fészek leszek

tessék, itt vagyok megint. idegesen, kapkodva, bujkálva, magam előtt is szégyellve, hogy már megint itt vagyok; pocakos, élete delén túl levő rossz családapát képzelek magam elé, aki így osonhat szeretőjéhez. a család, a ház, az autó, az előfizetett újság, meg a gyerekek is fontosak, persze, meg a test is, akihez megy, a szabadulás, mert ezt már nem lehet bírni, basszameg, a munka, az asszony, és a gyerekek is; tehát tilosban jár, és örül, ha tizenegyperces jót, ha talál.
egy kép van előttem, egy kép, amibe jó lenne belebújni; madárnak látom magam, madárnak aki fáradtan repül fészekről fészekre, itt is, ott is éhes csőrök tátognak feléje, etetni kellene, és amíg repülök, egyikről másikra, másikról egyikre, van is a számba valami, béka csak, béka csak, de az is elugrik, mire lehajtom a fejem hogy odaadjam; üres csőrből üres csőrbe töltöm a semmit, és csak tátognak éhesen tovább, míg én is éhes vagyok, fáradt vagyok, és közben, basszameg, mese nincs, szép lassan hagyom el a tollaim.
meséled hogy maradt egy ilyen éhes kismadár a padlásotokon, az egyik nagynagy vihar után, félelmetes volt, hogy mennyire nem tudtál vele mit kezdeni, de mindenhogy próbáltad, le is késted miatta a buszt, amiatt meg a vonatot, igazi kismadár, hatalmas lábak, hatalmas lábak és hatalmas kétségbeesés, nem akarsz ezzel semmit mondani.
jó lenne belebújni ebbe a példába, magamra gombolni, mint a meséket, és innentől kezdve ezen keresztül kiírni mindent, a karnisokat felszerelni, és behúzni téliesen a függönyeimet, az ablakba csak világító hóembert rakni, és csak néha, kezemben gőzölgő teával, néha kinézni a késő őszi szélben reszkető madarakra; de most nem. most pocakos, rossz családapa vagyok, és nem tudom miért jöttem ide. mint az óra, ütemesen kattog a saját lelkiismeretem tátongó csőre.
tessék, ez az a bizonyos normális élet. dolgozom; dolgozom, dolgozom, nem dolgozom, és aludni próbálok. közben eszem, egyre többet, egyre egészségtelenebben. jó lenne úgy írni erről, ahogy úgy szeretek ebben a blogban, kihasználni az összes szöget, ahová elhelyezhetem az ön kamerámat; írni magamról úgy mint ő-ről, arról, aki nincs, a bennem élő te-ről, vagy rólatok, kik szintén én vagyok, tehát bárkiről, mintha én nem én lennék, és így írhatnék arról is, ami vagyok, hiszen így, hogy nem én vagyok, így látom, és mosom is kezeim egyúttal, hogy ő, olyan amilyen. igen az ilyen mondatok, de jó lenne belebújni az ilyen mondatokba, behajlítani a felfűzött én-eket, begörbíteni, kicsire, mint egy csigaház, és a középpontjából úgy beszélni róla, mintha bármikor letehetném ezt, mintha lehetnék meztelencsiga.
de tessék, ez az a bizonyos normális élet. annak idején milyen távoli volt tőlem, amikor sokan, - akiket titkon persze egy kicsit lenéztem, és fölényes messziségből hallgattam, hogy ugyan, mit tudnak ők, a repülők, mit tudnak ők az égről -, szóval hogy mesélték hogy az a jó, hogy nincs idejük kiakadni, mondták, - úgy hogy közben mind a ketten tudtuk, hogy valójában ki vannak akadva -, tehát nincs idejük szenvedni, mert dolgoznak, és ez jó, mert nincs idejük és erejük magukkal törődni, és ez is jó, mert így könnyebb, és ha könnyebb akkor jó. erre azt válaszoltam, hol halkan, hol hangosan, amit egy robert fulghum könyvben olvastam, és szerettem, mert mindenféle különös erőlködés nélkül igaz volt rám, bár ez sokkal kevésbé a bölcsességemnek, mint inkább a gyávaságomnak volt köszönhető, ezt bezzeg sose mertem volna kimondani, tehát erre azt válaszoltam hogy 'inkább időd legyen, mint pénzed'.
azt hittem tudom, mit jelent. mindig volt időm a lelki életre, bár csak azt hittem, hogy tudom hogy mi az; volt időm pucolgatni, tisztogatni a fájdalmaimat, tragédiáimat, felfújni és átszínezni a szerelmeimet, elkényeztetni, és megőrjíteni a vágyaimat. és tessék, most itt vagyok, épp biciklizek valahonnan valahová, valószínűleg el vagyok késve, egyre kevesebbet gondolkozok, takaréklángon érzek, és igen, méterenként hullanak belőlem a tollak, jelentsen bármit is ez, tehát itt vagyok, ez az a bizonyos normális élet. ezért kellett volna tanulnom olyan sokat, ha. napi nyolc óra munka, meg még egy kevés, hogy a pénz biztosan meglegyen, mire, némi gőzkiengedés, persze, és az idő, az idő csattogó csőre, hogy mindjárt tizenegy, holnap kellenem kell, és itt ülök, és már megint nincs annyi erőm, bölcsességem, józanságom, és ugyanezek fordítottjai, hogy ne itt üljek, és ne ezt az önmagyarázást írjam, hanem aludjak, háton fekve, mint a halottak, kezem a testem mellett, vigyáz állásban aludjak, hogy készen álljak arra, amikor jön a fájdalom. az pedig jön, együtt ölelkezünk félig ébren, félőrülten, fél éjszaka, és az idő tátongó csőre, hogy meddig fog ez így menni, mikor mész már végre orvoshoz, mikor látod már be végre, hogy ez így nem megy, ezzel nem megy, ennyi nem megy.
állok alvásidőben a térdig érő fürdőszobában, és nem tudom már, hogy hova nézzek, hogy ne azt lássam, ami lett belőlem.
itt vagyok, ez a normális élet, nehéz erről írni basszameg. milyen messze volt ez még tőlem mondjuk tavaly ilyenkor; az anna egyik legaljasabb döfése az volt, amikor azt mondta, hogy az a baj, hogy nincs egzisztenciám, amit ő, a nő, tudna tisztelni. ehhez annának kell lenni, hogy pontosan jókor, jóhelyre, jól szúrd oda, úgy hogy ráadásul igaz is legyen; tolószéket tologatni fél nap, ez bizony nem egzisztencia. nem ezen múlik, tudtam már akkor is, és tényleg nem; messzebb van az anna már, és hidegebb, mint a csillagok lassú vándorlása, néha úgy kell keresnem az égen hogy fényleljen. (fogalmam sincs, ezt a szót hogy kell írni, most rákerestem, de nem lettem okosabb, van e ilyen hogy fényleljen, hogy ennyire lófaszt se tudjak az életről még mindig, hogy hogy kell leragozni azt, hogy valami messziről fényt bocsásson ki, jézusom, viszont a google adott ilyet, csak a költők, azok költsenek, szép meleg tojásokat, abból lesznek a csattogó csőrök, hogyasszondja: "bájjal fénylél az égi lányka", bajza józsef, így azért szép.)
szóval hogy úgy kell keresnem az égen, és közben mégis itt vagyok, ruhám árán, napi beosztásomon, reggeli fáradtságomon ott az egzisztencia, ez az a bizonyos normális, a normálist külön kijelölni, és benyomni dőltbe, bár ez is inkább önmagamnak szól, mint másnak. itt vagyok, hidegen, mint a bolygók, próbálok szeretni, de az is lassan fénylik ki belőlem, mint a szép tudományos fantasztikus történetekben a segítségkérések, amik több száz évig vándorolnak világokon keresztül, mire meghallja őket valaki.
beszélnek belőlem a csöndek ha hallgatok, és csöndeket beszélek ha megszólalok. sokat beszélek, igen, de mindig van aki szebben mondja:
elromlani milyen szép, mondja krusovszky dénes,
soha nincs itt és beszél,
hogy elrontani milyen szép,
mondjuk szakállal az arcot,
de ami nincs itt, az beszél,
már nem jut eszembe semmi rólunk.
tessék itt voltam megint. ilyenkor a végén, hazafelé egy kicsit megbánom mindig az egészet, minek írtam ennyit, meg kellene vágni, minek ennyire őszintének lenni, vagy őszintébbnek kellett volna lenni, minek ennyire konkrétan, hol a művészet, vagy konkrétabbnak kellett volna lenni: pocakos rossz családapa, szájában cigi, a trolira vár, nem kellett volna, abba kellene hagyni, hiszen az asszony, a család, az autó, az előfizetett újság, az a valóság, ez csak tizenegy perc, néha még kevesebb, és különben is, a gyerekek, de úgyse lehet kibírni ezt az egészet, tessék, ez a normális élet, megyek lefekszek, holnap korán kelek, keveset, és nem irodalmilag érzek, jó lenne abbahagyni már, hol ezt, hol azt, holnap is biztosan fáradt leszek, tessék, ez lettem én, nem neveztem máshogyan magam, tátongó csőrömben szögesdrót, kár hogy ezt már elsütötte a kistibi, erre rímel, így megfogadom, hogy most kell abbahagyni.

