jelöljük meg az e-t

gettó milliomos

azzal azt hiszem nem árulok el nagy titkot, hogy a film, - a főszereplőjével egyetemben - megjelöli a helyes választ, a kérdések közül a legértelmesebbikre; miszerint hogy 'mi is kell ahhoz, hogy megtaláld az elvesztett szerelmet?' na mi? négy betűből az egyik, ha nem tudod, van segítséged, nézd meg a filmet. bár szerintem, ez esetben is inkább az e), esetleg tovább az omega (z) fele, de ennyi variáció között nehéz is lenne milliomosnak lenni, ezért is vagyunk mi ilyen szegények; túl sok a betű az abcnkben. az a boldog élet, ahol csak négy lehetőség van, de még abból is lehet felezni, telefonálni, vagy kérdezgetni, ugyebár. apropó kérdések; az már régi bajom az effajta mű(veltségi) vetélkedővel, hogy alig tesznek fel benne értelmes kérdéseket; az oké, hogy hány lyukja van a kilenclyukú hídnak, vagy hogy lújza miért hagyta el bélát pár bejegyzéssel korábban, de már látom is lelki szemeimmel, hogy mi lenne, ha például attila (ez a józsef ez mindig itt van?) kérdezne; miért rág a tenger szú módra / karcsú viharra teremtett hajót? s ez még csak a filléres kérdés. a miért fáradnak el a rohanóknál már telefonálhatnál valami vadul rohanó ismerősödnek, s így a telefonos segítséged se maradna meg, hogy választ kapjál (őtőle) az utolsó, a legfontosabb kérdésre, - hogy maradjunk ennél a műnél - vagyis hogy miért hagytál el, hogyha kívánsz? na bazdmeg, miért? a helyes válasz persze hogy milliókat érne.

nade térjünk vissza ezekre a milliókra; sajnálom hogy csak most néztem meg ezt a filmet, miután már összeajnározták; az oszik előtt máshogy álltam volna hozzá, (nekem nehezen szimpatikus, aki sok aranytól fénylik) de még így is főnyereménynek (sic!) éreztem, hát még úgy. azért is sajnálom, mert akkor gizdázhattam volna, hogy megmondom előre a frankót, s lehetett volna fogadni nálam, hogy kinyeri. egyértelműen a gettó milliomos (ki ad ilyen szar magyar címeket a filmeknek?) a nyertes (mondjuk benjamin ellen) és az ő jófiú-fülű, kicsit lúzer, ámde nagyon kitartó főszereplő sráca, aki danny boyle segédletével bemutatja két órán keresztül, hogy a szegény, de izgalmas élet is érhet milliókat, főleg ha jókat kérdeznek, és ha az ember nem adja fel, akár a főnyereményt is megnyerheti, de az elvesztett (meg se kapott?) szerelmet mindenképpen. gyanús, persze, álomgyár-szagú, de ennek a filmnek jól áll a szemfényvesztés; főleg, mert legalább veszi a fáradságot (a film felében legalábbis), hogy elmenjen egészen a kiindulópontig, a szarig, akarom mondani a nyomornegyedig.

boyle legjobb pillanatai kétségkívül azok, ahol a trainspottingot hozza; lepusztult helyeken reménytelen emberek rohannak bele a kamerába, merülnek alá mellékhelységekbe (az itteni jelenet szerintem veri a brian enos kétbetűsét, pedig az se volt semmi), küzdenek az életükért, a pénzükért (a szerelmükért?) és túlélnek minden áron. élet szaga van ezeknek a jeleneteknek, ráadásul sodróak, és hogy finoman fogalmazzak, nem gyakran 'odabasznak' - szokja a kedves néző az olyan, bár legalább annyira hatásvadász, mint sokkoló kockákat, mint például amikor kiderül, hogy mi is történik azzal, aki nem tud énekelni. és maga a film legjobb pillanatai pedig azok, amikor minden klisé, és közhely ellenére igazi mesét látunk; legkisebb királyfi küzd a sárkány milliomos fejeivel, hogy a végén elnyerhesse a fele birodalmat, és a királylányt. a jó nagyon jó, a lány nagyon lány (fingja nincs hogy mit akar, csak megy arra, amerre viszik jórészt), a gonoszok nagyon gonoszak, minden pontosan, precízen a helyén van, ez zavarhatna is, de végülis ezért váltottunk jegyet, hogy tessék mesélni nekünk. és ezt boyle néha igazán jól csinálja, néha meg inkább csak ügyesen; a hangulatot hozza, felpörget, elérzékenyít, meghökkent, kicsit paráztat, sűrít, lentart, kipufog.

az már inkább zavaróbb, ha a mesekönyv többnek akar látszani, mint ami; a gettós részeknél néha már kimondottan kustoricás, giccses, propagandás (azért az a poén, amikor egy pillanatra az elhúzó jardok beszólnak a kamerába, hogy no kamera please, az azért mindent megér), és ha az ember néha lélegzethez jut a nagy érzelmek és történések parádéjában, azért csak feltűnik neki, hogy itt a főszereplőn kívül az összes karakter borzasztóan kidolgozatlan, és az alakításuk is igencsak megkérdőjelezhető; engem főleg latika zavart, amikor már szép, hosszúcombú lány, mert azonkívül, hogy szép volt és hosszúcombú, túl sok színészi képességet nem mutatott magából, de ez igaz a gengszterekre is, a rendőrökre is (nagyon rendőrök!), és az meg külön fájt, hogy mennyire szörnyen elcsépelték az elején még tök izgalmas bátyó karakterét (eltévedt tékozlófiú, aki a végén beismeri hogy 'nagy az isten', majd egy kád pénzbe dől; brr, hol is láttunk ilyet?). általában igaz erre az alkotásra is az a régi teóriám, miszerint hogy a gyerekek rendre lejátszák a színről a felnőtteket, főleg ha hagyják játszani őket; nézd meg a kis srácok tekintetét, elképesztő, elvinnék a hátukon az egész filmet.

a befejezésért is fel lehetne szisszenni, nem csak a már veszélyességi szinten mozgó giccsmutató miatt, hanem a stáblistás, bollywoodot parodizáló tánc miatt; a poén jogos, de a hangulat nem annyira; az a néző, akire úgy hatott a film, ahogy kellene (elérzékenyülve pityereg az iszonyatosan tipikus egymásratalálós jelenten), az kikérheti magának, hogy úgy rántják ki belőle, mint ahogy a gettóban otthagyott merciből a mozdítható dolgokat a gyerekek egy órával korábban. engem ez kevésbé, az utolsó kérdés viszont már jobban zavart; szerintem sokkal jobb lett volna, ha elbassza (d'artanyan!) és egy fillér nélkül, de annál boldogabban dől bele addigra már nem is annyira elveszett kedvese karjaiba. de persze nem én írok ilyeneket, hanem inkább ilyeneket, mint hogy kicsit szomorú, hogy már egy ilyen forgatókönyv is simán nyeri az oscart. ez általában vonatkozik arra is, amiért ez a film valójában díjat kapott; attól, hogy ha megmutatják nekünk, hogy valójában mennyire jó dolgunk van, - mert van akinek nálunk is sokkal szarabb, - annyira zavarba jövünk, hogy nem tudunk mit kezdeni vele, és jobb esetben díjazni kezdjük. ez a véleményem az amúgy szintén majdnem oscarra jelölt iszka utazásáról is, de persze azt is elismerem, hogy emellett, ahogy a gettó milliomos, így az iszka sem rossz film, sőt.

annak viszont nagyon örülök, hogy végre a kis különbejáratú kedvencemet, a.r. rahmant is felfedezte magának a világ, már amennyire rá volt szorulva hogy felfedezzék, indiában már így is akkora atyaúristen, mint itthon mondjuk dés és presser együttvéve. annak idején az egyik kedvenc szívtépős számomat neki köszönhettem, a cafe del mar cincon, meg a talvin singh féle anokháján lévő mumbai theme tune-t; kár hogy azóta már annyit idézték, (bármire rárakták, aminek a nevében benne volt az india, vagy a chillout) hogy a jóérzésű embernek a könyökén jön ki; dorfmannal megállapítottuk, hogy ez is egyike azoknak a mesterműveknek, amiket ma már nehezen tudnánk meghallgatni. rahman ügyes, és van is érzéke a finoman giccses, de nagyon szívbemarkoló széphez, hogy nagyon csúnya legyek, ő az indiai zene morriconéje, még akkor is, ha amikor épp slágert gyárt, akkor inkább a lagzi lajcsija. a zene még a film közben is feltűnően erős volt néhol (hogy miért nem az o saya nyert?!), és bár bele tudnék kötni, azért nem ez a legjobb filmzene amit hallottam, nem rossz, csak kicsit hatásvadász, de érdemes meghallgatni. azokat a spanyolviaszokat teszi a fülbe, amit föltaláltak már, mondjuk craig amstrong, (akivel volt már közös filmzenéje rahmannak!) - elektronika vs vonósok -, vagy nitin sawhney (akivel szintén dolgozott már együtt) - ősi indai 'tribal' vs hip hop -, de a latika theme még így is úgy a fülembe maradt, hogy az egyik legjobb dallam erre az évre, azt így már előre is.

végezetül jön a húszmillió (rúpiás) kérdés; jelöljük meg a helyest választ azügyben, hogy jó film e a gettó milliomos:
a - zseniális
b - nem rossz
c - jó
d - rossz
ugye hogy milyen nehéz? e lenne a jó megint, mert a semmiképpen, b-nél több, c-nél kevesebb, d szintén kiesik. felezni nem érdemes, ez a szar számítógép úgyis a b-t meg a cét hagyná meg, a nézők sose értettek hozzá, felhívni meg ugyan kit. tessék vigyázni, mert kiesünk.

a szükség és a tűz

ha már elveszel a dolgaid között, gyújtsd fel világod a négy sarkánál, és amit ki tudsz menteni, arra volt csak igazán szükséged. persze - mint mindent - ezt is meg kell tanulnod. elsőre valószínűleg túl sok mindent fogsz tudni kimenteni; a tűz lassabb lesz, mint a ragaszkodásod, így el fogsz jutni majd újra oda, hogy meg kell tegyed megint. de egyre jobban fog menni; világod egyre kisebb, a tűz egyre nagyobb lesz. akkor tanultad meg igazán, ha majd bent égsz magad is.

okosságolások

most aztán érdemes lesz olvasnod; csupa okosakat fogok mondani. elmondom miért; mert mérhetetlenül hülye vagyok. mást se csináltam ugyanis, amióta nem írtam, csak múltban jártam, csodát vártam, fájtam és fáztam. de nem ám csak úgy feleslegesen csináltam ezeket, hanem sokat okultam ám közbe'. például: pocsolya mellett nem érdemes stoppolni. vagy; ne zokniba állj a hóba. és ehhez hasonlók. naugye. leírnám a többit is, de nem akarom hogy te is olyan okkult (ok, cult) legyél, mint én, mert az okkultizmus csúnya dolog tud lenni, adott esetben, lásd mondjuk tudjukki esetét. mindjárt komolyan veszem magam, nézd csak meg a következő bekezdést.

persze mi a fenének (vegyem komolyan magam). arra jöttem rá, figyeld csak, hogy minden cselekedetemet valami múltbéli esemény, tett, vagy érzelem határozza meg. olyan ez, mint valami lépcső, aminek a következő fokára csak az azt megelőzőről (ez tényleg három ő?) léphetünk. sokszor bíráljuk, elítéljük, csúfoljuk, vagy csak megmosolyogjuk, ahogy a másik ember a lépcsőt járja, pedig az ő helyében talán mi se tudnánk másként közlekedni. micsoda gyönyörű közhely, most mond meg, mindjárt hátradőlök. annál is inkább, mert persze tökre nem igaz; nincs olyan lépcső, amelynek ne lehetne átugrálni a fokait; én legalábbis mindig megpróbálom. a múltammal is, és a jelenemmel is: naná hogy pofára esek. azokban a régi szép időkben, amikor annyit jártam még csocsózni az íjászba, hogy nem is értem rá másra, és ment csuklóból a tolópin, na akkor azzal szórakoztam hogy az aluljáró alsó lépcsőfokaira felugrok; ahol most újságos van, régen ott volt a semmi, ott futottam neki. nyolc lépcsőfok van (ha jól emlékszem) hétig jutottam el, de ott már konkrétan seggre érkeztem, röhögtek az emberek. az emberek mindig röhögnek a nagy kisérleteken. most képzeld el az idióta példámmal a múltat; hét lépcsőfokot (!) kihagyni, az lenne az igazi. másik az hogy a lépcsők csak akkor veszélyesek, ha az ember mindenképpen fölfele akar rajtuk jutni, esetleg lefele; ha nem tudjuk az irányt, csak hol fel, hol le, akkor meg lehet szokni, pusztán egy idő után unalmas lesz.

viszont egy idő után minden unalmas lenne, ha nem halhatnál legalább néhány dologba bele. várj, még mindig okos vagyok; ne csak a túléld az életed, tanítja a buddhizmus, hanem figyeld meg hogy mire tanít a szenvedésed; önmagadat találod meg benne, mondják, törökbe tett lábbal, füstölőszagúan. és tök igazuk van. ne csak túlélj; az evolúció a lélek erejét nem bizonyítja! a lélek erejéből mondjuk speciel nem laksz jól, csak ha elmész bölcsésznek, bár szegény darwin ezt még nem tudhatta. de nem ez a lényeg; tanuld meg, hogy tanítson a szenvedésed. kis kék köpenyemben ülök a padban, kezem a hátam mögött, hajam megfésülve, babaszappan szagom van, és figyelem a tanárbácsit. a tanárbácsi azonban egy köcsög, bajszos (bélabá, fúj!) alak; a szenvedésem, ugye. hol magamtól, hol mástól, hol egy smástól. ezzel nincs baj, de mit tanulok ezzel; megérteni önmagamat? én vagyok már a ton, a fájó nyak, a pocsolyába hulló percek, az olvadó remény, és a sáros szerelem; apu béna lába vagyok? hát ez kurvajó; csakhogy mi lesz azokkal, akik a szenvedéstől hülyülnek meg; az olyanoktól, mint anyám, akik a szenvedésükbe keserednek bele, és egyre messzebb kerülnek önmaguktól, vagy az olyanoktól, akik épp a szenvedésüktől érzik felhatalmazva magukat arra, hogy végre, mint valami érett pattanásból a genny, kilövelhessen belőlük a gonoszságuk? észrevetted, hogy ha kimondod ezt a szót; gonoszság, a szád olyan lesz, mint egy kígyóé? villás lesz a nyelved meg minden. a fenének szenvedjünk hát?

van még itt okosság, várjál, ez meg a ma reggel; nincs víz, lefagyott a cső. ettől még nem okosodnék, hanem a helyzet hozza, hogy bizony mosakodni kell, különben jaj neked mocskos lélek. ebből arra a fene nagy igazságra jöttem rá, hogy ennek a hüle nietzschének tényleg igaza van, amikor ilyen botorságokat mond, miszerint hogy meg kell tanulnunk a tisztátalan viszonyokból tisztán kikerülni, és ha a szükség úgy kívánja, tisztára kell tudnunk mosakodni a mocskos vízben is. á, friedrich, gyere, mossad a kezeid minálunk. szeretem a pincénk szagát egyébként; ki nem állhatom a legtöbb szagot, ami ezzel a házzal kapcsolatos, jellemző, hogy pont alulról találtam meg, amihez ragaszkodhatok. s ahol mosakodhatok, ugyebár; ott kell melengetni a csövet. hanem, hogy a fityfenébe (észrevetted hogy cirmosabban káromkodok?) mossam tisztára magam, s minek? hogy tisztán menjek bele egy újabb mocskos viszonyba? s az a szó, hogy viszony, a kölcsönhatás köztünk, testek és néha, mit ad isten, lelkek között, van abban egyáltalán tisztaság? persze hogyne lenne; de ha felosztom tisztára, és piszkosra, a viszony szó maga már eleve piszkos. az azonban tény, hogy kutyát nem érdekli, akkor is mindenkinek magának kell megtanulnia, hogy kerüljön ki tisztán abból, ami eleve nem tiszta, és amit bemocskolunk szóval, tettel, önzéssel, és efféle emberi közhelyekkel; én most nick cave-t olvasok, így kívül belül egy mocsárban vagyok, s az ő módszerét választom épp; süllyedek, és hagyom hogy belepjen a szar, és közben gyönyörű tisztára magyarázom magam.

és még egy ilyen szintű bölcseség, most éppen pocakos popper úr kurblizta (!) fel az agyam, mer' például asszonta: az igény valóságot szül (!!). a dolgok megvalósításának kezdete, ha makacsul rájuk gondolunk. ültem ma, lent a pincében a cső alatt, és makacsul arra gondoltam, hogy olvadjon már fel, és törjön fel melegvíz a mélyekből; aztán persze, ezt figyeld, még nagyobb közhelyre is rájöttem ám, - mondom, ma majdnem megvilágosodtam - hogy tennem is kellene érte valamit, ugye, s cselekedék vala márton, s lőn. de hogy a csuhajja életbe cselekedjen az ember olyankor, mikor nincs meg a cselekvés kegyelme? pont attól születnek meg körülöttem a dolgok, hogy makacsul rájuk gondolok, mi több, az igényem fél valóságot szül; ott keringenek körülöttem az igényeim által már majdnem megszülető dolgok, amiknek megvalósítása ott már elkezdődött, hogy makacsul rájuk gondolok, hanem, mint meg nem született csecsemők, tátognak félig kifejlődve, és nincs aki megszülje őket. huszonkettő ötvenöt, ilyenkorra már jöhetnek a pszihadelikus képek. múlik ez a fránya idő is egyébként, engem meg a legjobban az ijeszt benne, hogy tök fölösleges törődjek vele.

a hó pedig, a hó, a hó. tököm kivan vele, bár annyi még nem esett, hogy addig érjen, meg különben sem úgy értem ám; csakhogy úgy hiányzik valami ebből a szép fehérségből. talán a nash füllentésszínű haja, de inkább az amolyan karácsonyfa hangulat; az ünnep hiányzik az ünnepélyességből, az ünnepre való várakozás, vagy a fene tudja hogy fogalmazzam meg, mintha a világ szépen ünneplőbe öltözött volna, ahogy illik, de már nem tudja minek. az alkalomról lekésett. ralizunk a műegyetem sétányán mostanában a dávidokkal, és olyan szép, mint egy karácsonyi derengésben úszó kastély; hanem azonban február van, becsapottnak érzem magam a sok szépség láttán, s titokban azt remélem, hátha meglátom a tavaszt, ahogy nagyhasú, pirosruhás rénszarvas sofőrnek álcázva járkál a házak alatt. különben is, úgy úgysem maradhatsz ahogy a szél a hóba belerajzolt, s így minek is a sok fehér. s ettől a sok okosságolástól azt is tudom, hogy ez a sok hó el fog olvadni, s akkor aztán áradhatunk, mint bennem az érzelmek.

havas pala

odakint fehér a szürke pala. és ha havas, hát hamvas és az ő téli terve;

'kifelé forduló emberek számoljanak lényük természetével. ami azt jelenti, vegyék tudomásul, hogy kedélyük egyensúlyát csak úgy örizhetik meg, ha elegendö külső benyomást szereznek. a befelé fordult ember négy kopasz fal között, egyedül, évekig egészen jól elél. elég ösztönzést nyer belülről. mi európaiak erre képtelenek vagyunk. nincs benne szégyellni való; így van. a tulajdonságokat nem lehet megváltoztatni, csak felhasználni'

ha elegendő. de mi elegendő? a szívem nem szakad meg, csak görcsösödik, mint egy rosszul standolt kötél, terhelésnél; és ugye, minél több a csomó, annál kevesebbet a teherbírás. így szakadok le, minden szédítő magasságból. mi elegendő? az eszem, ha van olyan nekem, az szakad meg; foszlik, mint egy rosszul karbantartott kötél éles felületen. először a burok jön szét, majd a 'hámréteg', s aztán mélyen belül a mag, a lényeg. így szakadok le, minden szédítő magasságból. mi elegendő?

'a kifelé fordult ember számára ezért a tavasz semmi máshoz sem hasonlítható felszabadulás. a benyomások megszázszorozódnak és elmélyülnek. az európai tavaszra mind meggyógyul, vagy meghal. és ezért a bánat ideje az ősz, amikor a benyomások száma hirtelen csökken, s még a kevés is egyhangúvá lesz.'

tudom magamról, hogy őszi vagyok. a bánat ideje az én időm; bánatban fogantam, azt hiszem, még ha anyám nem is beszél erről. de európai vagyok a kurva életbe, s ebben is igaza van hamvasnak; vagy meggyógyulok tavaszra, vagy meghalok. miért, hogy már megint itt tartok; kifelé élek, de belül változnak az évszakok. azt írtam annó őszre, hogy 'az ősz köd burkában bármi megtörténhet. még az is, hogy azt hiszem tavaszban járok, szívemben nyárral, míg megyek a tél felé.' megtörténhetne ez télen is.

de én úgy változom, hogy öregszem csak, és elfáradok, egyébként nem mozdulok. azt mondja fodor ott: 'ott állsz a vihar dobbanatlan szívében. állsz. állsz és mozgatsz'. a szívemre odafagy az olvadás míg odakint fehér a szürke pala; és küzdök az ellen, hogy ne jusson mindenről eszembe valami. erre viszont hamvas szól rám:

'nem tartozom azok közé, akik képességeiket könnyelműen elhanyagolják. kinevetnek, hogy légházat építek? túl sokat kínlódtam azzal, hogy fontos tulajdonságaimat nem ismertem fel és nem foglalkoztattam eléggé. sok bajtól kíméltem volna meg magam, ha régebben felfedeztem volna, hogy ezt nem szabad. a fantáziának meg kell adni helyét és tisztelni kell.'

tisztelem magamban azt, amibe beleőrülök; hogy azt képzelem, lehetne másképp. hogy remélek; hogy reménykedek. 'az tud beszélni, aki reménykedni is tud, s viszont' wittengstein szerint. viszont, én ugye, még mindig beszédhibás vagyok. a telet tökéletesen, de a tavaszt csak lassan, figyelmesen tudom kimondani. a szerelmet meg álltalában elhadarom, pedig ha kezdő az sz, azzal nincs baj.

odakint havas a pala, s jogos amit kérdez hamvas:

'a szerelem regénye olyan volt, hogy egyetlen, sem átélt, sem olvasott regényhez nem tudnám hasonlítani. tisztább, őszintébb, örömteljesebb és vidámabb, főként sokkalta egyszerűbb. képzeletem remekelt. amit elbeszélt, az lélektanilag kifogástalan volt. rögtön érthető és való. azon csodálkoztam, miért nem történnek a dolgok a realitásban így?'

benjamin kevésbé különös filmje

benjamin button különös élete

ha hollywood 'emberi történeteket' árul, azt általában úgy teszi, ahogy a cigányasszonyok vetettek kártyát régen a nyugatiban; hiányos paklival. ha pedig megvan minden lap, akkor is figyeld a kamerájukat, mert csalnak; szép, cirádás jelentekkel magyarázzák a lapokat. sokat ígér a benjamin button különös élete című film is; mégpedig hogy szerelemről, elmúlásról, életről, eleve elrendeltségről, és hasonló nagy szavakról fog beszélni, szépen, lassan, sztárosan, naná hogy a kedves nézőnek már eleve minden gyanús. főleg ha az okosok olyasmiket írnak, mint hogy micsoda nagy ívű, tökéletes alkotás, ami egyszerre művészi (!) és egyszerre közönségi; az amerikai szépség óta ilyet még nem láttunk, de a néző ugye, továbbra is reménykedik, és várja a messiást.

viszont a néző is csak ember, mégha előre öregszik is, e sorok írója legalábbis mindenképpen; s őt épp nem brad pitt tejfölös arca csábítja a moziba, hanem a rendező neve, akitől már olyan mozgolódó képes élményeket kapott, mint a hetedik eső áztatta hangulata, vagy a majdnem tökéletes chuck feldolgozás, a tökösbradpittes harcosok klubja. ezek után úgy érzi várhat valamit, és nem is rossz a szájíze még az elején; fordított órával kezdődik a meskete, mert ha a mutatók visszafelé járnak majd, biztos visszajönnek az elmenők is, mondja az órásmester, a tévésmaci meg azt hogy 'már itt gyanúsnak kell lennie mindennek, mert rögtön után elevez ladikján a semmibe - és ezt ficnher megmutatja, élesbe'.' de szerintem itt még nem olyan vészesek a képek; a néző még csak nem is gyanítja, hogy itt bizony nem az aranyos páréves öregember élete fogja lenyűgözni, sokkal inkább a technikai haddelhadd; korhűk vagyunk, a színek díszkrét barnába öltöznek, a fiatal-öreg arca tiszta gollam, a mai filmben mindent lehet. csakhogy; az még csak-csak érdekes, hogy hogy nő fel egy öreg gyerek egy öregek otthonában, s csak néha szisszenünk fel, hogy forrest gump honnan ismeri benjamint (főleg amikor ülnek a padnál, és meséli a fekete barát az életét, sokféleképpen lehet ezt nézni, ha jó lenne, mondhatni filmes megidézésnek is, így viszont kimondottan kínos szerintem); és a bájos kislány, aki meglátja az öregbácsiban a kisfiút is még elfogadhatóan giccses; nade aztán annak a rendje módja szerint benjamin háta egyenesedik, haja szála növekedik, és tizennyolc éves korában (naná!) elhagyja a szülői házat, és onnan elszabadul a pokol.

mármint épp nem; innentől kezdve kábé alszik a néző. ha nem, hát annál rosszabb neki; jön a különös élet, amiben igazából a forditott időn kívül semmi különös nincs, abból meg pont alig kapunk valamit, néhány jé, egyre jobban nézel ki beszólásnál. giccsesebbnél giccsesebb, közhelyesebbnél közhelyesebb képek és mondatok peregnek, benjamin él, benjamin szerelmes, benjaminnak egyre több a haja, benjamin megismeri a halált, az elmúlást, majd benjamin hazatér (!), benjamin megismeri az apját, benjamin örököl, benjamin harcol a szerelemért (tudod, a kislány, de ez a szerelem, aminek a film háromnegyed részét ki kellene tennie, annyira vontatott, közhelyes, és gyenge, hogy ihaj, ráadásul ismét csak nagyon kínosan emlékeztet a forrest gumpra; és nem azzal van a baj, hogy emlékeztet rá, hanem hogy ettől még jobban érezhető, hogy mennyire gyenge ahhoz képest), benjamin elnyeri a szerelmét, és most figyelj; benjaminnak gyereke lesz (egy kislány), akit benjamin elhagy egy évesen, igen egyszerűen summázva: nem kell neked (mondja a szerelemnek) két gyerek, az már sok lenne, mondja, majd motorjára ül (!), és elrobog. természetesen indiába, többek között, naná. ennyivel el van intézve; és ha még nem kaparod a falat, várjál; természetesen aztán, hogy a kamaszlányok is örüljenek, egyszer visszajön a kamasz pitt is, (tiszta hét év tibetben fizimiska), és persze hogy a kezdő öregek otthonába tér meg majd, mikor már szegény gyermek, és persze hogy a közben szépen öreggé sminkelt cate, a szerelem fogja dajkálni majd, hogy két karjában a halálon, mint egy álmon.

ráadásul mindezt nagyon bő lére eresztve; szegény fincher, hagyhatta volna, hogy a felére vágják a filmet; de gondolom valamire el kellett költeni azt a sok pénzt. az okosoknak persze annyira tetszik, hogy ilyenre is el lehet költeni azt a sok pénzt, hogy meg is szórják gyorsan oscarral. így megy ez. az külön fáj, hogy nem elég hogy egy pár oldalas fitzgerlad novellát felduzzasztanak monstre-filmmé, de még a külső narrátoros, öreg nénis (gondoltad volna? ő a szerelem), visszaemlékezős, élet összegzős súlyokat még súlyosbítják a bevágott katrina hurrikánnal; tökéletesen feleslegesen. jót nehéz, de azért lehet; elvileg a filmet azért találták ki, hogy nézd azt amit még nem láttál; az öreggyerek pittnél, meg a hajós-háborús résznél ezt megkapod. és nagyon kevés pillanatra a fincheri humort; az embert, akit üldöznek a villámok. de itt el is apad; színészeknek alig örülsz, hiába vannak, és hiába sztárok; nem rossz a pitt se, nem rossz a blanchet-se, de sztárok ők, nem emberek, azt csak alakítják, és még jobban csinálja ezt mindkettő sminkese. mondja megint a smaci:

'a modern filmkészítésnek gyakorlatilag korlátlanok a lehetőségei a számítógépes technikában, legalábbis minden olyan esetben, amikor nem a 'valóságot' akarjuk rekonstruálni vele. hanem például gurítani egy nagyot. a mozi maga is arra van, a nagy gurításokra. a kicsikre ott a színház, vagy az adóbevallás. mert a legdrágábból kihozott számítógépes tengeri csata is úgy fest a nagyvásznon, mint egy játék, amiben los angeles utcáin kell leszedni a szembejövő versenyzőket, vagy mint a fifa 2010 a megszólalásig élethű ribéryvel és magyar kommentárral. s nincs ez különben akkor sem, amikor ráctalanítással igyekszünk eltüntetni a demenciát brad pitt ősöreg ábrázatáról. ráadásul az alkotók pechére valamelyik kereskedelmi csatornán úgyis mindig 'éppen' fut a dallas, akinek tehát az a baja, hogy brad pittet akarja süvölvénynek látni, hát akaratlanul is csekkolhatja fincher igyekezetét'

natessék. a cigányasszonyok legalább emberségesen hazudtak; tudtad, hogy azért fizetsz, hogy azt mondják, amiért fizetsz. itt azért fizetsz, hogy ne vedd észre, hogy nem azt mondják, amiért fizetsz. a pályaudvaron nekem mindig utazást, sok gyereket, meg egy nőt jósoltak, aki vár rám. annyi pénzem sose volt, hogy megmondják, hol van; de spórolhattam volna rá a mozijeggyel is.

the mad island blues

az őrület dajkál engem keblein. csecsein csüngök, mint egy csecsemő, és szopom, szívom magamba az őrületet.
idefigyeljetek!
meghalunk mind.

telnek a kávék, múlnak a cukrok; nagymutató a kiskanál. múlik az idő; alig van már benne koffein. meghalunk mind.
idefigyeljetek!
meghaltok mind.

én nem; ó nem. én csak beszélek, és süllyedek, rajtam nem fog hát a halál. bátrabb vagyok annál; inkább megőrülök. az őrület gyereke vagyok úgyis, nem anyámé; anyám helyett anyám, keblére bújhatok, és szoptat, simogat, altatót dalol. 'nyugodj meg te kis fasz. nem lesz semmi baj' így dalol.

a hangjától is megőrülök, de csak hallgatom, és érzem ahogy minden, ami normális, elhajózik tőlem; lakatlan szigeten maradunk én és az őrület, ahova élve nem jut el a halál. fehér zászlóm az eszem, búcsúzóul lengetem.

'ők azt mondták őrületbe estél őmiatta, akit szeretsz'.

és ő, akit szeretek, mit csinál? dagadó vitorlákkal elhajózik veletek; de én nem maradok egyedül, nem, mert itt van velem az őrület, s ő a jóbarátom, ő az apám, az anyám, ő a szeretőm. száraz kekszem az eszem, kér belőle, a tenyerébe teszem.

'én azt mondtam: az élet ízét csak a bolondok ismerik'

idefigyeljetek!
számban az élet íze; arcotokba köpném mindannyitoknak. mit tudtok ti? élni? szeretni? enni? inni? pénzt szerezni? ó alig látszotok már a horizonton.
s mit tudok én? kismutató a nagykanál; fogy a cukor, savanyodik az élet.

idefigyeljetek!
mindent, amit tudok, oda adtam új anyámnak, pót-anyámnak, az én édes mostohámnak. elkérte rezsire. s most már azt is tudom, amit nem tudok; végre jó helyen vagyok.

ugyan, mit tudtok ti? menjetek, vigyen el a szél benneteket. hisz vijjogtok csak, mint a sirályok. hordalék szemetét csipkeditek az életnek. kis halak azok csak, amik rátok várnak a felszínen; a kincsek ott vannak a mélyben. én már csak tiszta forrásból eszem, az őrület keblén melegedem. ő az én új istenem. megsegít majd, ha kell. ő az új mesterem; megtanít, hogyan kell elengedjem.

idefigyeljetek!
ti csak menjetek. írok majd, kis kemény lapot. arról hogy szép az idő, és hogy jól vagyok. az eszem papír, hajóvá hajtogatom ha valamit ír, s elküldöm nektek. úgyis megtalál benneteket, vizein az értelemnek.
s akkor meglátjátok majd hogy nem csak én süllyedek.

idefigyeljetek!
meghaltunk mind.

béla és lújza

'aki szebb mint én / az ki van festve - aki nálam keményebb / az már jegesmedve'

naja. most megint csak maszturbálok, ne nézzetek ide. mármint; nem céllal, értelemmel írok. az elmúlt napok tajtékosak voltak megint, szép, nagy hullámokat vertek, és ahogy illik, pár sziklát le is döntöttek. ez ilyen. lassított kép; szép, fehér kövek omlanak a tengerbe. ez majdnem költészet, mert tudod, az ott én vagyok. a sziklákkal együtt beesnek a jegesmedvék is a vízbe; a maradék fehér maci, aki túléli, átfesti magát fekete fehérre; mondjuk lehet hogy ez meg már a klímapara. ilyen képekkel mellébeszélni, ez maszturbálás; szoftpornó, betűkkel. anyám őrületébe újra beletörtem, mint ahogy a madarak, akik nekirepülnek az üvegnek; süllyednek a dolgaim, amik már amúgy is ingoványra épültek; és, mit ad isten, a legnagyobb félelmem szeretne kávézni velem; miszerint, hogy egyedül vagyok. de erről konkrétan beszélni, azt nem. mint ahogy szex közben se, bele a közepébe, dehogy, ráérünk. csak szelíden; legyen betűerotika. kellene írni egy verset, amiben az erotikára az rímel hogy retorika.

béla kigombolta lujza blúzát. lújza felsóhajtott, beletúrt béla hajába, és még közelebb húzta magához; érezte béla izgalmát. béla izgatottan lihegve (ácsi! ne lihegjen már az a béla. túlságosan emberi. akarom mondani állati. ne botránkoztassunk, szórakoztassunk; figyelni kell az ilyen szavakra) tehát béla izgatottan felnyögött, letépte a blúzt lújzáról (csak keményen béla!), és keze már a melltartó titkaival küzdött (kicsit túl díszes, így ebben a formában, de azt nem lehet hogy csak simán kikapcsolja), és amikor győzött (ezaz béla!), visszahúzódott, hogy csodálhassa lújza büszkeségeit (ez fontos. ne mondjunk ki olyanokat mint mell, pina, fasz; ezekre hál istennek rettenetesen sok szinonima van. sokkal jobb, ha valamiféle álegzotikus - titokzatos hangulatot próbálunk meg belesuvikszolni, és nem azt a savanyú tényt, hogy itt bizony általában mindig arról van szó; testrészekről és emberekről, akik szarnak, hugyoznak, válnak, meghalnak rákban, elüti őket a villamos. bélának tehát nem hímvesszője van; bár alkalomadtán azt is lehet, hiszen ez olyan komoly megfogalmazás, hogy az olvasó érezze, hogy ez bizony komoly dolog; de amíg így hülyéskednek, addig dorongja. vesszője! stb. de nézzük meg mit csinál erre lujza:), lujza ijedten tiltakozott béla távolságától, visszahúzódott bélához, és míg ajkaival béla forró (lehet hogy béla meleg? vagy beteg? lázas? ajaj) ajkait kereste, kezével ő is elkezdett kalandozni béla testén.

na itt már hagyjuk őket magukra. szegények, annyira tipikusak úgyis. a vége mindig ugyanaz. szerelmesek még pár oldalig, ha kicsit előrelapozol, már összevesznek, ha a végére, kibékülnek, és arra készülnek, hogy boldogan éljenek, amíg. egyébként, puszta polgárpukkasztásból lehetne tovább írni; itt derülne ki, mondjuk, hogy béla kerekesszékes; na ezzel már nem tudnának mit kezdeni a júlia füzetek olvasói. vagy érintsük finoman (kvázi erotikusan) az új évezred divatos problémáit, és derüljön ki, hogy béla kasztrált; ez is érdekfeszítő lenne. vagy mégjobb, kicsit abszurd, lujza kezei ütközzenek bele béla szívszabályozó gépébe, és véletlenül kapcsolják azt ki; wow, a szex után a halál a második eladható olvasmány. lujza forró ajkai elindulnak lefele béla már emlegetett testén, hogy aztán mindenféle dorongok helyett katétert találjon a szomjas száj; oralitás nehezített fokon.

most kérdezhetnéd, hogy mi a fasz huhu, mi a vesszőnek írok én ilyeneket. tudod, maszturbálok. szeretnék megnyugodni. tajtékosak voltak az elmúlt napok, és baszott nagy hullámokat vertek maguk körül; és ez kurvára nem irodalom. ráadásul unom már; hát még a szívem. képzeld, egyre jobban fáj a szívem. nem, nem érzelem; fizika. orvosilag. a stressz, tudod. az itthoni helyzet; meg ami körülötte van. szeretem magamat űrhajónak látni, ami körül forognak a kidobott dolgok, mint valami holdak; ami körülöttem van. ismerek olyat, aki, ha stressz éri, kis lapra köröket rajzol; olyat is, aki papírokat tépked apró cafatokra; olyat aki az ujjait dörzsöli össze, lilára; olyat is, aki csipkedi magát, de szinte véresre; olyat is aki üvölt, aki sikolt, aki hallgat, meg olyat is, aki nekimegy fejjel a falnak. én eddig nem írtam; mondhatom, dacoltam a hullámokkal. de a fejemre estek a sziklák, elszédültem, elgyengültem, hazamentem volna, ha lenne hova; így idejöttem a blogba, feszültséget vezetni. nem írok konkrétan arról, ami van: csak érintem a felületét. erotika. gyengéd érintés a nyakadon. lehelet a fülcimpádon. képzavar; gyengéd, érthetetlen latin szavak a zárójelentéseden.

és persze ez csak maszturbálás; magányodból kisajtolt gyönyör. nem változik tőle semmi, igazából meg se nyugodtam, csak amíg futnak az ujjaim a billentyűkön. nem neveztem néven semmit, nem néztem szembe vele, nem oldottam meg, nem haltam bele, ó nem, semmi. írogattam egy kicsit, így reggel, időt nyertem, egy órát, kettőt, kivontam magam magamból, és nem néztem meg a végeredményt, hanem leírtam. fél másodperc alatt csináltam egy bélát, meg egy lújzát; játszok velük, én, a szemét, dühös, frusztrált isten, kinek nincs helye az olimpuszon. béla most kövér, csatakos, undorító, az izzadság folyik le húsos karjain; lújza hozzá illően karcsú, vékony, anorexiás. most megfordítom őket; lújza nyomja agyon a vékonydongájú bélát. ezt megunom, most mást játszunk; lújza fojtogatni kezdi bélát. bélából gyorsan ügyes birkózót gyúrok, és kötött fogással szereli le lújzát. ezt is megunom. most inkább gyönyörűen, a szikrázó jégen, karcsú madarakként röpülnek egymás mellett a fields of goldra. csillogó csillagok, és egy egész giccses örökkévalóság nézi őket szelíden mosolyogva. ez se jó; vágódjanak el, törjék ki a nyakukat. jaj de szomorú vagyok én ma; szegény lújza és béla. leültetem inkább őket az asztalhoz, mellettük pohár víz, és sakktábla; csikorogjon az elme. hagyom őket a fenébe.

mindig attilával jövök; ő asszondta, azé az érdem, aki játszhatott. naugye. megnyugodtam; megyek tovább. legyen béla egy vietnámi veterán, aki ontja a tűzet, lövi a sárgákat, megy előre a dzsungelben. már nem hisz semmiben; nincs célja annak amit csinál, csak csinálja, mert mást ebben a kurva dzsungelben nem lehet csinálni. már nem jut eszébe lújza; a torkolat tűzben elégnek a vágyai. már nem utálja a vietkongokat; már nem szereti az övéit; semmi ilyesmi nincs már. erre mondják azt hogy veterán. él; mert megtanulta, hogy hogy maradjon életben; él, mert csinálja amit itt kell, magyarán lő, hogy ne őt lőjék. aztán ha van valami stressz, mint például nemrégen, - rálépett egy aknára, de persze megúszta, mert már tudja hogy kell, öreg róka ő - utána megáll egy kicsit, egy fa tövében, és rágyújt egy cigire. levezeti, tudod. semmi több. és így lövik le. még egy kicsit játszok; a fa tövében cigire gyújt, és most megengedi magának, hogy eszébe jusson lújza; látja maga előtt azt az éjszakát, amikor kigombolta lújza blúzát, lújza felsóhajtott, beletúrt a hajába, stb. becsukott szemmel, a fát ölelve ábrándozik; így öli meg a felé settenkedő vietkong. vagy, odajön a sárga, kér tőle egy cigit, és együtt cigiznek. vagy a nőkről beszélgetnek. vagy, fordul a kamera, mutatja az álmodozó, és jaj, mily védtelen bélát, és az is látszik, ahogy a sűrű bozótból valaki lopózik feléje; dübörög a zene, emelkedik az adrenalin, béla mit sem sejt, szeme csukva, de jaj, kiugrik a bokorból valaki, és leteperi bélát. most látjuk csak ki az; na ki? azt hiszed a lújza?

péntek van, tizenhárom. jason kell ide, nem lújza.

hold mix

bár ma már a hold sem ugyanaz, annak idején bizony még sok mindent jelentett; annyira, hogy még miksz is lett belőle. írország esőáztatta tengerpartján készült, és természetesen egy szerelmi történet; van benne minden, ami ehhez kell, vágyakozás, várakozás, boldogság, csalódás, szomorúság, elmenés, visszajövés, ahogy az ilyet illik.

ez egy dán lord?

Bejegyzés közzététele

zeneileg főleg az akkoriban nagyon jelentős kcrw-s, egyszálgitáros, ablakon kinézős intim folk- pop hangulat; azon a júliuson majd minden reggel a morning becomes eclecticre ébredtem, meg arra hogy odakint esik. így született ez a mix is, odakint szakadt az eső, a megan nézte a noody-t, a cian kergette a pókembert, én meg ültem egy rakás játék között, és álmodoztam. főleg az a rész volt vicces, amikor megpróbáltam saját szakállra felvenni a vihar és a madarak hangját; ott, ahol a nina simone azt énekli hogy 'and listen to the sweet birds singin' az alatt a fecskék hangja a patakpartról került oda. a családnak ugyanis valami hihetetlen meseszerű ideál kertje volt - a kert végében hatalmas, terebélyes fa, és alatta patak bújkált - csak épp sose engedték oda a gyerekeket. bezzeg az az idióta, kócos marcus; magyarázkodhattam, amikor egyszer arra jött ki a családapa, hogy kiraktam a kerítésre, és végigszórtam kenyérrel a laptopomat, hogy rászálljának, lehetőleg közel a mikrofonhoz. azt mondtam, az egyetemre kell, tudja, kisérlet. naja. akkor is furán néztek, amikor esőkabátban, laptoppal a hónom alatt ültem a viharban, szintén a hangok miatt; egy számmal később, amikor a clerkenwell kid azt énekli az abba feldolgozásban hogy 'i must have heard the sound of rain', na akkor az az eső, és az az mennydörgés, az ott volt, felettem, dublinban!

ebben a mikszben lehet hallani a valaha csinált legjobb mixemet, a tanya donelly dalra úgy dobom a minotaur shock dobját, mintha az isten is oda teremtette volna, erre roppant büszke vagyok. a többire persze kevésbé; főleg a tom mc rae - yo yo ma úsztatást kellett volna szolidabban csinálni, jó hogy van cselló mind a kettőben, de akkor is (a yo yo ma - frost viszont egész jó!). itt főleg a dalok számítanak egyébként, a mixek annyira nem; gyakran bizony épp hogy csak illeszkednek egymásba. a dalok viszont nagyon; hallhatod a lunz adem féle lunzát, amiről már áradoztam amikor az ademről áradoztam; minden idők egyik legjobb 'remixe' szerintem; ahogy minden idők egyik legjobb feldolgozása amit a john martyn csinált a portishead glory boxából; borízű, füstös, függönybehúzós, kvázi blues-t csinált belőle, hallanod kell. a kcrwnek hála, hallanod kell azt is, amit esetleg már hallottál; ez a legjobb változata a sia(szia! hihi) go to sleep feldolgozásának, itt még nem bonyolítja úgy túl, mint a későbbi élő felvételeken (lady croissant), és nem lassítja le annyira, mint az albumon (some people have real problem). plusz csellót kap a kcrw stúdióban a nick cave into my arms-ja, és merészebb zongorát; a dorfmannal épp a napokban állapítottuk meg, hogy jól állnak cave-nek a szomorú vonósok. szintén meghatározó lett később a frost féle byssan lull; ez egy norvég altató, itt némileg elektronikusan, triphoposan, de én mindenféleképpen meg vagyok őrülve tőle, annak idején ez borzolta a forró kutyámat is, brr, de legalább csináltam az összes feldolgozásából egy blog aláfestő mixet.

olyan, azóta már atyaúristen előadók is felsorakoztak ebben a történetben, mint az ekkoriban megismert under byen, vagy a piano magic, az album leafról nem is beszélve. az azóta már a művészetek palotájában is járt brad mehldau radiohead feldolgozása is fontos, utána elkezdtem gyűjteni a radiohead feldolgozásokat, de az exit musicot például senki nem játsza el úgy mint ő, hogy a hangulata nem változik, de mégis más az egész; zseniális. ekkor találkoztam először az azóta szintén jóbaráttá vált jolene-vel, de mondhat nasztaszja amit akar, pöttyös az igazi és nem a white stripes. valami interjúban mondja a dolly egyébként hogy jolene természetesen élő személy; milyen öreg lehet már, ha egyáltalán él még, mindenesetre megnézném öregen a jolene-t. camille is akkor vált nagy kedvencemmé, miután kiturkáltam a le fill-t egy tengerparti kisváros charity boltjában. a záró dusty springfield dalról pedig csak annyit, hogy szólni fog a temetésemen, ha én lehetek a dj. ha nem, visszajövök, és kísérteni fogok, amíg be nem tesztek normális zenét, ezt nyugodtan lehet fenyegetésnek is venni.

ez a kiksz is tokkal, vonóval kapható, azaz itt is van cue, mint a havasnál; ugyanazok vonatkoznak erre is, beleértve a foobart is, csak sajnos most a hülye rapidsharen keresztül. nyomok ide egy control c, control v-t, hátha te nem nyomsz egy bal gombot a havas linkre:

'a cue az arra érdemes mp3lejátszónak szétbontja számokra az egy fájlból álló mixet. a legegyszerűbben úgy tudod használni, ha először is leszeded a foobart, ami olyan mint a chokito; ronda és finom (bocs), de egyébként tényleg, amilyen ronda, olyan kevés memóriát használ, és annyira lejátszik mindent; majd miután leszedted a foobart, és telepítetted, a cue-fájlnál nyomsz egy jobb gombot, properties, izé, tulajdonságok, és ott valószinűleg a néród lesz alapértelmezettnek betéve a cue-fájlt használó programokhoz, hát az neked nem kell, hanem átteszed foobarra. és ezután a cue-ra kattintasz, és máris látni fogod számcímekre bontva a mikszet'

nna. nincs az az isten, hogy leírtam volna ezt még egyszer. a gyönyörű rajzok a kedvenc deviánsomtól, pesare-től vannak, nagyon szeretem a dolgait.

fene tudja miért vettem elő pont most ezt a mikszet, most, amikor még messze a nyár, még messzebb a tenger, és azt hinném, hogy az a lelki állapot is messze, amiben készült; de lehet hogy épp ezért. végére még egy tracklist búcsúzóul, ha nem bírnád elolvasni a boritón, ami esélyes;

1 husky rescue: good man
2 iron & wine: waitin' for a superman
3 tanya donelly: sweet ride
4 minotaur shock: motoring britain
5 jon kennedy: waiting for the sea to freeze
6 nina simone: i can't see nobody (daniel y remix)
7 the real tuesday weld: the day before you came
8 camille: au port
9 lunz: lunz (adem's lunz)
10 the cardigans: higher (naid remix)
11 clue to kalo: do you know that love can end?
12 the album leaf: storyboard
13 john martyn: gloory box
14 dolly parton: jolene
15 lindsey buckingham: never going back
16 mary margaret o'hara: cry 'bout
17 tom mcrae: you cut her hair
18 yo yo ma: prelude bach cello suite (#1 in g-minor)
19 frost: byssan lull
20 piano magic: never will it be the same again (part 1)
21 archive: i will fade
22 under byen: plantage
23 cousteau: you my lunar queen
24 nick cave: into my arms
25 sia: i go to sleep
26 brad mehldau: exit music (for a film)
27 dusty springfield: goin' back