száguldás a soha fel nem épülő dolgok között

szóval azt írtam utoljára hogy a fáradság.
betűket vetni nem nagy fáradtság.
a fáradságról írtam utoljára, ahányszor írok, mindig olyan, mintha utoljára.
például egy kép alá:
annyi történt, hogy a dolgok megváltoztak, én pedig nem, ezt írtam. szeretném megfordítani, úgy szeretném megfordítani, én mindent szeretnék megfordítani, pedig a homokórát megfordítani, hajaj.
te pedig azt írtad hogy having smarter babies, igen ez egy xploding plastic szám, szeretem, szereted. nem akarlak idehozni, basszameg, csak túl erős a fáradság, hogy melléd gondoljak, mint az autóversenyzős videojátékoknál, mesélted hogy ő még kisfiú, és xboxozik, igen, én még életemben nem játszottam xboxszal, de mégis milyen ügyetlenül szerettelek, te jó isten, mennyire máshogy kellett volna mindent, te úristen, nem ilyen gyorsan, mint ahogy ő, amikor xboxozik, és vannak ezek az autós játékok, ötszázzal mennek a szép grafikájú városban, neonfények, fasza kocsik, fasza zene, és jön szembe a forgalom, autóbusz, teherautó, lehet szlalomozni, egyre durvább, az út közepén szembe jön egy repülő, az adrenalin pörög, mint a sebességmérő, és csak kerülgetni, kerülgetni, egyre gyorsabban mész, egyre többet kerülgetni, azt se tudod melyik gomb a fék, kanyar ív, szembe jön vonat, hajó, tank, ufó, isten tudja, kerülgetni, aztán ötszázzal frontálisan neki valami civilnek, házfalnak, szembe forgalomnak, szépen leanimált ütközés, bitek repülnek szerteszét, a játéknak sosincs vége, a mai játékoknak sosincs vége, lehet újrakezdeni, ma már mindent újra lehet kezdeni, így vagyok én is, ezerrel nyomom a gázt, nem érek rá érezni se, munka, beszéd, zene, írás, munka, szöveg, írás, zene, és a kávék, a kávé a nitró, de jó lenne ha tudnád miről beszélek, kérdezd meg tőle, a kávék, amiktől gyorsabban álmodok, mint a kávé és cigarettában, (3:59!) vuum, csak úgy zúgnak, ha megkérdezik hogy miről álmodtam, bakker, nincs időm elmondani, szóval a kávék, igen meg az élet, ez az élet, és közben adrenalin az egekben, mert kerülgetnem kell, megyek egyenesen, mint egy autópálya, tövig nyomom a gázt, hajam lobog, és basszameg, egyszerre csak ott vagy, kapom félre a kormányt, gondolok melléd, elhúzok melletted, veszem a kanyart, megint ott vagy, jézusom mi a szar ez, utolsó pillanatban elkapom a kormányt, csikorog az elme, vigyorog az ágy, mond mi lenne, hajaj.
annyi történt, hogy én megváltoztam, a dolgok nem.

szép kiskert az én életem
sebek nőnek rajta
virágozzanak csak nélkülem
amíg fekszem itt az avarba'

salala. azon kapom magam, hogy megint kíváncsi vagyok, mindentől függetlenül kíváncsi vagyok, ahogy a mostani korszak?-, időszak?-, állapot?-, fennálló rend?-, - kérek karácsonyra egy szinonima szótárt -, hogyan fog szétbomlani, milyen érdekes ez nem, hogy borzadok tőle, a bomlástól, örök szerelemre, ezeréves békeországra, békésen együtt hancúrozó bárányra és oroszlánra vágyok valahol, mint mindenki, mégsem tudok nem oda nézni, amikor meglátom a szakadást, az elkerülhetetlen véget, mint pulóverben a feslést, el se tudom kapni a fejem, kíméletlenül vizsgálom, mint valami áltudományt, okuláréban, fehér köpenyben, doktor nagy, a jelenség vizsgálata, igen, úgy képzelem, mint a baleseteknél, amikor az emberek megállnak, nem tudnak nem odanézni, pedig oszlani kéne, mert nincs itt kérem semmi látnivaló, ott fekszik valaki, aki nem ők, ó igen, ezt nézni kell, mert nem ők, vér is van, meg szirénák, meg üveg, ez az urbanizáció, majd minden balesetben ott csillognak azok az apró gyémántok, az út szélén kis tömeg, lehet róla beszélni, csevegni, szörnyülködni, sopánkodni, mindenről, ami hála istennek, így milyen gyönyörű hogy nem ők, én úgy képzelem, hogy ott állok, közöttetek, és nézem ezt az ütközést, ahogy megint szilánkokra török, alkatrészeire hull a munka, az ovi, a gyerekek, a zene, az otthon, a bicikli, a célok, a család, üvegszilánk nem lesz, se sziréna, tömeg se lesz, talán mind elfordultok ti, nincs itt semmi látnivaló, én viszont ott állok majd, közöttetek, arccal a pusztulás felé, okuláré a szememen, kis füzetem a kezemben, és jegyzetelek majd, aprólékosan, pontosan;
- kapkod, már megint kapkod, pontatlan, ügyetlen, kapkod
- kapaszkodik, görcsösen kapaszkodik, túl erősen, nem jó, törik
- nem néz szembe a problémával, menekül, fél megoldásokba menekül
- hazudik,
- csal,
- lop,
- paráználkodik,
a pokolba fogok jutni, tőgázzal, míg téged kerülgetlek, szép grafikájú, látványos pokolba, az utolsó kilométereknél vöröslő láva mellett suhanok majd, meg kénkő potyog a betonra, és a patás ördög inti majd le a versenyt vasvillával, jézusom segíts, abbahagyom.
igen tudom.
ez is fáradság.
pedig betűket vetni nem nagy fáradtság.
volt egy plakát a millenárison annó, arra sokat gondolok, egy építkezés volt rajta, toronydaru, félig felépített ház, munkagépek, palakerítés, homokdomb. alatta a szöveg, nem emlékszem pontosan, sajnos, valószínűleg szebben volt megfogalmazva, de valami ilyesmi hogy:
azt hiszed, az építkezés a változást jelenti a városokban, holott az építkezés az egyetlen, ami állandó a városokban.
tuti nem így volt, sokkal szebben, mindegy, fáradt vagyok most faragni rajta. azt hiszem, hogy a múló szerelmek és mámoros napok jelentik a változást, a vágyaim, korszakaim építkezései jelentik a változást, nagy toronydarukkal emellek fel, ejtelek le, töröm magamat össze, alapozok újra, betonozok megint, holott, ó istenem bassza meg a kurva élet, holott nincs is más, csak ez, ez az állandó, ez az állandó építkezés, ez a sose fel nem épülő toronyház, ez állandó, ez örök, ez vagyok én, elakadva az emeletek között, bontásra ítélt álmok között, hiába írok, a betűk a munkagépek, óriási acélgolyót formázok belőlük, láncon, meglendíti a kar, neki a keményre vágyott, izzadt falaimnak, törjön, omoljon, épüljön, én meg csak írok, a fáradságról írok, nem nagy fáradtság, csak az zavar, hogy ahányszor írok, az mindig olyan, mintha utoljára.