a csöndnek hat szarva van, ezért a lelkedbe szúr, amikor az inged alá rejted, ezzel fogom kezdeni, mondtam, elég szürreális e, szerinted, kérdeztem, gúnyosan perszéztél, bio kölest ettél, és rácsaptál a kezemre, amikor venni akartam belőle. nem tudom mindez számít e, nem tudom mi számít egyáltalán, az például, hogy egy köles bio e.
tehát a csöndnek hat szarva van, ezért szúr a lelkedbe, amikor az inged alá rejted, bár neked nincs is inged, persze hogy magamról beszélek, már megint. néha azt hiszem, ez a blog arról szól, hogy ki vagyok én; néha úgy tűnik mégis, hogy inkább arról szól, hogy ki vagy te, bárki is legyél te, vagy te vagy e már te, vagy még nem is te vagy, de te leszel, vagy te voltál, te maradsz, vagy jössz, szóval hogy erről, de valószínűleg nem szól egyikről se, pontosan, csak van, mint ahogy a dolgok se szólnak pontosan semmiről, csak vannak.
nincs a csöndnek szarva, de mégis szúr, amikor az ingem alá rejtem, hogy maradjon már végre csöndben, ott mélyen, a melegben, erre szúr, és megfagyaszt. ilyenkor megfogom a telefonom, hogy beszéljek hozzád, csak előtte nem tárcsázok számot, pedig tudom a számod; tudod, ezek szeánszok.
mint az álmaim, ma például azt álmodtam hogy veszekedtünk, mert pókhálóból készült függőágyat hoztál magaddal, és valami tök üres, bútorozatlan helyen akartunk lakni, és mondtam hogy egy függőágyban nem lehet ketten aludni. aztán megmutattad hogy lehet, az szép volt, még előtte veszekedtünk, az erkély pedig olyan volt, hogy fel lehetett liftezni vele a tetőre. azt magyaráztam hogy nem akarok olyan ágyban aludni, amibe beleragadnak a legyek, erre te szúnyoghálót raktál fel, amit valamilyen szoknyádból csináltál, és azt is vetted magadra, én vágtam ki ollóval, valami szabás izét, a mellbimbódat lehetett benne látni, érdekes álmomban ez engem zavart, téged nem, pedig most biztos nem így lenne, igaz álmomban meleg is volt.
ezt azért is írom ide, mert azt mondtad hogy az álmaimból világot lehetne építeni. én nem értek az építészethez, de egyszer álmodtam arról, hogy fogom a kezed, csókolózunk és simogatlak, és a házak, hogy ne zavarjanak, arrébb mennek, és ott állunk az üres betonon, a lámpák fénye alatt, és a szemünk addig mehetne, amíg nem hívjuk vissza, de én mégis csak téged nézlek, és álmomban te is engem. igen, álmomban mindig úgy szeretsz, ahogy én szeretnélek téged, ha te úgy szeretnél, ahogy álmomban szeretsz.
de örülök ennek is, sokáig azt hittem, másról se fogok tudni álmodni, csak mindig arról, például valamelyik éjszaka megint, és azóta se tudok másra gondolni, mint hogy a kifeszített utcalámpák, amik annak idején a tűzoltó utcában megmozgatták a szemeteseket, amiket a kórház ablakából láttam, és ezért azt hittem hogy éjszaka, amikor senki nem látja, akkor a dolgok igenis mozogni kezdenek, a kukák, a házak, a fák, főleg a fák, igen a fák, amiket úgy mozgat a szél, ahogy te jársz, azzal a félig őz, félig nyírfa járásoddal, ahogy megfeszül a nyakad, mint az ágak, mint a tavasz, szóval hogy azóta se tudok másra gondolni, mint hogy felettünk hintáznak az utcalámpák, kihalt nagyváros ebben a kihalt világban, sehol senki, pedig akkor a házak még a helyükön voltak, egy kombi mini morrisunk van, tudod én nagyon szeretnék egy kurva minimorrist, pedig még autót se akarok, de az mindegy, kombi az fontos, az ív miatt, arccal előre álltunk be vele, most vesszük ki a csomagtartóból a dolgokat, amikor nekedesek, ráfeszítlek a hátulsó csomagtartóra, mondom, felettünk ringanak az utcalámpák, szám a nyakadon, kezem az arcodon, fésű a hajadon, természetesen szoknya van rajtad, a csókodnak az az észvesztő ígéret íze van, én szétnyitlak, igen, egyszerűen, és álmomban te is egyszerű vagy, és hagyod magad, mintha az enyém lennél mindennél fogva, most épp a fenekednél fogva, elveszek benned, vagy te bennem, mindegy, szám a nyakadon, kezem a bimbódon, úristen, bizsereg a tenyerem, ha erre gondolok, és ringunk, az utca közepén, ringunk egymásban, ahogy felettünk az utcalámpa, a hajad beborítja a minit, engem, az utcát, az egész kurva kihalt nagyvárost, én beborítalak téged, minket meg az utcalámpa meg az úristen felette, ringunk, ahogy a szél mozgatja a fényt, úgy mozgok benned, te meg úgy mozogsz, ahogy a fák, üvölteni se kell, csendbe maradni se, mert az arcodba felejtem majd magam, és közben szól az a szám.
melyik szám, mikor melyik szám, melyik az a szám, az hagyján, ki vagy te, látod, mégiscsak erről kéne szólnia ennek a hülye blognak, de így lesz ilyen szemérmetlenül személyes, ilyen mindent kitakaró, szarkavaró, lélektakaró, mert nem tudom hogy ki vagy te, és ha épp tudom is, olyankor te meg te nem tudod hogy ki vagyok én, látod itt a baj.
a csöndnek hat szarva van, kilógnak az ingem alól, pedig moziban ülünk, a dolgok, meg a világ ott villognak a vásznon, mennek a maguk megszokott vonalán, rólunk szól a film, lepereg előttünk az élet, én mégsem arra nézek, hanem a csöndet figyelem, ahogy birizgálja a nyakadat, hajadat. jó lenne megszólalni, de sajnos egyre jobban tudom, hogy mire nincsenek szavak.
például az emlékezésre; olyan mint a kavics a cipőmben. járok, kelek, egyszerre csak odakerül valahogy, nem törődöm vele, de bök, járok, kelek, de meg kell állni, annyira bök, aztán megállok, kiveszem, nézegetem, milyen kis dolog ez, nézd meg, egy kavics. csinálom a dolgomat, járok, kelek, aztán valamiről eszembejut, ott marad, nem törődöm vele, járok kelek, de basszameg, meg kell állni, mert szúr, isten tudja hány szarva van, de szúr, járni, mozdulni nem lehet tőle, pedig milyen kis dolog mindig, egy arc, egy illat, egy hajszál, egy ív, egy mondat, egy konyha, egy kinyíló ajtó, egy fénycsík a redőnyön át, egy első eső, egy utolsó eső, egy hozzá hasonló hajviselet, egy fénykép, egy perc, egy élet, egy járdaszegély, egy biciklinyereg, milyen kis dolog mindig, ahogy nézegetem, olyan kis dolognak tűnik az emlékezet.
kavics vagy a cipőmben, te rohadt kurva, pedig nincs nálad szebb dolog, látod, egyre jobban tanulom, hogy mire nincsenek szavak.
a csendnek hat szarva van, mind a hattal olyanokat mond, amiket nem jó hallani, hát az ingem alá rejtem, ott gitározik, verset szaval, ordibál, tényeket mond, és mellébeszél, meg hallgat, a kurva anyját, mégis csak az a legfélelmetesebb, amikor a csend hallgat, olyankor hallom azt amit hallgat, és félek a haláltól. félek a haláltól, ezt ellenpontozni kellene, annyi mindent kellene, az én ritka betegségeimnek nyugalom kellene, ó igen, egyensúly kellene. súlypontok. vagyis papírzsiráfok.
egy férfit ismertem, akinek a szeretője beült egy gyorsétterembe, kazahsztánban, mert nem bírta az ottani kaját, és felrobbant, az étteremmel, meg az öngyilkos világmegváltóval együtt. a férfi mérnök, de azt hiszem ez most mindegy; azt mesélte, hogy amikor megtudta, végigjárta az összes könyvesboltot origami könyvért, hogy megtanulja, hogy kell zsiráfot hajtogatni. csak két nap szabadságra volt szüksége, és pár kiló papírra. azt mondta, a zsiráf volt az egyensúly, hogy ne veszítse el a józan eszét. aztán elkezdett gyászolni, mindezt úgy, hogy a családja ne tudja meg; embertelen lehetett. zsiráfokat hajtogatott otthon is. a temetésen teleszórta az üres sírt - a testet persze nem hozták haza - zsiráfokkal. később is volt zsiráf a virágok között, egy darabig ellenőriztem, mert szerettem ezt a történetet, meg akartam írni. akkoriban még szerettem az elvont történeteket, azóta már tudom hogy ez sem elvont, csak emberi. mint ahogy az is, hogy ugyanez az ember azóta se tudja úgy szeretni a feleségét, ahogy, mégis, más értelemben még jobban, azt mondja, ő sose fog tudni elválni. nem akartam ilyen mélyen belemenni, mindenesetre.
a csöndnek hat szarva van, mégsem hajtogat velük papírzsiráfot, nem vasalja ki az ingemet, és nem törli ki az emlékeimet, csak a lelkembe szúr. jó mélyre szúr, szép zene lenne ez, ha zene lenne, hát hallgatom, hagyom. van, amikor örülök hogy ilyen puha lelkem van, hogy ennyi minden szúródik bele, mert néha úgy képzelem, odaadom neked egyszer majd ezt az egészet, mint egy tűpárnát, te kihúzogatod belőle a beleszúródottakat, és kötögetni fogsz belőlük valami meleget, télire. néha nem képzelem sehogy, csak tudom. de legtöbbször nem képzelek, és nem tudok semmit, csak baromságokat írok, hogy megnyugtassam magam, hogy megnyugtassalak: olyanokat, mint hogy a csendnek hat szarva van, ezért a lelkedbe szúr, ha az inged alá rejted, igen, ez legalább olyan szürreális, mint a biokölesed, jó nagy baromság, hát ezzel fogom kezdeni, az ilyenek úgyse számítanak, egyáltalán.
tehát a csöndnek hat szarva van, ezért szúr a lelkedbe, amikor az inged alá rejted, bár neked nincs is inged, persze hogy magamról beszélek, már megint. néha azt hiszem, ez a blog arról szól, hogy ki vagyok én; néha úgy tűnik mégis, hogy inkább arról szól, hogy ki vagy te, bárki is legyél te, vagy te vagy e már te, vagy még nem is te vagy, de te leszel, vagy te voltál, te maradsz, vagy jössz, szóval hogy erről, de valószínűleg nem szól egyikről se, pontosan, csak van, mint ahogy a dolgok se szólnak pontosan semmiről, csak vannak.
nincs a csöndnek szarva, de mégis szúr, amikor az ingem alá rejtem, hogy maradjon már végre csöndben, ott mélyen, a melegben, erre szúr, és megfagyaszt. ilyenkor megfogom a telefonom, hogy beszéljek hozzád, csak előtte nem tárcsázok számot, pedig tudom a számod; tudod, ezek szeánszok.
mint az álmaim, ma például azt álmodtam hogy veszekedtünk, mert pókhálóból készült függőágyat hoztál magaddal, és valami tök üres, bútorozatlan helyen akartunk lakni, és mondtam hogy egy függőágyban nem lehet ketten aludni. aztán megmutattad hogy lehet, az szép volt, még előtte veszekedtünk, az erkély pedig olyan volt, hogy fel lehetett liftezni vele a tetőre. azt magyaráztam hogy nem akarok olyan ágyban aludni, amibe beleragadnak a legyek, erre te szúnyoghálót raktál fel, amit valamilyen szoknyádból csináltál, és azt is vetted magadra, én vágtam ki ollóval, valami szabás izét, a mellbimbódat lehetett benne látni, érdekes álmomban ez engem zavart, téged nem, pedig most biztos nem így lenne, igaz álmomban meleg is volt.
ezt azért is írom ide, mert azt mondtad hogy az álmaimból világot lehetne építeni. én nem értek az építészethez, de egyszer álmodtam arról, hogy fogom a kezed, csókolózunk és simogatlak, és a házak, hogy ne zavarjanak, arrébb mennek, és ott állunk az üres betonon, a lámpák fénye alatt, és a szemünk addig mehetne, amíg nem hívjuk vissza, de én mégis csak téged nézlek, és álmomban te is engem. igen, álmomban mindig úgy szeretsz, ahogy én szeretnélek téged, ha te úgy szeretnél, ahogy álmomban szeretsz.
de örülök ennek is, sokáig azt hittem, másról se fogok tudni álmodni, csak mindig arról, például valamelyik éjszaka megint, és azóta se tudok másra gondolni, mint hogy a kifeszített utcalámpák, amik annak idején a tűzoltó utcában megmozgatták a szemeteseket, amiket a kórház ablakából láttam, és ezért azt hittem hogy éjszaka, amikor senki nem látja, akkor a dolgok igenis mozogni kezdenek, a kukák, a házak, a fák, főleg a fák, igen a fák, amiket úgy mozgat a szél, ahogy te jársz, azzal a félig őz, félig nyírfa járásoddal, ahogy megfeszül a nyakad, mint az ágak, mint a tavasz, szóval hogy azóta se tudok másra gondolni, mint hogy felettünk hintáznak az utcalámpák, kihalt nagyváros ebben a kihalt világban, sehol senki, pedig akkor a házak még a helyükön voltak, egy kombi mini morrisunk van, tudod én nagyon szeretnék egy kurva minimorrist, pedig még autót se akarok, de az mindegy, kombi az fontos, az ív miatt, arccal előre álltunk be vele, most vesszük ki a csomagtartóból a dolgokat, amikor nekedesek, ráfeszítlek a hátulsó csomagtartóra, mondom, felettünk ringanak az utcalámpák, szám a nyakadon, kezem az arcodon, fésű a hajadon, természetesen szoknya van rajtad, a csókodnak az az észvesztő ígéret íze van, én szétnyitlak, igen, egyszerűen, és álmomban te is egyszerű vagy, és hagyod magad, mintha az enyém lennél mindennél fogva, most épp a fenekednél fogva, elveszek benned, vagy te bennem, mindegy, szám a nyakadon, kezem a bimbódon, úristen, bizsereg a tenyerem, ha erre gondolok, és ringunk, az utca közepén, ringunk egymásban, ahogy felettünk az utcalámpa, a hajad beborítja a minit, engem, az utcát, az egész kurva kihalt nagyvárost, én beborítalak téged, minket meg az utcalámpa meg az úristen felette, ringunk, ahogy a szél mozgatja a fényt, úgy mozgok benned, te meg úgy mozogsz, ahogy a fák, üvölteni se kell, csendbe maradni se, mert az arcodba felejtem majd magam, és közben szól az a szám.
melyik szám, mikor melyik szám, melyik az a szám, az hagyján, ki vagy te, látod, mégiscsak erről kéne szólnia ennek a hülye blognak, de így lesz ilyen szemérmetlenül személyes, ilyen mindent kitakaró, szarkavaró, lélektakaró, mert nem tudom hogy ki vagy te, és ha épp tudom is, olyankor te meg te nem tudod hogy ki vagyok én, látod itt a baj.
a csöndnek hat szarva van, kilógnak az ingem alól, pedig moziban ülünk, a dolgok, meg a világ ott villognak a vásznon, mennek a maguk megszokott vonalán, rólunk szól a film, lepereg előttünk az élet, én mégsem arra nézek, hanem a csöndet figyelem, ahogy birizgálja a nyakadat, hajadat. jó lenne megszólalni, de sajnos egyre jobban tudom, hogy mire nincsenek szavak.
