nehéz írni, mert annyi minden történt, jóval könnyebb írni arról, ami nincs, vagy ami nem történt meg, hülye dolog ez. az írás egyetlen szabályt ismer, mondja schopenhauer, hogy legyen mit mondanod. annyira szeretek írni, hogy meg kell tanuljak írás közben hallgatni. mostanában azok a dolgok, amikről beszélni kellene, és így szükségszerűen azok a dolgok is, amikről nem igazán kellene beszélni, különböző székekhez és asztalokhoz kötődtek, az asztalokon általában italok voltak, a székeken emberek, és valamit mindig fizetnem kellett távozáskor.
az egyiket próbáljuk meg; eleredt az eső, azzal a nyárszagú, buja esőzéssel, amitől az ember olyan szerelmes lesz, mint egy ház, közben én a kőleves kert egyik elképesztően kényelmetlen, de legalább viccesen színes székén ültem, és azt hiszem limonádét ittam. a lényeg viszont ott volt a fejem fölött: ilyen kifeszített ponyva van az asztalok fölött, és arra zuhogott az eső, és gyönyörű hangja volt, a totoró jutott eszembe. aztán valahogy belefeledkeztem abba, ahogy a tetejéről a különösen életképes esőcseppek versenyt fussanak végig a ponyván, hogy aztán a szélén beleessenek a semmibe, a kavicsok közé, kinéztem magamnak mindig egyet, annak szurkoltam, és aztán próbáltam megtalálni a kavicsok között. és eközben észrevétlenül boldog lettem, méghozzá cél nélküli, önmagának való boldogsággal, és ez jó volt nagyon, mert ismerős volt, régi és új dolgokat sodrott magával, olyan volt mintha megnyíltak volna az egek, és minden dolog olyanná vált bennem, mint a ponyván a vízcseppek, versenyt futhattak a szélemig, hogy aztán onnan beleessenek a nagy büdös kavicsos semmibe.
tehát olyan egyszerű boldognak lenni, mint elázni.
egy könyvkritikában olvasom - cormac mccarthy: vad lovak, rurech dániel írta a kritikát, - megjegyzem nekem cormac annyira nem tetszik - hogy 'john grandy jelleme nem sokat alakul, jó és rossz tulajdonságai nem igazán változnak - de története során megtanulja kezébe venni a sorsát, miközben szépen lassan felnő.'
ez szöget ütött a fejembe. tehát nem nőttem fel, ez tiszta sor, anyám írta a facebookra, hogy jó annak, aki legálisan lehet gyerek, nesze neked. mi a fenét jelent az hogy kezébe veszed a sorsodat? régen az öngyilkosság jutott volna erről eszembe, vagy kis cinizmussal a maszturbáció. néha úgy érzem, a sors vett kezébe engem, ficánkol tenyerében az egóm, bele akar ugrani a nagy büdös kavicsos semmibe. néha úgy érzem, a sorsom olyan egyszerű, mint az eső, és gyönyörködhetnék benne, miközben zuhanok a ponyváról a kavicsok közé, máskor azt, hogy minden a kezemben van, és megfeszülök, eget ostromló feszüléssel, ponyvákat feszítek minden fölé, hogy ne ázzanak el, küzdök minden ellen, leginkább magam ellen.
az igazi szeretkezésekben van valami a nagy esőkből.
azt álmodtam valaki véres filccel azt írta a tenyeremre hogy
'sokat hibáztam, de tanultam belőle, többet nem fogok ilyet csinálni.'