két szó közé kifeszíteni a semmid

az első szó mindig olyan mint. mindig valamilyen, sose pont olyan, ezért lesz olyan mint.
az első szó olyan mint mondjuk fakó, régi kép, analóg napfénnyel, ez a gyerekkorod nyaralása, te állsz kisgatyába, bal lábad mindjárt a tóban, az első szó olyan, mint a bal lábszáradon végigkúszó hideg, amikor belelépsz végre a szabadságszagú vízbe, feletted a régi, gyűrött szélű ég, körülötted, néhol látszik, máshol lemaradt, de anya, apa, ártatlanság, öröklét.
az első szó olyan mint egy csónakon elcsókolt csók, mint tornacipőben belépni egy bálterembe, mint bekötött szemmel az ajándék előtt állni, vagy mint a karácsonyfa tetejére nyújtózkodva csúcsot rakni, mint üvegtörés a csöndben, az első szó mint a repülő kő a szomszéd ablaka felé, mint a véletlen, de aztán végighúzott érintés az alkaron, mint amikor nagylevegő után először merted berakni a fejed a víz alá, lesz ami lesz, az első szó olyan mint egy áramszünet családi ebédkor, mint mikor rádlépnek tánc közben, mint amikor visszanéznek keresztül a tömegen, úgy hogy ettől híd épül, íves, hatalmas lehetőség szakadékokon feszülő híd, amelyikről legszívesebben hanyatt ugranál tőle a nagy büdös semmibe.

nem tudom miről akarok írni.
én annyit hazudok magamnak, hogy már magam se hiszem el. hazudok, mondom, nem hiszek neked, mondom magamnak, tehát akkor mit hiszek? hogy ez az igazság?
egy példa magasabb szintű mentalizációra; az ellenség elfogja az ellenséget, vagyis a gonoszok a jókat, a jók a gonoszokat, a pirosak a kékeket, az a oldal a b oldalt, úristen messziről nézve milyen mindegy minden, úristen, ha te mindig messziről nézed, mennyire mindegy lehet neked; szóval elfogják az ellenséget, ki akarják húzni belőle, hol állomásoznak; tudják hogy vagy a hegyen, vagy mondjuk a völgyben. tudják hogy úgyse fogja elmondani. az elfogott ellenség tudja hogy az ellenség tudja hogy ő hazudni fog, azt is tudja hogy az igazság az, hogy a hegyen vannak, és okos mint az állat, ezért, amikor megkérdezik tőle, hogy mondja hogy hol vannak, azt mondja: a hegyen. duplacsavar vagy mi a tök; de ha az ember érti a gondolkozást, elvileg ez egy egyszerű példa, mégis a legtöbb autista megbukik rajta. elképzelni azt, hogy az ellenség elképzeli azt, hogy te elképzeled azt, hajaj.
szóval nem tudom miről akarok írni, mondom magamnak, miután elfogtam magamat, és tudom hogy nem fogom elmondani magamnak, ha megkérdezem magamtól, hogy miért írok.
miattad.
apja faszát már ennek, dehogy. milyen elképesztő luxus lenne például magért az írásért írni; az elmesélés gyönyörűségéért, ami talán a legközelebb van a lebegéshez. a lebegés van a legközelebb a szeretkezéshez. a szeretkezés van a legközelebb a szerelemhez. a szerelem van a legközelebb istenhez.
persze nincs leg, nincs két bé, élet van, analóg, gyűrött szélű, ha elmúlik, be lehet ragasztani valahova, alá lehet írni szép, szomorú mondatokat, számokat. élt két évet, írt négy évet, feleslegesen szenvedett hét évet, vegetált húsz évet, tanult harminc évet.
szeretett - egy jegyű szám. szerették - két jegyű? na ezért már érdemes lenne élni.
de persze nem erről akartam írni.
most először írok djzés közben. egyszer sakkozás közben is szeretnék írni. most ide nem írom le, mennyi minden közben szeretnék írni, és mennyi minden közben nem.
lehetnék szexi; egy író dj. lehetnék még szexibb; egy sakkozó dj, aki épp ír. sakkoztam már djzés közben, de azt hiszem nem voltam közben sajnos szexi.
vannak szavak amiket nem érdemes leírni; ilyen például az hogy szexi. david hasselhoffot képzelem el rá, szőrös hassal, derékig homokban, mögötte ugrálnak a piros fürdőruhás lányok.
de nem erről akartam írni.
a szavaim, basszameg, csak annyit érnének, csak annyit, hogy nem a szívbe, faszt, már elnézést, nem a szívbe, a szívben annyi minden van, hanem mondjuk a testbe, végig a vállad mellett a pánton, a domborulaton, körbesimogatva amibe lehet kapaszkodni, aztán lejjebb, a hason, csíkot hagyva, majd még lejjebb, és ott körbe, mélyre, vissza, körbe, másik irányban, lassan, felgyorsulva, lelassulva, a szélét, aztán megkeresve azt, aztán otthagyva azt, aztán megint megtalálva azt, igen, közhely ez is, közhely szótárban vajon mi lenne a kifejezés erre, szóval hogy igen, csak annyit érnének a szavaim, mint a nyelv, ami kimondja őket, nem feltétlen a magam nyelvére gondolok, legalább annyi megfogható, és sicc, hiszen ez se megfogható, de mégis, annyi m-e-g-f-o-g-h-a-t-ó- haszna lenne a nyelvemnek, hogy egy pillanatra ne gondolj semmire, semmire, még arra se, hogy nem gondolsz semmire, hanem hogy szétnyílj mint egy virág, és egyszerre minden legyél, és semmi, és közben ívbe feszülj, a szád úgy nyíljon szét, mint ami már semmit nem tud mondani; csak annyi haszna lenne a szavaimnak, mint egy szájnak a nyakadon.
arra gondolok minden hajnalon, vajon kinek a szája lesz a nyakadon?
mintha nem is neked írnám, hanem a blogomba. mintha nem is a blogomba írnám, hanem neked.
az első szó olyan mint én.
az első szó olyan mint valami telefonhívás, amit sose vesznek fel; búg, búg, amíg aztán nem kapcsolható. az utolsó szó rohan érte, de késve rántja fel a kagylót; már csak búg, búg, nincs, ami kapcsolható.
ha az első szó vagyok én, akkor te vagy az utolsó.
most jönne az, hogy az utolsó szó olyan, mint. az utolsó szó talán épp olyan. olyan mint, mint mondd meg te milyen.
mondj hasonlatot arra, amikor megszakad a szív. mondj hasonlatot arra, amikor nem szakad meg. mondj hasonlatot arra, amikor történik valami; és mondj arra is, amikor nem. mondd ki azt, ami nincs.

látod, most se írtam a semmiről.
csak nem hiszek el semmit magamnak.

fürdőhab csend

száguldás a soha fel nem épülő dolgok között

szóval azt írtam utoljára hogy a fáradság.
betűket vetni nem nagy fáradtság.
a fáradságról írtam utoljára, ahányszor írok, mindig olyan, mintha utoljára.
például egy kép alá:
annyi történt, hogy a dolgok megváltoztak, én pedig nem, ezt írtam. szeretném megfordítani, úgy szeretném megfordítani, én mindent szeretnék megfordítani, pedig a homokórát megfordítani, hajaj.
te pedig azt írtad hogy having smarter babies, igen ez egy xploding plastic szám, szeretem, szereted. nem akarlak idehozni, basszameg, csak túl erős a fáradság, hogy melléd gondoljak, mint az autóversenyzős videojátékoknál, mesélted hogy ő még kisfiú, és xboxozik, igen, én még életemben nem játszottam xboxszal, de mégis milyen ügyetlenül szerettelek, te jó isten, mennyire máshogy kellett volna mindent, te úristen, nem ilyen gyorsan, mint ahogy ő, amikor xboxozik, és vannak ezek az autós játékok, ötszázzal mennek a szép grafikájú városban, neonfények, fasza kocsik, fasza zene, és jön szembe a forgalom, autóbusz, teherautó, lehet szlalomozni, egyre durvább, az út közepén szembe jön egy repülő, az adrenalin pörög, mint a sebességmérő, és csak kerülgetni, kerülgetni, egyre gyorsabban mész, egyre többet kerülgetni, azt se tudod melyik gomb a fék, kanyar ív, szembe jön vonat, hajó, tank, ufó, isten tudja, kerülgetni, aztán ötszázzal frontálisan neki valami civilnek, házfalnak, szembe forgalomnak, szépen leanimált ütközés, bitek repülnek szerteszét, a játéknak sosincs vége, a mai játékoknak sosincs vége, lehet újrakezdeni, ma már mindent újra lehet kezdeni, így vagyok én is, ezerrel nyomom a gázt, nem érek rá érezni se, munka, beszéd, zene, írás, munka, szöveg, írás, zene, és a kávék, a kávé a nitró, de jó lenne ha tudnád miről beszélek, kérdezd meg tőle, a kávék, amiktől gyorsabban álmodok, mint a kávé és cigarettában, (3:59!) vuum, csak úgy zúgnak, ha megkérdezik hogy miről álmodtam, bakker, nincs időm elmondani, szóval a kávék, igen meg az élet, ez az élet, és közben adrenalin az egekben, mert kerülgetnem kell, megyek egyenesen, mint egy autópálya, tövig nyomom a gázt, hajam lobog, és basszameg, egyszerre csak ott vagy, kapom félre a kormányt, gondolok melléd, elhúzok melletted, veszem a kanyart, megint ott vagy, jézusom mi a szar ez, utolsó pillanatban elkapom a kormányt, csikorog az elme, vigyorog az ágy, mond mi lenne, hajaj.
annyi történt, hogy én megváltoztam, a dolgok nem.

szép kiskert az én életem
sebek nőnek rajta
virágozzanak csak nélkülem
amíg fekszem itt az avarba'

salala. azon kapom magam, hogy megint kíváncsi vagyok, mindentől függetlenül kíváncsi vagyok, ahogy a mostani korszak?-, időszak?-, állapot?-, fennálló rend?-, - kérek karácsonyra egy szinonima szótárt -, hogyan fog szétbomlani, milyen érdekes ez nem, hogy borzadok tőle, a bomlástól, örök szerelemre, ezeréves békeországra, békésen együtt hancúrozó bárányra és oroszlánra vágyok valahol, mint mindenki, mégsem tudok nem oda nézni, amikor meglátom a szakadást, az elkerülhetetlen véget, mint pulóverben a feslést, el se tudom kapni a fejem, kíméletlenül vizsgálom, mint valami áltudományt, okuláréban, fehér köpenyben, doktor nagy, a jelenség vizsgálata, igen, úgy képzelem, mint a baleseteknél, amikor az emberek megállnak, nem tudnak nem odanézni, pedig oszlani kéne, mert nincs itt kérem semmi látnivaló, ott fekszik valaki, aki nem ők, ó igen, ezt nézni kell, mert nem ők, vér is van, meg szirénák, meg üveg, ez az urbanizáció, majd minden balesetben ott csillognak azok az apró gyémántok, az út szélén kis tömeg, lehet róla beszélni, csevegni, szörnyülködni, sopánkodni, mindenről, ami hála istennek, így milyen gyönyörű hogy nem ők, én úgy képzelem, hogy ott állok, közöttetek, és nézem ezt az ütközést, ahogy megint szilánkokra török, alkatrészeire hull a munka, az ovi, a gyerekek, a zene, az otthon, a bicikli, a célok, a család, üvegszilánk nem lesz, se sziréna, tömeg se lesz, talán mind elfordultok ti, nincs itt semmi látnivaló, én viszont ott állok majd, közöttetek, arccal a pusztulás felé, okuláré a szememen, kis füzetem a kezemben, és jegyzetelek majd, aprólékosan, pontosan;
- kapkod, már megint kapkod, pontatlan, ügyetlen, kapkod
- kapaszkodik, görcsösen kapaszkodik, túl erősen, nem jó, törik
- nem néz szembe a problémával, menekül, fél megoldásokba menekül
- hazudik,
- csal,
- lop,
- paráználkodik,
a pokolba fogok jutni, tőgázzal, míg téged kerülgetlek, szép grafikájú, látványos pokolba, az utolsó kilométereknél vöröslő láva mellett suhanok majd, meg kénkő potyog a betonra, és a patás ördög inti majd le a versenyt vasvillával, jézusom segíts, abbahagyom.
igen tudom.
ez is fáradság.
pedig betűket vetni nem nagy fáradtság.
volt egy plakát a millenárison annó, arra sokat gondolok, egy építkezés volt rajta, toronydaru, félig felépített ház, munkagépek, palakerítés, homokdomb. alatta a szöveg, nem emlékszem pontosan, sajnos, valószínűleg szebben volt megfogalmazva, de valami ilyesmi hogy:
azt hiszed, az építkezés a változást jelenti a városokban, holott az építkezés az egyetlen, ami állandó a városokban.
tuti nem így volt, sokkal szebben, mindegy, fáradt vagyok most faragni rajta. azt hiszem, hogy a múló szerelmek és mámoros napok jelentik a változást, a vágyaim, korszakaim építkezései jelentik a változást, nagy toronydarukkal emellek fel, ejtelek le, töröm magamat össze, alapozok újra, betonozok megint, holott, ó istenem bassza meg a kurva élet, holott nincs is más, csak ez, ez az állandó, ez az állandó építkezés, ez a sose fel nem épülő toronyház, ez állandó, ez örök, ez vagyok én, elakadva az emeletek között, bontásra ítélt álmok között, hiába írok, a betűk a munkagépek, óriási acélgolyót formázok belőlük, láncon, meglendíti a kar, neki a keményre vágyott, izzadt falaimnak, törjön, omoljon, épüljön, én meg csak írok, a fáradságról írok, nem nagy fáradtság, csak az zavar, hogy ahányszor írok, az mindig olyan, mintha utoljára.

három októberi

oké, próbáljuk meg. pontos fényképezés, vaku nélkül, nincs autó, se fókusz, ahogy sikerül, életlenül. itt ülök. ez egy bolt. fázom. ez gyakori tevékenységem, fázok, mint ahogy te is fázol, ő is fázik, mindannyian testvéreim vagytok, ti, akik nem tudtok normálisan öltözködni. idióták rövidnadrágban, lányok világító köldökökkel.

reggel nyolckor, kilenckor, késésben, amikor kigurulok az utcára, a szemem azt csinálja amit kell; könnyezik, nem látok tőle, kalimpálok, embereket majd' elgázolok. ilyenkor arra gondolok, hogy ez a napom fénypontja; őszinte, tiszta. mintha fájna, miközben tekerek, és folyik a könnyem - nem hülyeség a napszemüveg mégsem - számba veszem, min kellene most épp sírnom, ne vesszen már kárba a tevékenység. mindenkit megsirattam már az elmúlt reggeleken, mindenkit, halottakat, élőket, függetleneket, függőket, téged is, őt is, engem is.

egy időben féltem attól, hogy nem lesz több könnyem; az embernek elfogynak az ilyen dolgai, mármint nem szabad sokat szomorúnak lenni, nagyon sokat, pazarlóan szomorúnak lenni például, tudod, mert elfogy a szomorúságod, kopott lesz és elhasznált, mint azok a korbársony nadrágok, amiket szeretek. és egy idő után ki is lyukad, főleg ha mindig ugyanarra használod, tehát vigyázni kell vele, be kellene osztani, olyan kurva fiatalok vagyunk még, lófaszt se tudunk az életről, tudod, nem tudhatjuk hogy mennyi kell, meddig, és mire. persze nem is kell tudni, nem erről van szó, csak érdemes beosztani, én azt hiszem, én például mennyit szerettem, kicsit pazaroltam is belőle, talán már alig maradt, néha azt hiszem. vagy mennyit féltem, te jó isten, mi lesz ha ott leszek majd, isten tudja mikor, és hol, és szükségem lenne majd még egy kis félelemre, mert mondjuk nagyon aktuális lesz, például ott fog velem szemben állni a halál, vagy ami még félelmetesebb, az élet maga, vagy a jó isten, vagy a gázszámlás, teljesen mindegy, szóval félnem kellene majd, és nem fogok tudni már úgy igazán, úgy istenigazán, jóízűen félni, ahogy egyébként anno annyiszor, mekkorákat féltem basszameg! szóval hogy ezeket be kéne osztani, és az persze rendben van, hogy ez a bizonyos felnőttkor, - jelentsen bármit is ez a felfele jelző, szóvicc nélkül mondhatnám hogy inkább lenőtt, mint a hajfesték -, és ez azzal jár, hogy kopik, múlik, más néven, jobb esetben érik. mindaz, ami egykor voltál, de azért azt hiszem ennek mégiscsak fejadagja van, mint a könnyeknek, mert a nagybátyám temetésén, ott, ahol tényleg kellett volna, annyira oda illett volna, és jól is esett volna az egész, szóval ott, ott nem sikerült sírnom, és megijedtem, hogy miért nem, hiszen én tudtam hogy sírok, de nem jött az a jól ismert, úgy szeretett meleg vonal, ami végig ér az arcodon, nyomot húzva maga után, mint egy szerelmes mozdulat. nem jött, és aztán persze volt olyan, amikor jött. volt amikor magától is, persze, de az az igazság, hogy nagyon kevésszer fordult elő azóta, hogy úgy igazán, ahogy szerettem volna, hogy a könnyeim azt jelentették volna, vagy akkor, nem tudom hogy mondjam, hogy mondjam e ezt egyáltalán, aztán mivel egyre kevésbé voltak a könnyek azok, amiknek szántam őket, valahogy leszoktam róluk, a sírásról nem, száraz, önsajnáltató rázkódásba gyakran kergettem magam. megnyugtatásként, persze, még egészen a mostani időkben is. egyszer láttam egy lányt, olyan volt a haja hátulról mint neked, azt hittem, ezért elfordultam, gyáván, ahogy szoktam, és amikor elfordultam, az üveg kirakat tükröződéséből megláttam hogy nem te vagy, és ez volt az például, amitől aztán ott az utcán, attól hogy nem te vagy, pedig az jobban fájt volna ha te vagy, ez ilyen érthetetlen, érthető -, de a könnyek, azok nem jöttek akkor sem, meg az egész sírással való viszonyom megöregedett, kiégett, csalódottá vált, mint valami rossz házasság, és ezért féltem attól egy időben, hogy nem fogok többet tudni sírni, és ezért megnyugtató tudod, reggelente, hogy a koránkelős csípős október ilyen egyszerűen visszahozza a gyerekkoromat.

tehát van már egy kép. csináljunk egy másikat, az szép színes, mint a meséskönyvek, a rekesz szűk, éles a táj. a játszótéren vagyok, és nézem a fákat. végre látom az őszt, sok ősz volt mostanában, ami elment mellettem, lehullott úgy, hogy nem néztem oda, nem néztem fel, nem néztem bele; most viszont van időm rá, idegesítően, szerethetően, őrjítően sok időm van nézni a fákat. úgy hullanak a levelek, mint a tél, miközben úgy süt rajtuk át a fény, mint a tavasz, és a földön maradt napsugarak meg úgy táncolnak, mint a nyár, igen, ez van ezen a képen, szentimentális, giccs, de szétszakítja a szívemet. nagyon sokat találkozunk mostanában, én és a fák, mindenféle fák, platánfák, juharfák, gesztenyefák, úristen milyen szép tud lenni egy juharlevél, te, olyan mintája és annyi színe van, hogy benne van egy egész élet. egy regény, hogy mást ne mondjak. de nem ezzel van a baj, hanem azzal, amit nem látsz a képen, ha áll, ezért kell, hogy megmozgassam; azzal a sebességgel, és azzal a csenddel, amivel hullanak a levelek. ebbe a kettőbe belehasad a szívem. őrjítő, őrjítően szép, borzalmas, nagyszerű, hogy lófaszt se tudok az életről, lófaszt se, de ott állok a játszótéren, majd harminc évesen, és körülöttem a gyerekzsivajtól független, néma csöndben, mint a hó, lassan, és könyörtelenül hullanak a levelek. pontos, éles képet ígértem, így nézd meg színeket, a leveleket, de ennyi, más nincs a képen, nem tudom ez mit jelent. nem tudom hogy jelent e valamit, hogy fáj ez a csönd, hogy fáj ez a sebesség, az elmúlásnak ez a pontos, szélfútta, őrjítő tempója, ami se nem lassú igazán, se nem gyors, van benne valami a vizekből, meg még több az egekből, a felhőknek van ilyen mozgásuk, meg a hullámnak, ami végül halakra bomlik; nem tudom jelent e ez valamit, hogy nekem ez ennyit jelent, hogy megint jelent valamit; de úgy hullik szét a jelenem, mint a fákról a levelek, aztán itt állok csupaszon, télben, és csak belül, nagyon belül marad valami örökzöldem.

van egy könnyezős biciklis, egy fát néző őszi képünk, és íme a harmadik, a fáradtság. az arcba maródó fáradtság, amelyik letépi vonásaidról a szépítő lehetőségeket, mint valami sav, és könyörtelenül megmutatja azt, amilyennek magad se hiszed magadat. a puha, könyörületes fáradtság, ami mint egy anya, betakar, melenget, és nem hagyja hogy bármi mással foglalkozz rajta kívül; nem enged emlékezni, gondolkozni, érezni, csak visz, visz az ágy felé. és a kegyetlen fáradtság, ami egy szadista rohadékká változtat; a zsarnokok, hatalmasok, diktátorok fáradtsága, akik túl fáradtak ahhoz, hogy kilépjenek önön szemétségükből; akik azt mondják hogy vesszen, ahelyett hogy azt mondanák hogy maradjon, a fáradtság, ami téged is ilyenné változtat, és úgy mondasz ki dolgokat, hogy az azt jelentse vesszen, pedig azt is jelenthetné, hogy maradjon, a fáradtság, ami nem enged se lopni, se hazudni, magadnak se, - annyira fárasztó soha nem hazudni magadnak! -, -annyira fárasztó mindig hazudni magadnak! -, a fáradtság, ami kimondat veled olyan dolgokat, amiket egyébként eltakarnál, betakarnál, melengetnél még, ami könyörtelenné tesz, és nem tudod azt mondani a másiknak se, amit kellene mondani, hanem azt tudod csak mondani, ami van, vagy épp azt, ami nincs, a fáradtság, ami megakadályoz abban, hogy ezt ennél jobban, és szebben magyarázzam, a fáradtság, ami nem engedi ezt az egészet tovább írni.

simon márton - dalok a magasföldszintről

most, hogy elég volt, hogy eleget bántottalak,
és nagyjából biztos vagyok benne, többé
nem mondod hogy szeretsz - bár legutóbb még
mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év előtti
gerinc-injekció -, most kezdtem el nyugodtan
gondolkodni. erről az egészről. például arról
a versről, a legelsőről, amit rólad - mintha nem
is én írtam volna. porcelán volt a címe, egyedül
ültem benne reggel, miután veled álmodtam.
ez utóbbi talán igaz lehetett - azóta is gyakran
megálmodlak -, a többi valószínű, csak kedves
hazugság volt. például a vers szerint - emlékszem -
teáztam, pedig valójában sose szerettem teázni,
bár ezt mindig sajnáltam - az olyan elegáns. ezek
jártak a fejemben. meg hogy a tévedés az volt, hogy
nem írni kellett volna erről, mert - most úgy látom -
az idő elmesélhetetlen. őszintébb lett volna
megformázni valamiből, őszintébb lenne most is,
mondjuk, tényleg porcelánból.
lehetnénk az a csorba bögre, odavágott hamutartó.
mennyit bántottalak. egy vascsővel szétvert mosdó,
csempe, vécécsésze. vagy lehetnék egy ún. nipp.
gusztustalan giccs, bár értékes. pásztorlányka,
pásztorfiúcska vízparton. megkopott aranyozás, egy emlék
semmiről, érzelgés tárgya, dísz, leendő hulladék.
a talpán pedig, mert megfordíthatnád, ha még érdekelne,
ennyi: csak törni tudok, szökni nem.
(porcelán 42 old.)

ha már mondod, úgy mond ahogy mondani érdemes, bármit is jelentsen ez. valószínűleg jobb nem mondani, és talán a legjobb úgy élni, hogy nincs mit mondani, esetleg úgy, hogy nem kell mondani; de ezek most teljesen lényegtelenek. annyi minden lényegtelen, persze hogy dalolni akarsz arról, ami nem. hogyan lehetne verset írni arról például, hogy letiltottál azon a webkettős hülyeségen? hiszen 'te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit', nesze neked, bármit is jelentsen ez. tulajdonképpen megérkeztünk simon márton magasföldszintjére. szép, fiatal költő, nagy lány kedvenc lehet, kár hogy olyan trendi japán szakra jár. ettől függetlenül egy ideje bennem volt nagyon ez a kötet, és még mindig ott van egy kicsit, pedig már itt van a kezemben. karcsú, de jó szaga van, és a borító képet készítő többi képe is jó. azt mondja kemény istván a kötet oldalán, hogy 'inkább tűnnek nagyon szomorú, és nagyon pontos blogbejegyzéseknek'. mármint a versek. lehet ezért; nem pont a szomorúság miatt; nem pont a pontosság miatt; és nem pont a blog miatt. tegnap épp erről beszéltem - megint? - valakinek, hogy mi az istenért ír az ember blogot. rengeteg oka van, de ezek most teljesen lényegtelenek. viszont ez a pontos szomorúság, ez igen, ennek dallama van, ha jól pengeted, szépen rezeg, figyeled, hallgatod, lejátszod, amik történnek benne, azok történetesen te vagy, vagy te lehetnél, bár igaz, lehetne más is. de van hangja, és ez megnyugtató. vagy csöndje. annyi minden nem történik, persze hogy örülsz neki, ha az, ami igen, az leírható. dalolható. ezért érdemes néhány verset elolvasni, mert megnyugtató, hogy ennek, -ami nem te vagy, de lehetnél, vagy nem lehetnél, de lennél, vagy nem lennél, de vagy - van valami dallama. kimondható. ülsz a szobában, nincs semmi, besüt a nap. elhagytak, elhagytad, annyi minden lényegtelen, talán az is, hogy megszakad a szíved. de ezt le lehet úgy írni, hogy repüljön, és megtöltse a teret, hogy lecsukódás után is bent maradjon a szemben, mint a beégett fotók a gépben:

mindegy mi tölt be, tenyeret milyen mell,
milyen mélység, milyen mély levegő,
mindegy miről hallgatsz és kihez
beszélsz álmodban, nem hallja;

nyugodj meg, és mintha valami sokkal
fontosabbra várnál, várd a reggelt,
fordulj a fal felé, csak képzeld azt, hogy
alszol, mint a beégett fotók a gépben

felejtve - egyébként strand, mosoly,
erdőszél, erdő.
(elalvás előtt - 33 old.)

és ki ne számolta volna már ki, ugyanígy az ágyon ülve, hogy: ha kivonlak magamból, a semmi marad (háromnegyed négy, 31 old.)? jó vastag, több rétegű ízei vannak simon márton mondatainak, jól lehet lakni velük. szavakból néha sok van, van ahol azt érzem hogy lenyomják azt, amit el akar mondani velük, dehát első kötet, tisztulni fog ez. nagyon tetszik, hogy nem is akar verset csinálni a versekből, valahogy maguk lesznek azok, ha, mint például, az és ez kettő-ben (35. old), vagy a teendőkben (15 old.) nagyon ritkán rugaszkodik el attól, ami van, ettől a pontos, szomorú fényképezéstől, de nekem nagyon tetszik, ha igen, szerintem lehetne bátrabb is, mint a kalandjátékos véletlenül jó:

a játék lényege egyszerű, be vagy zárva. csak át kell
kutatnod a helyet, ahová. amit találsz, annak segítségével
jutsz ki. keress mindenhol, jegyezz meg mindent.
például, ha a földön talált hajtűt bedugod a konnektorba
és ettől zárlatos lesz, vörösen kigyullad egy pótlámpa,
és ebben a fényben megjelenik a falon egy szó, amit ha beírsz
az asztalon várakozó laptopba, akkor kapsz egy számsort válaszképp.
egy dátumot, amivel kinyílik az ajtó számzára.
és már kint is vagy. ilyet játszunk, a gép előtt fekve, kijutóst,
egyiket a másik után, egész éjszaka, a neten, mindjárt fél öt.
ma békén hagyjuk a sötét, zárlatos szobákat egymásban,
ma véletlenül boldogok vagyunk. ha elég lenne a plafonra
felnézni, mert már ott a dátum, ma eloltanám a lámpát,
még ne lássam. most olyan, mintha ezek nem is mi lennénk.
mit mondasz majd erről. mit mondhatnék. megjegyeztem mindent,
bár a valóságban úgyse jó semmire. reggel lesz mindjárt,
hét múlt, csak tél van, ez még a miénk,
látod, kereshetsz bárhol, a sötétség voltam, most múlok el.
(véletlenül jó - 14 old.)

a kötet másik legerősebb pontja nekem az akit én halványkék, talán mert ott találkoztam a legjobban önmagammal, miközben épp találkozok a fiúval, aki pont olyan, persze, és ehhez nem lehet hozzá szokni, ahhoz igen, hogy az ember szerelmeit előbb - utóbb megbasszák bizonyos igazán gyönyörű estéken. érdekes egyébként, hogy az elmúlt szerelem egy kicsit talán túl hangsúlyos a kötetben, ha lehet ilyet mondani, és persze lehet, de minek; viszont olyan hangon szólal meg, hogy az ember akaratlanul is úgy képzeli, hogy ez egy szerelem, mármint hogy mind az a szerelem, és ez igen jól esik, főleg hogy a kötetet végiglapozgatva szép lassan mintha már testet is öltene ez a bizonyos szerelem, amiről majdnem mindent megtudunk, úgy, hogy semmit nem tudunk igazából róla, csak azt, hogy elmúlt. pedig vannak többen is a kötetben, petri, cseh tamás, józsef attila, pilinszky, radnóti, kosztolányi, és igen, anya is, meg az apa, és a szív szútra (tévedni legalább - 28 old). belőlük lehetne több, de lesz is, én azt hiszem, legalábbis én most úgy látom - tévedjek! - hogy még az elmúlás is elmúlik, vagyis a következő elmúlásnak már csak kopott, nyomda szaga van, mint a fénymásolóban felejtett másolatnak. hogy miért maradt ott, azt gyakran elfelejtem, mert mennyiszer van az, hogy valamit kéne látnom, de már nem tudom, / és a felejtés nem visszacserélhető (világos égre néz, 39 old.)

a csöndnek hat szarva van

a csöndnek hat szarva van, ezért a lelkedbe szúr, amikor az inged alá rejted, ezzel fogom kezdeni, mondtam, elég szürreális e, szerinted, kérdeztem, gúnyosan perszéztél, bio kölest ettél, és rácsaptál a kezemre, amikor venni akartam belőle. nem tudom mindez számít e, nem tudom mi számít egyáltalán, az például, hogy egy köles bio e.
tehát a csöndnek hat szarva van, ezért szúr a lelkedbe, amikor az inged alá rejted, bár neked nincs is inged, persze hogy magamról beszélek, már megint. néha azt hiszem, ez a blog arról szól, hogy ki vagyok én; néha úgy tűnik mégis, hogy inkább arról szól, hogy ki vagy te, bárki is legyél te, vagy te vagy e már te, vagy még nem is te vagy, de te leszel, vagy te voltál, te maradsz, vagy jössz, szóval hogy erről, de valószínűleg nem szól egyikről se, pontosan, csak van, mint ahogy a dolgok se szólnak pontosan semmiről, csak vannak.
nincs a csöndnek szarva, de mégis szúr, amikor az ingem alá rejtem, hogy maradjon már végre csöndben, ott mélyen, a melegben, erre szúr, és megfagyaszt. ilyenkor megfogom a telefonom, hogy beszéljek hozzád, csak előtte nem tárcsázok számot, pedig tudom a számod; tudod, ezek szeánszok.
mint az álmaim, ma például azt álmodtam hogy veszekedtünk, mert pókhálóból készült függőágyat hoztál magaddal, és valami tök üres, bútorozatlan helyen akartunk lakni, és mondtam hogy egy függőágyban nem lehet ketten aludni. aztán megmutattad hogy lehet, az szép volt, még előtte veszekedtünk, az erkély pedig olyan volt, hogy fel lehetett liftezni vele a tetőre. azt magyaráztam hogy nem akarok olyan ágyban aludni, amibe beleragadnak a legyek, erre te szúnyoghálót raktál fel, amit valamilyen szoknyádból csináltál, és azt is vetted magadra, én vágtam ki ollóval, valami szabás izét, a mellbimbódat lehetett benne látni, érdekes álmomban ez engem zavart, téged nem, pedig most biztos nem így lenne, igaz álmomban meleg is volt.
ezt azért is írom ide, mert azt mondtad hogy az álmaimból világot lehetne építeni. én nem értek az építészethez, de egyszer álmodtam arról, hogy fogom a kezed, csókolózunk és simogatlak, és a házak, hogy ne zavarjanak, arrébb mennek, és ott állunk az üres betonon, a lámpák fénye alatt, és a szemünk addig mehetne, amíg nem hívjuk vissza, de én mégis csak téged nézlek, és álmomban te is engem. igen, álmomban mindig úgy szeretsz, ahogy én szeretnélek téged, ha te úgy szeretnél, ahogy álmomban szeretsz.
de örülök ennek is, sokáig azt hittem, másról se fogok tudni álmodni, csak mindig arról, például valamelyik éjszaka megint, és azóta se tudok másra gondolni, mint hogy a kifeszített utcalámpák, amik annak idején a tűzoltó utcában megmozgatták a szemeteseket, amiket a kórház ablakából láttam, és ezért azt hittem hogy éjszaka, amikor senki nem látja, akkor a dolgok igenis mozogni kezdenek, a kukák, a házak, a fák, főleg a fák, igen a fák, amiket úgy mozgat a szél, ahogy te jársz, azzal a félig őz, félig nyírfa járásoddal, ahogy megfeszül a nyakad, mint az ágak, mint a tavasz, szóval hogy azóta se tudok másra gondolni, mint hogy felettünk hintáznak az utcalámpák, kihalt nagyváros ebben a kihalt világban, sehol senki, pedig akkor a házak még a helyükön voltak, egy kombi mini morrisunk van, tudod én nagyon szeretnék egy kurva minimorrist, pedig még autót se akarok, de az mindegy, kombi az fontos, az ív miatt, arccal előre álltunk be vele, most vesszük ki a csomagtartóból a dolgokat, amikor nekedesek, ráfeszítlek a hátulsó csomagtartóra, mondom, felettünk ringanak az utcalámpák, szám a nyakadon, kezem az arcodon, fésű a hajadon, természetesen szoknya van rajtad, a csókodnak az az észvesztő ígéret íze van, én szétnyitlak, igen, egyszerűen, és álmomban te is egyszerű vagy, és hagyod magad, mintha az enyém lennél mindennél fogva, most épp a fenekednél fogva, elveszek benned, vagy te bennem, mindegy, szám a nyakadon, kezem a bimbódon, úristen, bizsereg a tenyerem, ha erre gondolok, és ringunk, az utca közepén, ringunk egymásban, ahogy felettünk az utcalámpa, a hajad beborítja a minit, engem, az utcát, az egész kurva kihalt nagyvárost, én beborítalak téged, minket meg az utcalámpa meg az úristen felette, ringunk, ahogy a szél mozgatja a fényt, úgy mozgok benned, te meg úgy mozogsz, ahogy a fák, üvölteni se kell, csendbe maradni se, mert az arcodba felejtem majd magam, és közben szól az a szám.
melyik szám, mikor melyik szám, melyik az a szám, az hagyján, ki vagy te, látod, mégiscsak erről kéne szólnia ennek a hülye blognak, de így lesz ilyen szemérmetlenül személyes, ilyen mindent kitakaró, szarkavaró, lélektakaró, mert nem tudom hogy ki vagy te, és ha épp tudom is, olyankor te meg te nem tudod hogy ki vagyok én, látod itt a baj.
a csöndnek hat szarva van, kilógnak az ingem alól, pedig moziban ülünk, a dolgok, meg a világ ott villognak a vásznon, mennek a maguk megszokott vonalán, rólunk szól a film, lepereg előttünk az élet, én mégsem arra nézek, hanem a csöndet figyelem, ahogy birizgálja a nyakadat, hajadat. jó lenne megszólalni, de sajnos egyre jobban tudom, hogy mire nincsenek szavak.
például az emlékezésre; olyan mint a kavics a cipőmben. járok, kelek, egyszerre csak odakerül valahogy, nem törődöm vele, de bök, járok, kelek, de meg kell állni, annyira bök, aztán megállok, kiveszem, nézegetem, milyen kis dolog ez, nézd meg, egy kavics. csinálom a dolgomat, járok, kelek, aztán valamiről eszembejut, ott marad, nem törődöm vele, járok kelek, de basszameg, meg kell állni, mert szúr, isten tudja hány szarva van, de szúr, járni, mozdulni nem lehet tőle, pedig milyen kis dolog mindig, egy arc, egy illat, egy hajszál, egy ív, egy mondat, egy konyha, egy kinyíló ajtó, egy fénycsík a redőnyön át, egy első eső, egy utolsó eső, egy hozzá hasonló hajviselet, egy fénykép, egy perc, egy élet, egy járdaszegély, egy biciklinyereg, milyen kis dolog mindig, ahogy nézegetem, olyan kis dolognak tűnik az emlékezet.
kavics vagy a cipőmben, te rohadt kurva, pedig nincs nálad szebb dolog, látod, egyre jobban tanulom, hogy mire nincsenek szavak.
a csendnek hat szarva van, mind a hattal olyanokat mond, amiket nem jó hallani, hát az ingem alá rejtem, ott gitározik, verset szaval, ordibál, tényeket mond, és mellébeszél, meg hallgat, a kurva anyját, mégis csak az a legfélelmetesebb, amikor a csend hallgat, olyankor hallom azt amit hallgat, és félek a haláltól. félek a haláltól, ezt ellenpontozni kellene, annyi mindent kellene, az én ritka betegségeimnek nyugalom kellene, ó igen, egyensúly kellene. súlypontok. vagyis papírzsiráfok.
egy férfit ismertem, akinek a szeretője beült egy gyorsétterembe, kazahsztánban, mert nem bírta az ottani kaját, és felrobbant, az étteremmel, meg az öngyilkos világmegváltóval együtt. a férfi mérnök, de azt hiszem ez most mindegy; azt mesélte, hogy amikor megtudta, végigjárta az összes könyvesboltot origami könyvért, hogy megtanulja, hogy kell zsiráfot hajtogatni. csak két nap szabadságra volt szüksége, és pár kiló papírra. azt mondta, a zsiráf volt az egyensúly, hogy ne veszítse el a józan eszét. aztán elkezdett gyászolni, mindezt úgy, hogy a családja ne tudja meg; embertelen lehetett. zsiráfokat hajtogatott otthon is. a temetésen teleszórta az üres sírt - a testet persze nem hozták haza - zsiráfokkal. később is volt zsiráf a virágok között, egy darabig ellenőriztem, mert szerettem ezt a történetet, meg akartam írni. akkoriban még szerettem az elvont történeteket, azóta már tudom hogy ez sem elvont, csak emberi. mint ahogy az is, hogy ugyanez az ember azóta se tudja úgy szeretni a feleségét, ahogy, mégis, más értelemben még jobban, azt mondja, ő sose fog tudni elválni. nem akartam ilyen mélyen belemenni, mindenesetre.
a csöndnek hat szarva van, mégsem hajtogat velük papírzsiráfot, nem vasalja ki az ingemet, és nem törli ki az emlékeimet, csak a lelkembe szúr. jó mélyre szúr, szép zene lenne ez, ha zene lenne, hát hallgatom, hagyom. van, amikor örülök hogy ilyen puha lelkem van, hogy ennyi minden szúródik bele, mert néha úgy képzelem, odaadom neked egyszer majd ezt az egészet, mint egy tűpárnát, te kihúzogatod belőle a beleszúródottakat, és kötögetni fogsz belőlük valami meleget, télire. néha nem képzelem sehogy, csak tudom. de legtöbbször nem képzelek, és nem tudok semmit, csak baromságokat írok, hogy megnyugtassam magam, hogy megnyugtassalak: olyanokat, mint hogy a csendnek hat szarva van, ezért a lelkedbe szúr, ha az inged alá rejted, igen, ez legalább olyan szürreális, mint a biokölesed, jó nagy baromság, hát ezzel fogom kezdeni, az ilyenek úgyse számítanak, egyáltalán.