nagyobb kockázat megszületni, mint meghalni

utóbbi idők derűs, jó kedélyű hangulatait borzolom tovább ezzel a verssel (két s! - ne tudd meg mi ez egy beszédhibásnak) is:

siessünk

siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
cipő marad utánuk meg süket telefon
csak ami nem fontos cammog mint a tehén
az igazán fontos hirtelen történik
utána a csend normális szóval elviselhetetlen
mint a tisztaság mely egyszerűen a kétségbeesésből születik
mikor gondolunk valakire nélküle maradván

ne légy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság
érzékenységünket elveszi mint minden szerencse
együtt járnak mint a pátosz és a humor
mint két szenvedély mely egynél mindig gyengébb
oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó
mint egy esetlen hang ügyetlen meghajlás
becsukják szemüket hogy lássanak igazán
nagyobb kockázat megszületni mint meghalni
mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk

ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra
szelíd leszel akkor akár a delfin és erős

siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
akik meg nem mennek el sem térnek mindig vissza
és a szerelemről sem tudni soha
hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első

tegnap csapódott belém ez a vers, irodalmi hűbammeg rovatunk eddigi talán leginkább aztamindenit szereplője. lengyel, költő, ráadásul pap. és így ír. twardowskinak hívják. igazából ennyi elég is lenne. nekem ezer éve gyanúsak a papok, a költők nemkülönben; ez a papköltő (!) viszont ilyeneket ír, hogy 'tanuljunk szeretni, hogy ellenőrizzük önmagunkat' (szeretni) mégha coelho szaga van, akkor is most van itt az idejük az ilyen mondatoknak. hogy a fenébe tud egy pap a szerelemről írni? végülis, lehet hogy ő tudja róla a legtöbbet. magas labda: isten tudja. jók ezek a lengyel papok különben; jános pált is szerettem. jellemző hogy abszolút nem ismertem eddig, mint ahogy az is, hogy twardowski a maga körében (egyház?) még itthon is népszerű, ismert, oly annyira, hogy a térszínház előadást tartott anno a verseiből (!). a többi verse egyébként nem tetszik (annyira), zavarba jövök, és kínosan feszengek újabban, ha istent, a szerelmet, az életet emlegetik, nyilván, mivel magam is azt teszem, csak sokkal ügyetlenebbül; ellenben ez a siessünk, ez mondom, belémcsapódott mint sistergő ménkő a tóba mondta volt attila. tisztulok tőle, olyan tisztasággal, mely egyszerűen a kétségbeesésből születik. attól, hogy cammognak körülöttem a tehenek. attól, hogy mindig túl keveset, és túl későn. és persze most, épp, legfőképpen attól, hogy akik nem mennek el, se térnek mindig vissza. tényleg nem. most épp én se találom az utat vissza, pedig nem mentem el. és tényleg isten (?) tudja, hogy akkor most az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első?

és nézd, közben végig hullámzik a tenger:

siessetek, szeressetek! én például már nem érek rá.