2008. december 17., szerda

ilyen ez az ez ilyen

asszondta a smilla, (nem a dunaújvárosi, a görlandi*) hogy mindig ugyanazokat a nyomokat keresztezzük. ő egy jégtörő hajón tartott a sark felé, és a hajón rohangáló férfiak nyomából jött rá, én sztrájkoló vonattal veres felé, és egész másból jöttem rá hogy igaza van.
ez ilyen.
úgy fejezte be ugyanez a smilla, hogy lezárni csak azt lehet, amit nem értett meg az ember. van ami örökre nyitva marad.
odakint napok óta némafilm-szürke az ég.
néha azt szeretném, hogy ez jelentsen valamit.
a kamaszosan szégyenlős hold, aki mostanában hol világít, hol bujdokol, és az éjjelente szinte táncoló csillagok, amik aztán vannak napok, amikor nincsenek szolgálatban, és csak csönd van helyettük az égen, meg repülők. néha szeretném, hogy odafönt, odakint, tőlünk távol legyen valami, ami tudja, hogy mi történik itt lent. valóságshow. a végén persze majd kiszavaznak; de most ugye azért olyanok a felhők, azért veszekednek úgy a madarak a bokorban, és a reggeli köd is azért ilyen, mert én így vagyok.
ugyanis hozzám csapódik a boldogság mostanában. jön mint aki akar valamit, aztán le-lemaradozik, de végül csak itt van megint. nem igazán tudok vele mit kezdeni, nem is értem, pontosan mit akar. először gondoltam valami félre értés lesz. de most már néha azon kapom magam, hogy ha épp nincs is, várom hogy jöjjön. nem akarom megszokni, haragszok is rá, forralt borba próbálom fojtani, ahogy a kollégájával, a bánattal bevett szokásunk, de a boldogság más, nem találok rajta fogást. bohém kis köcsög igazából. ígérget össze-vissza, néha meg is tartja, aztán amikor már az ember biztos benne, akkor eltáncol a fenébe. bort ígér, vizet prédikál, és sör lesz belőle. sör, télen fúj. dehát mondhatom is én neki. és ami a legrosszabb; minél többet van velem, annál kevesebbnek érzem, és annál többet akarok. a bánat az ilyen szempontból is megbízhatóbb; ha jön, (eddig mindig jött) belesüppedek, mint egy fotelbe, aztán nézzük a felhőket és hallgatjuk a zenéket. nyugdíjas, nyugodt, megbízható barát a bánat, ezzel szemben a boldogság bekattant tini; olyanokra késztet amikhez én már azt hiszem hogy 'túl öreg vagyok' aztán nézd meg, egy fenéket.
egy ilyet nyomtam tegnap egy zenegép előtt:
'az ember akkor túl öreg, amikor már nem szereti az ac/dc-t'
hoppá. most elmondok egy titkot: sosem szerettem az ac/dc-t.
tehát ezeréves öreg bölcs vagyok.
a másik bajom a bölcsességem; még úgy, hogy amúgy sincs, még úgyis tud nem lenni, főleg ha szükség lenne rá. a fenének gyűjtögeti az ember a tapasztalatokat, benyomásokat, bölcsességeket, fájdalmakat, keményedik meg az izma, lelke, agya, bele (azis!), ha aztán mindez pillangóként röppen el, és ott találhatja magát ez a bizonyos ember újszülött csecsemőként újra olyanban, amiről eddig azt hitte, hogy épp ebbe öregedett bele.
ez ilyen.
ilyenkor arra gondolok, bárcsak jónevű munkás elvtárs lennék a szocializmusba'; két kezemmel állnék bosszút az életen, és annyira jó lennék abból, amiből lehetek, amennyire nem lehetek jó abban, amiben nem lehet; cipész lennék, vagy szabó, mesterember, aki tényleg mester, nem érhetnének meglepetések, kezem alatt engedelmeskedne a bőr, az anyag, és ez talán kárpótolna mindenért; mit akkor szerelem, sors, misztérium, rímek, nagy érzelmek, színpadi függönyök; csalóka vágy mind, de én ügyes mesterember lennék, és nem fognának rajtam ezek a dolgok, függönyt, szőnyeget, cipőt, fazekat, kályhacsövet készítenék, pöcét szippantanék, falat emelnék, fát vágnék, tehenet fejnék, és mindenért azt kapnám csak, amit adok. hohó, bár lennék én marci apó!
egyfenét.
van egy pillanat a reggeli kávé csiholásban, amit fölöttébb kedvelek: amikor már majdnem kész, arányban a tej, az aroma, a kávé, és beteszed a mikróba, rányomod hogy forogjon, és vizsla szemeiddel azt figyeled, mikor mozdul meg a tej. reflexjáték ez, szinte csocsó: amikor elindul fölfelé a tej, van féltized másodperced kikapcsolni a mikrót, hogy ne fusson ki. úgy jó a kávé, ha elment a kis pöttyös bögre szájáig, de kitörni már nem tudott; már ne haragudj az ízléstelen hasonlatért, de mint egy idejekorán elfojtott koffein orgazmus, ez olyan.
na most így látom én is az életet mostanában.
vizsla szemeim saját üvegajtómra tapadnak, hogy lássam, mikor megyek már túl messzire; de el akarok menni a végéig, a pohár széléig, naná, de ha túl futok rajta, koszos ronggyal fognak feltörölni.
most mondjam erre is, hogy ez ilyen?
de például tényleg pont ilyen, mint ez a zene:

de ugye sose lesz pont ilyen, mint ez a zene?

mert az már durva lenne.
egyébként meg asszodta a smilla, (megint nem a dunaújvárosi, hanem a görlandi**) hogy az életben a boldogság és boldogtalanság elosztásában nincs kiszámítható matematika, nincs normális eloszlás. szerinte a világon élő kevés ember közül, aki miatt érdemes élni, egy azon a hajón található, amivel tartott a sark felé. utálom amikor ilyeneket mond, és bár én egy süllyedő vonattal tartottam veres felé, tudom, hogy ebben is igaza van.
ez ilyen.
úgy fejezte be ugyanez a smilla, hogy a múlt luxus, amit nem mindig engedhetünk meg magunknak.
néha azt szeretném, hogy a némafilm-szürke ég alatt örökre nyitott luxusban éljek.

(*= azért sem jó ingatag helyesírással rendelkezni, mert bizonyos rosszindulatú erők hajlamosak azt is hibának nézni, amire te ráfoghatnád, hogy poén: görland például nem elírás, de nem ám, hanem vicc, móka, kacagás; girl land, muhaha, érted)
(
**= és hogy bizonyítsam, hogy le tudom ám írni azt hogy grönland, tessék, ezt figyeld: grönland)

1 megjegyzés:

Nasztaszja Prokofjev írta...

hát ez igazán nagyon szép.
most tényleg.
olyan jólesően. harmadik nekifutásra álltam neki, de megérte.