elina hirvonen - hogy ő is ugyanarra emlékezzen

a nő a tányérra teszi a villát, kézen fogja a férfit, és kivezeti az esős utcára, onnan a szállodába, amelynek felső szintjéről az egész várost látni.
nyitott ablak előtt levetkőztetik egymást, ujjukkal és ajkukkal kitapogatják a bőr domborulatait, lágy hajlatait és a sebhelyeket. az ajtó zárva, az órák lassan telnek. a nő és a férfi úgy ismerkednek egymással, mintha nem lenne nyelv, nem lennének szabályok; mintha egy lakatlan világban találkoznának, ahol egyiküknek sem lenne múltja, jövője vagy gyomorszorító kötelezettségei. semmi más, csak a délutáni fény és a test, ahogyan újabb és újabb módokat talál a másik megismerésére.

na, hát ilyen ez a könyv. a hangsúly viszont nem a bőr domborulatain és lágy hajlatain van, mint ahogy szokás, ha egymás kitapogatására gondolunk, sokkal inkább a sebhelyeken. és elina azokról a sebhelyekről ír, amit borzasztó nehéz megmutatni, másiknak meg kitapogatni, és amik nem múlnak el soha, csak néha, azokban a lakatlan világokban, ahol a szerelmesek találkozhatnak: az idő sebhelyei ezek, vagyis a múltad.

mert milyen jó lenne, ha ő is ugyanarra emlékezne.

ez a könyv tehát nem a szerelemről szól, illetve dehogynem, ez is, mint minden, a szerelemről szól; a szerelmen keresztül a múlttal, és így a jelennel való szembenézésről. két ember egymásba szeret, egyikőjüket annának hívják, a másikat iannak, az egyik fiatal feltörekvő íróreménység, a másik negyvenes egyetemi tanár, az egyik finn, a másik amerikai; mindkettőjükre ránehezedik a családjuk, a gyerekkoruk, a múltjuk. a férfinek az apja, aki vietnámi hős helyett egy testi lelki roncsként érkezik vissza a háborúból, és ezáltal örökre rányomja a bélyegét a családjára, főleg az ideális apát kereső, elveszett, beilleszkedni amúgy is nehezen tudó kisfiára. a nőnek a bátyja, aki az apjuk jóakaró terrorja ellen először az erőszakba, aztán mindenféle szervezetekbe, később az őrületbe menekül, megbélyegezve ezzel a családját, és a családjának süllyedéséért saját magát hibáztató húgát.

a helyszín helsinki, az időpont pedig kétezer egy szeptembere. két ember elkezdi szeretni egymást, és ezen a szeretésen keresztül, mint valami meleg, terápiás fürdőben, feloldják és kioldják egymásból mindazt, amit nem lehet kivenni; a család, a hovatartozás, és a gyerekkor kiszolgáltatottságából jövő iszonyatot, az ezt feldolgozni próbáló kudarcot, és a jelen borzalmát, a terrortámadást, az amerikai elnök háborúját, az apa halálát, a testvér őrült kísérleteit, a magányt, a kitaszítottságot, a félelmet. két ember elkezdi szeretni egymást, és elkezdik szeretni egymásban azt, ahonnan, és ahogy jöttek.

nem tudom, hogy van e ilyen szerelem, de akárhogyis, borzasztó jó lehet. igazából máshogy fogalmazok; kell, hogy legyen ilyen szerelem, és jó, hogy ez a könyv megmutatja a lehetőségét. hogy milyen irtózatosan fontos lenne egymást szeretni. egymást így szeretni. és ez a könyv azt se hallgatja el, hogy mennyi mindenen kell keresztül mennie két embernek, hogy aztán megkapják azt a kegyelmet, hogy tudják egymást így szeretni. mintha nem lenne nyelv, mintha nem lennének szabályok.

arcomat a térdemhez szorítottam, és olyan fájdalmasan emlékeztem erre a karácsonyra, hogy igaznak kellett lennie. azt kívántam, hogy joona is ugyanarra emlékezzen.

elina precízen, kíméletlenül ír, súlya van a sorainak. nyomasztó, de visszafogott, lassú, filmszerű képekben festi fel hősei borzalmait, az ember gyakran leejti a kezéből a könyvet, hogy meg tudja emészteni az olvasottakat. az ízek, a fények, az állóképek mögött fortyogó érzésekről hemingway jutott eszembe, zseniálisak a leírásai. az okos lavírozás, ahogy belemegy, de mégis csak érinti a politikai, emberségi nézeteit, pedig külön tiszteletreméltó. olyan dolgokról mer írni, amikről az ember igyekszik nem beszélni, és úgy tud róluk írni, hogy érdemes elolvasni. meglágyul tőle valami az emberben, valami kemény, valami múlt, és kedve támad tőle kitapogatni a saját, és ezzel együtt a másik sebhelyeit is.

a pocsolya túloldalán volt a kifordított-ország, ahol az emberek az égen jártak, lepillantottak az alattuk elterülő földre. nappal aludtak, éjjel pedig virrasztottak, a felnőttek az udvaron fogócskáztak, a gyerekek az ablakokban könyököltek és fegyelmezték őket. főételnek fagylalttortát ettek, csokoládépudingot és medvecukorcsónakot, az utóétel barnamártás volt, krumplival megszórva. a boltban annyi játékot lehetett venni, amennyit csak akart az ember, és a játékokhoz pénzt adtak. az elnökök egymással háborúztak, és mindenkinek ingyen ennivalót osztottak. legtöbbet az afrikai gyerekek kaptak, akik dundin és jókedvűen pihentek a pálmafák alatt, és a fehér bőrű szolgák keverte turmixokat itták.
cipőm talpán lyuk van, beszivárog rajta a hideg víz, harisnyám és lábujjaim nedvesek. az autók felverik a sarat a nadrágomra, én meg a pocsolyában egy nő tükörképét nézem, aki lehetne valaki más, mint én.
a nő az ikertestvérem a kifordított-országban. ugyanolyan szemüvege van mint nekem, esőtől ázott haja és kopott szélű farmerkabátja.
válltáskájában diktafon, regény és laptop. egész napját egy nyugodt kávézóban töltötte, nézte az elhaladó kutyákat és ősz hajú asszonyokat. gyors ujjakkal nyomkodta számítógépe billentyűzetét, és megírta az újságcikkét. az írást befejezve elégedetten felsóhajtott, rendelt egy mokkakockát, és felütötte a regényt.