nem akarok megint ilyen tanárhangú konyhapszichológiát elővenni, aztán közben mégis; az ember egója, nagyjából az összes emberé úgy működik mint egy nagyon rafinált libikóka. ha valami le akarja nyomni, egyből megy tőle felfele. nézzük meg ezt a képletet:
sokan mondják, hogy 'tanultak a múltból'. ez jól hangzik. általában a képlet úgy néz ki hogy - én is hibáztam - tehát hibáztam, ezt be kell látni, mert az élet rákényszerít belátni, már csak azzal is, hogy egyszerűen nem az van, aminek lennie kellene, nem úgy érzem magam, stb stb stb, tehát hibáztam, nincs mese, a maga kegyetlen egyszerűségében bizony néha be kell látni ezt. ha a történet itt befejeződne, akkor az ember egója kénytelen lenne összébb menni, hiszen be kellene látnia maga előtt, hogy hibázásra képes, tökéletlen emberi lény, és bár ezt elvileg folyamatosan tudja magáról, gyakorlatilag ezzel lényegében nem akar szembenézni, sőt. nézzük tovább; gyorsan azt mondja, hogy - de tanultam belőle -, tehát a mondat eddig úgy néz ki, hogy én is hibáztam, de tanultam belőle - ezzel az egyenlet kiegyenlítődött, hiszen hibáztam - mínusz egy, de tanultam belőle, plusz egy, vagyis maradt a nulla. az egónak még mindig nem lenne elég, ha a történet itt zárulna le: hiszen a tanulás jó dolog, ettől több lesz az egónk, mert okosabbak lettünk, a gond az hogy hibáztunk közben, holott tanulni hiba nélkül is lehet(ne). tehát gyorsan hozzá teszi az egó azt, amivel aztán végképp felmegy a dolog a nullából pluszba, vagyis hogy - többet nem fogom elkövetni -. a mondat így néz ki teljes formájában: (én is) hibáztam, de tanultam belőle, többet nem fogok ilyet csinálni. ez látszólag egy gyönyörű dolog. papíron az történik hogy az ember szembesült a hibájával, tanult belőle, és megértette a folyamatot, és nem akar belemenni még egyszer, tehát a világ szépen megmenekült. ehhez képest gyakran az történik, hogy mivel többet nem fogom elkövetni, mondja az egó, a hibáztam mínusz egy, és a tanultam belőle, újabb plusz egy után odajön még egy, ami aztán el is tolja a mérleget a jó irányba, vagyis hogy többet nem fogom elkövetni, ebből az egó azt szűri le, szigorúan persze tudat alatt, - az ilyeneket nem jó tudatosan csinálni, - hogy hibáztam, tanultam belőle, nem fogom még egyszer elkövetni, vagyis hogy jobb lettem mint voltam, ergó faszább vagyok mint eddig voltam, tehát még jobban elszáll magától. ilyenkor az történik hogy a hibákon keresztül az ember egyre gőgösebb és önteltebb lesz, hiába lenne elvileg az logikus, hogy akkor pont a hibák miatt belátja végre hogy amit csinál, nem jó. csak látszólag látja be, de a legnagyobb baj az, hogy ha az ember többnek hiszi magát, mint a történés, akkor tanulni se tud belőle, egyszerűen mert túl gőgös hozzá, és bár azt hiszi, hogy tanult belőle, és még egyszer ilyen nem lesz, ehhez képest ezekben az esetekben gyakran előfordul, hogy aztán azon kapja magát, hogy megint megtörtént az, aminek elvileg már nem szabadna, és a folyamat folytatódik.
természetesen nem magamról beszélek.
ehhez már túl öreg vagyok, mondom a tükörképemnek, aki nem ismer rám, elfordul, olyan arcát mutatja így, amit még nem láttam.
apropó. ha folyamatosan borostás az ember, akkor van annak valamiféle jelentősége ha simára borotválja magát; erről nehéz beszélni annak, aki nem élte át, most persze a lányokra gondolok. képzeld el azt az érzést, hogy hozzá érsz az arcodhoz, és ott van az, ami nyomot hagy a tenyereden; mintha bizonyíték lenne, hogy élsz. aztán nekiugrasz, szétszeded a bőröd, reped a borotva alatt az arc, de legyalulod, végképp, és aztán belenézel a tükörbe; egy év óta először - azt hiszem egy éve nem borotválkoztam meg teljesen, tényleg - és semmi nem takarja el azt, hogy milyen nyúzott, fáradt, egyszóval mennyire te vagy az arcod is. és aztán hideg vízben megmosod az arcod, és amikor először ér a víz oda, ahol eddig más volt, az valami elképesztő élmény, mintha a tenyered máshoz érne, nem magadhoz, és akkor, így, egy pillanatra, úgy tudod megsimogatni az arcod, mintha valaki másé lenne. a tenyered nyomán kinő a borosta, mint a fű utánad, és aztán magadba öregszel. de ez a pillanat akkor is megéri. lehet a lányok akkor éreznek ilyesmit, vagy hasonlót, amikor este lemossák a sminket.
ennek, a borotválkozásnak - sminklemosásnak, az idő múlásával egyre több köze lesz a születésnapokhoz.
az egyiket próbáljuk meg; eleredt az eső, azzal a nyárszagú, buja esőzéssel, amitől az ember olyan szerelmes lesz, mint egy ház, közben én a kőleves kert egyik elképesztően kényelmetlen, de legalább viccesen színes székén ültem, és azt hiszem limonádét ittam. a lényeg viszont ott volt a fejem fölött: ilyen kifeszített ponyva van az asztalok fölött, és arra zuhogott az eső, és gyönyörű hangja volt, a totoró jutott eszembe. aztán valahogy belefeledkeztem abba, ahogy a tetejéről a különösen életképes esőcseppek versenyt fussanak végig a ponyván, hogy aztán a szélén beleessenek a semmibe, a kavicsok közé, kinéztem magamnak mindig egyet, annak szurkoltam, és aztán próbáltam megtalálni a kavicsok között. és eközben észrevétlenül boldog lettem, méghozzá cél nélküli, önmagának való boldogsággal, és ez jó volt nagyon, mert ismerős volt, régi és új dolgokat sodrott magával, olyan volt mintha megnyíltak volna az egek, és minden dolog olyanná vált bennem, mint a ponyván a vízcseppek, versenyt futhattak a szélemig, hogy aztán onnan beleessenek a nagy büdös kavicsos semmibe.
tehát olyan egyszerű boldognak lenni, mint elázni.
egy könyvkritikában olvasom - cormac mccarthy: vad lovak, rurech dániel írta a kritikát, - megjegyzem nekem cormac annyira nem tetszik - hogy 'john grandy jelleme nem sokat alakul, jó és rossz tulajdonságai nem igazán változnak - de története során megtanulja kezébe venni a sorsát, miközben szépen lassan felnő.'
ez szöget ütött a fejembe. tehát nem nőttem fel, ez tiszta sor, anyám írta a facebookra, hogy jó annak, aki legálisan lehet gyerek, nesze neked. mi a fenét jelent az hogy kezébe veszed a sorsodat? régen az öngyilkosság jutott volna erről eszembe, vagy kis cinizmussal a maszturbáció. néha úgy érzem, a sors vett kezébe engem, ficánkol tenyerében az egóm, bele akar ugrani a nagy büdös kavicsos semmibe. néha úgy érzem, a sorsom olyan egyszerű, mint az eső, és gyönyörködhetnék benne, miközben zuhanok a ponyváról a kavicsok közé, máskor azt, hogy minden a kezemben van, és megfeszülök, eget ostromló feszüléssel, ponyvákat feszítek minden fölé, hogy ne ázzanak el, küzdök minden ellen, leginkább magam ellen.
az igazi szeretkezésekben van valami a nagy esőkből.
azt álmodtam valaki véres filccel azt írta a tenyeremre hogy
'sokat hibáztam, de tanultam belőle, többet nem fogok ilyet csinálni.'
