igeidők

tudom mit akarok, írja, az nem te vagy, folytatja, némileg hiányos mondatszerkezettel. úgy tűnik elértem a céljaim a magyar nyelvel kapcsolatban, ha már egy ilyen levélben is a nyelvtan zavar a legjobban.

aztán azon gondolkozom, tudja e, hogy amit nem akar, az se én vagyok.

mit akar, ki akar, kit takar, kitakar, ki a kar, stb.

naplót írok, jó tanácsok magamnak: 'nem kaphatsz meg mindent'.

azon gondolkozom, miért írom ezt; tényleg magamnak, okul-e az ember magából, vagy mindig csak másból, azért olvasol te is ilyeneket. tíz év, öt év, egy év, egy hét múlva vissza olvasom, de nem olvasom vissza, sose olvasom vissza. ez se igaz. mostanában kurvasokat olvasom magam vissza, ismerkedek magammal, mint az idővel, a kopaszodással, a sebekkel, a múlttal.

ez mind én voltam egykor, a mondat végére hol pont, hol felkiáltójel, hol kérdőjel.

édes bús önámítás ez is persze, régen milyen ügyes fiú voltál te marci, például hét évesen tíz kapura rúgott labdából tíz ment mellé. régen. úr isten, te úristen, ha vagy, ha nem vagy, miért hagyod, hogy mindig régen legyen? valahol most is régen van basszameg.

régebben mintha tudtam volna írni. nézd ezt a csávót, nemrég találtam meg, asszondja: 'miért kapaszkodok annyira kétségbeesetten ahhoz, hogy a dolgok többet jelentsenek annál, mint amit jelentenek?' nocsak, nocsak. s jó tanácsa is van, tisztára mint coelhónak, ezt figyeld: 'nem kell (...) csak amit feltétlen muszáj. enni, inni, aludni, baszni, s valamiben, a szünetekben, mégiscsak hinni, azt muszáj' ki volt ez a fickó, kétezerkilenc május kilencedikén? és a százezer dolláros kérdés: ki vagyok most?

mindenesetre nem az, akit akar. előbbre, minden nappal előbbre, lovagolunk a semmibe. ezt is tudom már, holnap is tudni fogok valamit, semmit nem tudok már, és holnap még ezt se fogom tudni. megjelenik a hetes buszon a hajad, és én átkozódom, az isten verjen meg, azt kívánom, de minek. vagy áldjon, de azt is minek. a nevem is ez volt, Minek.

minek, kinek, lenek, felnek, benek, telek, elek. kedv elek, stb. téli berek; a nyarat, mondja ibsen, egy téli szobából lehet a legjobban leírni. arra a téli szobára gondolok most, ahol a most már régen van, és ahonnan le tudnám írni azt, ami most van; a hetes buszt, a biciklin a csomagtartót, és a fáradságot, azt a lassú, szegecseket recsegtető, könyörtelen fáradságot, ami csavarozza szét az eszemet, a lelkemet, az időmet, a szerelmemet.

mert fáradt vagyok, azért vagyok ilyen, azért nem tudok írni, azért, azért. azért, az ért, az ér-t, stb. játszom, szétszedem a játékaim. azért vagyok ilyen, ha kipihenném magam, ha összeszedném magam, ha megerőltetném magam, ha megemberelném magam, ha megtanulnám magam, ha meghallgatnám magam, ha megismerném magam, ha, ha, ha, stb.

nem kaphatsz meg mindent, és el kell fogadjad a dolgaid árát, különösebb lázadozás nélkül, mert csak drágulni fognak a dolgok tőle. ez van; saját magadnak te vagy az egyetlen kereslet, nem te uralod a piacot, és egy kötözni való barom vagy, ha emiatt megkeseredsz, te barom, megkeseredsz, mert valamiért azt hiszed hogy olcsóbban is megúszhatnád, és közben azt se veszed észre, hogy amiket ettől függetlenül is megúszol 'un. olcsóbban', azokkal se tudsz mit kezdeni.

tehát jótanácsok magamnak: ne keseredj meg még jobban (te barom), mert nem marad hajad. igen, ezen például nevetni kell. mint ahogyan azon is, hogy mekkora erőkkel küzdök is én, hogy ekkora drámát rendezek hozzá, mekkorákkal, például a szerelemmel, vággyal, idővel, micsoda szörnyek, még több szép legendát próbálj róla faragni nyugtatónak, altatónak, te barom.

a te barom az én vagyok, ezt csak neked mondom.

olyan ez egyébként mint egy okos horrorfilm. nem igazán ijesztő ami történik, ami vagyok, ami lettem, részleteiben. mint ahogy a filmszereplő lát egy csótányt mondjuk a wcben. rátapos, a kurvaanyád, kisrealizmus, szegény bogár. nocsak van a konyhában is. nocsak, nocsak, a fürdőben, a spájzban, az előszobában. aztán félrehúzza az ágyneműt, és pici apró bogarakból álló test mállik szét rajta, a falakon a festés megmozdul, mind bogár, a plafonon kis páncélos villámok cikáznak, és az ablakon nem lehet már kilátni, mert odakint sűrű massza özönlik befele. akármerre nézek, csótányok, kis lelki csótányok, mennyi helyet adtam nekik, etettem őket, kisrealista doku, hogy lesz belőle nagy költségvetésű ijesztgetés.

nyár van, és én cseh tamást hallgatok. tíz év múlva ne ez legyen a régen. az ember hozzászokik, mondja a simon marci, 'az ember hozzászokik, hogy szerelmeit előbb - utóbb megbasszák bizonyos igazán gyönyörű estéken.' hozzá. egyébként mindenhez hozzászokik, még ahhoz is, hogy én például ezekhez nem tudok hozzászokni.

aztán azon gondolkozom, tudja e, hogy amit én akarok, az se én vagyok.

borsó

oké, tessék, megmutatom a lapjaimat: valami nincs rendben velem. ki gondolta volna, mi? ez aztán az enigma. mivel semmit nem tudok kezdeni a számokkal, ezért szeretek tízes skálázni; az ötös-hatos között ingadozó 'valami nincs rendben velem' szint átlagosnak volt mondható eddig mindig, de persze volt már tízből tízes kilengés is; most tulajdonképpen akkora baj nincs, sőt. csak éppen ez az átlagos állapot emelkedett egy picit, hatos - hetesre. sokat bántottak meg mostanában, és nem is tudom mi fáj jobban ezekben, az a része, amiben igazuk van, vagy az, amiben nincs. máshogy mondjam ugyanezt - mert minden írásom úgyis ugyanarról szól - olyan most, mintha egy szépen megvetett ágy előtt lennék, baromi fáradtan, és eszméletlenül jól esne belefeküdni, minden tökéletesnek tűnik, csak ahogy belefekszek, felgyűrődik a lepedő, vagy alám kerül egy borsószem, valami nyomni kezd, a teljes boldogsághoz csak annyi kellene, hogy meg tudjam úgy igazítani a takarót, lepedőt, ágyat, rugót, de sehogy nem sikerül, forgolódok, hánykolódok, szidom magam, hogy mi a faszért nem alszok már, minek ezzel szenvedni, viseld el, megpróbálom, de idegesít, talán el tudnék aludni, de annyira kevés kellene a tökéletességhez, piszkálom, kifeszítem, így se jó, most máshol nyom, megy az idő, egyre fáradtabb vagyok, takarózom a múlttal, puhává álmodom a jövőt, csak ez az istenverte jelen, ez karcolja a derekamat már megint. úgy fáj a hátam basszameg, jut eszembe.
másodjára írok blogot djzés közben; most cdfű helyett hintaló, micsoda nevek, ha egyszer lesz egy kávézóm, tuti blognak fogom hívni, vagy még jobb, pandának, ááh. yesterday's mistakes szól, mindjárt holnap, én csak a mákkal nem tudok mit kezdeni, csak ha mákom van, ez fájt, ugye.

légy madár

olyan távoliakat érzek, mintha madár lennék, világjáró madár, ami körberepüli a földet. sarki csér, micsoda név, sarki vér, minek vannak sarkok, mindegy. milyen lehet sarki csérnek lenni? látni a dolgok mind két oldalát? egyik pillanatban még napfény járja át a szívem újra, bikini nélkül keltem útra (oké abbahagyom), a másik pillanatban pedig fázom, jéggé dermeszt a rémület. hol pálmafák, tengerpart, riviéra, hol meg tundra, fagyos szél, az a bizonyos antarktiszi hósivatag. egy napon belül körbeérzem a bolygóm, forró meleg reménytől a mozdulatlan fagyos mindegyig. néha olyan, mintha én egy helyben állnék, és alattam forogna a világ; én meg se mozdulok, mégis máshol vagyok, a dolgok amik történhetnek, nélkülem történnek, de velem; ott állok egy helyzet közepén, karcsú rózsaszín álmok ölelgetnek benne, minden megtörténik, ami megtörténhetne, aztán forog a színpad, mozog a föld, és máris hegyek omlanak össze, minden megtörténik, ami megtörténhetne.
ha meg már madár, akkor a legfontosabb, bár ez mintha lett volna már, nem a repülés, hanem a fészekrakás, szép, erős ágak nyúlnak felém, fészket rakok, otthon vagyok. aztán szép erős ágak gabalyodnak belém, repülni akarok, de zuhanok, szétkarmolnak, hullik a tollam, a szép, dísztollaim, verekszem, csípek, karmolok, csípnek, karmolnak, jézusom, már megint hol vagyok.
egész életemben ezt fogom mondani?
ez a blog nagy biztonság, kis sziget, ha innen nézem, mert mindegyik bejegyzést lehet(ne) úgy kezdeni, hogy, na, itt ülök, és blogot írok. hol ülök, hát itt. mit csinálok, hát ezt. és ez így megy napról napra, évről évre. amolyan alagút.
nincs művészet szenvedély nélkül; kockázat nélkül nincs művészet; az embernek élesítenie kell az érzékeit, ápolnia kell a vénáját, a tébolyt, ügyelnie kell, hogy fölébe emelkedjen az életnek, meg kell ragadnia valahol az őrület határán a lényeget, írtam akkor, amikor egész más volt minden, épp ezért volt hasonló, nade hol a picsába van az őrületnek a határa, már elnézést, épp ez benne az őrület, meg az, hogy az egész világot körbe kell járjam, repüljem, érezzem, hazudjam, a helyes megoldás aláhuzandó, hogy megragadjam végre a lényeget, de a lényeg hazug szajha, hol van, hol nincs, aki nincs, a lényeg én vagyok, a lényeg te vagy, a lényeg ő, ezaz, a lényeg az, hogy valahol mindig minden ugyanaz, borzalmas, és ebben valahol logikusan bujkál az, hogy semmi sem lesz még egyszer ugyanaz. ez nagyszerű, borzalmas, elviselhetetlen, gyönyörű, akarom, gyűlölöm; elveszem, hagyom. ennél több értelme van olyanokról írni, mint hogy a pörköltszaftos kenyér legalább annyira finom, mint amennyire egészségtelen, de inkább jobban.
tehát nincs művészet szenvedély nélkül, így jön ide a pörköltszaftos kenyér; annyira brutális szó az hogy pörköltszaft, már kimondva is bűnöz az ember, tisztátalan, zsíros, kalóriabomba, maga a civilizálatlan nomád balkán, borzasztó finom. élesíteni kell az érzékeimet, jut eszembe, míg kenek egy másikat.
most például itt ülök, és blogot írok. a buborékban vagyok, két német turista lány német turistát játszik, vagyis németül beszélve megfogdosnak mindent, hogy aztán ne vegyenek meg semmit. az érzékeim viszont nem miattuk aggódnak, hanem a kirakat miatt; ugyanis valahogy itt a nyár, megint történt valami misztikum, valószínűleg a bolt fölött lévő üres padlásnál lehet a magyarázat, mindegy, de a kirakatot belülről ellepték a legyek. sok minden lehet ijesztő az életben, de azt nem kívánom senkinek, hogy egy kedves madárkás kirakatba ki akarjon rakni valami kedves madárkát, erre megmozduljanak a falak, és egy rakás légy zúgjon neki döngve az üvegnek. nem valami szívderítő látvány. a légy ritka hülye állat; csak meg kéne kerüljék a tágra nyitott ajtót, és máris övék lehetne az egész kecskeméti utca, de ezek dafke az üvegen át akarnak kijutni. sokan vannak, és undorítóak. most ők is a német turistákat nézik, én pedig itt ülök, blogot írok, és álmodozok; b kategóriás filmcímeket látok magam előtt - a turista lányok titokzatos halála, a gyilkos bolt, a buborék legyek támadása, stb, áá. most mégiscsak vásároltak, vissza legyek, inkább ne legyetek, jézusom, abbahagyom. cserébe magamra maradtam egy kirakatnyi léggyel; és mintha egyre többen lennének. sok minden érzés kavarog bennem, de az egész érzelmi tengeribetegség semmi ahhoz képest, amikor elképzelem, hogy ez a kedves kis bolt milyen rút természeti jelenségnek fog mindjárt otthont adni. egyre többen, egyre többen, én mint jó munkaerő, kitartok, aztán amikor már fekete felhő takarja el a napot (muhaha, a szemben lévő rendőrség takarja el a napot, de ebbe ne menjünk bele) mégiscsak megingok, elindulnék a kijárat felé, de akkor már késő, nem látok semmit, nyúlna kezem a kilincs felé, de célt tévesztve hullok alá... női táskák között találták enigmapandát (ne haragudjon, de ilyen névvel mire számított, most úgy őszintén?), mire a hatóságok megjöttek, ellepték a legyek.
tényleg abbahagyom.
maradjanak a madarak.
milyen lehet sarki csérnek lenni?
fecske kellene ide, mindjárt lehetne egy kis 'légyott'.
büntessem már magam, ha sose hagyom abba ezeket az olcsó szóelszállásokat, tehát végképp abbahagyom, ehe:

fakultatív fikció

miért kellene mindig igazat írni? a tulajdonnevek elé határozott névelőt teszek, s ez helytelen. a pisti helyett csak simán pisti. miért kellene hát mindig igazat írni? kicsinálnak így is. miért ne kellene igazat írni? kicsinálnak úgy is. azt mondja a pisti, paraszt vagyok, mert a-t rakok a neve elé, 'legalább írjál szépen kicsi huszár!,' tanácsolja apisti. vonatsínekre teszem a kezem, a kávém, és menetrend szerint nem érkezem. tehát kicsinálnak ígyisúgyis. tegnapelőtt a felhők fölött jártam, de untam magam, ezért visszazuhantam a pocsolyákba. nagy vihar jött alulról, szerencsére szandál volt rajtam, hát nem fáztam. aztán fölülről lépdeltek keresztül rajtam, az már fájt, de kiültem a teraszra, és néztem a felhőket.
miért kellene hát mindig igazat írni? a vonaton ülök, kezemben egy könyv, egy teljes árú menetjegy, és némi kávé, szép vagyok, csiszolatlan gyémánt. ráadásul tudom hogy szeretsz, hol így, hol úgy, de ígyisúgyis. írjon le engem az igaz, ha igaz! felfedezték az időutazást, és az univerzum nem tágul tovább. én már tudtam ezt, de megvártam míg ti is rájöttök, addig szalonnát sütöttem, erdőszélén, falu szélén. olyan szövegeket kéne írjak, mondja az imre, amiket aztán felolvashatnék közösen vele. neki úgyis szép megnyugtató hangja van, azt szeretik a lányok, mondja az imre, de minek, úgyse kell mindig az igazat írni.
ma esős, párás, szinte fojtogató idő van, hatodik hó hatodika, ha lett volna eszem, figyelek hatóra hatkor, de úgyse kell az igazat, stb. itt ülök, és blogot írok, vagyis szöveget, amit aztán felolvashatok majd, úgy, hogy azt szeressék a lányok. amit írok, abból egy szó se igaz, és ezt is szeretni fogják a lányok. azt is, ahogy felolvasok majd, ugyanis nincs beszédhibám, szép, zengő baritonom van, mint a kémiatanáromnak, aki úgy ejtette ki azt a szót hogy oxigén, hogy egyből elcsendesedett tőle az osztály.
szóval itt ülök, blogot írok, körülöttem egy szúnyog zeng, ha akarnám megölhetném, de én jó ember vagyok. alapvetően boldog is, csak sajnos roppant elfoglalt, ugyanis úgy tűnik, szeptembertől mégsem lesz munkám, s bár arra számítottam, hogy azt csinálhatom majd, amit szeretek, most nyugodt vagyok, mert már megtanultam, hogy számolni csak egy kézen, és csakis papírra szabad, és mindig ki kell vonni a végeredményből az életet, bármit is jelentsen ez. a felhőknek is irányt ad a szavam, essen az eső, tudom hogy szeretsz, csak slágeresen, titokban.
most nyugodt vagyok, mert tudom, ó igen lányok, figyeljétek, szeressétek, szóval tudom, hogy az életben, de most nem írom tovább, mert unom már az olyan bejegyzéseket, amikben benne van az a szó, hogy az életben, ezek ilyen mélyek, tudod, az ilyeneket unom, olyanokat szeretnék írni, hogy ma hatodik hó hatodikán, hatóra hat perckor megittam egy sört.
az életben tehát, semmi nincsen fölöslegesen, persze a fények, meg célszerűek a romok bazdmeg, és valójában sosincs csend. mert semmit nem bántam meg, minden ami történt, értem történt, kis pici egó vagyok, aki a tű a világegyetem körzőjén, és bele van szúrva ebbe a papírba itt a monitoromon, ezért minden körülöttem forog. tehát mindennek így kellett lennie, sőt, mi több, bár az mindegy, hogy mi a több. csak engedni kell tudni, elengedni, például hogy nincs munkád, vagy hogy elment a vonatod, vagy hogy lengeted a kezed, de nem vesznek fel, elengedni kell tudni, had menjenek az autók, a stoppos engedi őket el, nem ők mennek tovább, igen, az nagyon fontos, ezt tudom már, halljátok lányok, elengedni, ezért kell például ejtőernyőzni, nincs baj, ha nincs kötél.
egyébként is minek kapaszkodni? és minek mindig igazat írni? de mit tudtok ti erről lányok, például hogy elrontani milyen szép, mondjuk szakállal az arcot. csak nagyon súlyosan aberrált emberek forgathatnak a szájukban olyan szavakat mint aberráció, fakultáció, diszperzió.
egy novellát írok épp, ami felületes jellemrajzzal ábrázol egy olyan görnyedt, szentimentális, és aberrált alakot, aki egy laptop előtt ül, hat óra hat perckor, hatodik hó hatodikán, és azt írja a képernyőnek:
csészémben egyre kevesebb az élet, és több a cukor.
kicsináljátok, így is. de kit csináltok, úgyis?

tonik eső

nehéz írni, mert annyi minden történt, jóval könnyebb írni arról, ami nincs, vagy ami nem történt meg, hülye dolog ez. az írás egyetlen szabályt ismer, mondja schopenhauer, hogy legyen mit mondanod. annyira szeretek írni, hogy meg kell tanuljak írás közben hallgatni. mostanában azok a dolgok, amikről beszélni kellene, és így szükségszerűen azok a dolgok is, amikről nem igazán kellene beszélni, különböző székekhez és asztalokhoz kötődtek, az asztalokon általában italok voltak, a székeken emberek, és valamit mindig fizetnem kellett távozáskor.
az egyiket próbáljuk meg; eleredt az eső, azzal a nyárszagú, buja esőzéssel, amitől az ember olyan szerelmes lesz, mint egy ház, közben én a kőleves kert egyik elképesztően kényelmetlen, de legalább viccesen színes székén ültem, és azt hiszem limonádét ittam. a lényeg viszont ott volt a fejem fölött: ilyen kifeszített ponyva van az asztalok fölött, és arra zuhogott az eső, és gyönyörű hangja volt, a totoró jutott eszembe. aztán valahogy belefeledkeztem abba, ahogy a tetejéről a különösen életképes esőcseppek versenyt fussanak végig a ponyván, hogy aztán a szélén beleessenek a semmibe, a kavicsok közé, kinéztem magamnak mindig egyet, annak szurkoltam, és aztán próbáltam megtalálni a kavicsok között. és eközben észrevétlenül boldog lettem, méghozzá cél nélküli, önmagának való boldogsággal, és ez jó volt nagyon, mert ismerős volt, régi és új dolgokat sodrott magával, olyan volt mintha megnyíltak volna az egek, és minden dolog olyanná vált bennem, mint a ponyván a vízcseppek, versenyt futhattak a szélemig, hogy aztán onnan beleessenek a nagy büdös kavicsos semmibe.
tehát olyan egyszerű boldognak lenni, mint elázni.
egy könyvkritikában olvasom - cormac mccarthy: vad lovak, rurech dániel írta a kritikát, - megjegyzem nekem cormac annyira nem tetszik - hogy 'john grandy jelleme nem sokat alakul, jó és rossz tulajdonságai nem igazán változnak - de története során megtanulja kezébe venni a sorsát, miközben szépen lassan felnő.'
ez szöget ütött a fejembe. tehát nem nőttem fel, ez tiszta sor, anyám írta a facebookra, hogy jó annak, aki legálisan lehet gyerek, nesze neked. mi a fenét jelent az hogy kezébe veszed a sorsodat? régen az öngyilkosság jutott volna erről eszembe, vagy kis cinizmussal a maszturbáció. néha úgy érzem, a sors vett kezébe engem, ficánkol tenyerében az egóm, bele akar ugrani a nagy büdös kavicsos semmibe. néha úgy érzem, a sorsom olyan egyszerű, mint az eső, és gyönyörködhetnék benne, miközben zuhanok a ponyváról a kavicsok közé, máskor azt, hogy minden a kezemben van, és megfeszülök, eget ostromló feszüléssel, ponyvákat feszítek minden fölé, hogy ne ázzanak el, küzdök minden ellen, leginkább magam ellen.
az igazi szeretkezésekben van valami a nagy esőkből.
azt álmodtam valaki véres filccel azt írta a tenyeremre hogy
'sokat hibáztam, de tanultam belőle, többet nem fogok ilyet csinálni.'
nem akarok megint ilyen tanárhangú konyhapszichológiát elővenni, aztán közben mégis; az ember egója, nagyjából az összes emberé úgy működik mint egy nagyon rafinált libikóka. ha valami le akarja nyomni, egyből megy tőle felfele. nézzük meg ezt a képletet:
sokan mondják, hogy 'tanultak a múltból'. ez jól hangzik. általában a képlet úgy néz ki hogy - én is hibáztam - tehát hibáztam, ezt be kell látni, mert az élet rákényszerít belátni, már csak azzal is, hogy egyszerűen nem az van, aminek lennie kellene, nem úgy érzem magam, stb stb stb, tehát hibáztam, nincs mese, a maga kegyetlen egyszerűségében bizony néha be kell látni ezt. ha a történet itt befejeződne, akkor az ember egója kénytelen lenne összébb menni, hiszen be kellene látnia maga előtt, hogy hibázásra képes, tökéletlen emberi lény, és bár ezt elvileg folyamatosan tudja magáról, gyakorlatilag ezzel lényegében nem akar szembenézni, sőt. nézzük tovább; gyorsan azt mondja, hogy - de tanultam belőle -, tehát a mondat eddig úgy néz ki, hogy én is hibáztam, de tanultam belőle - ezzel az egyenlet kiegyenlítődött, hiszen hibáztam - mínusz egy, de tanultam belőle, plusz egy, vagyis maradt a nulla. az egónak még mindig nem lenne elég, ha a történet itt zárulna le: hiszen a tanulás jó dolog, ettől több lesz az egónk, mert okosabbak lettünk, a gond az hogy hibáztunk közben, holott tanulni hiba nélkül is lehet(ne). tehát gyorsan hozzá teszi az egó azt, amivel aztán végképp felmegy a dolog a nullából pluszba, vagyis hogy - többet nem fogom elkövetni -. a mondat így néz ki teljes formájában: (én is) hibáztam, de tanultam belőle, többet nem fogok ilyet csinálni. ez látszólag egy gyönyörű dolog. papíron az történik hogy az ember szembesült a hibájával, tanult belőle, és megértette a folyamatot, és nem akar belemenni még egyszer, tehát a világ szépen megmenekült. ehhez képest gyakran az történik, hogy mivel többet nem fogom elkövetni, mondja az egó, a hibáztam mínusz egy, és a tanultam belőle, újabb plusz egy után odajön még egy, ami aztán el is tolja a mérleget a jó irányba, vagyis hogy többet nem fogom elkövetni, ebből az egó azt szűri le, szigorúan persze tudat alatt, - az ilyeneket nem jó tudatosan csinálni, - hogy hibáztam, tanultam belőle, nem fogom még egyszer elkövetni, vagyis hogy jobb lettem mint voltam, ergó faszább vagyok mint eddig voltam, tehát még jobban elszáll magától. ilyenkor az történik hogy a hibákon keresztül az ember egyre gőgösebb és önteltebb lesz, hiába lenne elvileg az logikus, hogy akkor pont a hibák miatt belátja végre hogy amit csinál, nem jó. csak látszólag látja be, de a legnagyobb baj az, hogy ha az ember többnek hiszi magát, mint a történés, akkor tanulni se tud belőle, egyszerűen mert túl gőgös hozzá, és bár azt hiszi, hogy tanult belőle, és még egyszer ilyen nem lesz, ehhez képest ezekben az esetekben gyakran előfordul, hogy aztán azon kapja magát, hogy megint megtörtént az, aminek elvileg már nem szabadna, és a folyamat folytatódik.
természetesen nem magamról beszélek.
ehhez már túl öreg vagyok, mondom a tükörképemnek, aki nem ismer rám, elfordul, olyan arcát mutatja így, amit még nem láttam.
apropó. ha folyamatosan borostás az ember, akkor van annak valamiféle jelentősége ha simára borotválja magát; erről nehéz beszélni annak, aki nem élte át, most persze a lányokra gondolok. képzeld el azt az érzést, hogy hozzá érsz az arcodhoz, és ott van az, ami nyomot hagy a tenyereden; mintha bizonyíték lenne, hogy élsz. aztán nekiugrasz, szétszeded a bőröd, reped a borotva alatt az arc, de legyalulod, végképp, és aztán belenézel a tükörbe; egy év óta először - azt hiszem egy éve nem borotválkoztam meg teljesen, tényleg - és semmi nem takarja el azt, hogy milyen nyúzott, fáradt, egyszóval mennyire te vagy az arcod is. és aztán hideg vízben megmosod az arcod, és amikor először ér a víz oda, ahol eddig más volt, az valami elképesztő élmény, mintha a tenyered máshoz érne, nem magadhoz, és akkor, így, egy pillanatra, úgy tudod megsimogatni az arcod, mintha valaki másé lenne. a tenyered nyomán kinő a borosta, mint a fű utánad, és aztán magadba öregszel. de ez a pillanat akkor is megéri. lehet a lányok akkor éreznek ilyesmit, vagy hasonlót, amikor este lemossák a sminket.
ennek, a borotválkozásnak - sminklemosásnak, az idő múlásával egyre több köze lesz a születésnapokhoz.