a fa

a ház, amelyben élek, egy út közelében áll. az út kanyarulatában meg nő egy fa.

gyerekkoromban ez az út még közönséges mezei út volt, vagyis nyáron poros, tavasszal és ősszel sáros, télen meg havas, akárcsak a mező. most minden évszakban aszfalt borítja.

amikor fiatal voltam, az úton ökrös szekerek jártak, de csak hajnaltól naplementéig. az összeset ismertem, mert itteniek voltak. lovas kocsit ritkán láttam. most autók száguldoznak az úton éjjel-nappal. egyet sem ismerek közülük, felbukkannak valahonnan, aztán eltűnnek valamerre.

csak az a fa maradt ugyanolyan, tavasztól őszig zöld. az én telkemen áll.

írás jött az elöljáróságtól. „fennáll a veszélye annak — áll az írásban —, hogy nem egy jármű a fának rohan, mivel a fa útkanyarulatban áll. a fát tehát ki kell vágni.”

elszomorodtam. ami igaz, igaz. a fa valóban a kanyarban áll, autó meg egyre több jár az úton, és egyre gyorsabban, vadabbul. bármelyik pillanatban nekirohanhat valamelyik a fának.

fogtam hát a dupla csövűmet, leültem a fa alá, s ahogy az első autó fölbukkant, már lőttem is felé. de nem találtam el. viszont letartóztattak, és bíróság elé állítottak.

magyaráztam én a Tisztelt Bíróságnak, hogy csak azért nem talált a lövésem, mert már rosszul látok, de ha adnának szemüveget, biztosan nem hibáznék. de hiába magyaráztam.

nincs igazság. mert való igaz, hogy egy autó bármikor nekirohanhat a fának, és kárt tehet benne. de hogyha nekem adnának szemüveget és szolgálati lőszert, én szívesen ülnék ott, és őrizném a fát. minek mindjárt kivágni, ha van más mód is a baleset megelőzésére?

és alig kerülne az egész valamibe. az a kis lőszer tán csak nem olyan nagy kiadás.

(mrozek: ketchup. szenyán erzsébet fordítása)