nem akarok megint ilyen tanárhangú konyhapszichológiát elővenni, aztán közben mégis; az ember egója, nagyjából az összes emberé úgy működik mint egy nagyon rafinált libikóka. ha valami le akarja nyomni, egyből megy tőle felfele. nézzük meg ezt a képletet:
sokan mondják, hogy 'tanultak a múltból'. ez jól hangzik. általában a képlet úgy néz ki hogy - én is hibáztam - tehát hibáztam, ezt be kell látni, mert az élet rákényszerít belátni, már csak azzal is, hogy egyszerűen nem az van, aminek lennie kellene, nem úgy érzem magam, stb stb stb, tehát hibáztam, nincs mese, a maga kegyetlen egyszerűségében bizony néha be kell látni ezt. ha a történet itt befejeződne, akkor az ember egója kénytelen lenne összébb menni, hiszen be kellene látnia maga előtt, hogy hibázásra képes, tökéletlen emberi lény, és bár ezt elvileg folyamatosan tudja magáról, gyakorlatilag ezzel lényegében nem akar szembenézni, sőt. nézzük tovább; gyorsan azt mondja, hogy - de tanultam belőle -, tehát a mondat eddig úgy néz ki, hogy én is hibáztam, de tanultam belőle - ezzel az egyenlet kiegyenlítődött, hiszen hibáztam - mínusz egy, de tanultam belőle, plusz egy, vagyis maradt a nulla. az egónak még mindig nem lenne elég, ha a történet itt zárulna le: hiszen a tanulás jó dolog, ettől több lesz az egónk, mert okosabbak lettünk, a gond az hogy hibáztunk közben, holott tanulni hiba nélkül is lehet(ne). tehát gyorsan hozzá teszi az egó azt, amivel aztán végképp felmegy a dolog a nullából pluszba, vagyis hogy - többet nem fogom elkövetni -. a mondat így néz ki teljes formájában: (én is) hibáztam, de tanultam belőle, többet nem fogok ilyet csinálni. ez látszólag egy gyönyörű dolog. papíron az történik hogy az ember szembesült a hibájával, tanult belőle, és megértette a folyamatot, és nem akar belemenni még egyszer, tehát a világ szépen megmenekült. ehhez képest gyakran az történik, hogy mivel többet nem fogom elkövetni, mondja az egó, a hibáztam mínusz egy, és a tanultam belőle, újabb plusz egy után odajön még egy, ami aztán el is tolja a mérleget a jó irányba, vagyis hogy többet nem fogom elkövetni, ebből az egó azt szűri le, szigorúan persze tudat alatt, - az ilyeneket nem jó tudatosan csinálni, - hogy hibáztam, tanultam belőle, nem fogom még egyszer elkövetni, vagyis hogy jobb lettem mint voltam, ergó faszább vagyok mint eddig voltam, tehát még jobban elszáll magától. ilyenkor az történik hogy a hibákon keresztül az ember egyre gőgösebb és önteltebb lesz, hiába lenne elvileg az logikus, hogy akkor pont a hibák miatt belátja végre hogy amit csinál, nem jó. csak látszólag látja be, de a legnagyobb baj az, hogy ha az ember többnek hiszi magát, mint a történés, akkor tanulni se tud belőle, egyszerűen mert túl gőgös hozzá, és bár azt hiszi, hogy tanult belőle, és még egyszer ilyen nem lesz, ehhez képest ezekben az esetekben gyakran előfordul, hogy aztán azon kapja magát, hogy megint megtörtént az, aminek elvileg már nem szabadna, és a folyamat folytatódik.
természetesen nem magamról beszélek.
ehhez már túl öreg vagyok, mondom a tükörképemnek, aki nem ismer rám, elfordul, olyan arcát mutatja így, amit még nem láttam.
apropó. ha folyamatosan borostás az ember, akkor van annak valamiféle jelentősége ha simára borotválja magát; erről nehéz beszélni annak, aki nem élte át, most persze a lányokra gondolok. képzeld el azt az érzést, hogy hozzá érsz az arcodhoz, és ott van az, ami nyomot hagy a tenyereden; mintha bizonyíték lenne, hogy élsz. aztán nekiugrasz, szétszeded a bőröd, reped a borotva alatt az arc, de legyalulod, végképp, és aztán belenézel a tükörbe; egy év óta először - azt hiszem egy éve nem borotválkoztam meg teljesen, tényleg - és semmi nem takarja el azt, hogy milyen nyúzott, fáradt, egyszóval mennyire te vagy az arcod is. és aztán hideg vízben megmosod az arcod, és amikor először ér a víz oda, ahol eddig más volt, az valami elképesztő élmény, mintha a tenyered máshoz érne, nem magadhoz, és akkor, így, egy pillanatra, úgy tudod megsimogatni az arcod, mintha valaki másé lenne. a tenyered nyomán kinő a borosta, mint a fű utánad, és aztán magadba öregszel. de ez a pillanat akkor is megéri. lehet a lányok akkor éreznek ilyesmit, vagy hasonlót, amikor este lemossák a sminket.
ennek, a borotválkozásnak - sminklemosásnak, az idő múlásával egyre több köze lesz a születésnapokhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése