smilla kisasszony hóra vágyik

úgy kaptam vissza ezt a könyvet, hogy a következő cetli volt benne:
'lassan itt a hó. azt hiszem szükséged lesz smillára.'

az üzenet írója nem tévedett. egyrészt, amikor kinyitottam, odakint már hullott a hó, lassan, szépen és szerelmesen; és többek között pont ebből a könyvből tudom, hogy a hó sokféle tud lenni, mint az ember, és mindegyik fajta havazásra külön szavuk van azoknak, akik benne élnek. másrészt peter høeg műve valóban az egyik legjobb megoldás arra, ha elkap a tél minden értelemben. mondhatni, ezt a könyvet télen érdemes leginkább elolvasni.

høeg dán, és engem valami megmagyarázhatatlan vonzódás köt azok felé, akiknek meg kellett tanulniuk fázni; a norvégokhoz, az izlandiakhoz, a dánokhoz, vagy az eszkimókhoz, és a fókákhoz. a dán dolgok különösen kedvesek, a legtöbb dán filmet (nem csak a dogmák!) szerettem, főleg a humoruk nyűgöz le, zenéről nem is beszélve, lásd under byen, a music for dreams kiadványok legtöbbje, vagy mostanában peder.

meg ez a regény. ami elvileg egy krimi; egy eszkimó kisfiú, leesik a tetőről, és meghal. a hóban egyenes nyomok vezetnek a tető szélére, rajta kívül senki nem volt ott, a rendőrség megállapítja, hogy baleset történt. a kisfiú a tetőn játszott, és leesett, ez egy baleset. smilla, aki szintén grönlandon született, történetesen ebben a házban lakik, és ismeri a kisfiút, akit ézsaiásnak hívtak, mint a prófétát; tudja hogy a kisfiúnak tériszonya volt, olyan tériszonya, hogy 'az első emeletig mindig felszaladt, de onnan behunyt szemmel, mindkét kezével a korlátba kapaszkodva botorkált tovább. képzelje el, minden áldott nap öt percig tartott, míg verejtékező homlokkal, és kocsonyás térdekkel eljutott a harmadikig (...) ezért kérdezem magamtól álmatlan éjszakákon; vajon mi késztethette rá, hogy felmenjen oda azon a napon'. és smilla ismeri a havat, tud olvasni belőle: 'felgyorsulás jelét láttam a nyomokban. amikor az ember a hóról vagy jégről elrugaszkodik, a bokaízület elfordul. mint amikor mezítláb járunk a homokon (...) ha a mozdulat túl gyors, vagy nem elég stabil, a láb egy kicsit megcsúszik hátrafelé'. tehát azt látja, hogy a kisfiú futott, és ugrott. és történetesen smilla nagyon szerette ezt a kisfiút; ráadásul smillánál elég ritkán fordul elő, hogy szeressen valakit. és történetesen smilla olyan, aki nem igazán hagyja magát az élettel, hatalommal, szabályokkal szemben; makacs, és hideg, mint a hó, így elkezd nyomozóst játszani, mert tartozik ezzel ézsaiásnak és önmagának. és ennek ára van; belebotlik a hatalomba, gonoszságba, a múltjába, egy szerelembe, és a végén a jégmezőkbe.

de mint minden igazán jó regényben, høegében sem a történet a legfontosabb; smilla karaktere annyira jól eltalált, és tökéletesen kidolgozott, hogy önmagában betöltené a könyvet: cinikus, bölcs, és fanyar humorú világlátással, és kegyetlen őszinteséggel leöntött, néha már filozófiai mélységű merengései, fejtegetései akkora élménnyé teszik a könyvet, hogy az olvasó gyakran kapja magát azon, hogy újra vissza olvas pár mondatot, és ízlelgeti őket, mint valami ínyencségeket; és erre ráadásul høeg mesteri történetvezetésű krimit is rásző, annak minden előnyével; a fagyos feszültség folyamatosan betölti a lapokat, és a titkok csak lassan oldódnak fel, mint a jég. mindezek alatt egy érzékeny, szinte már líraian meleg kép lapul az érzelmekről, az eszkimók és a dánok, és amúgy a kirekesztett emberek viszonyáról, a magányról, a szerelemről (!), a félelemről, az emberekről. smillát úgy szereti meg az ember, ahogy csak a nagyon jó könyvek jól megírt szereplőit lehet megszeretni, mert høeg engedi megismerni főszereplőjét, úgy, és annyira, hogy meg lehessen szeretni. a karcsú, és csinos smilla, aki önmagára, a matematikára, és newtonra támaszkodik, valahol hasonló a mostanában annyira megszeretett könyvek hőseihez; füst milán hajós kapitányához, vagy below esőkirályához. és közben oldalakon keresztül hull a hó; az olvasó olyan viszonyba fog kerülni a hóval, mint smillával, ahogy smillát kezdi egyre jobban megérteni, úgy a havat is; és a hóban, mint smilla, megláthatja önmagát, vagy önmagában a benne élő smillát.

annyit mondanék még erről a könyvről, hogy csináltak róla egy filmet, amiről már írtam; és az a film legalább annyira nem jó, mint amennyire ez a könyv igen és éppen az hiányzik belőle, amitől ez a könyv jó, és már csak azért se nézd meg a filmet, hogy élvezni tudd a könyv végét. a másik, ez már amolyan lábjegyzetes morgás, hogy mond már meg, hogy egyrészt ennek a könyvnek miért van ennyire fancsari magyar címe; smilla nem feltétlen kisasszony (gondolom az angol cím alapján), ráadásul a film cím, a hó hatalma már inkább találóbb lenne, de legjobb az lett volna, ha smilla érzi a havat, vagy tényleg hogy vágyik a hóra, vagy valami ilyesmi. a másik, amiért nagyon haragos tudok lenni, az az elcseszett boritó; ezt a könyvet tudtommal csak a qva könyklub adta ki, valami kritikán alulian rossz címlappal, ami alapján az ember ilyen igaz történetes katasztrófa ponyvát gondolna, és sose venné le a polcról. pedig kertész judit fordítása is nagyszerűen adja vissza a hideg melankóliát, nagyon kár érte, mert ez az a fajta mű, ami nem valószínű hogy meg fog élni egy újabb, mondhatni méltóbb kiadást, így viszont alig lehet megszerezni, és még az is ronda.

lapozzunk bele az első száz oldalba:

