miért kellene mindig igazat írni? a tulajdonnevek elé határozott névelőt teszek, s ez helytelen. a pisti helyett csak simán pisti. miért kellene hát mindig igazat írni? kicsinálnak így is. miért ne kellene igazat írni? kicsinálnak úgy is. azt mondja a pisti, paraszt vagyok, mert a-t rakok a neve elé, 'legalább írjál szépen kicsi huszár!,' tanácsolja apisti. vonatsínekre teszem a kezem, a kávém, és menetrend szerint nem érkezem. tehát kicsinálnak ígyisúgyis. tegnapelőtt a felhők fölött jártam, de untam magam, ezért visszazuhantam a pocsolyákba. nagy vihar jött alulról, szerencsére szandál volt rajtam, hát nem fáztam. aztán fölülről lépdeltek keresztül rajtam, az már fájt, de kiültem a teraszra, és néztem a felhőket.
miért kellene hát mindig igazat írni? a vonaton ülök, kezemben egy könyv, egy teljes árú menetjegy, és némi kávé, szép vagyok, csiszolatlan gyémánt. ráadásul tudom hogy szeretsz, hol így, hol úgy, de ígyisúgyis. írjon le engem az igaz, ha igaz! felfedezték az időutazást, és az univerzum nem tágul tovább. én már tudtam ezt, de megvártam míg ti is rájöttök, addig szalonnát sütöttem, erdőszélén, falu szélén. olyan szövegeket kéne írjak, mondja az imre, amiket aztán felolvashatnék közösen vele. neki úgyis szép megnyugtató hangja van, azt szeretik a lányok, mondja az imre, de minek, úgyse kell mindig az igazat írni.
ma esős, párás, szinte fojtogató idő van, hatodik hó hatodika, ha lett volna eszem, figyelek hatóra hatkor, de úgyse kell az igazat, stb. itt ülök, és blogot írok, vagyis szöveget, amit aztán felolvashatok majd, úgy, hogy azt szeressék a lányok. amit írok, abból egy szó se igaz, és ezt is szeretni fogják a lányok. azt is, ahogy felolvasok majd, ugyanis nincs beszédhibám, szép, zengő baritonom van, mint a kémiatanáromnak, aki úgy ejtette ki azt a szót hogy oxigén, hogy egyből elcsendesedett tőle az osztály.
szóval itt ülök, blogot írok, körülöttem egy szúnyog zeng, ha akarnám megölhetném, de én jó ember vagyok. alapvetően boldog is, csak sajnos roppant elfoglalt, ugyanis úgy tűnik, szeptembertől mégsem lesz munkám, s bár arra számítottam, hogy azt csinálhatom majd, amit szeretek, most nyugodt vagyok, mert már megtanultam, hogy számolni csak egy kézen, és csakis papírra szabad, és mindig ki kell vonni a végeredményből az életet, bármit is jelentsen ez. a felhőknek is irányt ad a szavam, essen az eső, tudom hogy szeretsz, csak slágeresen, titokban.
most nyugodt vagyok, mert tudom, ó igen lányok, figyeljétek, szeressétek, szóval tudom, hogy az életben, de most nem írom tovább, mert unom már az olyan bejegyzéseket, amikben benne van az a szó, hogy az életben, ezek ilyen mélyek, tudod, az ilyeneket unom, olyanokat szeretnék írni, hogy ma hatodik hó hatodikán, hatóra hat perckor megittam egy sört.
az életben tehát, semmi nincsen fölöslegesen, persze a fények, meg célszerűek a romok bazdmeg, és valójában sosincs csend. mert semmit nem bántam meg, minden ami történt, értem történt, kis pici egó vagyok, aki a tű a világegyetem körzőjén, és bele van szúrva ebbe a papírba itt a monitoromon, ezért minden körülöttem forog. tehát mindennek így kellett lennie, sőt, mi több, bár az mindegy, hogy mi a több. csak engedni kell tudni, elengedni, például hogy nincs munkád, vagy hogy elment a vonatod, vagy hogy lengeted a kezed, de nem vesznek fel, elengedni kell tudni, had menjenek az autók, a stoppos engedi őket el, nem ők mennek tovább, igen, az nagyon fontos, ezt tudom már, halljátok lányok, elengedni, ezért kell például ejtőernyőzni, nincs baj, ha nincs kötél.
egyébként is minek kapaszkodni? és minek mindig igazat írni? de mit tudtok ti erről lányok, például hogy elrontani milyen szép, mondjuk szakállal az arcot. csak nagyon súlyosan aberrált emberek forgathatnak a szájukban olyan szavakat mint aberráció, fakultáció, diszperzió.
egy novellát írok épp, ami felületes jellemrajzzal ábrázol egy olyan görnyedt, szentimentális, és aberrált alakot, aki egy laptop előtt ül, hat óra hat perckor, hatodik hó hatodikán, és azt írja a képernyőnek:
csészémben egyre kevesebb az élet, és több a cukor.
kicsináljátok, így is. de kit csináltok, úgyis?
miért kellene hát mindig igazat írni? a vonaton ülök, kezemben egy könyv, egy teljes árú menetjegy, és némi kávé, szép vagyok, csiszolatlan gyémánt. ráadásul tudom hogy szeretsz, hol így, hol úgy, de ígyisúgyis. írjon le engem az igaz, ha igaz! felfedezték az időutazást, és az univerzum nem tágul tovább. én már tudtam ezt, de megvártam míg ti is rájöttök, addig szalonnát sütöttem, erdőszélén, falu szélén. olyan szövegeket kéne írjak, mondja az imre, amiket aztán felolvashatnék közösen vele. neki úgyis szép megnyugtató hangja van, azt szeretik a lányok, mondja az imre, de minek, úgyse kell mindig az igazat írni.
ma esős, párás, szinte fojtogató idő van, hatodik hó hatodika, ha lett volna eszem, figyelek hatóra hatkor, de úgyse kell az igazat, stb. itt ülök, és blogot írok, vagyis szöveget, amit aztán felolvashatok majd, úgy, hogy azt szeressék a lányok. amit írok, abból egy szó se igaz, és ezt is szeretni fogják a lányok. azt is, ahogy felolvasok majd, ugyanis nincs beszédhibám, szép, zengő baritonom van, mint a kémiatanáromnak, aki úgy ejtette ki azt a szót hogy oxigén, hogy egyből elcsendesedett tőle az osztály.
szóval itt ülök, blogot írok, körülöttem egy szúnyog zeng, ha akarnám megölhetném, de én jó ember vagyok. alapvetően boldog is, csak sajnos roppant elfoglalt, ugyanis úgy tűnik, szeptembertől mégsem lesz munkám, s bár arra számítottam, hogy azt csinálhatom majd, amit szeretek, most nyugodt vagyok, mert már megtanultam, hogy számolni csak egy kézen, és csakis papírra szabad, és mindig ki kell vonni a végeredményből az életet, bármit is jelentsen ez. a felhőknek is irányt ad a szavam, essen az eső, tudom hogy szeretsz, csak slágeresen, titokban.
most nyugodt vagyok, mert tudom, ó igen lányok, figyeljétek, szeressétek, szóval tudom, hogy az életben, de most nem írom tovább, mert unom már az olyan bejegyzéseket, amikben benne van az a szó, hogy az életben, ezek ilyen mélyek, tudod, az ilyeneket unom, olyanokat szeretnék írni, hogy ma hatodik hó hatodikán, hatóra hat perckor megittam egy sört.
az életben tehát, semmi nincsen fölöslegesen, persze a fények, meg célszerűek a romok bazdmeg, és valójában sosincs csend. mert semmit nem bántam meg, minden ami történt, értem történt, kis pici egó vagyok, aki a tű a világegyetem körzőjén, és bele van szúrva ebbe a papírba itt a monitoromon, ezért minden körülöttem forog. tehát mindennek így kellett lennie, sőt, mi több, bár az mindegy, hogy mi a több. csak engedni kell tudni, elengedni, például hogy nincs munkád, vagy hogy elment a vonatod, vagy hogy lengeted a kezed, de nem vesznek fel, elengedni kell tudni, had menjenek az autók, a stoppos engedi őket el, nem ők mennek tovább, igen, az nagyon fontos, ezt tudom már, halljátok lányok, elengedni, ezért kell például ejtőernyőzni, nincs baj, ha nincs kötél.
egyébként is minek kapaszkodni? és minek mindig igazat írni? de mit tudtok ti erről lányok, például hogy elrontani milyen szép, mondjuk szakállal az arcot. csak nagyon súlyosan aberrált emberek forgathatnak a szájukban olyan szavakat mint aberráció, fakultáció, diszperzió.
egy novellát írok épp, ami felületes jellemrajzzal ábrázol egy olyan görnyedt, szentimentális, és aberrált alakot, aki egy laptop előtt ül, hat óra hat perckor, hatodik hó hatodikán, és azt írja a képernyőnek:
csészémben egyre kevesebb az élet, és több a cukor.
kicsináljátok, így is. de kit csináltok, úgyis?
3 megjegyzés:
az sem cukor csak édesítőszer
tetszik. amit írsz és ahogy írod.(ha blogot olvasok úgy érzem magam,mintha valakinek a titkos naplóját nyitnám ki engedély nélkül, szóval gondoltam jelzem,hogy itt vagyok :)
a körzős hasonlat tök menő.
Megjegyzés küldése