három októberi

oké, próbáljuk meg. pontos fényképezés, vaku nélkül, nincs autó, se fókusz, ahogy sikerül, életlenül. itt ülök. ez egy bolt. fázom. ez gyakori tevékenységem, fázok, mint ahogy te is fázol, ő is fázik, mindannyian testvéreim vagytok, ti, akik nem tudtok normálisan öltözködni. idióták rövidnadrágban, lányok világító köldökökkel.

reggel nyolckor, kilenckor, késésben, amikor kigurulok az utcára, a szemem azt csinálja amit kell; könnyezik, nem látok tőle, kalimpálok, embereket majd' elgázolok. ilyenkor arra gondolok, hogy ez a napom fénypontja; őszinte, tiszta. mintha fájna, miközben tekerek, és folyik a könnyem - nem hülyeség a napszemüveg mégsem - számba veszem, min kellene most épp sírnom, ne vesszen már kárba a tevékenység. mindenkit megsirattam már az elmúlt reggeleken, mindenkit, halottakat, élőket, függetleneket, függőket, téged is, őt is, engem is.

egy időben féltem attól, hogy nem lesz több könnyem; az embernek elfogynak az ilyen dolgai, mármint nem szabad sokat szomorúnak lenni, nagyon sokat, pazarlóan szomorúnak lenni például, tudod, mert elfogy a szomorúságod, kopott lesz és elhasznált, mint azok a korbársony nadrágok, amiket szeretek. és egy idő után ki is lyukad, főleg ha mindig ugyanarra használod, tehát vigyázni kell vele, be kellene osztani, olyan kurva fiatalok vagyunk még, lófaszt se tudunk az életről, tudod, nem tudhatjuk hogy mennyi kell, meddig, és mire. persze nem is kell tudni, nem erről van szó, csak érdemes beosztani, én azt hiszem, én például mennyit szerettem, kicsit pazaroltam is belőle, talán már alig maradt, néha azt hiszem. vagy mennyit féltem, te jó isten, mi lesz ha ott leszek majd, isten tudja mikor, és hol, és szükségem lenne majd még egy kis félelemre, mert mondjuk nagyon aktuális lesz, például ott fog velem szemben állni a halál, vagy ami még félelmetesebb, az élet maga, vagy a jó isten, vagy a gázszámlás, teljesen mindegy, szóval félnem kellene majd, és nem fogok tudni már úgy igazán, úgy istenigazán, jóízűen félni, ahogy egyébként anno annyiszor, mekkorákat féltem basszameg! szóval hogy ezeket be kéne osztani, és az persze rendben van, hogy ez a bizonyos felnőttkor, - jelentsen bármit is ez a felfele jelző, szóvicc nélkül mondhatnám hogy inkább lenőtt, mint a hajfesték -, és ez azzal jár, hogy kopik, múlik, más néven, jobb esetben érik. mindaz, ami egykor voltál, de azért azt hiszem ennek mégiscsak fejadagja van, mint a könnyeknek, mert a nagybátyám temetésén, ott, ahol tényleg kellett volna, annyira oda illett volna, és jól is esett volna az egész, szóval ott, ott nem sikerült sírnom, és megijedtem, hogy miért nem, hiszen én tudtam hogy sírok, de nem jött az a jól ismert, úgy szeretett meleg vonal, ami végig ér az arcodon, nyomot húzva maga után, mint egy szerelmes mozdulat. nem jött, és aztán persze volt olyan, amikor jött. volt amikor magától is, persze, de az az igazság, hogy nagyon kevésszer fordult elő azóta, hogy úgy igazán, ahogy szerettem volna, hogy a könnyeim azt jelentették volna, vagy akkor, nem tudom hogy mondjam, hogy mondjam e ezt egyáltalán, aztán mivel egyre kevésbé voltak a könnyek azok, amiknek szántam őket, valahogy leszoktam róluk, a sírásról nem, száraz, önsajnáltató rázkódásba gyakran kergettem magam. megnyugtatásként, persze, még egészen a mostani időkben is. egyszer láttam egy lányt, olyan volt a haja hátulról mint neked, azt hittem, ezért elfordultam, gyáván, ahogy szoktam, és amikor elfordultam, az üveg kirakat tükröződéséből megláttam hogy nem te vagy, és ez volt az például, amitől aztán ott az utcán, attól hogy nem te vagy, pedig az jobban fájt volna ha te vagy, ez ilyen érthetetlen, érthető -, de a könnyek, azok nem jöttek akkor sem, meg az egész sírással való viszonyom megöregedett, kiégett, csalódottá vált, mint valami rossz házasság, és ezért féltem attól egy időben, hogy nem fogok többet tudni sírni, és ezért megnyugtató tudod, reggelente, hogy a koránkelős csípős október ilyen egyszerűen visszahozza a gyerekkoromat.

tehát van már egy kép. csináljunk egy másikat, az szép színes, mint a meséskönyvek, a rekesz szűk, éles a táj. a játszótéren vagyok, és nézem a fákat. végre látom az őszt, sok ősz volt mostanában, ami elment mellettem, lehullott úgy, hogy nem néztem oda, nem néztem fel, nem néztem bele; most viszont van időm rá, idegesítően, szerethetően, őrjítően sok időm van nézni a fákat. úgy hullanak a levelek, mint a tél, miközben úgy süt rajtuk át a fény, mint a tavasz, és a földön maradt napsugarak meg úgy táncolnak, mint a nyár, igen, ez van ezen a képen, szentimentális, giccs, de szétszakítja a szívemet. nagyon sokat találkozunk mostanában, én és a fák, mindenféle fák, platánfák, juharfák, gesztenyefák, úristen milyen szép tud lenni egy juharlevél, te, olyan mintája és annyi színe van, hogy benne van egy egész élet. egy regény, hogy mást ne mondjak. de nem ezzel van a baj, hanem azzal, amit nem látsz a képen, ha áll, ezért kell, hogy megmozgassam; azzal a sebességgel, és azzal a csenddel, amivel hullanak a levelek. ebbe a kettőbe belehasad a szívem. őrjítő, őrjítően szép, borzalmas, nagyszerű, hogy lófaszt se tudok az életről, lófaszt se, de ott állok a játszótéren, majd harminc évesen, és körülöttem a gyerekzsivajtól független, néma csöndben, mint a hó, lassan, és könyörtelenül hullanak a levelek. pontos, éles képet ígértem, így nézd meg színeket, a leveleket, de ennyi, más nincs a képen, nem tudom ez mit jelent. nem tudom hogy jelent e valamit, hogy fáj ez a csönd, hogy fáj ez a sebesség, az elmúlásnak ez a pontos, szélfútta, őrjítő tempója, ami se nem lassú igazán, se nem gyors, van benne valami a vizekből, meg még több az egekből, a felhőknek van ilyen mozgásuk, meg a hullámnak, ami végül halakra bomlik; nem tudom jelent e ez valamit, hogy nekem ez ennyit jelent, hogy megint jelent valamit; de úgy hullik szét a jelenem, mint a fákról a levelek, aztán itt állok csupaszon, télben, és csak belül, nagyon belül marad valami örökzöldem.

van egy könnyezős biciklis, egy fát néző őszi képünk, és íme a harmadik, a fáradtság. az arcba maródó fáradtság, amelyik letépi vonásaidról a szépítő lehetőségeket, mint valami sav, és könyörtelenül megmutatja azt, amilyennek magad se hiszed magadat. a puha, könyörületes fáradtság, ami mint egy anya, betakar, melenget, és nem hagyja hogy bármi mással foglalkozz rajta kívül; nem enged emlékezni, gondolkozni, érezni, csak visz, visz az ágy felé. és a kegyetlen fáradtság, ami egy szadista rohadékká változtat; a zsarnokok, hatalmasok, diktátorok fáradtsága, akik túl fáradtak ahhoz, hogy kilépjenek önön szemétségükből; akik azt mondják hogy vesszen, ahelyett hogy azt mondanák hogy maradjon, a fáradtság, ami téged is ilyenné változtat, és úgy mondasz ki dolgokat, hogy az azt jelentse vesszen, pedig azt is jelenthetné, hogy maradjon, a fáradtság, ami nem enged se lopni, se hazudni, magadnak se, - annyira fárasztó soha nem hazudni magadnak! -, -annyira fárasztó mindig hazudni magadnak! -, a fáradtság, ami kimondat veled olyan dolgokat, amiket egyébként eltakarnál, betakarnál, melengetnél még, ami könyörtelenné tesz, és nem tudod azt mondani a másiknak se, amit kellene mondani, hanem azt tudod csak mondani, ami van, vagy épp azt, ami nincs, a fáradtság, ami megakadályoz abban, hogy ezt ennél jobban, és szebben magyarázzam, a fáradtság, ami nem engedi ezt az egészet tovább írni.