hó, valami, sár, semmi

egy hete este, ültem a keretbe, míg odakint sűrűn, és lassan hullott a hó. mintha beleszeretett volna a városba, és most gyengéden simogatná. tiszta volt a város, és fiatal; a hó visszahozta a gyerekkorunkat, amikor még érezni, szeretni, menni, inni, aludni egyszerű volt, és teljesen ismeretlen, mint a mesék, ahol fogalmad sincs, hogy mi fog történni, de az mégis magától értetődő, hogy a békából világszép királyfi változzon. ilyen volt a világ, és fehér, egy hete este, amikor én barna kalapban, barna kabátban, barna nadrágban, és barna bakancsban táncoltam a hóban. épp költő voltam, szerelmes és szép. egy magától értetődő gyerek lettem egy magától értetődő világban, aki a szemét nem tudta nyitva tartani, ha fölfelé nézett, és szurkolt a hópelyheknek, amik az orrnyergére estek, hogy ne balra, hanem jobbra essenek le. ilyen voltam, amikor vonatra szálltam, hátra, a biciklitárlónál a kalauz helyére, jegy nélkül, pénz nélkül, könnyen, mint egy madár, tökig vizesen. magamra zártam az ajtót, beültem az ablakba, így indult el a vonat velem. odakint derengett a hó alatt a város, mint valami látomás, a fényei olyanok voltak mint a karácsonyi díszeké. aztán erdők és mezők fölött ment a vonat, azok is fénylettek, mintha egyszerre lett volna rajtuk a hajnal és a szürkület, titok volt a messzeségekben, és akárhova néztem, mindenütt hullott a hó. a vonat néha megállt, akkor az emberek leszálltak, elmentek alattam, mint fekete árnyak, és az élet olyan szép, nyugodt és egyszerűnek tűnt ott, akkor, mint egy hópehely.

ezt mindenképpen el akartam mondani, mert azóta olvad, a fogam lyukad, a pénzem fogy, és a sár nő; milyen könnyű ilyenkor elfelejteni a tisztaságot.

ezen a héten az egész év visszajött hangulatokba bújva; egyik nap januárban sétáltam pesten, és olyan volt minden, mint akkor, szegeden, egy reggelen májusra ébredtem, pár napja, még novemberben, a dunaparton őszt éreztem, és egy kávézóban nyarat. immár kész a decemberi leltár.

néha megijedek, amikor megismétlődnek a dolgok körülöttem; ilyenkor nem tudom, ez azért van e, mert annyit éltem már hogy az élet megismételheti már magát, vagy mert belőlem múlt el valami, amitől a dolgok megújulhatnának. azon is megdöbbenek, amikor olyan ordas közhelyekre jövök rá, hogy a szabadság, és a választás csak illúzió, fontos, erős és mindent elsöprő illúzió, akár a szerelem; de csak illúzió. amikor pontosan, megfoghatóan érzem, mint a hideget, hogy valójában sose fogok tudni igazán elmenni innen, sose lehetek igazán más, nincs meg a választásom hogy kilépjek a köreimből. körbejárhatom az utcánkat, de mégiscsak egy ajtó nyílik csak meg körülöttem, a többi csak díszlet, előre elrendelt szereplők járkálnak körülöttem, a többiek csak statiszták, hiába osztanék rájuk szerepet. mindez mégis olyan nyugodtnak és egyszerűnek tűnt, amíg esett a hó.

néha pontosan értek mindent. istent, a szerelmet, magamat, és az életet. forralt bort ittam egy kandalló mellett, amikor egy pillanatra minden a helyére került. ilyenkor tudom hogy érdemes, hogy elég, hogy ennyi volt, és hogy ez a teljesség, hogy a zene elég, hogy a szerelem elég, hogy egy éjszaka, egy érintés, egy illat, a haja, ennyi elég, és ez a teljesség. forralt bort ittam egy kandalló mellett, és pontosan éreztem, hogy minden a helyén van, hogy megérte, hogy megérkeztem, hogy elértem; hogy meg tudtam volna fogni, ki tudtam volna mondani, hogy ez a boldogság. arra is gondoltam ekkor, hogy így kellene meghalni. a teljességben. ha így lehetne, talán teljesség lenne az elmúlás is.

ezt is el akartam mondani, mert azóta olvad, a fogam lyukad, a pénzem fogy, és a sár nő; milyen könnyű ilyenkor elfelejteni a teljességet.

néha pontosan tudom, hogy valami nincs sehol. hogy minden csókban, minden tettben elmulasztok valamit. hiába vívok érte naponta, minden szerelemből hiányzik valami. a mindenségből hiányzik egy csillag. hiába reménykedhetek a megváltó egészben. rám tört a tudás, mint annyiunkra. de néha azt is ugyanilyen pontosan tudom, hogy meg lehet teremteni azt, ami nincs sehol. hogy néha a zenében, a csókban, és még az apró tettekben is, benne van az a valami. néha, bennem van valami. és néha egyszerű ez. tudni, hogy van valami. tudni, hogy nincs semmi. tudni, hogy csak itt vagy, a kandalló mellett. tudni hogy odakint esik a hó. tudni hogy elindul a vonat, és tudni, hogy nincs ebben semmi. néha egyszerű ez. mint ahogy az is, hogy igenis, nőj föl bármekkorára, fonnyasszon bármilyenné a fájdalom, tudásod érjen bár az égig is; minden békában benne van egy királyfi. költői mi? minden költőben benne van valami.

ezt akartam még elmondani, mert tudod olvad, a fogam lyukad, a pénzem fogy, és a sár nő; és ilyenkor utálom a költőket.