kérem hagyják szabadon a biztonsági sávot...,        ezaz, most kell, most talán egy pillanatra mindenki idenéz, vagy pont nem, a faszt néznek, nem rájuk tartozik,          nézik majd úgyis, talán jobb lenne ha pont akkor, amikor már látom a fényt az alagútban, de lehet hogy egy kicsit még később,        ki tudja, mennyi időn belül áll meg egy ilyen gép,          lehet neki kéne futni a faltól, és a végébe ugrani, talán el tudok ugrani az alagút faláig, hogy biztosan sikerüljön,          de egyáltalán, az a fontos hogy biztosan sikerüljön?, lehet jobb lenne, ha nem sikerülne teljesen,        igen, csak félig, ahonnan még előre, hátra lehet történni,          intenzív osztályra kerülni mondjuk, esetleg pszichiátriára, ahol teletömnek gyógyszerekkel, megoldásokkal, reményekkel, a hatása talán úgyis meglenne, hogy lásd, megtettem érted,          de ez is baromság, nem érted teszem, neked ettől mi lesz jobb, magamért,        nem, magamért miért tenném, nem én vagyok ez már régen, semmit nem magamért teszek, ez is önhazugság lehet,          de pont ezekből az önmagukba visszaérő, összegörcsölődött mondatokból kellene kiugrani mégiscsak, magamért, érted, leszarom,            csak történjen valami végre, mintha az én kezemben lehetne valami történés, legalább ez, hogy elengedem ezt az oszlopot, és csak belesétálok, elegánsan,        jó lenne tudni, vajon megbánom-e, lesz e időm rá egyáltalán?,          mégiscsak jobb lenne, ha megbánástól függetlenül, sikerülne végigcsinálni, végre valamit teljesen végig, akárhogy is, de legalább lezárni a mondatot, jön a metró, ennyi, pont, pont,                hogy elmondhasd, évekkel, vagy talán csak hónapokkal később valakinek, akinek el fogsz ilyen dolgokat mondani,          - és aki talán ezt az egészet megkapja ilyen ugrások nélkül is -        hogy volt valaki, aki megtette miattad, de nyilván nem ezt fogod mondani, nem is miattad, találsz majd rá magyarázatot,          sosem értettél, hát miért pont ezt értenéd meg,          de én legalább kikerülnék már ebből, azért kellene megtenni, hogy ezzel tényleg ne egy legyek a sok közül, hanem az az egy, aki annyira, hogy megtette,            bár ki tudja, lehet lesz még egy ekkora barom, nem,              nem érted kellene ezt megtenni mégsem, miért pont ez találna el annyira, hogy olyan legyél, amilyen nem vagy, és ha olyan is leszel, ugyan mit érdekel akkor már ez engem,          ezaz, lehet mégsem szeretlek, hiszen az nem érdekel, ami már csak te vagy és én nem,      nem, nem szeretlek, önzőbb vagyok annál,          de akkor miért ez az őrjítő vágy, mindenhez, ami veled kapcsolódik, ahhoz is, hogy odakerüljek a sínek közé,              áram van benne, lehet már az is elég ha ráesek, de annál mégiscsak jobb lenne ha inkább a metró,        érdekes, az mennyire nem érdekel, hogy fáj e, az inkább, hogy mit fogok gondolni, milyen lehet ha egy gondolat tényleg az utolsó,          és ki a fenének fog számítani, nekem már gondolom mindegy lesz, hogy az utolsó volt e vagy sem, azután,              lehet az lenne a jobb, akkor már az lenne a jobb, ha túlélném, igen, következménye legyen, kórházi ágy, talán kóma, vagy valamilyen súlyosabb sérülés, milyen vonzónak tűnik,              talán kitörölne valamit, vagy megváltoztatna, vagy rájönnél hogy ennek súlya van,        de az a valószínűbb, hogy minden kezdődne elölről,          nem, bár előröl kezdődne, nem, minden csak folytatódna, a számonkérések, a bántások, a visszabántások, ezzel is csak zsarolni akartál, mondanád, súlyosabb lenne ez benned, mint az hogy engem szeretsz, és igazad is lenne,          egyébként se szeretsz,                  vagy mivan ha mégis, és pont ekkor derülne ki, a kórházi ágyon, látszana az arcodon, amikor leraknád a virágcsokrot, virágcsokor, ugyan,            nem, azt hiszem te nem is jönnél el, annyit érnék el vele, hogy kimozdítana a holtpontról, ez is megvolt,          tudnám azt, amit egyébként most is tudok, hogy baromság az ilyen, nem old meg semmit - és épp ezzel már meg is oldana valamit, ó hogy szeretem az ilyen ambivalenciákat, lehet miattuk érdemes élni - és tudnám biztosan azt is, amit most is tudok már, hogy te sem érsz meg ennyit,                úgy épülnék fel, hogy biztosan nem tennék többet ilyet, talán még egy darabig figyelnének, aktám lenne mindenféle intézményeknél, de kit érdekel,              nagyobb baj az hogy ha túlélném, akkor hiába tudnám azt hogy megtettem, tehát ért ez az egész annyit, hogy megtettem, azt is egyből tudnám, nem csak tudnám,    - a tudást el lehet felejteni -          nem, tapasztalnám is, hogy nem ér meg ez az egész annyit, erről is tudnám, végérvényesen, hogy ez sem az, és az hogy ugrottam, az sem az,      és mindez inkább csak afféle kínos emlékként maradna meg bennem talán, gyengeségem bizonyításaképp, vagy épp ellenkezőleg, az erőmre emlékeztetne, hogy én még erre is képes voltam, nem féltem megtenni, legyőztem a félelmet,      de ezaz, hogy bátorság e ez?,      egy perc sincs már, kimenni a falig, nekifutni, félre tenni minden gondolatot, és ugrani, mint valami szabadság felé, bátorság e ez?,        kérem hagyják szabadon a...,     vagy nagyobb bátorság kapaszkodni ebbe a kurva oszlopba, megvárni míg fékez a szerelvény, és felszállni, már megint, mint annyiszor, úgy hogy nem történt semmi, az emberek arcában az arcodat látni, kapucnit az orrig, tűrni, rejteni és várni, menni, várni menni,         ez a nagyobb bátorság, vagy ez a hülyeség, és az ugrás nem,     de valószínűleg mindenki, te is, azt mondaná, hogy ugrani baromság, és továbbmenni nem, miért érdekel engem hogy ki mit mond még mindig, ezt így nem lehet,       ezt hirtelen, tisztán, pillanatnyi elhatározásból kellene megtenni, mint ahogy az ember egyszercsak rájön, hogy van isten, vagy hogy elköltözik innen, magától, mint amilyen egy nyári csók, nem így agyonelemezve, tervezgetve,     az érzés az megvan, az mindig megvan, amikor rálépek a mozgólépcsőre, és elindulok lefele,       és egyszer csak, anélkül hogy végiggondolnék valamit, futni, ugrani, és kész,          ésszel mennyire tudom, hogy ez egy irtózatos baromság, dehát mint annyi dolognak, ennek sincs köze az észhez, mert érzem, valamit érzek, amiből mintha nem lenne más menekvés, pedig biztos van, de ez is bonyolult, összegörcsölődött, el kellene vágni igen, mint a gordiuszi csomót,     válaszd a szíved,           mintha ez lenne az érzelmekre való hallgatás, az érzelmek választása     ezaz, itt a metró, most,              nem,      ezt így nem lehet, majd a következőnél, lámpalázas vagyok,         ez nem lámpaláz,        csak nehogy ne történjen semmi, csak nehogy itt ragadjak az oszlopban kapaszkodva, mert mégis csak több eszem van ennél, vagy épp ellenkezőleg, nem tudom már,         csak nehogy az legyen ennek is a vége, mint mindennek, hogy beletörődöm, szétgondolom, aztán leírom, nehogy írás legyen a vége, a kurvaéletbe, mostanában mindennek írás a vége, hogy aztán elmondhasd, hogy nem vagyok más, csak üres szavak, és ezzel is szánalmassá váljak, mint ahogy mindennel,      de ezaz, hogy az ugrás is szánalmas, ó istenem mennyire kurvára szánalmas, mint ahogy az egész élet szánalmas,     az hogy semmi nem az igazi, mert az igazi annyira ott van mindenben, és mindenkiben, hogy néha lehetetlen megtalálni         mert nem igaz az se, hogy nem tudok nélküled élni, és az se, hogy tudok,      csak megoldásokat lehet találni, mint valami öregnéni a zoknikat, bestoppolni a szakadásokat, de sosem ugyanolyan cérnával,     mindig mással, hol jobbal, hol gyengébbel,      ezért kellene megtenni, hogy végre valami menthetetlen legyen, javíthatatlan,         a szerelmünkért kellene megtenni, hogy véglegessé tegyem, hogy lásd benne a gesztust, hogy nekem jelentett ez ennyit,       amit sose hittél el,      hogy ez nekem nem csak egy a szerelmek között, igen,     de ez se jó, mert valahol egészen biztos vagyok benne, most is, ahogy jön az újabb metró, hogy nem ez a szerelem,      nem az ugrás a szerelem, és nem is a kapaszkodás,      a szerelem ezek fölött, meg alatta van, mint valami isten, és akármit csinálok, csak bemocskolom,        ó ki a faszt érdekli már a szerelem, nem vagyok képes elfogadni hogy vannak dolgok amiket nem lehet már kijavítani, ezért akarok olyan dolgot csinálni, amit aztán biztosan nem lehet már kijavítani,      de ahhoz hogy javíthatatlan legyen, pontosan kell időzíteni,        vagy le kell tenni ezt az egészet,     megint elment a metró,      nem is néztem