például az emlékezésre; olyan mint a kavics a cipőmben. járok, kelek, egyszerre csak odakerül valahogy, nem törődöm vele, de bök, járok, kelek, de meg kell állni, annyira bök, aztán megállok, kiveszem, nézegetem, milyen kis dolog ez, nézd meg, egy kavics. csinálom a dolgomat, járok, kelek, aztán valamiről eszembejut, ott marad, nem törődöm vele, járok kelek, de basszameg, meg kell állni, mert szúr, isten tudja hány szarva van, de szúr, járni, mozdulni nem lehet tőle, pedig milyen kis dolog mindig, egy arc, egy illat, egy hajszál, egy ív, egy mondat, egy konyha, egy kinyíló ajtó, egy fénycsík a redőnyön át, egy első eső, egy utolsó eső, egy hozzá hasonló hajviselet, egy fénykép, egy perc, egy élet, egy járdaszegély, egy biciklinyereg, milyen kis dolog mindig, ahogy nézegetem, olyan kis dolognak tűnik az emlékezet.
kavics vagy a cipőmben, te rohadt kurva, pedig nincs nálad szebb dolog, látod, egyre jobban tanulom, hogy mire nincsenek szavak.
a csendnek hat szarva van, mind a hattal olyanokat mond, amiket nem jó hallani, hát az ingem alá rejtem, ott gitározik, verset szaval, ordibál, tényeket mond, és mellébeszél, meg hallgat, a kurva anyját, mégis csak az a legfélelmetesebb, amikor a csend hallgat, olyankor hallom azt amit hallgat, és félek a haláltól. félek a haláltól, ezt ellenpontozni kellene, annyi mindent kellene, az én ritka betegségeimnek nyugalom kellene, ó igen, egyensúly kellene. súlypontok. vagyis papírzsiráfok.
egy férfit ismertem, akinek a szeretője beült egy gyorsétterembe, kazahsztánban, mert nem bírta az ottani kaját, és felrobbant, az étteremmel, meg az öngyilkos világmegváltóval együtt. a férfi mérnök, de azt hiszem ez most mindegy; azt mesélte, hogy amikor megtudta, végigjárta az összes könyvesboltot origami könyvért, hogy megtanulja, hogy kell zsiráfot hajtogatni. csak két nap szabadságra volt szüksége, és pár kiló papírra. azt mondta, a zsiráf volt az egyensúly, hogy ne veszítse el a józan eszét. aztán elkezdett gyászolni, mindezt úgy, hogy a családja ne tudja meg; embertelen lehetett. zsiráfokat hajtogatott otthon is. a temetésen teleszórta az üres sírt - a testet persze nem hozták haza - zsiráfokkal. később is volt zsiráf a virágok között, egy darabig ellenőriztem, mert szerettem ezt a történetet, meg akartam írni. akkoriban még szerettem az elvont történeteket, azóta már tudom hogy ez sem elvont, csak emberi. mint ahogy az is, hogy ugyanez az ember azóta se tudja úgy szeretni a feleségét, ahogy, mégis, más értelemben még jobban, azt mondja, ő sose fog tudni elválni. nem akartam ilyen mélyen belemenni, mindenesetre.
a csöndnek hat szarva van, mégsem hajtogat velük papírzsiráfot, nem vasalja ki az ingemet, és nem törli ki az emlékeimet, csak a lelkembe szúr. jó mélyre szúr, szép zene lenne ez, ha zene lenne, hát hallgatom, hagyom. van, amikor örülök hogy ilyen puha lelkem van, hogy ennyi minden szúródik bele, mert néha úgy képzelem, odaadom neked egyszer majd ezt az egészet, mint egy tűpárnát, te kihúzogatod belőle a beleszúródottakat, és kötögetni fogsz belőlük valami meleget, télire. néha nem képzelem sehogy, csak tudom. de legtöbbször nem képzelek, és nem tudok semmit, csak baromságokat írok, hogy megnyugtassam magam, hogy megnyugtassalak: olyanokat, mint hogy a csendnek hat szarva van, ezért a lelkedbe szúr, ha az inged alá rejted, igen, ez legalább olyan szürreális, mint a biokölesed, jó nagy baromság, hát ezzel fogom kezdeni, az ilyenek úgyse számítanak, egyáltalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése