nem megy az írás. ha múltkor azt mondtam, az írás olyan mint a szarás, most legyen olyan, mint a szülés; ha megfogan, ki kell hordani, aztán ki kell vajúdni. folyamatosan elvetélek újabban. torz, szerencsétlen korcsok jönnek ki belőlem, pedig nehéz vagyok tőlük, napvilágra kellene jönniük. kínomba visszaolvasom amiket régen írtam, hezitálok, lamentálok, guberálok a szavak közt, keresem mi hasznos.
persze, elkezdtem írni, tele kielégülési vággyal, és hiúsággal; nem csak úgy zúdítani, mint az utóbbi időkben, hanem fegyelemmel, figyelemmel, formába önteni. hogy profitáljak valamit, ebből a nagy szenvedésből, hogy építsek már valamit ebből a nagy összeomlásból. kínlódtam vele, faragtam jobbról, balról, több héten keresztül, de csak két bekezdés lett meg, és az is olyan, amit bárki meg tudott volna így írni, sőt. ráadásul, bár elvileg nem rólad szólt volna, de belekerültél ebbe is, és sajnos csak onnan kapott értelmet az egész. pedig nem akartam hogy benne legyél, nem akarom hogy itt legyél, és nagyon bántja az érzékenységemet, meg a hiúságomat is, hogy még mindig itt vagy, és hogy nem tudok másról, máshogy. meg egyébként is, ez az egész, annyira nevetséges már, és undorító.
most épp undorodom tőle, de sajnos ez sem jelent semmit; hullámzom, még mindig hullámzom, hol fel, hol le, hol messze tőled, hol teljesen benned, egyik percben jól vagyok, de a másikban elvesztem, hullámzom, és ez is nagyon dühít, mint ahogy az is, hogy annak idején azt a véleményt írtam rólad, abba az idióta baromságba, hogy olyan vagy, mint a tenger, és lám, tényleg olyan vagy, vagy én vagyok tőled olyan, nem is értem ezt az egészet.
nem ismerlek, persze, és általában ragaszkodok is ahhoz a felismeréshez hogy nem lehet egy embert megismerni, így tulajdonképpen teljesen mindegy hogy ismered e, vagy sem a másikat, csak érezni lehet, meg meg lehet vele tanulni bánni, mint ahogy a tengerészek a tengerrel. de megismerni baromság, és lehetetlen. ráadásul eléggé etikátlan is. annál is inkább, mert azt hallottam, a kacsától, aki még mindig pletykál, hogy azt mondtad rólam, hogy 'kiismertél, és már tudod hogy milyen vagyok', és ez úgy hangzott akkor, ahogy ült a kacsa abban a fotelben, és nézett közben bután, és ártatlanul, hiszen tudod milyen a kacsa, úgy hangzott ott, mint egy istenverte, megfellebbezhetetlen ítélet. és bevallom, bár ez is dühít, azóta sokat gondolkozom ezen.
hogy hogy lehettem ennyire hülye, hogy ezek szerint hagytam megismerni magam, úgy, hogy közben én nem ismerlek, és ez a legszörnyűbb, hogy nem tudom milyen vagy, nem tudom mással milyen vagy, és velem miért vagy ilyen kegyetlen, és azt se tudom, kegyetlen vagy e egyáltalán, vagy csak én teszlek azzá, vagy e valamilyen, egyáltalán, azonkívül, hogy szép vagy, borzasztóan szép, lényegtelenül szép, hiszen azt mindenki láthatja, vagy csak én teszlek azzá, amilyen most vagy, tehát az vagy, amivé teszlek, vagy te teszel engem ilyenné, és egyáltalán.
ezek felett persze folyamatosan lebeg, mint a poe novellában az inga, az a könnyen idevetett mondatod, hogy a szavak egyáltalán nem fontosak, és ezek pedig csak szavak, szavak, szavak. az egész életem csak szavak, írtad, és bölcsességed irigylésre méltó, hiszen, természetesen igazad van. igyekszek kilábalni a szavakból, mögéjük látni, megfogni, amit meg lehet, de az igazság az, hogy nem nagyon értek így se semmit. a szavakból, azokból még csak csak.