én a magánnyal vagyok úgy, mint sokan az egyházi áldással. számomra a magány a kegyelem világossága. soha nem zártam be az ajtót magam mögött úgy, hogy ne tudnám, könyörületes cselekedetet hajtok végre magammal szemben. cantor a végtelenség fogalmát a következőképp magyarázta el tanítványainak: élt egyszer egy ember, akinek volt egy szállodája, végtelen számú szobával; egyszer ez a szálloda megtelt. ekkor érkezett még egy vendég. erre a tulajdonos az egyes számú lakóját áttette a kettesbe, az ott lakót a hármasba, azt a négyesbe, és így tovább. ily módon az egyes számú szoba felszabadult az új vendég számára.
ami engem ebben a történetben lenyűgöz, az az, hogy minden érintett, a vendégeket és a tulajdonost is beleértve, teljesen helyénvalónak találja a végtelen számú akció lebonyolítását, csupán csak azért, hogy egy vendégnek nyugta lehessen egyedül a szobájában. mi más ez, ha nem a magány szentségének elismerése?
egyébként rájöttem, hogy a lakásomat úgy rendeztem be, mint egy szállodai szobát - semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy aki benne lakik, csak átutazó. valahányszor szükségét érzem, hogy magyarázatot találjak erre a magam számára, arra gondolok, hogy anyám családja, és ő maga is bizonyos fokig nomád volt. magyarázatnak elég gyenge.
(13 old)

egyszer csak már nem is látom mit olvasok. csak a hangom és a lemenő napsydhavn felől érkező fénye tölti be a szobát. aztán már hang sincs, csak mi ketten: én és a kisfiú. elnémulok. csak ülünk, nézünk magunk elé, mintha én tizenöt éves lennék, ő tizenhat, és elérkeztünk volna egy ponthoz, ahonnan nincs visszatérés. egyszer csak csöndesen feláll, és szó nélkül elmegy. a naplementét bámulom, mely ebben az évszakban három órán át tart. mintha a nap az utolsó pillanatban mégiscsak találna olyan értékeket a világon, amelyek miatt halogatná az elalvást.
(16 old)

néma csendben ülök a helyemen. mindig érdekes az európaiakat rábízni a csendre. számukra a csend űr, amelyben a feszültség az elviselhetetlenség határáig nő.
(20 old)

(...) talán akkor kezdtem el arra vágyni hogy értsem a jeget. a megértés vágya azt jelenti, hogy szeretnénk visszahódítani valamit abból, amit elveszítettünk.
(33 old)

minden vak, eszeveszett szerelem legmélyén gyűlölet érlelődik a szeretet lény iránt, aki kezébe tartja az ember boldogságának egyetlen kulcsát.
(...)
azok, akik értenek az ilyesmihez, azt mondják, ahhoz, hogy egy szerelem amúgy istenigazából zátonyra fusson, mindkét fél szorgos munkája szükséges.
(36 old)

talán mindig helytelenül emlékszünk, valahányszor úgy hisszük, hogy legbelső lényünk jeladásai egyetlen, különleges pillanatban zajlanak le. lehetséges, hogy a szerelem vagy a rádöbbenés arra, hogy mi is meghalunk, vagy a hóimádat valójában nem hirtelen támad, hanem mindig is bennünk volt. teljesen talán nem is múlik el soha.
(40 old)

olykor képes volt átváltani dánra, pusztán azért, hogy használhassa a tiszteletet kifejező önözési formát. az utóbbi három hónapban, amikor juliane önpusztítása felerősödött és egyre céltudatosabbá vált, előfordult, hogy ézsaiás nem akart hazamenni.
- nem alhatnék itt, önnél? - kérdezte ilyenkor.
fürdés után a wc tetejére állítottam, és bekentem krémmel. innen jól látta magát a tükörben, amint fintorogva szaglássza az elizabeth arden éjszakai krém rózsaillatát.
soha nem fordult elő hogy megérintett volna. soha nem fogta meg a kezem, nem simogatott meg, és nem is kért tőlem hasonlót. de éjjel, néha, mély álomban mellém gurult, és néhány percig ott maradt. bőrömhöz érve, alig észrevehető erekciója támadt: le-fel, le-fel, mint egy kis keljfeljancsi.
ezeken az éjszakákon nagyon éberen aludtam. szapora szuszogásának legapróbb változására is felriadtam. gyakran feküdtem mellette ébren, és arra gondoltam, hogy a levegőt, amelyet beszívok, ő fújta ki.
(48 old)

az emberek időpontok segítségével tartják össze az életüket. ha csak egy árnyalatnyit is változtatunk rajtuk, majdnem mindig történik valami figyelemre méltó.
(52 old)

sokféle módon próbálkozhatunk depressziónk leplezésével. hallgathatunk bach-orgonaműveket a mi urunk megváltónk-templomban. egy zsilettpenge segítségével kirakhatunk zsebtükrünkre fehér porból egy csíknyi jó hangulatot, és beszívhatjuk szívószálon. segítségért is kiálthatunk. legjobb telefonon keresztül, akkor mindjárt arról is gondoskodhatunk, ki legyen az aki meghallja.
ez az európai módszer. abba reménykedni, hogy ha tesz valamit az ember, ki tud mászni a bajból.
én a grönlandi módszert választom. ez abból áll, hogy az ember belesüpped fekete hangulatába, mikroszkóp alá helyezi vereségét, és elidőz a látványnál.
(99 old)

én is a grönlandi módszert választom ezekben a napokban; mikroszkópom ez a könyv, kinyitom, és elidőzök a látványnál.

a huszonhatodik ősz

ezt a blogot elvileg azért (is) nyitottam, hogy mixelményeimmel megörvendeztessem hálás közönségemet. amióta eszemet tudom, illetve bocsánat, amióta az eszem tud a lányokról, gyártottam mindenféle válogatásokat, részint sznobságból, részint hiúságból (azt hittem a lányok sose hallgatnak olyan jó zenét mint én!), részint őszinte kamaszságból, miszerint hátha a jól megválasztott zenék meghatóbban mondják azt, amit én úgy szeretnék, és aminek úgyis mindig ugyanaz a vége.

ez ilyen.

az idő haladtával persze haladtam a korral, bakelit, cédé, díjé, mix, rádió, stb. hogy mennyire későn érő típus vagyok, azt bizonyítja, hogy a blog megnyitása után majd egy évvel teszem csak közzé egy mixemet, ami ráadásul az őszről szól, sose jobbkor, most hogy tegnap leesett a hó. azért jobb később mint soha, tehát tessék fogyasztani eme zenedobozt, aminek mindenféle hülye címeket adtam volna, mint hogy néma falevelek, meg huszonhat ősz, meg efféle gyönyörű giccses próbálkozások, de aztán győzött a kreativitás, így 'őszi mix'-nek neveztem el, a gyengébbek kedvéért még le is fordítottam magyarról angolra, mert úgy kell a trendnek lenni, tehát íme az

autumn mix
(egerezdmeg)

amit az őszről zeneileg el lehet mondani, azt általában elmondják a kesernyés, borízű, elvágyódós, elmúlós, szelíd szerelmes dalok, finom, főleg akusztikus hangszereléssel körítve. aki kicsit is zenebuzi, biztos hogy álmából felkeltve is mond húsz ilyet, norah jonest, diana krallt, ne adj isten r.e.m.-et, vagy súlyosabb esetekben coldplayt, didot, és efféle rádióbarát alkotókat emlegetve; ha olyan extrán zenebuzit keltesz fel szép álmából, mint például a dorfman, akkor először is elküld a fenébe, másodszor sodor egyet, és miután megvan a hangulat, akkor fog olyanokat mondani okosan, mint tom waits ugye, cohen, vincent gallo, fink, rufus wainwright, de lehet hogy rájön a beth láz, és asszondja neked hogy beth orton, beth hirsh, beth gibbons.

tehát látható, hogy az ősz főleg gitár és dal; épp ezért ezen a mixen nincs egy büdös szó sem (persze ez sem igaz, a fosz lányok fransziáznak, de ennek járj utána). a gitár is csak lassan jön be, szigorúan a fúvósok után, hogy aztán csak a végén adja át helyét nagy nehezen a zongorának.

a másik perverzió ezzel a mixel kapcsolatban, hogy az adta volna magát, ha meleg kezdés után szép lassan hűvösödik be a dolog, s átballagunk nyárból őszbe, hogy a végére a telet is megcsillantgassuk, de dafke nem; nekem az idei ősz hirtelen jött, mint amikor átmenet nélkül az ötödik bor után hirtelen megérzed hogy részeg vagy, nem kellemesen részeg, hanem veszélyesen, míg a negyediknél még csak kellemesen be voltál csak csípve; így kezdődött nekem az idei ősz, és így kezdődik ez a mix is, hidegen és kegyetlenül.

huszonhat szám, adja magát a párhuzam, hogy ennyi őszt láttam eddig én is; és valóban. vannak itt hangulatok régebbről és mostról, a clogs, endorphin, alpha, ganga, food, ezek a tavaly szóltak, míg a pécsi gesztenyefákról hullottak a levelek, ahogy tavalyi a szex és lúcia, vagy a huszonegy gramm is; mindkét film nagyon az őszt fogja jelenteni nekem; a krush vagy a badmarsh & shri vonal még a rozis őszből maradt meg, a veresegyházi napfényben ázott dombokról; a többi főleg idei termés.

nagyon jellemző képet ad ez a mix a mostani őszömről, én most így éltem meg a hulló levelek havát; átjárja ez a csendes pusztulás, ahogy ezt az őszt is, és a vége aktuális még most is; egyszer hallgasd meg sűrű hófelhők alatt, alkonyatkor az utolsó számot. ha még tovább kellene ragozni, idő íve is van ennek a mixelménynek, az eleje hajnal, a közepe nappal, a vége meg éjszaka, hinnéd-e. az elejére merengeni, a közepére sétálni, a végére meg összebújni érdemes. most már csak az jön hogy én kérek elnézést a hibák miatt, ami bizony előfordul a keverésnél, god is a dj, meg tiesto, én nem, ráadásul az utolsó két számnál még a vágás sem tökéletes. mindezek után még az is megjegyzendő, hogy akkor jó neked, ha gizda vagy, és ipodod van, meg itunesed, mert azok biztos hogy hibanélkül lejátszák a váltásokat; de az új winampal is megoldható a dolog, mediaplayert ne használj, ha lehet.

de azért imhol a tracklist:

1 nills petter molvaer: hover
2 murcof & erik truffaz & talvin singh: resignacion live
3 antenne: ttreaa#7
4 food: dadycation
5 krush & kazufumi kodama: day's end
6 badmarsh & shri: the last mile
7 bill laswell: siren song
8 aluna: autumn song
9 ganga: autumn
10 avril: urban serenade
11 alpha: hooper
12 felix laband: minka
13 gustavo santaolalla: can emptiness be filled?
14 endoprhin: soon after silence
15 bersarin quartet: october
16 digitonal: gone
17 your hands in mine: calendar
18 clogs: kapsburger
19 ass: two different ways
20 aaron martin: mannal street
21 nitin sawhney: firmament
22 arborea: rain
23 alberto iglesias: encuentro
24 max richter: autumn music #1
25 goldmund: image autumn womb
26 dustin o'haloran: opus 23

nagyobb kockázat megszületni, mint meghalni

utóbbi idők derűs, jó kedélyű hangulatait borzolom tovább ezzel a verssel (két s! - ne tudd meg mi ez egy beszédhibásnak) is:

siessünk

siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
cipő marad utánuk meg süket telefon
csak ami nem fontos cammog mint a tehén
az igazán fontos hirtelen történik
utána a csend normális szóval elviselhetetlen
mint a tisztaság mely egyszerűen a kétségbeesésből születik
mikor gondolunk valakire nélküle maradván

ne légy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság
érzékenységünket elveszi mint minden szerencse
együtt járnak mint a pátosz és a humor
mint két szenvedély mely egynél mindig gyengébb
oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó
mint egy esetlen hang ügyetlen meghajlás
becsukják szemüket hogy lássanak igazán
nagyobb kockázat megszületni mint meghalni
mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk

ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra
szelíd leszel akkor akár a delfin és erős

siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
akik meg nem mennek el sem térnek mindig vissza
és a szerelemről sem tudni soha
hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első

tegnap csapódott belém ez a vers, irodalmi hűbammeg rovatunk eddigi talán leginkább aztamindenit szereplője. lengyel, költő, ráadásul pap. és így ír. twardowskinak hívják. igazából ennyi elég is lenne. nekem ezer éve gyanúsak a papok, a költők nemkülönben; ez a papköltő (!) viszont ilyeneket ír, hogy 'tanuljunk szeretni, hogy ellenőrizzük önmagunkat' (szeretni) mégha coelho szaga van, akkor is most van itt az idejük az ilyen mondatoknak. hogy a fenébe tud egy pap a szerelemről írni? végülis, lehet hogy ő tudja róla a legtöbbet. magas labda: isten tudja. jók ezek a lengyel papok különben; jános pált is szerettem. jellemző hogy abszolút nem ismertem eddig, mint ahogy az is, hogy twardowski a maga körében (egyház?) még itthon is népszerű, ismert, oly annyira, hogy a térszínház előadást tartott anno a verseiből (!). a többi verse egyébként nem tetszik (annyira), zavarba jövök, és kínosan feszengek újabban, ha istent, a szerelmet, az életet emlegetik, nyilván, mivel magam is azt teszem, csak sokkal ügyetlenebbül; ellenben ez a siessünk, ez mondom, belémcsapódott mint sistergő ménkő a tóba mondta volt attila. tisztulok tőle, olyan tisztasággal, mely egyszerűen a kétségbeesésből születik. attól, hogy cammognak körülöttem a tehenek. attól, hogy mindig túl keveset, és túl későn. és persze most, épp, legfőképpen attól, hogy akik nem mennek el, se térnek mindig vissza. tényleg nem. most épp én se találom az utat vissza, pedig nem mentem el. és tényleg isten (?) tudja, hogy akkor most az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első?

és nézd, közben végig hullámzik a tenger:

siessetek, szeressetek! én például már nem érek rá.

ál a hal

szeretnék meghalni. nézd meg ezt a mondatot, olvasd el újra, és nyugodtan mosolyogj. nem vicces? szeretnék meghalni. csak két szó. de, vicces. végülis, minden vicces; az élet, az isten, az ember, és nesze, a halál is. amit én izomból kinevetek, az az, amikor valaki, aki él, azt mondja: szeretne meghalni. vicces. hülye barom. a másik, amit biztosan kiröhögnék, bár még nem találkoztam vele, az az, hogyha mindezt tetézi azzal, hogy a blogjába írja le. mint a híradó stáb elötti öngyilkosok. vicces. egy jó kiadós #ás kellene nekik, azon meg a tűzoltók úgyse fognak segíteni, mondaná az erdélyi öreg bácsi, és milyen igaza lenne. a blogba írni, hogy nem akarsz élni, szánalmas, és igen, vicces. az ország-világ előtti nagyjelenetek mindig viccesek. idenézzetek, mennyire nyomorult vagyok! idenézzetek, mennyire nem megy! hírnév, és népszerűség egyébként ez is. a bohócok elkorcsosult maradványai ezek is. ugye, legalább addig tetszem, addig ki tudok csikarni belőletek valamilyen nyomorult érzelmet, amíg meghalok, ugye? szántok addig a pár másodpercig, szörnyülködtök, magatokra néztek, felismertek, megbocsátotok, csináltok valamit, hé, bazdmeg, míg zuhanok? maradt volna magának. méltósággal kell ezt csinálni bazdmeg, nem blogolva; lesni a kommenteket, hogy hányan vigasztalnak. na, ugyan, marci, ne halj meg! hogy tetszett popper szabályzata; az is azzal kezdi hogy 'jól képzett öngyilkos soha még csak célzást sem tesz öngyilkossági terveire' nabazdmeg, sose voltam jól képzett. és a nashua baromsága; hogy lehet segíteni az öngyilkosokon. 'összefogással, türelemmel mennyi életen lehetne segíteni'! vagy 'szegény albert györgyi!' stb. hogy röhögtem rajta. és igazam volt. nem élet klubbja, meg hetenkénti gyűlések, ahol karöltve megbeszélik, hogy miért is kellene élni, nem ilyenek kellenek; gyertek a csillaghegyre bazdmeg, vagy a mexikói útra, toljátok a tolószéket! mondta marci, a bölcs fasza gyerek, aki tudta mit beszél. mekkora pofám volt; és erre nézd meg még egyszer, hogy kezdődik ez a kurva bejegyzés: 'szeretnék meghalni'.

na akkor nézzünk egy kis irodalmat.

'tudtam, a diszkó elől telefonáló lánnyal úgysem mennék semmire. gyorsan el akartam intézni az ügyet, ezért megmondtam neki a megoldást.

- öld meg magad.
- mi? - kérdezte.
- öld meg magad.
- mi? - ismételte.
- vegyél be nyugtatót vagy szívgyógyszert, igyál rá alkoholt, aztán húzz a fejedre nylonzacskót.
- mi?!

fél kézzel nem lehet jól bepanírozni a húst, ezért rákiabáltam a lányra, hogy most, vagy soha! húzd meg a ravaszt, vagy hajítsd el a stukkert. ne vacakolj. most veled vagyok, de meghalnod már egyedül kell. nem érek rá egész este.
először azt hittem, új effektet kevertek a zenébe, de aztán rájöttem, hogy a lány sír. zokogott. letettem a kagylót.
nem elég, hogy húst kell paníroznom, itt vannak ezek az emberek, akik azt várják tőlem, hogy rendbehozzam az életüket!'

(palahniuk: halálkultusz)

