okosságolások

most aztán érdemes lesz olvasnod; csupa okosakat fogok mondani. elmondom miért; mert mérhetetlenül hülye vagyok. mást se csináltam ugyanis, amióta nem írtam, csak múltban jártam, csodát vártam, fájtam és fáztam. de nem ám csak úgy feleslegesen csináltam ezeket, hanem sokat okultam ám közbe'. például: pocsolya mellett nem érdemes stoppolni. vagy; ne zokniba állj a hóba. és ehhez hasonlók. naugye. leírnám a többit is, de nem akarom hogy te is olyan okkult (ok, cult) legyél, mint én, mert az okkultizmus csúnya dolog tud lenni, adott esetben, lásd mondjuk tudjukki esetét. mindjárt komolyan veszem magam, nézd csak meg a következő bekezdést.

persze mi a fenének (vegyem komolyan magam). arra jöttem rá, figyeld csak, hogy minden cselekedetemet valami múltbéli esemény, tett, vagy érzelem határozza meg. olyan ez, mint valami lépcső, aminek a következő fokára csak az azt megelőzőről (ez tényleg három ő?) léphetünk. sokszor bíráljuk, elítéljük, csúfoljuk, vagy csak megmosolyogjuk, ahogy a másik ember a lépcsőt járja, pedig az ő helyében talán mi se tudnánk másként közlekedni. micsoda gyönyörű közhely, most mond meg, mindjárt hátradőlök. annál is inkább, mert persze tökre nem igaz; nincs olyan lépcső, amelynek ne lehetne átugrálni a fokait; én legalábbis mindig megpróbálom. a múltammal is, és a jelenemmel is: naná hogy pofára esek. azokban a régi szép időkben, amikor annyit jártam még csocsózni az íjászba, hogy nem is értem rá másra, és ment csuklóból a tolópin, na akkor azzal szórakoztam hogy az aluljáró alsó lépcsőfokaira felugrok; ahol most újságos van, régen ott volt a semmi, ott futottam neki. nyolc lépcsőfok van (ha jól emlékszem) hétig jutottam el, de ott már konkrétan seggre érkeztem, röhögtek az emberek. az emberek mindig röhögnek a nagy kisérleteken. most képzeld el az idióta példámmal a múltat; hét lépcsőfokot (!) kihagyni, az lenne az igazi. másik az hogy a lépcsők csak akkor veszélyesek, ha az ember mindenképpen fölfele akar rajtuk jutni, esetleg lefele; ha nem tudjuk az irányt, csak hol fel, hol le, akkor meg lehet szokni, pusztán egy idő után unalmas lesz.

viszont egy idő után minden unalmas lenne, ha nem halhatnál legalább néhány dologba bele. várj, még mindig okos vagyok; ne csak a túléld az életed, tanítja a buddhizmus, hanem figyeld meg hogy mire tanít a szenvedésed; önmagadat találod meg benne, mondják, törökbe tett lábbal, füstölőszagúan. és tök igazuk van. ne csak túlélj; az evolúció a lélek erejét nem bizonyítja! a lélek erejéből mondjuk speciel nem laksz jól, csak ha elmész bölcsésznek, bár szegény darwin ezt még nem tudhatta. de nem ez a lényeg; tanuld meg, hogy tanítson a szenvedésed. kis kék köpenyemben ülök a padban, kezem a hátam mögött, hajam megfésülve, babaszappan szagom van, és figyelem a tanárbácsit. a tanárbácsi azonban egy köcsög, bajszos (bélabá, fúj!) alak; a szenvedésem, ugye. hol magamtól, hol mástól, hol egy smástól. ezzel nincs baj, de mit tanulok ezzel; megérteni önmagamat? én vagyok már a ton, a fájó nyak, a pocsolyába hulló percek, az olvadó remény, és a sáros szerelem; apu béna lába vagyok? hát ez kurvajó; csakhogy mi lesz azokkal, akik a szenvedéstől hülyülnek meg; az olyanoktól, mint anyám, akik a szenvedésükbe keserednek bele, és egyre messzebb kerülnek önmaguktól, vagy az olyanoktól, akik épp a szenvedésüktől érzik felhatalmazva magukat arra, hogy végre, mint valami érett pattanásból a genny, kilövelhessen belőlük a gonoszságuk? észrevetted, hogy ha kimondod ezt a szót; gonoszság, a szád olyan lesz, mint egy kígyóé? villás lesz a nyelved meg minden. a fenének szenvedjünk hát?

van még itt okosság, várjál, ez meg a ma reggel; nincs víz, lefagyott a cső. ettől még nem okosodnék, hanem a helyzet hozza, hogy bizony mosakodni kell, különben jaj neked mocskos lélek. ebből arra a fene nagy igazságra jöttem rá, hogy ennek a hüle nietzschének tényleg igaza van, amikor ilyen botorságokat mond, miszerint hogy meg kell tanulnunk a tisztátalan viszonyokból tisztán kikerülni, és ha a szükség úgy kívánja, tisztára kell tudnunk mosakodni a mocskos vízben is. á, friedrich, gyere, mossad a kezeid minálunk. szeretem a pincénk szagát egyébként; ki nem állhatom a legtöbb szagot, ami ezzel a házzal kapcsolatos, jellemző, hogy pont alulról találtam meg, amihez ragaszkodhatok. s ahol mosakodhatok, ugyebár; ott kell melengetni a csövet. hanem, hogy a fityfenébe (észrevetted hogy cirmosabban káromkodok?) mossam tisztára magam, s minek? hogy tisztán menjek bele egy újabb mocskos viszonyba? s az a szó, hogy viszony, a kölcsönhatás köztünk, testek és néha, mit ad isten, lelkek között, van abban egyáltalán tisztaság? persze hogyne lenne; de ha felosztom tisztára, és piszkosra, a viszony szó maga már eleve piszkos. az azonban tény, hogy kutyát nem érdekli, akkor is mindenkinek magának kell megtanulnia, hogy kerüljön ki tisztán abból, ami eleve nem tiszta, és amit bemocskolunk szóval, tettel, önzéssel, és efféle emberi közhelyekkel; én most nick cave-t olvasok, így kívül belül egy mocsárban vagyok, s az ő módszerét választom épp; süllyedek, és hagyom hogy belepjen a szar, és közben gyönyörű tisztára magyarázom magam.

és még egy ilyen szintű bölcseség, most éppen pocakos popper úr kurblizta (!) fel az agyam, mer' például asszonta: az igény valóságot szül (!!). a dolgok megvalósításának kezdete, ha makacsul rájuk gondolunk. ültem ma, lent a pincében a cső alatt, és makacsul arra gondoltam, hogy olvadjon már fel, és törjön fel melegvíz a mélyekből; aztán persze, ezt figyeld, még nagyobb közhelyre is rájöttem ám, - mondom, ma majdnem megvilágosodtam - hogy tennem is kellene érte valamit, ugye, s cselekedék vala márton, s lőn. de hogy a csuhajja életbe cselekedjen az ember olyankor, mikor nincs meg a cselekvés kegyelme? pont attól születnek meg körülöttem a dolgok, hogy makacsul rájuk gondolok, mi több, az igényem fél valóságot szül; ott keringenek körülöttem az igényeim által már majdnem megszülető dolgok, amiknek megvalósítása ott már elkezdődött, hogy makacsul rájuk gondolok, hanem, mint meg nem született csecsemők, tátognak félig kifejlődve, és nincs aki megszülje őket. huszonkettő ötvenöt, ilyenkorra már jöhetnek a pszihadelikus képek. múlik ez a fránya idő is egyébként, engem meg a legjobban az ijeszt benne, hogy tök fölösleges törődjek vele.

a hó pedig, a hó, a hó. tököm kivan vele, bár annyi még nem esett, hogy addig érjen, meg különben sem úgy értem ám; csakhogy úgy hiányzik valami ebből a szép fehérségből. talán a nash füllentésszínű haja, de inkább az amolyan karácsonyfa hangulat; az ünnep hiányzik az ünnepélyességből, az ünnepre való várakozás, vagy a fene tudja hogy fogalmazzam meg, mintha a világ szépen ünneplőbe öltözött volna, ahogy illik, de már nem tudja minek. az alkalomról lekésett. ralizunk a műegyetem sétányán mostanában a dávidokkal, és olyan szép, mint egy karácsonyi derengésben úszó kastély; hanem azonban február van, becsapottnak érzem magam a sok szépség láttán, s titokban azt remélem, hátha meglátom a tavaszt, ahogy nagyhasú, pirosruhás rénszarvas sofőrnek álcázva járkál a házak alatt. különben is, úgy úgysem maradhatsz ahogy a szél a hóba belerajzolt, s így minek is a sok fehér. s ettől a sok okosságolástól azt is tudom, hogy ez a sok hó el fog olvadni, s akkor aztán áradhatunk, mint bennem az érzelmek.