vélle

nem megy az írás. ha múltkor azt mondtam, az írás olyan mint a szarás, most legyen olyan, mint a szülés; ha megfogan, ki kell hordani, aztán ki kell vajúdni. folyamatosan elvetélek újabban. torz, szerencsétlen korcsok jönnek ki belőlem, pedig nehéz vagyok tőlük, napvilágra kellene jönniük. kínomba visszaolvasom amiket régen írtam, hezitálok, lamentálok, guberálok a szavak közt, keresem mi hasznos.

persze, elkezdtem írni, tele kielégülési vággyal, és hiúsággal; nem csak úgy zúdítani, mint az utóbbi időkben, hanem fegyelemmel, figyelemmel, formába önteni. hogy profitáljak valamit, ebből a nagy szenvedésből, hogy építsek már valamit ebből a nagy összeomlásból. kínlódtam vele, faragtam jobbról, balról, több héten keresztül, de csak két bekezdés lett meg, és az is olyan, amit bárki meg tudott volna így írni, sőt. ráadásul, bár elvileg nem rólad szólt volna, de belekerültél ebbe is, és sajnos csak onnan kapott értelmet az egész. pedig nem akartam hogy benne legyél, nem akarom hogy itt legyél, és nagyon bántja az érzékenységemet, meg a hiúságomat is, hogy még mindig itt vagy, és hogy nem tudok másról, máshogy. meg egyébként is, ez az egész, annyira nevetséges már, és undorító.

most épp undorodom tőle, de sajnos ez sem jelent semmit; hullámzom, még mindig hullámzom, hol fel, hol le, hol messze tőled, hol teljesen benned, egyik percben jól vagyok, de a másikban elvesztem, hullámzom, és ez is nagyon dühít, mint ahogy az is, hogy annak idején azt a véleményt írtam rólad, abba az idióta baromságba, hogy olyan vagy, mint a tenger, és lám, tényleg olyan vagy, vagy én vagyok tőled olyan, nem is értem ezt az egészet.

nem ismerlek, persze, és általában ragaszkodok is ahhoz a felismeréshez hogy nem lehet egy embert megismerni, így tulajdonképpen teljesen mindegy hogy ismered e, vagy sem a másikat, csak érezni lehet, meg meg lehet vele tanulni bánni, mint ahogy a tengerészek a tengerrel. de megismerni baromság, és lehetetlen. ráadásul eléggé etikátlan is. annál is inkább, mert azt hallottam, a kacsától, aki még mindig pletykál, hogy azt mondtad rólam, hogy 'kiismertél, és már tudod hogy milyen vagyok', és ez úgy hangzott akkor, ahogy ült a kacsa abban a fotelben, és nézett közben bután, és ártatlanul, hiszen tudod milyen a kacsa, úgy hangzott ott, mint egy istenverte, megfellebbezhetetlen ítélet. és bevallom, bár ez is dühít, azóta sokat gondolkozom ezen.

hogy hogy lehettem ennyire hülye, hogy ezek szerint hagytam megismerni magam, úgy, hogy közben én nem ismerlek, és ez a legszörnyűbb, hogy nem tudom milyen vagy, nem tudom mással milyen vagy, és velem miért vagy ilyen kegyetlen, és azt se tudom, kegyetlen vagy e egyáltalán, vagy csak én teszlek azzá, vagy e valamilyen, egyáltalán, azonkívül, hogy szép vagy, borzasztóan szép, lényegtelenül szép, hiszen azt mindenki láthatja, vagy csak én teszlek azzá, amilyen most vagy, tehát az vagy, amivé teszlek, vagy te teszel engem ilyenné, és egyáltalán.

ezek felett persze folyamatosan lebeg, mint a poe novellában az inga, az a könnyen idevetett mondatod, hogy a szavak egyáltalán nem fontosak, és ezek pedig csak szavak, szavak, szavak. az egész életem csak szavak, írtad, és bölcsességed irigylésre méltó, hiszen, természetesen igazad van. igyekszek kilábalni a szavakból, mögéjük látni, megfogni, amit meg lehet, de az igazság az, hogy nem nagyon értek így se semmit. a szavakból, azokból még csak csak.

például ilyet olvasok:
'bizonyos beállítódásainkat is engednünk kell meghalni, ha lejárt az idejük, le kell mondanunk valamiről, ami életünkben kedvessé lett, ha elmúlt felette az idő. ha ezt nem tesszük meg, akkor a múlton csüggünk, és ez azt jelenti, hogy elzárkózunk a jövő elől, hogy valójában nem élünk többé. ebben a helyzetben is gyászolnunk kell.'

nem tűnik bonyolultnak. jó, gyászolok. tudom mit mondanál, márha mondanál egyáltalán valamit, mert az isten tudja hogy hol jársz már, de talán azt mondanád, így odavetve, hogy ezek is csak szavak. ettől függetlenül ez a hülye verena kast négy, egymástól szigorúan (hogy jön ide a szigor?) elkülönített fázist állít fel:
1. a tagadás fázisa
2. a feltörő érzelmek fázisa
3. a keresés és az elválás fázisa
4. új kapcsolat önmagunkkal és a világgal

hullámzok, persze, hol a kettes, hol a hármasban vagyok, menetelek a négyes felé. amikor megint beszorultam valami közé, amik belőled maradtak, és küldtem feléd a jeleket, te meg erre felhívtál; ilyenkor hajlamos vagyok hinni valami egészben, valami megváltoztathatatlanban, valami lényegben, kvázi istenben; nyilván ez a kettes fázis. máskor meg hányok tőled, kegyetlen vagy, hideg, fasz se tudja épp mire kellek neked, de csak undor marad utána, hamisság, és néha elborzadok, hogy mi lett belőled, nélkülem; ez meg a hármas fázis lehet.

számok, fázisok; szavak. mint amikor megkérdezik tőlem, hogy mégis mit szeretnék, te is ezt kérdezted, azt is az égtudja hogy épp miért, milyen hangulatodban, komolyan gondoltad-e, vagy ez is olyan pillanatnyi villanásfény, hogy mit szeretnék, és erre se merek válaszolni, nem is lehet, mert csak szavak ugye. pedig tényleg gyereket. igen gyerekeket szeretnék, minél többet, persze. milyen hülyeség ez, hogy mit szeretnék, persze, azt is, hogy elmúljon belőlem már ez az egész, hogy boldog legyek, minél többet, ha lehetne, hogy tudjam mit csináljak jól, hogy jól tudjak szeretni, és azt akit szeretni lehet, meg akit szeretni kell, nem ilyen elcseszett feleslegességeket, azt is szeretném, hogy meg tudjak elégedni azzal, amim van, hogy az legyen, aminek lennie kell, és igen, bár nyilván ezek is csak szavak, de egy pulit, basszameg, egy kis pulit, meg egy karosszéket, még mindig, és pár bőrkötéses könyvet, és talán egy nagyon gizda b & w méregdrága hifiberendezést, igen, még ezeket nagyon szeretném.

egyszer azt mondtad, hogy épp ott vagy, ahol tényleg fénylek, míg máskor csak villanásokra látsz olyannak. nem tudtam meg azóta se, hogy mire gondoltál, azt hiszem hogy épp gyerekek között lehettél. azt szeretném, hogy valaki vagy mögé lásson, vagy felgyújtsa a villanyt, amerre járok; és persze mondhatnád, hogy ezt nem mástól kell elvárni, de baromság, mert magamnak a fényemet épp annyira sejtem, mint a sötétségemet, és ha hiszed, ha nem, rajtad is múlik, hogy épp mit látsz meg belőlem. és aki szeret, az nem csak villanásra szeret, hanem sötétben is; igen, tényleg ilyen szép, romantikus szavakat is szeretnék. néha szégyellem, néha nem érdekel, néha pedig undorodok attól, hogy mindent leírok ide. te azt mondanád erre, hogy magamutogatás. nagyrészt. egy kicsi részt viszont kíméletlen távolságtartás, hangozzék ez bármilyen hülyén, és igen, önkielégítés. ehhez kell a távolság, ez az online én, aki az offline szemetesládája, szűrője, igaz barátja, ellensége, stb. borzasztó szánalmas hogy ide, neki írom ezt, és nem neked, de neked nem tudom, mert te nem vagy már az, és az offline marci sem az már, és ennek az egésznek csak pillanatokra van értelme.

offline nem engedhetem ezt magamnak. nem tudnék neked mit mondani. offline igyekezni kellene olyan dolgokat csinálni, amik másfele visznek. offline úgy kellene lennie, ahogy mondják; hogy 'jó fetrengeni a sárban, de a kérdés az hogy meddig, ha már nem szeretnél fetrengeni, akkor állj fel, és csináld azt amit szeretnél'. voálá. kelj fel, és járj, mondta jézus. egyszerű ez. fasznak kell túlbonyolítani. oszoljunk, mert nincs itt semmi látnivaló. hiszen tulajdonképpen iszonyú tipikus, érthető, és levezethető ez az egész, nincs ebben semmi bonyolult. a 'történetemben', az enyémben, a tiedben meg aztán pláne nincs, a 'történetünkben' már ha van ilyen, abban sincs. gyűlölöm ezt, és hiú vagyok. tovább akartam írni. gecire nem megy az írás; online se, hát még offline. te olyan vagy, hogy megtanítottad magadat arra, hogy ne kelljen az, ami én vagyok; megmondtad kerek perec, hogy te erős vagy, gecire erős, te nem fogsz kibukni. hát nem is buktál. és jól vagy, gondolom egyre jobban, mész, erősödsz, aztán majd vesztesz, újrakezdesz, úristen, annyira tipikus, és én se leszek művész attól, hogy éppen ellenkező irányba megyek, és mint valami dilinyós, próbálom összeszedni ami belőled maradt, mint az a kislány, a pipacsmezőn, a szétfújt pitypangot. megígértem neki, hogy megőrizzük hazáig, de csak öt lépésig sikerült. ötévesen vesz komolyan ilyet az ember igaz?

huszonhét évesen meg gyászol. már csak az bánt, tudod az bánt, hogy nem tudom hogyan kell így, és most szeretni, elnyeled az egészet. szeretnélek úgy szeretni, hogy örüljek neki, ha jól megy neked, és megtanuljak ebben csendbe tönkremenni; és ez az, ami offline jobban megy, mint online. erre kellene továbbírni a történetet. mostanában reggelente megmarad a számban az álom íze. fura ez; lehet a fogamban a lyukak, ott bújnak meg. egyszer tudod csókolóztunk. előfordul ez. de reggelre megvolt az íze; úgy egy kicsit nehéz. meg annak az álomnak is megmaradt reggelre a vas íze, amiben síneken megyek, bele egy alagútba, két sínpár, én kiválasztom az egyiket, belemegyek, sötét van, és a közepénél elkezd szembe jönni a vonat. a másikon kellett volna menni; előfordul ez. de ami borzalmas volt, amihez kellenének a szavak, így online, az az érzés, hogy elkezdtem futni, rohanni, félni, de valahogy lelassultam, és nem elfáradtam, hanem hirtelen mindegy lett, iszonyatosan mindegy, mindegy lett az is, hogy van másik sínpár, és választhattam volna azt is, mindegy lett az is, hogy elüt a vonat, vagy sem, borzalmasan mindegy lett minden, és valami borzasztóan érthető, és idegesítő módon ez összekapcsolódott veled, az offline 'történetünkkel', és apámmal, basszameg, azzal a válasszal, amit akkor mondott, amikor épp feléd mentünk, félúton szada után, és megkérdeztem tőle, hogy meddig volt boldog. le kellene tudnom írni, hogy úgy érzem, rohan felém mint egy gyorsvonat ez a mindegy, és nem jó vágányon vagyok, és sem magamat nem tudom kimenteni, se magamban téged, és mindez egyre inkább mindegy; és talán már csak itt online, itt számít, vagy csak itt merem kimondani, de legalább itt kéne szavakat csinálni belőle, mégis valamit, ami túlmegy ezen, amiből szappanbuborékok lesznek, és úgy pattannak szét a köveken, hogy előtte egy pillanatra legalább gyönyörű értelmük lett; és meg is születnek bennem, csillogó, olajos, szivárvány szavak, de nem tudom kiszedni őket, szétpukkannak, mire ideérnek, mert nem, nem megy az írás sehogyse.

a fa

a ház, amelyben élek, egy út közelében áll. az út kanyarulatában meg nő egy fa.

gyerekkoromban ez az út még közönséges mezei út volt, vagyis nyáron poros, tavasszal és ősszel sáros, télen meg havas, akárcsak a mező. most minden évszakban aszfalt borítja.

amikor fiatal voltam, az úton ökrös szekerek jártak, de csak hajnaltól naplementéig. az összeset ismertem, mert itteniek voltak. lovas kocsit ritkán láttam. most autók száguldoznak az úton éjjel-nappal. egyet sem ismerek közülük, felbukkannak valahonnan, aztán eltűnnek valamerre.

csak az a fa maradt ugyanolyan, tavasztól őszig zöld. az én telkemen áll.

írás jött az elöljáróságtól. „fennáll a veszélye annak — áll az írásban —, hogy nem egy jármű a fának rohan, mivel a fa útkanyarulatban áll. a fát tehát ki kell vágni.”

elszomorodtam. ami igaz, igaz. a fa valóban a kanyarban áll, autó meg egyre több jár az úton, és egyre gyorsabban, vadabbul. bármelyik pillanatban nekirohanhat valamelyik a fának.

fogtam hát a dupla csövűmet, leültem a fa alá, s ahogy az első autó fölbukkant, már lőttem is felé. de nem találtam el. viszont letartóztattak, és bíróság elé állítottak.

magyaráztam én a Tisztelt Bíróságnak, hogy csak azért nem talált a lövésem, mert már rosszul látok, de ha adnának szemüveget, biztosan nem hibáznék. de hiába magyaráztam.

nincs igazság. mert való igaz, hogy egy autó bármikor nekirohanhat a fának, és kárt tehet benne. de hogyha nekem adnának szemüveget és szolgálati lőszert, én szívesen ülnék ott, és őrizném a fát. minek mindjárt kivágni, ha van más mód is a baleset megelőzésére?

és alig kerülne az egész valamibe. az a kis lőszer tán csak nem olyan nagy kiadás.

(mrozek: ketchup. szenyán erzsébet fordítása)

pillanatkép

baromi fárasztó abba hinni / arra vágyni / arra várni, aki/ami* nincs.

(*a kívánt rész aláhúzandó)

?

azt játsszuk, hogy csak kérdezünk, kijelenteni, felkiáltani nem lehet; mehet?

egy ideig vicces, nem? figyeled? szerinted visszagörbíthetem a !-ket? miért megint pont pátkai az ősz? és miért nem tudok már lovagolni? és megint möbiusz, és miért eső? és miért jelent már mást? jelent valamit? jelentett valamit? valami? múltkor négy hónapot mondtam? és bazdmeg, ha egy év? ha még mindig ilyen a kávé, tejjel? azt kérdezték; a tárgya változik? minek? az ürességnek? akiről ez az egész nyomorult blog nem szól? nem szánalmas hogy nem? sportot űzök belőle? pályára kerültem, mint az elbaszott műholdak? te jobban csinálnád? minek megyek oda? minek van az iwiwen hírfolyam? egyáltalán még mindig ezek a kérdőjelek, hogy minek? szerinted mikor elég?

úristen, mi lett belőled, fidula? és, ha már itt tartunk, belőled mi lett, úristen? már egyáltalán nem is léteztek? vagy velem nem törődtök már? már egyáltalán nem is létezem?

az milyen, hogy a f, a f, lebénult arccal kórházba kerül, és a diagnózis sm? miért pont ő? és mit mondjak erre? mi közöm nekem hozzá? véletlen? kérdezni, kérdezni, kérdezni? és tegnap a pátkai ősz, a kócsagok, és a gát, a madarak, a lovak, a nagyothalló pistabácsi, és a kiabált szavak, szénaszag, és az egész felett az, hogy én most mi a fenét mondjak? és hogy ősz, kócsagok, horgászok, szagok, és, igen, itt még, a szúnyogok, és a mondatok; hogy úgy örül az életnek, és mindennek, és hogy így jobb minden, és megnyugodott, és én meg ott mellette, és beszélnem kellett volna, arról a szarról, hogy igen, mert most visszakaptál valamit, most újrakezdted, erre én is emlékszek, aztán elveszíted, mert az ember azt hiszi, hogy ilyenkor, hogy újrakezdi, más, amit újrakezd, mert végre észreveszi a kegyelmet abban, hogy újrakezdhette, és persze nem láthatja a kegyetlenséget abban, hogy így az elvesztést is újrakezdte, mint a szerelemek, amiket újrakezdhettünk, és amiket úgy veszítünk el, hogy újrakezdhettük, és hogy ettől sokkal jobban elveszítjük, mint amikor nem kezdtük el újra, mert az újrakezdést is elveszítjük, és hogy ennyivel más a mostani kávé, a mostani tej, hogy tavaly ilyenkor, ugyanez, minden, és a tárgya is, és hogy ezt valahogy el kellett volna mondani, hogy óvatosan, hogy nézz, láss, érezz, vedd be mindig a gyógyszered, és annak az istennek is, aki pátkát, a tavat, a kócsagokat, meg ezt az egészet, ha van, főleg, ha nincs, figyeljen már oda, hogy úgy maradhasson, a f., ezt is el kellett volna mondani, a f.nak hogy vigyázzon, az istennek, hogy vigyázzon, és magamnak, hogy vigyáztam volna, és vigyázzak, de nem, kérdezni, csak kérdezni, és aztán amikor ott kellett volna, az ősz, a kócsagok, a horgászok, és az a kurva október mindenhol, és a mondatok, és én csak ott megyek mellette, és hallgatok? és az milyen, hogy míg hallgatok, baromságokat beszélek? pont úgy, mint ahogy írok?

itt az írás olyan, mint a szarás? csak jöjjön már ki? és mi lesz abból, ami benn marad? mozog le-fel ott bent, mint a bélszelek? és teljesen sose jön ki minden, hiába szarok itt össze mindent? és az milyen, hogy az e. ki akarta próbálni, pengével, fürdőkádba, félcenti szélesen, vízszintesen? miért csak függőlegesen az igazi? és az milyen, hogy ezen keresztül, míg néztem a tátongó sebet, megint megértettem valamit, magamról? ezt a kibaszott nagy szánalmasságot, és kibaszott nagy bátorságot, hogy én is, pontosan így, pontosan ennyire, ezt megmertem; hogy sebem legyen, hogy súlya legyen, de ne nagyobb, mint amennyivel még megúszhatom? micsoda próbálkozások ezek, azokra a mondatokra, amiknek önmagunknak kellene a végére kerülni, pontnak? bátorság ez? gyávaság? azért tisztelem, tartom bátornak, mert mer szánalmasnak lenni? mintha lenne választása? ilyen dolog gödöllő felé a héven, a pad oldalára ülni? bátorság? vagy szánalmas? bátrabb elfordulni? és már megint, valaki mondja meg, jelent ez valamit? és ha semmit? te mersz szánalmas lenni? és hogy már megint meg kellett volna valamit kérdezni, de gyáván nem szóltam semmit; a gyógyszertárostól, amikor vettük a gézt, és ránézett a sebre, és az arckifejezése olyan lett, mint a seb, hogy meg kellett volna kérdezni, hogy, mit is? a gyógyszertáros tudja? hogy maga csinált ilyet, csókólom? maga tud jobbat? maga szerint gyógyszerrel egyszerűbb? diszkrétebb? vésővel? pizsamába, a harmadikról? ennek is megvannak a divatjai? mit lát a sebben, csókolom? orvosilag? a heget látja? a felsőoktatásban tengődő érzékeny értelmiségi csemeték szociális problémáját tetszik látni? az embert? a gyengeséget? az erősséget? fel kell nőni annyira, hogy ne kérdezzünk?

neked is volt olyan nagy, erős felnőtted, melletted, akitől kérdezhettél folyamatosan? apu, apu, miért nem esik le a hold? elhitted, amikor azt mondta: mert oda van szögelve? ki szögezte oda, apu, apu? neked azt mondta, hogy az amerikaiak? apu, apu, miért az amerikaiak? mert az amerikaiak mindenről azt hiszik, hogy pont rájuk esik? most is kérdeznél? tőle? de mit? már megint, minek? miért nem hagyod békén? hülye vagy? nem voltál ott, amikor osztogatták? neked is kellene ceruza, hogy megírd a bocsánatkérő leveled? mit akarnál még adni neki? dehát ha egyáltalán nincs szüksége rá? ennyire nem tudod, hogy kell szeretni? ez szeretés? azért adsz pont neki, mert ő vesz el a legtöbbet belőled? és aki neked ad, annak mikor fogsz adni? és mit? vagy inkább kérdezzek egyesszám egyes személybe? minek kérdezek ennyi fasságot? hol lesz ennek a vége? és miért nem tudok aludni? és miért álmodok ilyeneket? minek mentem megint erdélybe? és mit kaptam tőle? mit adok a gyerekeknek? és mit kapok? magamért megyek, vagy értük? és meddig bírom még? hát a hátam? és a fogam? mennyit kérdeztem már? és kitől? és szerinted megnyugodtam? azért írom? vagy olyan ez mint a színház? a nézőtől nyugszik meg a színész? és az író? megint a színház? ismered a darabot? ismered azokat is, akik előadják? lehet két előadás ugyanolyan? és nem lehet, hogy nekem pont az a bajom, amit az asztridnak magyarázok? nem lehet hogy mindig az a bajom, amit másnak magyarázok? én meg tudom mondani, hogy mi romlott el, és hol?

vissza kellene térjenek a felkiáltójeleknek? a kijelentéseknek? jobban meg tudnád becsülni őket, ezek után? meg tudsz becsülni valamit, valami után? most abbahagyom? jót játszottunk? ezt még megnézed?:

tetszett? vagy hiába, mert a blogom egy latrina?

mese, részemről írott dvdn

zuhanás

szerencsés voltam, ezt a filmet úgy néztem meg, hogy szart se tudtam róla, ráadásul nem is a moziünnepen; éljen. ezért tessék írott dvdken filmet nézni. most meg pár perccel a film után döbbenve olvasok hideget, meg meleget, és persze a legtöbbnek köze nincs ahhoz, ahogy én láttam, biztos az írott dvd az oka, moziban lehet minden más. és baromira örülök, hogy csak utólag lettem okosabb, mert így bizony nekem ez egészen nagy élmény volt, pedig az okosok szerint nem igazán szabadott volna. tehát tessék kiírni valahogy ezt a filmet (szólj a mesinek, neki van egy csomó ötforintos dvdje), megnézni valahol, és csak aztán tovább olvasni, márha érdekel még akkor persze, meg amúgy is. egyébként is tök jó idő van, fenének ülsz a gép előtt.

asszondja a narancs pl, és én a kövesnek majdnem mindig hiszek, hogy kész paradicsommadár a rendező; ebben igaza lehet. az előző filmje a sejt, tényleg egy szépen kifestett kifestő volt, én haragudtam is rá, bár eredeti dvdn láttam, lehet az volt a baj. a hatásvadászatot csak a lányokon vagy leírva szeretem, de akárki akármit mond, az is művészet, ha jól csinálják. a sejttel pont az volt a gond, ami viszont tetszik itt; hogy nem adott a látványon kívül semmit, üres fejű gyönyörűségnek tűnt, hiába akart nagyokat mondani, de a zuhanás meg már nem csak szép, okos is, én megettem mindent, amit mond, pedig úgy mondja, hogy mutatja a tenyerével hogy ne higyj neki, hazudik. hiszen igazi mesét látunk, tokkal, vonóval, lóval, szerecsennel, banditával, gonosszal, jóval, és persze pár királylánnyal is, ahogy illik. és naná hogy nem igaz semmi, még tanulság sincs, az egész csak arra jó, hogy egy kislány hozzon a kiégett kaszkadőrnek gyógyszereket. és hogy ez tényleg egy cseppet sem eredeti. de ki nem szarja le? bakker, közben mesélnek nekünk, mi leszünk a kislány, és úgy látjuk, hallgatjuk a mesét, szájtátva, ahogy már olyan rég elfelejtettünk mesét hallgatni; anyu ült az ágy előtt, és nem szabadott becsuknia a szobaajtót, hogy lássuk, amikor jönnek a farkasok. a mese gyönyörű, persze hogy hatásvadász, de gyönyörű, persze hogy az érzelmeidre hat, de amíg vannak érzelmeid, ez annyira nem baj, persze hogy giccses, meg minden, de ha egyszer máshogy nem lehet királylányt szabadítani, gonosz fekete izékkel kardozni, mindenféle naplementékbe lovagolni? egyébként is, mi vagyunk túl felnőttek.

ráadásul folyton megállítják a mesét, hogy megmutassák a másik mesét, a valóságot, a kórházat, a törött karú munkáskislányt, az élni nem akaró kaszkadőrt, a korszakot, és mindazt a csúnya, valóságos dolgot, amire jobb híján azt mondjuk hogy az élet. olvasom, hogy sokan ezért is bántják a filmet, hogy ez gyenge, meg láttak már ilyet, meg ilyesmi; baromság. persze hogy láttak már ilyet. persze hogy gyenge. ezt se kellene ilyen komolyan venni. azt már inkább, hogy a kislány elképesztően zseniális, mint a kislányok általában. simán lejátszik mindenkit, talán csak azért nem tűnik fel nagyon, mert itt a nagy csúnya felnőttek is gyerekekként kardoznak a mese részben, a valósággal meg úgyse tud senki mit kezdeni. a rendező se, a főszereplő se, a kislány se, a néző se, de mint mindig, most se ez az, ami igazán lényeg. jézusom, csak te hiányzol innen, kisherceg: ami igazán lényeges,... az már megvolt a ballagásodon. de érted. az persze gyanús, ha épp egy film mutogatja ezt, de akkor működik, ha lemegyünk gyerekbe, és mi leszünk a kislány. és úgy viszont tök jól. olvasom, hogy a kislány román, és hogy a rendezőnek annyira tetszett, hogy az se zavarta, hogy nem tud angolul; olvasom, hogy a kislánnyal elhitették, hogy a felnőtt színész tényleg ágyhoz van kötve. szemét fölnőttek. olvasom, hogy a rendező tök büszke arra, hogy az egész filmben nincs számítógépes trükk, minden helyszínt 'eredetibe' vettek fel, tehát vagy nyolcvan helyen jártak a világban. váó! a kislányt is magukkal vitték mindenhova? olvasom hogy a rendezőt onnan kéne ismernem, hogy ő csinálta az r.e.m. losing my relegion klippjét, nahát. tök jó, hogy most már te is olvasol ilyeneket, igaz?

akkor már olyanokat is olvassál, amiket most ideírok, minthogy nekem a legjobban az eleje és a címe tetszett, mármint ahogy kezdődik, és hogy épp ez a címe; leszarom hogy spike jonesos, (az unkle klipp megvan?) meg unikum reklámos, szerintem zseniális. végre egy olyan nagyívű, gyönyörű színekkel, szép képekkel, és epikus (az mekkora már, amikor kérdezi a kislány, hogy mi az epikus történet, és erre azt mondja a gaz csávó, hogy olyan történet, amiben szerelem van, rablók, és indiában játszódik - szegény shakespeare lecsúszott) történettel operáló film, ami nekem is tetszik. utoljára a nagy hal volt ilyen. a forrás borzalmas, a benjamin visszafelé játszódó élete kevés, a zuhanás közben viszont elfelejtettem a való világot, és bakker, ez a lényeg, mi másért írnának át az emberek egymásnak filmeket? (amíg nem lopnál autót, nem lopnál táskát, vagy tévét, addig nyomj a cancelre, amikor 99%ban lejött a film, mert bizony ez bűn, ahogy az írott dvd is, ne tégy ilyet légyszíves!)

soha

hogy nem tudom, eljön-e vagy nem jön el, amikorra ígérte, hogy felhív-e vagy sem, amikorra mondta, hogy nem tudom, gondol-e rám, vagy nem gondol, amikor nincs velem, hogy nem tudom, kellek-e neki, vagy nem kellek, miközben én vadul sóvárgok utána, hogy nem tudom, érez-e irántam valamit, vagy csak érdekből tapad rám, hogy nem tudom azt se, undorodik-e tőlem netán, és titokban letörli a nyálamat magáról, hogy nem tudom, fogcsikorgatva készül-e arra, hogy megcsókoljon és közben vak és süket tájakon hatol át, gyomrában félelemmel, hogy nem tudom, olyan-e, amilyennek látom, vagy egészen másmilyen, mert egyáltalán nem tudom, hogy különben milyen, hogy nem tudom, miért cselekszi azt, azt, amit cselekszik, sőt, tudom, hogy halvány sejtelmem sincs róla, miért teszi azt, amit tesz, hogy nem tudom, miért változik el az arcszíne, hogy miért nevet olyan törvénytelenül, hogy nem tudom, hazudik-e, amikor hazudik, vagy igazat mond-e, amikor igazat mond, hogy nem tudom, miért gyűlöli feneketlenül az egész világot, kezdve az anyján, folytatva a nővérén és befejezve az öccsén, hogy nem tudom, miért vagyok rosszul, ha nincs velem, hogy nem tudom, miért nevet úgy, mint egy hiéna, mint egy sakál, hogy orra felgyűrődik csontos arcán, hogy nem tudom, tudom-e még, amit egyáltalán tudok-e róla vagy a világról, hogy nem tudom, megtudom-e valaha, hogy mit gondol, mit hisz, mit remél, amikor nincs velem, vagy amikor velem van, hogy nem tudom, eljön-e vagy nem jön el, amikor megígéri, hogy nem tudom, gondol-e rám, amikor nincs velem, hogy nem tudok róla semmit, de semmit, s hogy ebbe a semmibe, mint egy hajótörött, a testi létezésén át belekapaszkodom, mint egy őrült, minél semmibb, minél elérhetetlenebb, annál jobban fuldokolva, hogy nem tudom, mi van a bőre alatt, amikor megtapintom, s hogy azt sem merem kimondani, mert ennél a mondatnál folyton megtorpanok, hogy azt sem merem kimondani, hogy szeretem, hogy szerelemmel szeretem, pedig szeretem, s ha ki is mondom, rögtön elbizonytalanodom, kihátrálok a mondatból, mint egy gyanús belső udvarból, ahol sötét alakokat vélek fölfedezni, mert nem tudom, hogy ez szerelem-e vagy egyszerűen csak a szerelem kívánása, semmi más, hogy mindezt nem tudom, hogy nem is tudhatom, nos, azt hiszem, hogy ez a sok pokoli nem egyetlen és végleges igen, egyetlen és könyörtelen állítás, amelyből már rég nincs kiút, ó, nem is volt soha.

(forgách - aki nincs)

felnőtt játszóház szakképzett gyerekekkel

pánikfalva

neked is volt olyan talponálló (tehát kocsmatöltelék?) műanyag katonád, amit tök jól esett megrágni (fontosak az orális tapasztalatok!), és aminek az istenért se mozgott semmije? (de igen, miután letörted, persze). neked farmod is volt? tehenekkel, meg folyton eldőlő kerítéssel? azta, a gazdag gyerek. traktorod is? baszki, egy szavad se lehet. de az téged is zavart mi, hogy az indi-ján mindig a bal karjával tartotta a békejobbot, a covboyod (így!) sose dobta el a lasszóját, a legelő lovad meg sose emelte fel a fejét? eddig nyomaszthatott a frusztráció miatta, de már vége! nyomás a moziba, itt a pánikfalva! van abban valami nagyon megnyugtató, hogy a mai hightech animációs izék között, ahol a dínó olyan élethűen kergeti a menyétet (!), hogy a néző azt hiheti, valójában a rendszergazdák haltak ki, és a mamutok fejlesztik a hetedik ablakot, a hülye francsziák nekikezdenek tologatós álbábfilmet csinálni, ahol a tűz animálása alig haladja meg egy gyufásdoboz rajzaiét.

az is nagyon megnyugtató, hogy nem csak hogy pénzt tudtak szerezni egy ilyesfajta játékházra (egy indiános szett, egy farmos szett, meg néhány elszállt vízi-ufó izé, a józsefvárosi piacon olcsóért be lehet az ilyet szerezni), de még a forgatókönyvírókat is elkerülte a producerek józan szakmai tapasztalata (egy ilyen baromságot nem lehet eladni!), így gyakran lehet olyan érzésünk, hogy vagy az alkotók fogyasztottak mindenféle csúnya dolgokat (könnyen lehet), vagy ezek amúgy is teljesen hibbant ötévesek (előfordulhat), vagy valójában a gyerekeikkel íratták a sztorit (bizony ez se kizárt). ebből aztán szép lassan induló fel, majd elszállás következik, egy covbojról (így!), meg egy indijánról, egy téglavásárlós weboldalról, egy szülinapos lóról, pár kötelező mellékszereplőről, minthogy postás, rendőr, farmer, feleség, meg a tehenek, szadista sarkkutatók, és némi idegen létformáról, akiknek mindenesetre jól nevelt francia neveik vannak. az is baromi megnyugtató, hogy ez a film egy pillanatra se akar többnek látszani, mint ami, semmi művészi, mélyenszántó mondanivaló, arról meg már nem az alkotók tehetnek, ha néha, mint mindenben, magunkra, ne adj isten, valami filmtörténeti klasszikusra ismerünk.

a hangulat, a történet, de még a humor is ismerős lehet annak, aki szokott pöttömökkel játszani, mint minden gyerekjátékban, itt is tökéletesen kijön a felnőtt élet kiforgatott paródiája; az olyan zseniális pillanatokért, mint hogy hogy fürdik egy covboy (így!), hogy issza a farmer a kávét, és hogy mulat egy postás, a felnőtt a leghálásabb, nyújtogathatja a nyelvét önmagára. így aztán a lehető leghasznosabb dolog történhet a nézővel, ha kiváltja a mozijegyet; lekuporodhat egy terepasztalhoz játszani, tologatni, húzni, vonni, egy ötéves szemével látni az életet, amihez csak a kedvéért, hogy ne érezze elveszettnek magát, egy aranyos romantikus vonalat is mellékeltek, meg némi kikacsingatást, hogy azért nem csak hogy ő volt egyszer gyerek, de a gyerek is volt ám egyszer felnőtt, csak abbahagyta, mert minek. szegény felnőtt az elején még csak húzza a száját, hogy mit keres ő itt, meg hogy néz ez ki, meg egyébként is, nem ér ő rá az ilyenekre, de aztán csak úgy hagyja ott a mozit, hogy kezéből pisztolyt formázva pufogna a csúnya rendőrökre, akik az istenért nem akarják átengedni biciklivel a margit hídon.

(akinek egyébként ennyi nem elég, azt összekisfilmezhetik a jutubon az alkotók)