simon márton - dalok a magasföldszintről

most, hogy elég volt, hogy eleget bántottalak,
és nagyjából biztos vagyok benne, többé
nem mondod hogy szeretsz - bár legutóbb még
mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év előtti
gerinc-injekció -, most kezdtem el nyugodtan
gondolkodni. erről az egészről. például arról
a versről, a legelsőről, amit rólad - mintha nem
is én írtam volna. porcelán volt a címe, egyedül
ültem benne reggel, miután veled álmodtam.
ez utóbbi talán igaz lehetett - azóta is gyakran
megálmodlak -, a többi valószínű, csak kedves
hazugság volt. például a vers szerint - emlékszem -
teáztam, pedig valójában sose szerettem teázni,
bár ezt mindig sajnáltam - az olyan elegáns. ezek
jártak a fejemben. meg hogy a tévedés az volt, hogy
nem írni kellett volna erről, mert - most úgy látom -
az idő elmesélhetetlen. őszintébb lett volna
megformázni valamiből, őszintébb lenne most is,
mondjuk, tényleg porcelánból.
lehetnénk az a csorba bögre, odavágott hamutartó.
mennyit bántottalak. egy vascsővel szétvert mosdó,
csempe, vécécsésze. vagy lehetnék egy ún. nipp.
gusztustalan giccs, bár értékes. pásztorlányka,
pásztorfiúcska vízparton. megkopott aranyozás, egy emlék
semmiről, érzelgés tárgya, dísz, leendő hulladék.
a talpán pedig, mert megfordíthatnád, ha még érdekelne,
ennyi: csak törni tudok, szökni nem.
(porcelán 42 old.)

ha már mondod, úgy mond ahogy mondani érdemes, bármit is jelentsen ez. valószínűleg jobb nem mondani, és talán a legjobb úgy élni, hogy nincs mit mondani, esetleg úgy, hogy nem kell mondani; de ezek most teljesen lényegtelenek. annyi minden lényegtelen, persze hogy dalolni akarsz arról, ami nem. hogyan lehetne verset írni arról például, hogy letiltottál azon a webkettős hülyeségen? hiszen 'te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit', nesze neked, bármit is jelentsen ez. tulajdonképpen megérkeztünk simon márton magasföldszintjére. szép, fiatal költő, nagy lány kedvenc lehet, kár hogy olyan trendi japán szakra jár. ettől függetlenül egy ideje bennem volt nagyon ez a kötet, és még mindig ott van egy kicsit, pedig már itt van a kezemben. karcsú, de jó szaga van, és a borító képet készítő többi képe is jó. azt mondja kemény istván a kötet oldalán, hogy 'inkább tűnnek nagyon szomorú, és nagyon pontos blogbejegyzéseknek'. mármint a versek. lehet ezért; nem pont a szomorúság miatt; nem pont a pontosság miatt; és nem pont a blog miatt. tegnap épp erről beszéltem - megint? - valakinek, hogy mi az istenért ír az ember blogot. rengeteg oka van, de ezek most teljesen lényegtelenek. viszont ez a pontos szomorúság, ez igen, ennek dallama van, ha jól pengeted, szépen rezeg, figyeled, hallgatod, lejátszod, amik történnek benne, azok történetesen te vagy, vagy te lehetnél, bár igaz, lehetne más is. de van hangja, és ez megnyugtató. vagy csöndje. annyi minden nem történik, persze hogy örülsz neki, ha az, ami igen, az leírható. dalolható. ezért érdemes néhány verset elolvasni, mert megnyugtató, hogy ennek, -ami nem te vagy, de lehetnél, vagy nem lehetnél, de lennél, vagy nem lennél, de vagy - van valami dallama. kimondható. ülsz a szobában, nincs semmi, besüt a nap. elhagytak, elhagytad, annyi minden lényegtelen, talán az is, hogy megszakad a szíved. de ezt le lehet úgy írni, hogy repüljön, és megtöltse a teret, hogy lecsukódás után is bent maradjon a szemben, mint a beégett fotók a gépben:

mindegy mi tölt be, tenyeret milyen mell,
milyen mélység, milyen mély levegő,
mindegy miről hallgatsz és kihez
beszélsz álmodban, nem hallja;

nyugodj meg, és mintha valami sokkal
fontosabbra várnál, várd a reggelt,
fordulj a fal felé, csak képzeld azt, hogy
alszol, mint a beégett fotók a gépben

felejtve - egyébként strand, mosoly,
erdőszél, erdő.
(elalvás előtt - 33 old.)

és ki ne számolta volna már ki, ugyanígy az ágyon ülve, hogy: ha kivonlak magamból, a semmi marad (háromnegyed négy, 31 old.)? jó vastag, több rétegű ízei vannak simon márton mondatainak, jól lehet lakni velük. szavakból néha sok van, van ahol azt érzem hogy lenyomják azt, amit el akar mondani velük, dehát első kötet, tisztulni fog ez. nagyon tetszik, hogy nem is akar verset csinálni a versekből, valahogy maguk lesznek azok, ha, mint például, az és ez kettő-ben (35. old), vagy a teendőkben (15 old.) nagyon ritkán rugaszkodik el attól, ami van, ettől a pontos, szomorú fényképezéstől, de nekem nagyon tetszik, ha igen, szerintem lehetne bátrabb is, mint a kalandjátékos véletlenül jó:

a játék lényege egyszerű, be vagy zárva. csak át kell
kutatnod a helyet, ahová. amit találsz, annak segítségével
jutsz ki. keress mindenhol, jegyezz meg mindent.
például, ha a földön talált hajtűt bedugod a konnektorba
és ettől zárlatos lesz, vörösen kigyullad egy pótlámpa,
és ebben a fényben megjelenik a falon egy szó, amit ha beírsz
az asztalon várakozó laptopba, akkor kapsz egy számsort válaszképp.
egy dátumot, amivel kinyílik az ajtó számzára.
és már kint is vagy. ilyet játszunk, a gép előtt fekve, kijutóst,
egyiket a másik után, egész éjszaka, a neten, mindjárt fél öt.
ma békén hagyjuk a sötét, zárlatos szobákat egymásban,
ma véletlenül boldogok vagyunk. ha elég lenne a plafonra
felnézni, mert már ott a dátum, ma eloltanám a lámpát,
még ne lássam. most olyan, mintha ezek nem is mi lennénk.
mit mondasz majd erről. mit mondhatnék. megjegyeztem mindent,
bár a valóságban úgyse jó semmire. reggel lesz mindjárt,
hét múlt, csak tél van, ez még a miénk,
látod, kereshetsz bárhol, a sötétség voltam, most múlok el.
(véletlenül jó - 14 old.)

a kötet másik legerősebb pontja nekem az akit én halványkék, talán mert ott találkoztam a legjobban önmagammal, miközben épp találkozok a fiúval, aki pont olyan, persze, és ehhez nem lehet hozzá szokni, ahhoz igen, hogy az ember szerelmeit előbb - utóbb megbasszák bizonyos igazán gyönyörű estéken. érdekes egyébként, hogy az elmúlt szerelem egy kicsit talán túl hangsúlyos a kötetben, ha lehet ilyet mondani, és persze lehet, de minek; viszont olyan hangon szólal meg, hogy az ember akaratlanul is úgy képzeli, hogy ez egy szerelem, mármint hogy mind az a szerelem, és ez igen jól esik, főleg hogy a kötetet végiglapozgatva szép lassan mintha már testet is öltene ez a bizonyos szerelem, amiről majdnem mindent megtudunk, úgy, hogy semmit nem tudunk igazából róla, csak azt, hogy elmúlt. pedig vannak többen is a kötetben, petri, cseh tamás, józsef attila, pilinszky, radnóti, kosztolányi, és igen, anya is, meg az apa, és a szív szútra (tévedni legalább - 28 old). belőlük lehetne több, de lesz is, én azt hiszem, legalábbis én most úgy látom - tévedjek! - hogy még az elmúlás is elmúlik, vagyis a következő elmúlásnak már csak kopott, nyomda szaga van, mint a fénymásolóban felejtett másolatnak. hogy miért maradt ott, azt gyakran elfelejtem, mert mennyiszer van az, hogy valamit kéne látnom, de már nem tudom, / és a felejtés nem visszacserélhető (világos égre néz, 39 old.)