így kapja vissza azokat az igazságtalanságokat, amiket maga okozott. olyan persze nincs hogy nem okozott; ott van az arca, naponta megnézem az iwiwen, önmagában is igazságtalanság, hogy ilyen. a másiké, hogy nem ilyen. a harmadiké, hogy olyan. és most csak állóképekről, és arcokról beszélek. és van még szemed, hajad, nyakad, illatod, kezed, szád, ó és a többi, amiről már csak azért sem beszélek, mert érzékeny dolog ez a mai világban (vagy heterónak, vagy melegnek néznek, közben te meg lehetsz ufó is). tehát egy csomó mindened, amivel igazságtalanságokat okozhatsz, már azzal is hogy van; és persze ezek nem igazságtalanságok, csak nagyon finom, óramű szerű apró rezzenések, amik aztán ezer millió másik rezzenésen keresztül visszahullanak majd az rád, mint mesterművek apró rugói, szelíden rezegve és figyelmeztetve a nagy, az utolsó, a végső óracsörgéshez: háhá, a halálhoz! jóreggelt, hát persze hogy a szentimarci írja ezt. mindjárt elkergetem, de addig az a durva hogy ismerek egy szentesi mártont, és ha jól emlékszem, szegény egy fasz. mármint, gondolom minden értelemben.

a másik, hasonló baromi magvas gondolatom, hogy a szeretetnek semmi köze nincs az igazsághoz. szeretlek, de igazam van;ó, ez lófasz. szeretlek. az oké. igazam van. azis. két mennyire különböző dolog. ez persze papíron (sic!: monitoron!) jól hangzik, és egyszerűnek látszik, de az igazság az hogy ez az egyik legtávolabbi dolog az emberektől (tőlem is!). az igazság a legtöbb veszekedésnél az, hogy most épp nem szeretlek annyira, mint a saját igazamat, és éppen azért nem, mert nekem van igazam, tehát ő az enyém, te viszont nem, így könnyebb nekem azt szeretnem, ami legalább nem hagy el (hiszen az enyém), és amibe biztos vagyok (talán éppen mert nem hagy el) ellentétben veled. okosabb dolognak tűnik az ilyeneket szeretni mint téged, ez is egy igazságnak tűnik abban a pillanatban. és mindez persze nem zárja ki azt, hogy egyébként tényleg tökéletesen igazam van az adott dologban. ó ha valakit megtanulnánk úgy megszeretni, mint a saját igazunkat, sose hagynánk el. ugye hogy nem valódi szöveg, amit most olvasol, hanem sanzon dalszöveg? tudod, karádyt hallgatok, dúdold hozzá a dallamot. ha egyébként azt hinnéd, most valamiféle párkapcsolati problémákról beszélek; csak félig van igazad (félig szeretsz is?); valójában főleg anyámról, és a dávidról. istent lehet még ilyen könnyű, és jó szeretni, mint a saját igazát az embernek (amit érez), főleg ha hisz benne (mert akkor érzi is); isten nem hagy el, nem szűnik meg, nem múlik el, nem változik meg, ó, persze hogy egyből oda adják érte a földi örömöket a beavatottak; a többi hívő meg csak szép lassan adja oda. próbálok nem cinikus lenni. 'ha rikkancs lenne mesterséged', ígéri attila, 'hát segítnék kiabálni néked'.

istenem hogy szeretem józsef attilát egyébként. legalább egy ember is volt a sok költő között (a költők álltalában nem emberek; költők. az nem ugyanaz; ők költenek, és repülnek mint a madarak) basszameg. ő is először istent szerette (dolgaim elől rejtegetlek / istenem, én nagyon szeretlek), aztán magát (józsef attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek), aztán mást (nagyon szeretlek, hisz magamat / szintén nagyon meg tudtam szeretni veled) utána senkit (nagyon fáj), aztán talán mindenkit (tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél). hülye irodalomórákat tudnék én tartani, dejó hogy nem teszem. külön kár hogy helyesírást nem tanítok, csak azt buktatnám meg, aki nálam is több hibát vét; olyan meg nincs ezen a világon. magyarból is jó lennék, bazdmegokat ragoznánk halálra. bazd meg (te). basszameg (ő). basszátok meg (ti). basszák meg (ők). bassza meg már mindenki, akinek olyan csúnya szája van, mint a tanitóbácsinak (pedig annak aztán), az holnapra elolvassa a homéroszt. ámen.

mindezekből, és mindezek fölött még arra jöttem rá, hogy baromira sok alázatot kellene még tanuljak. és persze ebben már az is felfuvalkodás (milyen szép szó a fuvallat pedig, és hogy eltorzul ebben az összképben; felfelé való fuvallat okozás: felfuvalkodás, fúj!) miszerint én akarok magamtól tanulni alázatot, ami konkrétan azt jelenti, hogy gyáva kis pöcs vagyok, és félek attól, hogy nehogy az élet alázzon meg. persze megfog, de addigra már hátha tanulok majd annyi alázatot, hogy fel se veszem. naja.

arra is rájöttem (okos gyerek vagyok én) hogy hülye vagyok. az írással kapcsolatos dolgaimban sem volt igazam; nem arról kell írni, amiről érdemes. ugyanis, azt, amit érdemes leírni, abban épp az a poén, hogy konkrétan csak nagyon ritkán lehet leírni (és olyankor már nem is feltétlen érdemes). viszont ha megtalálod azt, ahogyan érdemes leírni azt, amit érdemes, akkor el tudod szórni mindenben; így, amikor írsz, írhatsz te akár egy buszmegállóról, egy lány szép szeméről (ósári!), politikáról (fúj!) drogról, szexről, zenéről, bármiről, benne lesz annak a valaminek az íze, amit leírni érdemes. olyan ez, mint erdélyben a palacsinta sütő néni; a lekvártól volt olyan kurvajó a palacsintája, de a lekvárját oda nem adta senkinek, vigyázott rá; és csak nagyon keveset kent a palacsintára. önmagában a palacsinta nem lett volna extra, és a lekvár önmagában túl sűrű; de így együtt hihetetlen finom. így megy az írással is; a fenének igyekszek annyira, hogy lekvárt öntsek mindenre. a lekvárt persze meg kell csináljam, de utána gyöngéden, tudva, hogy önmagamat is pazarlom vele, lágyan kell rákenjem mindarra, ami kijön a kezem közül. és ez nem csak feltétlenül az írás; igaz ez szinte mindenre.

sajó lászló tanít ilyesmikre; hihetetlenül tetszenek az egotripjei a narancsban. basszus, ez a fickó úgy ír a pályaudvarokról, mint más az elszakadt szerelmeiről; és lehet egy rozsdás, dohszagú, semmibemenő fémpárról is úgy írni, mint egy nő kanyargó combjairól. és hiába írsz egy nő kanyargó combjairól mégoly fennkölten, és magasztosan, művészien, meg a többi, ha nincs rajta az a bizonyos lekvár, amiről beszélek; sajó dolgainak ízében meg ott van mindig. és ez az, amit tud resti kornél, és nem tudja az esti, ó meg a többi, az önképében mindenképpen valami művészi dologba kapaszkodó, összegubancolódott tini, aki koptatja a billentyűjét holmi blog, és hasonlók okán; mű. ha művészi is, műízű. ha van is benne valami; nincs rajta lekvár. vagy mi a fene. egyébként is, mindegy is. néhány összetevőjét ismerem én is a saját lekváromnak, mire nagy a pofám. pedig nagy, mégha vége is a januárnak:

azt mondják, minél jobban leszarsz valakit, annál jobban ragaszkodik hozzád. hányok már ettől is. borzong a káosz bennem egyébként megint; olyan viharos napjaim vannak, hogy ihaj. alulról, felülről gőzölög bennem az őrület, és ilyenkor leginkább az a megdöbbentőbb, hogy hogy is hihetem én, néhanap, hogy élhetnék nélküle. mármint a saját pusztító őrületem nélkül. az elmúlást öleljük minden percünkben. idestova majd egy év után, újra beszéltem a márkkal; beindult a létezés mosógépe, forog a tárcsa, itt a szamszára, ismétlődik minden. szétszedtük egymást újra, de abban maradtunk újra, hogy beszélünk még. odabaszott most a színház is; ez esetben hármasban, még a dávid (!) is ott volt. ágota kristóf darabot néztünk meg, 'fáj', a nagy füzet című regénye alapján, és erről lehet sok mindent mondani, a végét fájlaltam én is, de nem az a lényeg, hanem hogy rajtunk maradt valahogyan ez a 'nem fáj' érzés, mint a színészeken a vörös festék. van a könyvben egy jelenet, ami hiányzott a darabból; hogy immúnisak legyenek arra is, egy héten keresztül a testvérpár állandóan azt mondja egymásnak hogy 'szeretlek' hogy ne jelentsen nekik semmit. szeretlekszeretlekszeretlekszeretlekszeretlekszeretlek, igen, nem fáj. kicsiben, nagyban, mintha ezt csinálnánk mindenben, mi emberek. az őrületemmel gyakorlom az elmúlást, hogy aztán mondhassam; nem fáj. felmegyek az adatlapjára heti egyszer, hogy szoktassam magam ahhoz, hogy nem, nem fáj.

'nem fájt, nem fájt / köszönöm a lekvárt' mondtuk annó az oviban. aztán azt hittük kijöttünk onnan, pedig csak újabbakba költöztünk; ovi a suli, ovi az egyetem, ovi a meló, ovi az otthon, ovi a külföld és a belföld, és ovi lesz a temető is. voálá. resti sose írna ilyeneket. de ilyet se, minthogy várom a tavaszt. hogy na majd az, az megoldja. de jó hogy az egyedüli felnőtt ezen a kurva világon, minden, ami nem emberi; az állatok, a madarak, a fák, a bokrok, és az istenek. azok komolyan veszik magukat; jön a tavasz, nagy komolyan, jön, aztán a nyár, majd az ősz, a tél is, mégha szép lassan szétszedjük is a köztük lévő különbségeket, és alig fogjuk észre venni, melyik épp melyik; de a változásokat mindig lehet majd tőlük várni. az esőtől. a hótól; ó istenem, vége a láznak, vége a sárnak. látod. jöhet a borotva, a nem alvás, és azok, akiknek hagytad, hogy élhessenek az arcodon.