be kell panírozni a húst. igazából csak tenni kell a tűzre. anyám zárt ajtók mögött őrjöng. de ezek igazából részletkérdések; ott tartottunk hogy szeretnék meghalni. most persze le kellene vezetni, hogy miért, ideologizálni, bölcselkedni, jópofásodni, hogy részvétet, kegyelmet, és szimpátiát csaljak ki belőled, aki olvasod, és főleg belőlem, aki írja, és vagyok annyira önző, egocentrikus fasz, hogy azt mondjam, ez utóbbinak lenni, és utóbbit becsapni, lényegesen nehezebb. persze ne higyj nekem, figyeld a szavaimat, mert csalok. szeretnék meghalni tehát. az egész pár napja kezdődött, borotválkozás közben, mint annyi minden. félig borostás, félig habos arccal rájöttem, hogy ha meghalok, nem marad utánam semmi. nobel díjas gondolat, nemigaz? és még csak rosszul sem voltam közben, nem fájt a szívem sem, a nyakam se törtem. aztán, mert nekem nem elég a nóbel díj, arra is rájöttem, hogy hogyne maradna; de semmit nem fejeztem be, félbehagyott cetlik maradnának utánam, félig kihűlt fürdővizek (ez nem költészet, nem szimbólum, ott volt basszus az orrom előtt), és csupa korcs, elszáradt emberi, és nem emberi kapcsolat. nem fogok még meghalni, villogtam a borotvapengével, mert még annyi minden van előttem; és persze, rögtön arra is rájöttem, hogy fogalmam sincs hogy fogom elérni őket, és nem is vagyok a jó úton, sőt, egyre kevésbé hiszek az utakban, és hogy a perceim igazából apró részletekké bomlanak, amiből csak alig pár számít igazán, és az összes többi forgács, ahogy szabó magda mondja, és hogy hiú vagyok, és a hiúságom a forgácsot türelmetlenül félre söprené, és nagy, törékeny kincsekkel pakolnám meg, ezt a fennmaradó x évet, amikből, az a kevés, ami van, azokat se bírom elviselni, hiába menekülnék újabba, és újabba. nem baj, ha nem tudod követni, nem is érdemes. mindenesetre megborotválkoztam (most mond meg), és csináltam a napjaimat, ittam, mentem, beszéltem, forgácsok hullottak szerteszét, és közben, igen, egy kis időre, megint, ugyanott, mint ahogy idén már egyszer, megszületett bennem valami; most adná magát a nagy szavak táblájáról ide másolni hogy 'ugyanott meg is halt bennem valami' ez azonban kurvára nem igaz; megszakadt a szívem, igen, de nem történt semmi. még éreztem is utána. nyilván nem szakadt meg, mi? naja, gumiból van. igen, szerettem volna, ha kitör valami háború, ha hirtelen szökőár közeleg veresegyháza felől, ha élőhalottak lepik el az utcát, vagy történik végre valami végleges, valami új, valami 'meglepetés'; de nem történt semmi, és még azt se lehet mondani, hogy nem történt semmi, mert valami persze megváltozott, ott belül, valami kurva fogaskerék megállt, vagy ilyesmi, de nem tette meg azt a szívességet, hogy színpadiasan, látványosan történjen, nem állította meg a szívemet, nem ájultam el, vért se vesztettem tőle, ráadásul végig volt valami istenverte dejavu érzésem is közben, hogy ilyen is történt már, ismerős volt minden mozzanat. azt hiszem innen kezdődött ez az egész, és ennek a vége az, hogy ilyen fasság, bocsánat, akárhogy is lesz, legalább tanulj meg tisztességesen beszélni marci, szóval ilyen badarságokat írok ide, mint hogy 'szeretnék meghalni'.

és most nézzünk megint egy kis irodalmat.

'(...) még csak rosszkedvű se voltam. csak azt mondtam magamnak: elég volt. haszontalan, rongy ember, elég volt. mit vesződjem én magammal még tovább?
ez se szép dolog igaz, otthagyni mindent – elviselhetetlen és gyűlöletes. még ma is szörnyű visszagondolni rá. csakhogy én meg voltam ám törve nagyon, ezt se feledjük. és úgy kívántam gyorsan a halált, mintha szomjas volnék.
s ami furcsa és megjegyezni való: a feleségem eszembe se jutott. vagy legalábbis: nem tartott vissza semmitől.
– ő úgyse szeret engem – hárítottam el magamtól az életemet. s ennek egyszerű oka volt: megint fordult el az élet balfelé. megint furcsa jelenségek voltak odahaza, s ehhez már nem volt kedvem. meguntam az egészet. – –
s vattával előbb jól bedugtam a fülemet, mert akkora lett a zaj odakinn: a dobogás meg a zuhanások, meg a sziréna búgása, mintha világok akarnának összedőlni körülöttem. s én egy kis békességet akartam a gondolataimhoz.
s micsoda badarságnak tűnt az egész, el nem mondhatom. az élet és minden erőfeszítése. mintha hályog hullna le a szememről. mert mire volt jó ez a rengeteg nyűglődés? ehelyett bízvást ott állhattam volna az út szélén fütyörészve, az is ért volna ugyanennyit. s nem fájlaltam én itthagyni semmit a világon.
s még meg is mostam jó hideg vízben a nyakam meg a fejem… s hogy ezt mért tettem? ezen se csodálkozzék senki. nem a túlvilág számára. én láttam egyszer egy magányos öregembert, zabolátlan, lángolószemű szenvedőt, az is elszánta magát, hogy végez a világgal, csak arra várt még, amíg beteg gyereke a másik szobában kiszenved – s az is megevett az utolsó pillanatokban két lágy tojást. miért tette? mert éhes volt. mert az élet addig tart, amíg tart, vagyis az utolsó pillanatig.
így tekintendő ez a mosdás is.'
(füst: feleségem története)

akármi lesz, megborotválkozok megint. pedig, meg akarok halni. namost, én nem így vagyok azért ezzel teljesen, és közben mégis. mert szomjazom most nagyon. mármint ezt a bizonyos hülye szót, ezt a főnevet, vagy mi a fene ez. furcsa szó, mondja rá a dávid, az előbb megkérdeztem tőle, hogy szerinte létige e vagy sem. beragoztuk rendesen, szegény faragóné, nem lenne rám büszke, hogy még ezt se tudom. 'mit csinál? meghal.' így ige, bazdmeg. 'milyen? halálos.' így meg mellékes. mindegy. minden egyes bazdmegért megérdemelnék egy pontos rúgást, oda, ahol a legjobban fáj. nem fallikus, hiába hiszed, hanem valahova oda, belülre. mindegy! szóval szomjazom, de nem azért, mert meguntam az egészet; illetve csak részben. próbálok nem szentimentális lenni, (de rohadt nehéz, hiszen egy szentimentális kis pöcs vagyok - rúgj bazdmeg! -, ha eddig még nem vetted volna észre) de odakint gyönyörű az ég; vastag ecsettel festet sötét felhők alatt pironkodik a többi; és gyönyörű, és nem untam meg ezt még mindig, mint ahogy a többit se, és ha épp most szerelmes tudnék lenni, úgy ahogy szeretnék, erről is valami hülyeség jutna eszembe, mint ahogy jut is, csak épp abba halok bele; ez megint mindegy, arra akartam csak rámutatni, hogy nem unom ezt az egészet. illetve nem az életet. még magamat se, benne, genetikai csőd, hibás egyed, mindig izgalmas, hogy marad életben a mélyvízben, és szerettem is magamon röhögni ezügyben mindig. talán inkább az az igaz, hogy engem se tart most vissza senki semmitől. igen, ez az. a hiúságom, és sértettségem talán ezt sérelmezi; hol van az, aki meg tudna állítani. akinek elhinném. és ha van, és ha ismerem, és ha igaza is van; nem tart vissza, nézd meg, ígyse semmitől. lehet ez a bajom. persze magamnak köszönhetem ezt is. és az is igaz, hogy most úgy látom magam, mintha hályog jött volna le; hogy mire való ez a rengeteg nyűglődés. lángolószemű szenvedőnek lenni, minek, kinek. de hiúság, és önzőség ez is, és lángolószemű szenvedőnek lenni azzal jár, hogy az ember fél egyedül maradni; hiúságomban, és önzőségemben pedig egyedül vagyok, nézd meg, és kellemetlen ez is. kellemetlen, nem elviselhetetlen; és éppen ez, amiről még beszélni akarok. hogy nem azért akarok meghalni, mert olyan dolgok törtétek, történnek, vagy fognak történni velem, amiket nem bírnék elviselni. igen, kezdem megtanulni, hogy a művészet azzal is hazudik, hogy befejezi a dolgokat, lehúzza a függönyt, megszakítja a szívet, megöli a testet, nagy végletes fasságokat csinál aköré, amiről szólni akar; közben a valóságban is pontosan ez történik, csak halkabban, szelídebben, nyugodtabban. meghalni is csak egyszer lehet, felírod az ilyen közhelyeket? szóval elviselni el lehet mindent, amit nem, azt is. azthiszem. de egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy mit beszélek, mondtam, figyeld a szavaimat, mert csalok. tehát nem a szenvedés, sőt egyáltalán semmilyen dolgok elviselhetetlensége miatt, és nem is az unalom miatt; és azt hiszem, van itt még egy dolog, amit be kéne valljak magamnak: nem is az öngyűlölet miatt. gyűlölöm, gyűlölöm persze magamat, ahogy illik, de mint mondottam, hiú vagyok, és önző, és az nyomkodja tovább az egerét, aki nem ilyen; és biztos van olyan is. de annyira nem tudom gyűlölni magamat, hogy az önpusztításom ne csak egy hiú, látványos színpadi show legyen, a külvilág felé is, de legfőképpen önmagam felé; igen, magamba tudnám állítani a nagykést, és elvérezni a konyhában, de közben biztos hogy valami istenverte szerepet játszanék túl közben, és röhögnék magamon, és gyűlölném magamat, és meg lennék sértve, hogy egy ilyen nagyszerű elme, mint én, hogy végezheti ilyen csúfosan. most akkor már csak az marad, hogy megmagyarázzam, ha ezért nem, hát miért? na ezaz. előbb a reklám.

illetve, nézegessünk egy kis irodalmat.

'kívülről látta magát. évekkel korábban egy súlyos depresszió mélyén elsajátította az önmagától való távolságtartást. megtanulta kívülről figyelni saját magát, érzelmileg függetlenedve testétől. … a mély depresszió olyan, mint a halál. mintha egy tökéletesen szigetelt üvegablak mögött állna. nem ér el hozzá semmi. figyeli, ahogy az élet elvonul előtte."
(bordély szilárd: árnykép rajzoló)

namost, ez se igaz. mármint rám. annyira nem mély ez a kurva depresszió, hogy már így élve olyan legyen mint a halál; és éppen ezaz, most jön a szegényes, gyenge és bicegő magyarázatom az első mondatra, ami, emlékszel?, az volt hogy 'szeretnék meghalni'. tehát, azért akarok meghalni, mert félek; és ez még így önmagában kevés. viszont attól a káosztól félek, ami körülöttem gyűlik, mint valami istenverte virág körül a rovarok; és úgy érzem, (most. most?) hogy azzal hogy élek, akaratlanul is (vagy akarattal, vagy ez már kölcsönhatás, mechanizmus, tökmindegy) beporzom ezt a bizonyos káoszt; úgy érzem, hogy egyre messzebb kerülök attól, amit túlélni érdemes, nem a normálistól, hanem attól a fajta szerelemtől, és nyugalomtól, amire vágyok, és legfőképpen, attól az embertől, akivé szerettem volna válni, és aki már egészen biztosan nem vagyok, viszont annyira hiú meg mégis maradtam, mintha olyan lennék még mindig. érted ezt? fenét. azért akarok meghalni, hogy minőségi változás legyen az életemben; és pontosan tudom hogy ez mennyire szánalmas, és ettől még hülyébben érzem magam. ha meghalnék, a dolgok leegyszerűsödnének körülöttem, az más kérdés, hogy már nem lenne közöm hozzájuk, de talán épp ezért; akkor máshogy fogalmazok, úgy akarok meghalni, hogy így, ahogy most vagyok, ne éljek tovább. persze, most mondhatod, hogy ez még sikerülhet is, és igazad is lehet. azt hiszem, én barom, hogy ha most meghalnék, azt a káoszt, amit okoztam neki, magamnak, és másnak, ki tudnám húzni, mint valami lámpát a konnektorból; és következményei se lennének olyan nagyon. azt hiszem, illetve azt akarom hinni, hogy attól, hogy meghalnék, jogom lenne arra, amit most úgy néz ki, hogy az istennek se tudom kicsikarni; a megbocsájtás, főleg a feloldozás jogára, a nyugalom és az újrakezdés jogára, és gondolom nem érdekelne már akkor, ha meghaltam, az se, ha esetleg mindebből nem lesz semmi, mert a halál után nincs semmi, ugye, csak a nagy büdös semmi, és a kukacok. nem tudom érted e, én se igazán. de azért akarok meghalni, mert iszonyú hiú vagyok, és kezdem megérezni magamban azt a szart, amitől kezdem elsajátítani az 'önmagamtól való távolságtartást' és ez annyira borzalmas, így élve is, hogy gyávaságom erősebb, és nem akarok vele élni. azért mert ez a szinte bájosan kevés huszonhat évtől is annyi torlódott fel bennem, bennem, a lángoló szemű szenvedőben, hogy nem tudom feldolgozni, és igen, minőségi romlást érzek napról napra magamban, és ez annyira tipikus, érthető, kétségbeejtő, és emberi, hogy most, pár nappal azután, hogy rádöbbentem, hogy mennyi minden kell még ahhoz, hogy 'kész legyek a halálra', most inkább szeretnék elmenni innen. persze jellemző; csak szép szelíden, gyáván, valahogy úgy, hogy mégis életbemaradhassak, írogathassak, és fiatal lányok combját fogdoshassam. nagy büdös fenét. azért akarok meghalni, hogy valami végleges legyen végre bennem, valami új végleges, azért, hogy előrerohanjak az elkerülhetetlenben, azért hogy ne tegyem meg azt a szívességet az időnek, az életnek, és az engem körülvevőknek, hogy azzá váljak, amivé válni fogok, hanem egy huszárvágással elébe menjek a dolgoknak; hogy ne kelljen abba belekeseredjek, hogy ahogy ő fogalmazott 'neked mindig fáj valamid' hát nem, a kurvaéletbe, nekem nem, nézd meg, és hozzál virágot. azért is meg akarok halni, hogy ez a minőségi javulás ez a dolgaimra is vonatkozzon; ez az egész, amit eddig csináltam, mindennel és mindenkivel, nőkkel, írással, gyerekekkel, zenével, pénzel, szülőkkel, satöbbivel, ez kevés, és romlik, romlik, napról napra romlik, de ha meghalnék, talán felértékelődne minden. úgy már jó szöveget se kéne írjak, mindaz a fasság, amit ide írtam, sokkal nagyobb fényben ragyogna; nem egy szánalmas barom írta ezt, hanem, egy még szánalmasabb; aztakurva, ez megcsinálta, mondhatnád magadban te is. persze ennyire nem izgalmas: nem csináltam még meg. olyan meg már úgyis van, de mennyi, aki tényleg; unalmas az is.

figyeld csak, van még irodalom is.

'csak várok itt, a megváltásra várok
hülyén ülök.
szállj rám, szentlélek!
hadd ne haljak meg addig amig élek.

*

eddig mindig becsaptatok,
de most kifogok rajtatok,
mert most hamarább meghalok,
minthogy becsaphassatok.'

(nemes nagy ágnes)

mondja az ági, ismerős volt már itt ő is. csütörtök van; a dávid feltört hat diót, amíg leírtam mindezt a hülyeséget. a hetedikre esélye sem volt. nem tudom hogy mit kell komolyan venni. a blogokat, és engem biztosan nem; olvass helyette, annyi jó könyv van. holnap hogy fogom gondolni? megyek, feltöröm a szívemet, annyi bizonyos. szállj rám, szentlélek! ó bazdmeg. pedig, isten lássa lelkemet (ezt a mondást hogy utáltam, pedig milyen szépen hangzik) szeretem, hogy élek. szeretem anyámat is, őt is, téged is, titeket is, fene essen bele a szentimentális fajtámba. de eddig mindig becsaptatok. apa sértett sakkjátszmája vagyok; mostanában mindig elverem. hogy ezért érdemes-e élni; mindenesetre, egyszer, valahogy, úgyis kifogok rajtatok.

vörösbor

i feel unsteady, where's my love?

asszontam még a nap elején, hogy ami igazán számít, az a vers, vagy a zene, és persze azt is, hogy nem igaz ez se. főleg az utóbbi az igaz, ugye. épp ezért ha volt vers, nap végére jöjjön a zene. illetve gyere, inkább igyunk: lilac wine. vonaton hazafelé jutott eszembe, majdnem így, most nézd meg:



sokan feldolgozták, legutóbb például kicsit modorosan melua kati is, egességére, akik viszont ütnek, azok az öregek: nina, és jeff. a hold szerint jefftől az élő olimpiás a legjobb. ő biztos tudja. a ninának meg van a verve remixed hármon egy album leaf újrajuj, ami első hallásra szentségtörésnek tűnhet (konkrét dubstep), de én köszönöm, nagyon szeretem; olyan mint az éjszakai forgalommal szembe futni egy nagyvárosban. ettől függetlenül, félrészegen, egy zongorára dőlve, az eredeti, az az igazi.

azért is írok erről a számról, mert ez egy blog, és itt ugye, elvileg magamról írok; arról hogy mi történt velem, hogy érzem magam, meg ilyen hülyeségek. persze egy fenéket, de képzeld: ez a szám most mindennél pontosabban elmondja, hogy érzem magam, mi történt velem, és a többi hülyeséget. közben úgy, hogy csak kávét ittam. és a kávé nem vörös; nem látom tőle azt, amit akarok, és nem leszek az, ami akarok. de talán épp ezért:

i feel unready for my love.

ámolás a néma h-nál

ami igazán számít, az a vers, meg a zene, persze nem igaz ez se. de jónás tamás (ahogy mostanában hívja magát: jónitomi, borzasztó) blogot böngészve ezt találhatod, (ami lehet hogy csak nekem tűnik hasonlatosnak a kísérletezéshez) ehe:

lesz ámolás

bámolás, meg ámolás a vége.
kinyitás után bezárulás.
hű maradni: ez az árulás.
végül minden szerető szív félre

lép. parasztság csalni és csalódni.
élni civil kezdeményezés.
tartani, ki, még édeskevés.
szerelemből kell megokosódni.

mégis: csak egy amulett a szíved.

önmagad lehet, hogy elveszíted,
s piacra dobja lelkedet az Isten,
és nem marad sors, ami lelkesítsen,
s rájössz: akit szerettél, az nem mert.

nyugi: megismerhettél egy embert.

hajaj, bzdmeg, (rút szó ez a szó, de ki lehet szépen is ejteni: a ba-t nyomd meg, amúgy dávidosan, a zdmeget meg harapd el, és akkor olyan lesz, mintha valami egzotikus állatot utánoznál. így már szinte előadásművészet, nem káromkodás) nem mert. meg úgyis ámolás a vége. szerelemből kellene megokosódni, erre te meg abba hülyülsz bele? egyébként ajánlom figyelmedbe (te vagy az egyes szám is, meg a kettes személy is marci!) a költő vagyok, mentsetek ki innen-t is, főleg mert nyáron a költőt kiröhögik, ősszel meg elhagyják. így írjál verseket bzdmeg. az hagyján, kemény istvánt is érdemes guglizni, én ezt kaptam:

a néma h

világgá menni láttam, de
azt hittem, csak sétál,
sétál a nagykabátban,
a szerelem idején együtt
vásárolt nagykabátban,
sétál csak úgy, vagy sétál
de világgá akar menni,
azt hittem, hogy csak sétál
és nem fog világgá menni,
világgá menni láttam,
nem gondoltam, hogy ennyi.

a hatalmas, néma H-nál
futottunk akkor össze
(kórházba rohantam éppen,
a műtét előtt apámhoz),
a hatalmas, néma H-nál,
a járdaszélen álltunk.
mondta, hogy világgá megy,
mondtam, hogy sietek sajnos,
mondta, hogy akkor menjek,
motyogtam: akkor én is...
mosolygott: szia, és elment.

az utca lejtett előtte
és emelkedett előttem,
emelkedett és lejtett,
végig működött közben.

hát nem borzasztó, most mond meg, főleg ha volt már így veled, hogy akármi történik, akárhogyan, az utcák például, emelkednek, és lejtenek, és végig működnek közben?

zárójelek

(ezek a napok, amikről naplót kellene vezetni. pontosan, percről - percre, mint ahogy kísérleteket dokumentálnak. lófaszt az utókornak; a magadkornak)

(ó istenem, bárcsak lennél, hogy rád foghassam mindenem. deus absocditus. balsorsom okozója, szerencsém hordozója egyaránt te lehetnél; téged okolhatnálak mindenért, s könyöröghetnék kegyelemért. de így; magamnak kell a saját istenemmé legyek, én, a halandó; balsorsomat csak magamnak köszönhetem, nem a sors akarta így, hanem én basztam el; hibáimból így én csinálok sorsot, amit elvesztettem nem jön vissza többé, mert nincs feloldozás, nincs kegyelem, és nincs odafönt ország. az idő zúdul tovább, és ami átfolyik szánalmas kis életemen, afölött uralkodom, csak a pillanatban mindörökké, jaj, csak ne legyen ámen.)

(a bőrödre írja, hogy szeret, aztán nem látod többet. piros alkoholos filccel rajzolja a kis szívet, le se tudod még mosni a bőrödről, amikor már nincs többet. de valamikor előtte még arra kér: 'írjál meséket!')

('when there is nothing left to burn, you have to set yourself on fire')

(meséket bazdmeg! indiánok táncolják körbe, ő kikötve egy totemoszlopon, sűrű füst csap a szemébe, tomahawk repül feléje, aah! )

(homályosan emlékszem rá, hogy volt már ilyen, és valahol tudom, hogy leszek még boldog. de ez most épp úgy nem jelent semmit, mint fuldoklónak a szárazföld; most semmi dolgom vele, épp nagyobb hatalommal küzdök. éppen ugyanúgy nem tudok vele mit kezdeni, mint amikor az ember nagyon boldog; olyankor a bánat, - ahogy most a boldogság -, áttetsző lesz, mint minden látomás. az a teóriám, miszerint az ember az ürességét tölti be azokkal az érzelmekkel, amiket kezelni tud; van ember, aki a semmit boldogságnak, és van, aki a semmit borússágnak éli meg; s nézd meg ezt a nyomorult blogot, hogy lásd, én hova tartozom. a pozitív ember pozitívsága éppen ugyanúgy tapéta az üres falakra, mint a negatív ember folytonos negatívsága. fájt ez, fájt az, és fájt a fizika is, főleg a nyakam; fájdalmaimat mint virágcsokrot gyűjtögettem, vázába tettem, nézegettem. de csak szobanövények voltak azok, az ablakon közben átsütött a nap, és valahol vártam a vigasztalást, mint holmi öntözést; annál többet, minél többet kaptam. de ez most más; nem kell érzelmeket generáljak, hogy megtöltsem önmagam, s nézd csak, nincs helye a vigasztalásnak sem. annyira feltöltött most a bánat, hogy súlyos lettem, lépteim nehezek, mint a korosodó családapáknak; és nem fér belém más semmi sem. se gyűlölet, se remény, se szerelem.)

(a gondolatok, mint valami elszabadult ménes, csatakosan vágtatnak. azt hitted volt kantár, vagy nyereg mi? azok is csak álruhás gondolatok voltak; árulók, csalók. urald magad, te balga!)

(sárkány tüze csap a királyfi elé, ki bátran kardot ránt, de elbotlik, a kard leesik, a sárkány harap, zabál, majd elvonul emészteni. a kard a királyfi vérétől csillog az útba fúródva, míg lassan lemegy a nap, s közben halk zene szól: husky rescue, ó je!)

('és a víz végül halakra bomlik', a csend szavakra, én pedig emlékekre bomlok; mint halottról a hús, úgy oszlik rólam a jelen; előre nézek, pedig csak emlékezem.)

(hullanak azok a kurva levelek, és pörögnek körülöttem, ahogy közéjük gázolok. az egész kurva világ kikerülhetetlen szimbólum lett, túlzó, és hihetetlenül komikus; a telihold megvilágítja az utolsó falevelet, amint lassan elindul a fáról, és szétszakadt szívemre hullik. velem általában együtt szokott érezni az ősz, mert iker vagyok, és az ikrek az őszi józan mámorban fogantak, ettől bolondulnak meg aztán ennyire; de ez az ősz, ez gúnyos, mint valami jelmezbál az operában. kikacagnak a színek, az illatok, a fák, a bokrok, az esők és a csillagok; és én nem tudok hova forduljak előlük, akár a nőktől, hogy ne lássam, mégis mennyire szépek.)

(dolgok, amik kihullanak egy apró lyukon.)

(a királylány a legmagasabb torony legmagasabban lévő szobájában várja, hogy kiszabadítsák, de a királyfi, mint tudjuk, nem ér már rá; telnek az órák, a napok, a hetek, szép arca beesik, fénylő haja kifakul, csúnya betegségeket kap az egészségtelen szobában, majd amikor már egészen belebetegedett a várakozásba, kiáll az ablakba: 'nobody loves me!' sikoltja, de már a sárkány sem válaszol. aláveti magát a mélybe, puha teste apró folt a sötét kövezeten, és mire hajnalodik, köré gyűlnek a fekete madarak.)

('...mert a múlttal foglalkozó reménytelen képzelgés különösen jellemzi az emberi lényt – az, hogy kijavítja élményeit. csodálatosképp nem tud belenyugodni abba, hogy ami megtörtént, végleges és ki nem javítható – könnyen lehet, hogy ennek a szenvedélyének köszönheti művészetét is. újraéli, kijavítja, önzése számára tökéletesebbé teszi, ami elmúlt' mondta volt füst misi)

(emlékszel a kávé és cigarettára? a kávétól gyorsan suhanó álmokra? dream after dream, after dream, after dream mi? hány kávét ittál már, cseszdmeg? tárva a szemed?)

(szegény ember baktat rozoga szekerén, át a hídon a király felé, de megelőzi a gazdag ember, elrobog mellette, a por belemegy a szegény szemébe, odakap, az irányítást elveszti, a lezuhan a hídról, és halálra zúzza magát szekerestül. a gazdag ember a robajra megáll, odamegy a szegény emberhez, elveszi tőle az ajándékát - egy tököt! -, majd viszi a királyhoz; a király, bár igazságos, de ismeri az illemet, kénytelen gazdagon megjutalmazni a gazdagot, aki a jutalmat ügyesen forgatja, befekteti, kereskedik, majd emigrál, amikor a gazdasági válságtól összedől a birodalom. végül egy távoli országban él gazdagon, boldogan, amíg...)

(cseszdmeg, nincs megoldás, mert nincs probléma.)

inkább

plus ça change, plus c’est la même chose. (minél inkább változik, annál inkább ugyanaz)