például ilyet olvasok:
'bizonyos beállítódásainkat is engednünk kell meghalni, ha lejárt az idejük, le kell mondanunk valamiről, ami életünkben kedvessé lett, ha elmúlt felette az idő. ha ezt nem tesszük meg, akkor a múlton csüggünk, és ez azt jelenti, hogy elzárkózunk a jövő elől, hogy valójában nem élünk többé. ebben a helyzetben is gyászolnunk kell.'
nem tűnik bonyolultnak. jó, gyászolok. tudom mit mondanál, márha mondanál egyáltalán valamit, mert az isten tudja hogy hol jársz már, de talán azt mondanád, így odavetve, hogy ezek is csak szavak. ettől függetlenül ez a hülye verena kast négy, egymástól szigorúan (hogy jön ide a szigor?) elkülönített fázist állít fel:
1. a tagadás fázisa
2. a feltörő érzelmek fázisa
3. a keresés és az elválás fázisa
4. új kapcsolat önmagunkkal és a világgal
hullámzok, persze, hol a kettes, hol a hármasban vagyok, menetelek a négyes felé. amikor megint beszorultam valami közé, amik belőled maradtak, és küldtem feléd a jeleket, te meg erre felhívtál; ilyenkor hajlamos vagyok hinni valami egészben, valami megváltoztathatatlanban, valami lényegben, kvázi istenben; nyilván ez a kettes fázis. máskor meg hányok tőled, kegyetlen vagy, hideg, fasz se tudja épp mire kellek neked, de csak undor marad utána, hamisság, és néha elborzadok, hogy mi lett belőled, nélkülem; ez meg a hármas fázis lehet.
számok, fázisok; szavak. mint amikor megkérdezik tőlem, hogy mégis mit szeretnék, te is ezt kérdezted, azt is az égtudja hogy épp miért, milyen hangulatodban, komolyan gondoltad-e, vagy ez is olyan pillanatnyi villanásfény, hogy mit szeretnék, és erre se merek válaszolni, nem is lehet, mert csak szavak ugye. pedig tényleg gyereket. igen gyerekeket szeretnék, minél többet, persze. milyen hülyeség ez, hogy mit szeretnék, persze, azt is, hogy elmúljon belőlem már ez az egész, hogy boldog legyek, minél többet, ha lehetne, hogy tudjam mit csináljak jól, hogy jól tudjak szeretni, és azt akit szeretni lehet, meg akit szeretni kell, nem ilyen elcseszett feleslegességeket, azt is szeretném, hogy meg tudjak elégedni azzal, amim van, hogy az legyen, aminek lennie kell, és igen, bár nyilván ezek is csak szavak, de egy pulit, basszameg, egy kis pulit, meg egy karosszéket, még mindig, és pár bőrkötéses könyvet, és talán egy nagyon gizda b & w méregdrága hifiberendezést, igen, még ezeket nagyon szeretném.
egyszer azt mondtad, hogy épp ott vagy, ahol tényleg fénylek, míg máskor csak villanásokra látsz olyannak. nem tudtam meg azóta se, hogy mire gondoltál, azt hiszem hogy épp gyerekek között lehettél. azt szeretném, hogy valaki vagy mögé lásson, vagy felgyújtsa a villanyt, amerre járok; és persze mondhatnád, hogy ezt nem mástól kell elvárni, de baromság, mert magamnak a fényemet épp annyira sejtem, mint a sötétségemet, és ha hiszed, ha nem, rajtad is múlik, hogy épp mit látsz meg belőlem. és aki szeret, az nem csak villanásra szeret, hanem sötétben is; igen, tényleg ilyen szép, romantikus szavakat is szeretnék. néha szégyellem, néha nem érdekel, néha pedig undorodok attól, hogy mindent leírok ide. te azt mondanád erre, hogy magamutogatás. nagyrészt. egy kicsi részt viszont kíméletlen távolságtartás, hangozzék ez bármilyen hülyén, és igen, önkielégítés. ehhez kell a távolság, ez az online én, aki az offline szemetesládája, szűrője, igaz barátja, ellensége, stb. borzasztó szánalmas hogy ide, neki írom ezt, és nem neked, de neked nem tudom, mert te nem vagy már az, és az offline marci sem az már, és ennek az egésznek csak pillanatokra van értelme.
offline nem engedhetem ezt magamnak. nem tudnék neked mit mondani. offline igyekezni kellene olyan dolgokat csinálni, amik másfele visznek. offline úgy kellene lennie, ahogy mondják; hogy 'jó fetrengeni a sárban, de a kérdés az hogy meddig, ha már nem szeretnél fetrengeni, akkor állj fel, és csináld azt amit szeretnél'. voálá. kelj fel, és járj, mondta jézus. egyszerű ez. fasznak kell túlbonyolítani. oszoljunk, mert nincs itt semmi látnivaló. hiszen tulajdonképpen iszonyú tipikus, érthető, és levezethető ez az egész, nincs ebben semmi bonyolult. a 'történetemben', az enyémben, a tiedben meg aztán pláne nincs, a 'történetünkben' már ha van ilyen, abban sincs. gyűlölöm ezt, és hiú vagyok. tovább akartam írni. gecire nem megy az írás; online se, hát még offline. te olyan vagy, hogy megtanítottad magadat arra, hogy ne kelljen az, ami én vagyok; megmondtad kerek perec, hogy te erős vagy, gecire erős, te nem fogsz kibukni. hát nem is buktál. és jól vagy, gondolom egyre jobban, mész, erősödsz, aztán majd vesztesz, újrakezdesz, úristen, annyira tipikus, és én se leszek művész attól, hogy éppen ellenkező irányba megyek, és mint valami dilinyós, próbálom összeszedni ami belőled maradt, mint az a kislány, a pipacsmezőn, a szétfújt pitypangot. megígértem neki, hogy megőrizzük hazáig, de csak öt lépésig sikerült. ötévesen vesz komolyan ilyet az ember igaz?
huszonhét évesen meg gyászol. már csak az bánt, tudod az bánt, hogy nem tudom hogyan kell így, és most szeretni, elnyeled az egészet. szeretnélek úgy szeretni, hogy örüljek neki, ha jól megy neked, és megtanuljak ebben csendbe tönkremenni; és ez az, ami offline jobban megy, mint online. erre kellene továbbírni a történetet. mostanában reggelente megmarad a számban az álom íze. fura ez; lehet a fogamban a lyukak, ott bújnak meg. egyszer tudod csókolóztunk. előfordul ez. de reggelre megvolt az íze; úgy egy kicsit nehéz. meg annak az álomnak is megmaradt reggelre a vas íze, amiben síneken megyek, bele egy alagútba, két sínpár, én kiválasztom az egyiket, belemegyek, sötét van, és a közepénél elkezd szembe jönni a vonat. a másikon kellett volna menni; előfordul ez. de ami borzalmas volt, amihez kellenének a szavak, így online, az az érzés, hogy elkezdtem futni, rohanni, félni, de valahogy lelassultam, és nem elfáradtam, hanem hirtelen mindegy lett, iszonyatosan mindegy, mindegy lett az is, hogy van másik sínpár, és választhattam volna azt is, mindegy lett az is, hogy elüt a vonat, vagy sem, borzalmasan mindegy lett minden, és valami borzasztóan érthető, és idegesítő módon ez összekapcsolódott veled, az offline 'történetünkkel', és apámmal, basszameg, azzal a válasszal, amit akkor mondott, amikor épp feléd mentünk, félúton szada után, és megkérdeztem tőle, hogy meddig volt boldog. le kellene tudnom írni, hogy úgy érzem, rohan felém mint egy gyorsvonat ez a mindegy, és nem jó vágányon vagyok, és sem magamat nem tudom kimenteni, se magamban téged, és mindez egyre inkább mindegy; és talán már csak itt online, itt számít, vagy csak itt merem kimondani, de legalább itt kéne szavakat csinálni belőle, mégis valamit, ami túlmegy ezen, amiből szappanbuborékok lesznek, és úgy pattannak szét a köveken, hogy előtte egy pillanatra legalább gyönyörű értelmük lett; és meg is születnek bennem, csillogó, olajos, szivárvány szavak, de nem tudom kiszedni őket, szétpukkannak, mire ideérnek, mert nem, nem megy az írás sehogyse.
persze, elkezdtem írni, tele kielégülési vággyal, és hiúsággal; nem csak úgy zúdítani, mint az utóbbi időkben, hanem fegyelemmel, figyelemmel, formába önteni. hogy profitáljak valamit, ebből a nagy szenvedésből, hogy építsek már valamit ebből a nagy összeomlásból. kínlódtam vele, faragtam jobbról, balról, több héten keresztül, de csak két bekezdés lett meg, és az is olyan, amit bárki meg tudott volna így írni, sőt. ráadásul, bár elvileg nem rólad szólt volna, de belekerültél ebbe is, és sajnos csak onnan kapott értelmet az egész. pedig nem akartam hogy benne legyél, nem akarom hogy itt legyél, és nagyon bántja az érzékenységemet, meg a hiúságomat is, hogy még mindig itt vagy, és hogy nem tudok másról, máshogy. meg egyébként is, ez az egész, annyira nevetséges már, és undorító.
most épp undorodom tőle, de sajnos ez sem jelent semmit; hullámzom, még mindig hullámzom, hol fel, hol le, hol messze tőled, hol teljesen benned, egyik percben jól vagyok, de a másikban elvesztem, hullámzom, és ez is nagyon dühít, mint ahogy az is, hogy annak idején azt a véleményt írtam rólad, abba az idióta baromságba, hogy olyan vagy, mint a tenger, és lám, tényleg olyan vagy, vagy én vagyok tőled olyan, nem is értem ezt az egészet.
nem ismerlek, persze, és általában ragaszkodok is ahhoz a felismeréshez hogy nem lehet egy embert megismerni, így tulajdonképpen teljesen mindegy hogy ismered e, vagy sem a másikat, csak érezni lehet, meg meg lehet vele tanulni bánni, mint ahogy a tengerészek a tengerrel. de megismerni baromság, és lehetetlen. ráadásul eléggé etikátlan is. annál is inkább, mert azt hallottam, a kacsától, aki még mindig pletykál, hogy azt mondtad rólam, hogy 'kiismertél, és már tudod hogy milyen vagyok', és ez úgy hangzott akkor, ahogy ült a kacsa abban a fotelben, és nézett közben bután, és ártatlanul, hiszen tudod milyen a kacsa, úgy hangzott ott, mint egy istenverte, megfellebbezhetetlen ítélet. és bevallom, bár ez is dühít, azóta sokat gondolkozom ezen.
hogy hogy lehettem ennyire hülye, hogy ezek szerint hagytam megismerni magam, úgy, hogy közben én nem ismerlek, és ez a legszörnyűbb, hogy nem tudom milyen vagy, nem tudom mással milyen vagy, és velem miért vagy ilyen kegyetlen, és azt se tudom, kegyetlen vagy e egyáltalán, vagy csak én teszlek azzá, vagy e valamilyen, egyáltalán, azonkívül, hogy szép vagy, borzasztóan szép, lényegtelenül szép, hiszen azt mindenki láthatja, vagy csak én teszlek azzá, amilyen most vagy, tehát az vagy, amivé teszlek, vagy te teszel engem ilyenné, és egyáltalán.
ezek felett persze folyamatosan lebeg, mint a poe novellában az inga, az a könnyen idevetett mondatod, hogy a szavak egyáltalán nem fontosak, és ezek pedig csak szavak, szavak, szavak. az egész életem csak szavak, írtad, és bölcsességed irigylésre méltó, hiszen, természetesen igazad van. igyekszek kilábalni a szavakból, mögéjük látni, megfogni, amit meg lehet, de az igazság az, hogy nem nagyon értek így se semmit. a szavakból, azokból még csak csak.
például ilyet olvasok:
'bizonyos beállítódásainkat is engednünk kell meghalni, ha lejárt az idejük, le kell mondanunk valamiről, ami életünkben kedvessé lett, ha elmúlt felette az idő. ha ezt nem tesszük meg, akkor a múlton csüggünk, és ez azt jelenti, hogy elzárkózunk a jövő elől, hogy valójában nem élünk többé. ebben a helyzetben is gyászolnunk kell.'
nem tűnik bonyolultnak. jó, gyászolok. tudom mit mondanál, márha mondanál egyáltalán valamit, mert az isten tudja hogy hol jársz már, de talán azt mondanád, így odavetve, hogy ezek is csak szavak. ettől függetlenül ez a hülye verena kast négy, egymástól szigorúan (hogy jön ide a szigor?) elkülönített fázist állít fel:
1. a tagadás fázisa
2. a feltörő érzelmek fázisa
3. a keresés és az elválás fázisa
4. új kapcsolat önmagunkkal és a világgal
hullámzok, persze, hol a kettes, hol a hármasban vagyok, menetelek a négyes felé. amikor megint beszorultam valami közé, amik belőled maradtak, és küldtem feléd a jeleket, te meg erre felhívtál; ilyenkor hajlamos vagyok hinni valami egészben, valami megváltoztathatatlanban, valami lényegben, kvázi istenben; nyilván ez a kettes fázis. máskor meg hányok tőled, kegyetlen vagy, hideg, fasz se tudja épp mire kellek neked, de csak undor marad utána, hamisság, és néha elborzadok, hogy mi lett belőled, nélkülem; ez meg a hármas fázis lehet.
számok, fázisok; szavak. mint amikor megkérdezik tőlem, hogy mégis mit szeretnék, te is ezt kérdezted, azt is az égtudja hogy épp miért, milyen hangulatodban, komolyan gondoltad-e, vagy ez is olyan pillanatnyi villanásfény, hogy mit szeretnék, és erre se merek válaszolni, nem is lehet, mert csak szavak ugye. pedig tényleg gyereket. igen gyerekeket szeretnék, minél többet, persze. milyen hülyeség ez, hogy mit szeretnék, persze, azt is, hogy elmúljon belőlem már ez az egész, hogy boldog legyek, minél többet, ha lehetne, hogy tudjam mit csináljak jól, hogy jól tudjak szeretni, és azt akit szeretni lehet, meg akit szeretni kell, nem ilyen elcseszett feleslegességeket, azt is szeretném, hogy meg tudjak elégedni azzal, amim van, hogy az legyen, aminek lennie kell, és igen, bár nyilván ezek is csak szavak, de egy pulit, basszameg, egy kis pulit, meg egy karosszéket, még mindig, és pár bőrkötéses könyvet, és talán egy nagyon gizda b & w méregdrága hifiberendezést, igen, még ezeket nagyon szeretném.
egyszer azt mondtad, hogy épp ott vagy, ahol tényleg fénylek, míg máskor csak villanásokra látsz olyannak. nem tudtam meg azóta se, hogy mire gondoltál, azt hiszem hogy épp gyerekek között lehettél. azt szeretném, hogy valaki vagy mögé lásson, vagy felgyújtsa a villanyt, amerre járok; és persze mondhatnád, hogy ezt nem mástól kell elvárni, de baromság, mert magamnak a fényemet épp annyira sejtem, mint a sötétségemet, és ha hiszed, ha nem, rajtad is múlik, hogy épp mit látsz meg belőlem. és aki szeret, az nem csak villanásra szeret, hanem sötétben is; igen, tényleg ilyen szép, romantikus szavakat is szeretnék. néha szégyellem, néha nem érdekel, néha pedig undorodok attól, hogy mindent leírok ide. te azt mondanád erre, hogy magamutogatás. nagyrészt. egy kicsi részt viszont kíméletlen távolságtartás, hangozzék ez bármilyen hülyén, és igen, önkielégítés. ehhez kell a távolság, ez az online én, aki az offline szemetesládája, szűrője, igaz barátja, ellensége, stb. borzasztó szánalmas hogy ide, neki írom ezt, és nem neked, de neked nem tudom, mert te nem vagy már az, és az offline marci sem az már, és ennek az egésznek csak pillanatokra van értelme.
offline nem engedhetem ezt magamnak. nem tudnék neked mit mondani. offline igyekezni kellene olyan dolgokat csinálni, amik másfele visznek. offline úgy kellene lennie, ahogy mondják; hogy 'jó fetrengeni a sárban, de a kérdés az hogy meddig, ha már nem szeretnél fetrengeni, akkor állj fel, és csináld azt amit szeretnél'. voálá. kelj fel, és járj, mondta jézus. egyszerű ez. fasznak kell túlbonyolítani. oszoljunk, mert nincs itt semmi látnivaló. hiszen tulajdonképpen iszonyú tipikus, érthető, és levezethető ez az egész, nincs ebben semmi bonyolult. a 'történetemben', az enyémben, a tiedben meg aztán pláne nincs, a 'történetünkben' már ha van ilyen, abban sincs. gyűlölöm ezt, és hiú vagyok. tovább akartam írni. gecire nem megy az írás; online se, hát még offline. te olyan vagy, hogy megtanítottad magadat arra, hogy ne kelljen az, ami én vagyok; megmondtad kerek perec, hogy te erős vagy, gecire erős, te nem fogsz kibukni. hát nem is buktál. és jól vagy, gondolom egyre jobban, mész, erősödsz, aztán majd vesztesz, újrakezdesz, úristen, annyira tipikus, és én se leszek művész attól, hogy éppen ellenkező irányba megyek, és mint valami dilinyós, próbálom összeszedni ami belőled maradt, mint az a kislány, a pipacsmezőn, a szétfújt pitypangot. megígértem neki, hogy megőrizzük hazáig, de csak öt lépésig sikerült. ötévesen vesz komolyan ilyet az ember igaz?
huszonhét évesen meg gyászol. már csak az bánt, tudod az bánt, hogy nem tudom hogyan kell így, és most szeretni, elnyeled az egészet. szeretnélek úgy szeretni, hogy örüljek neki, ha jól megy neked, és megtanuljak ebben csendbe tönkremenni; és ez az, ami offline jobban megy, mint online. erre kellene továbbírni a történetet. mostanában reggelente megmarad a számban az álom íze. fura ez; lehet a fogamban a lyukak, ott bújnak meg. egyszer tudod csókolóztunk. előfordul ez. de reggelre megvolt az íze; úgy egy kicsit nehéz. meg annak az álomnak is megmaradt reggelre a vas íze, amiben síneken megyek, bele egy alagútba, két sínpár, én kiválasztom az egyiket, belemegyek, sötét van, és a közepénél elkezd szembe jönni a vonat. a másikon kellett volna menni; előfordul ez. de ami borzalmas volt, amihez kellenének a szavak, így online, az az érzés, hogy elkezdtem futni, rohanni, félni, de valahogy lelassultam, és nem elfáradtam, hanem hirtelen mindegy lett, iszonyatosan mindegy, mindegy lett az is, hogy van másik sínpár, és választhattam volna azt is, mindegy lett az is, hogy elüt a vonat, vagy sem, borzalmasan mindegy lett minden, és valami borzasztóan érthető, és idegesítő módon ez összekapcsolódott veled, az offline 'történetünkkel', és apámmal, basszameg, azzal a válasszal, amit akkor mondott, amikor épp feléd mentünk, félúton szada után, és megkérdeztem tőle, hogy meddig volt boldog. le kellene tudnom írni, hogy úgy érzem, rohan felém mint egy gyorsvonat ez a mindegy, és nem jó vágányon vagyok, és sem magamat nem tudom kimenteni, se magamban téged, és mindez egyre inkább mindegy; és talán már csak itt online, itt számít, vagy csak itt merem kimondani, de legalább itt kéne szavakat csinálni belőle, mégis valamit, ami túlmegy ezen, amiből szappanbuborékok lesznek, és úgy pattannak szét a köveken, hogy előtte egy pillanatra legalább gyönyörű értelmük lett; és meg is születnek bennem, csillogó, olajos, szivárvány szavak, de nem tudom kiszedni őket, szétpukkannak, mire ideérnek, mert nem, nem megy az írás sehogyse.
1 megjegyzés:
én is hasonlót érzek.
ez az élő meghalás?
Megjegyzés küldése