bár kétezer tíz hangzásilag továbbra is nagyon erős, a januári dömping óta például jött új groove armada (ritka szar, de kétséggel elismerem hogy nem a magamfajtának szánták, így biztos van aki odáig táncolja magát tőle), gorillaz (szokni kell, de egész jó), sade (olyan amilyennek lennie kell), peter gabriel (meglepő), efterklang (a régebbi szomorkodás nekem kedvesebb volt, de aki nem ismeri őket, az elolvadhat), under byen (nem nagyon tudok mit kezdeni vele), hogy csak a nagy neveket nevezzem néven, most mégis két tavalyi termést szeretnék ajnározni, célzatosan visszafogott karakterszámmal, amik, bár sok közük nincs egymáshoz, egy ponton mégis összekapcsolódnak.
a hip hop műfaj igen kényelmes talaj a lemeztologatóknak, mert viszonylag könnyű látványosan mixelni, ráadásul a váltások is igen jól állnak a stílusnak; de épp ezért tengernyi a kurva unalmas didzsé, és van pár utolérhetetlen atyaúristen (nem is dj shadowra gondolok, hanem például kid koalára vagy a mostanság unkle tagságit kapott psychonautsra), köztük pedig meglepően kevés a nem csak fanatikusoknak kellemes, és nem bosszantóan átlagos, tipikus mix. ráadásul én kimondottan viszolygok attól, ha valaki dj néven nyomul; nem is annyira divat mostanában, pedig régen özönlöttek a dj tégla, malter, vakarókanál nickű reménységek, és ha valaki azt hiszi, viccelek, googlézze ki, hogy ezek közül melyik a kakukktojás. ezek után nem sok jót vártam az elég lapos 'laid back' című dj funnel mixtől, az volt csak furcsa, hogy stílusra hip-hop-elektronikát adott ki a kereső, pedig ilyen címmel inkább valami naplementés giccsparádéra számítottam.
aztán a tracklistát böngészve repültek az előítéletek. milyen hip hop mix az, ahol heliost, tychot, boards of canadát, vagy telefon tel avivot hallhatsz, ráadásul még a magyar illetőségű gelkát is felfedezheted? a válasz egyértelmű; kurvajó. ráadásul, - persze - nem is hip hop ez, az elektronika, - márha az elmű-n kívül jelent még valakinek valamit - sokkal jobb szó rá, de úgyse a kategorizálás a lényeg. elképesztő, nyolcvan perces zenei utazás, az egyik legjobb mix, amit valaha hallottam, ha egyszer nagyfiú leszek, én is ilyeneket akarok gyártani, munkaidőben. hallhatunk az elektronika-jófajta beat-os hiphop mellett világzenétől kezdve a jamaikai dub-on, vagy a jazzon át az elképesztően szép ambientig mindent, a mixek gyorsak, pontosak és jók, és nem egy váltást vissza kellett tekernem, annyira tanulnivalón ügyes (tessék meghallgatni például a japán zongorista akira kosemura tengerparti zongorajátékát hogy műti át a koushnik beatjaira). a figura japán, nyilván majka helyett dj krush-on nevelkedett, de még így nézve is külön tisztelet, ismeretlen felvételeket és előadókat játszik, két előadót is köszönhetek neki, akiket rajta keresztül fedeztem fel, és e percekben is dobálom a kalapom tőlük, az egyik a culver city dub collective, akik épp úgy afrikaiak, mint jamaikaiak, és a mixben a didgeridooval összerakott számuk az egyik legkedvesebb pillanatom, a másik pedig a the abassi brothers, és velük meg is érkeztünk a második ajnározáshoz:
az idő múlásának egyik lassan érezhető veszélye, hogy egy idő után minden kezd hasonlítani mindenhez, és ez bizony gyakran épp annyira ijesztő, mint amennyire máskor megnyugtató. van az, amikor valakit most látunk először, de már olyan, mintha ezer éve ismernénk, pedig egyben soha, csak külön külön részeit, mozdulatait, mondatait; ilyesmi volt részemről az abassi testvérekkel való találkozás. a something like nostalgia már az első szám első percében hasonlított egy csomó mindenre, az american dollar elektronikus posztrokkolására, az epic 45 dallamvezetéseire, vagy az album leaf ritmus megoldásaira, mégis így egyben ilyet még soha. a testvérek nem lőnek túl a célon, nem lesz öncélú idézgetés mindenkitől, vagy soha el nem készülő filmekhez való háttérzene, nem is alszol el tőle, de megnyugtat, és ellazít; az a fajta zene, ami bekúszik a gondolataid közé, és nem megváltoztatja őket, csak simogatja. legjobban vonatokon működhet, késő este munkából hazafele, esetleg kora reggel, vagy a holdat bámulva, tehát mindenképpen ilyen érzelmileg befogadó állapotban. én a kezdő számtól ájultam el a legjobban, a háttér rádiós-lélegeztető hangjai szürreális álomvilágot teremtenek, míg a zongora dallam gyönyörű, egyszerű, olyasmi, amit az ember egy kézzel pötyögne a zongorán, az ölében ülő gyerekének. a másik favoritom a mr boe, ez a mandolinos megoldás elképesztő, automatikusan filmek kezdenek el forogni a szemhéjam mögött, ha meghallgatom. de számokat külön nem is érdemes kiemelni, az egész lemez egységes, fogása, íze, hangulata van, a message to bears óta nem voltam ennyire oda egy komplett albumért. külön öröm, hogy a tesók közül az egyiknek, ammannak van egy közösködése az öltönyös keresztény gitáros josh varnadoreval, amman/josh néven, egy ep erejéig, a végeredmény pedig valami olyasmi, mint a jósi - alex riceboy sleepse, az egyik számban ráadásul még a hammock is tiszteletét teszi; kevésbé öröm, hogy ezt ingyenesen nem nagyon lehetne megszerezni, ellenben itt van ez a kihalófélben lévő talányos bambuszmedve, és megosztja, hogy a fene vinné el.