oda, gyáva vagyok hozzá, gyenge vagyok hozzá, bátor vagyok hozzá, erős vagyok hozzá, csak éppen hozzád nem való vagyok,       mert a szerelem nem a gyengék birodalma, mutattad az idézetet abban a kávézóban,      ha ugranék, lehet erős lennék,         lenézel, biztosan lenézel, ha most látnál is lenéznél, de vajon te mernél e ugrani,      mert ami nem öl meg az erősebbé tesz, ez is mekkora hülyeség már         de te erősebb vagy ennél, neked állandó belépőd lehet a szerelem birodalmába, de nekem talán csak az az esélyem, hogy ne dobjanak onnan ki, ahova rajtad keresztül beengedtek, ha ugrok,       ezzel kőbe, metróba, vérbe, akármilyen végletbe zárom ezt az egészet, és soha nem tudsz onnan kiirtani, mert a halottak felett nem lehet hatalmad bazdmeg,     akkor talán pár másodpercre nem tudnád becsapni magad és rá kényszerítenélek hogy belegondolj hogy mit veszítettünk, vagy hogy lehetett volna másképp is,       - istenem milyen önző vagyok, csak magamra gondolok -       de nem az lenne e a nagyobb erő, ha nem adom fel, és beszállok a metróba, és megyek utánad, újra és újra,        de minek, nem érsz meg annyit,       igen de a szerelem, a szerelem megér annyit?,          bár akkor meg azt lenne jó tudni, hogy ez e a szerelem, ez a kibaszott reménytelen, felesleges, huzatos, üvöltő valami, ami úgy megy és jön, mint ezen a kurva állomáson a metrók, hogy tényleg ennyire sok, és ennyire kevés-e a szerelem, és minden nagy szó, költők, írók, érzelmi langaléták mind buzik, és nem meghalni kell a szerelemért, csak elrágcsálni, mint valami rágót, örülni az ízének, amíg van, kiköpni, amikor már nincs, és nem mélyre nyelni, hogy ne feküdje meg a gyomrodat,           te mit tennél a helyemben, ugyan kit érdekel, hogy te mit tennél a helyemben,      önmagamnak kell lenni, neked az a férfi, mondtad, neked az a férfi aki vállalja a tetteit,      tessék, vállalom, ugrok,    vagy tessék, vállalom, megvárom, beszállok, leszarom, letagadom, megtanulom, túlélem, leírom,        vagy tessék, vállalom, előveszem a telefonom, felhívlak, de ugyan minek,        nem értenél ebből se semmit,     a vérből, abból talán igen, mint a gyerekeknek, nagy, látványos képekben lehet csak elmagyarázni neked valamit,      jó lenne tudni, mit értenél belőlem, ha elengedném ezt a kurva oszlopot,         és nem csak üres szavak lennének, nem csak beszélnék róla, sőt,     akkor nem mennék el innen, nem írnám le, csak pár másodperc lenne belőle, nem valami újabb nyavalygós önsajnáltatás,      egy tett, amit aztán lehet agyonragozni, vagy leszarni, de akkor is megtörtént,       akkor is megtörténnék veled,          jó lenne, ha biztosan szeretnélek annyira, hogy ne kelljen ezen gondolkozzak, hanem magától értetődő lenne ez az egész, mint a szép történetekben a szerelmeseknek,        jó lenne, ha biztosan nem szeretnélek annyira, hogy ne kelljen ilyenen gondolkozzak, hanem úgy szállék fel arra a kurva metróra, hogy vár a következő megálló,         hol a picsába rontottam el így, hogy ennyire nem magától értetődő semmi,         élni kellene, ezeknek utánajárni, igen, élni kellene, megélni a tönkremenést egyre jobban, okosabban,            nem élni kellene, hanem befejezni, újra gyerek lenni, pár pillanatra elveszíteni mindent annyira, hogy meg bírjam tenni, így az utolsó pár pillanatra, akárhogyis, de tisztának, igaznak lenni,       szavak, szavak,    most eszembe jutott az a barom mondás hogy az élet egy fagyi, csak tudni kell nyalni, anyátok faszát, miattatok kéne megtenni, hogy lássátok bazdmeg, hogy mennyire a nyaláson múlik,     mit értenétek belőle,       magamért, magamnak, magam,     amikor nem téged szeretlek, menthetetlenül magam maradok,         ezt kellene tudni méltósággal elviselni, el kéne innen menni, a mozgólépcsőn fel, bele az egészbe,      vállalni önmagamat, elengedni ezt az oszlopot, elengedni téged,       nem csinálni végleteket, végletesen csak azt, hogy én én vagyok,       amit te sosem értettél meg,       bár magadat se érted, miért értenél hát engem,         elmenni innen, beletörődni, szétgondolni, aztán leírni, hogy legalább írás legyen a vége, a kuvaéletbe, mostanában mindennek úgyis írás lesz a vége, hogy aztán elmondhasd, hogy nem vagyok más, csak üres szavak