aztán a tracklistát böngészve repültek az előítéletek. milyen hip hop mix az, ahol heliost, tychot, boards of canadát, vagy telefon tel avivot hallhatsz, ráadásul még a magyar illetőségű gelkát is felfedezheted? a válasz egyértelmű; kurvajó. ráadásul, - persze - nem is hip hop ez, az elektronika, - márha az elmű-n kívül jelent még valakinek valamit - sokkal jobb szó rá, de úgyse a kategorizálás a lényeg. elképesztő, nyolcvan perces zenei utazás, az egyik legjobb mix, amit valaha hallottam, ha egyszer nagyfiú leszek, én is ilyeneket akarok gyártani, munkaidőben. hallhatunk az elektronika-jófajta beat-os hiphop mellett világzenétől kezdve a jamaikai dub-on, vagy a jazzon át az elképesztően szép ambientig mindent, a mixek gyorsak, pontosak és jók, és nem egy váltást vissza kellett tekernem, annyira tanulnivalón ügyes (tessék meghallgatni például a japán zongorista akira kosemura tengerparti zongorajátékát hogy műti át a koushnik beatjaira). a figura japán, nyilván majka helyett dj krush-on nevelkedett, de még így nézve is külön tisztelet, ismeretlen felvételeket és előadókat játszik, két előadót is köszönhetek neki, akiket rajta keresztül fedeztem fel, és e percekben is dobálom a kalapom tőlük, az egyik a culver city dub collective, akik épp úgy afrikaiak, mint jamaikaiak, és a mixben a didgeridooval összerakott számuk az egyik legkedvesebb pillanatom, a másik pedig a the abassi brothers, és velük meg is érkeztünk a második ajnározáshoz:
az idő múlásának egyik lassan érezhető veszélye, hogy egy idő után minden kezd hasonlítani mindenhez, és ez bizony gyakran épp annyira ijesztő, mint amennyire máskor megnyugtató. van az, amikor valakit most látunk először, de már olyan, mintha ezer éve ismernénk, pedig egyben soha, csak külön külön részeit, mozdulatait, mondatait; ilyesmi volt részemről az abassi testvérekkel való találkozás. a something like nostalgia már az első szám első percében hasonlított egy csomó mindenre, az american dollar elektronikus posztrokkolására, az epic 45 dallamvezetéseire, vagy az album leaf ritmus megoldásaira, mégis így egyben ilyet még soha. a testvérek nem lőnek túl a célon, nem lesz öncélú idézgetés mindenkitől, vagy soha el nem készülő filmekhez való háttérzene, nem is alszol el tőle, de megnyugtat, és ellazít; az a fajta zene, ami bekúszik a gondolataid közé, és nem megváltoztatja őket, csak simogatja. legjobban vonatokon működhet, késő este munkából hazafele, esetleg kora reggel, vagy a holdat bámulva, tehát mindenképpen ilyen érzelmileg befogadó állapotban. én a kezdő számtól ájultam el a legjobban, a háttér rádiós-lélegeztető hangjai szürreális álomvilágot teremtenek, míg a zongora dallam gyönyörű, egyszerű, olyasmi, amit az ember egy kézzel pötyögne a zongorán, az ölében ülő gyerekének. a másik favoritom a mr boe, ez a mandolinos megoldás elképesztő, automatikusan filmek kezdenek el forogni a szemhéjam mögött, ha meghallgatom. de számokat külön nem is érdemes kiemelni, az egész lemez egységes, fogása, íze, hangulata van, a message to bears óta nem voltam ennyire oda egy komplett albumért. külön öröm, hogy a tesók közül az egyiknek, ammannak van egy közösködése az öltönyös keresztény gitáros josh varnadoreval, amman/josh néven, egy ep erejéig, a végeredmény pedig valami olyasmi, mint a jósi - alex riceboy sleepse, az egyik számban ráadásul még a hammock is tiszteletét teszi; kevésbé öröm, hogy ezt ingyenesen nem nagyon lehetne megszerezni, ellenben itt van ez a kihalófélben lévő talányos bambuszmedve, és megosztja, hogy a fene vinné el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése