olyan távoliakat érzek, mintha madár lennék, világjáró madár, ami körberepüli a földet. sarki csér, micsoda név, sarki vér, minek vannak sarkok, mindegy. milyen lehet sarki csérnek lenni? látni a dolgok mind két oldalát? egyik pillanatban még napfény járja át a szívem újra, bikini nélkül keltem útra (oké abbahagyom), a másik pillanatban pedig fázom, jéggé dermeszt a rémület. hol pálmafák, tengerpart, riviéra, hol meg tundra, fagyos szél, az a bizonyos antarktiszi hósivatag. egy napon belül körbeérzem a bolygóm, forró meleg reménytől a mozdulatlan fagyos mindegyig. néha olyan, mintha én egy helyben állnék, és alattam forogna a világ; én meg se mozdulok, mégis máshol vagyok, a dolgok amik történhetnek, nélkülem történnek, de velem; ott állok egy helyzet közepén, karcsú rózsaszín álmok ölelgetnek benne, minden megtörténik, ami megtörténhetne, aztán forog a színpad, mozog a föld, és máris hegyek omlanak össze, minden megtörténik, ami megtörténhetne.
ha meg már madár, akkor a legfontosabb, bár ez mintha lett volna már, nem a repülés, hanem a fészekrakás, szép, erős ágak nyúlnak felém, fészket rakok, otthon vagyok. aztán szép erős ágak gabalyodnak belém, repülni akarok, de zuhanok, szétkarmolnak, hullik a tollam, a szép, dísztollaim, verekszem, csípek, karmolok, csípnek, karmolnak, jézusom, már megint hol vagyok.
egész életemben ezt fogom mondani?
ez a blog nagy biztonság, kis sziget, ha innen nézem, mert mindegyik bejegyzést lehet(ne) úgy kezdeni, hogy, na, itt ülök, és blogot írok. hol ülök, hát itt. mit csinálok, hát ezt. és ez így megy napról napra, évről évre. amolyan alagút.
nincs művészet szenvedély nélkül; kockázat nélkül nincs művészet; az embernek élesítenie kell az érzékeit, ápolnia kell a vénáját, a tébolyt, ügyelnie kell, hogy fölébe emelkedjen az életnek, meg kell ragadnia valahol az őrület határán a lényeget, írtam akkor, amikor egész más volt minden, épp ezért volt hasonló, nade hol a picsába van az őrületnek a határa, már elnézést, épp ez benne az őrület, meg az, hogy az egész világot körbe kell járjam, repüljem, érezzem, hazudjam, a helyes megoldás aláhuzandó, hogy megragadjam végre a lényeget, de a lényeg hazug szajha, hol van, hol nincs, aki nincs, a lényeg én vagyok, a lényeg te vagy, a lényeg ő, ezaz, a lényeg az, hogy valahol mindig minden ugyanaz, borzalmas, és ebben valahol logikusan bujkál az, hogy semmi sem lesz még egyszer ugyanaz. ez nagyszerű, borzalmas, elviselhetetlen, gyönyörű, akarom, gyűlölöm; elveszem, hagyom. ennél több értelme van olyanokról írni, mint hogy a pörköltszaftos kenyér legalább annyira finom, mint amennyire egészségtelen, de inkább jobban.
tehát nincs művészet szenvedély nélkül, így jön ide a pörköltszaftos kenyér; annyira brutális szó az hogy pörköltszaft, már kimondva is bűnöz az ember, tisztátalan, zsíros, kalóriabomba, maga a civilizálatlan nomád balkán, borzasztó finom. élesíteni kell az érzékeimet, jut eszembe, míg kenek egy másikat.
most például itt ülök, és blogot írok. a buborékban vagyok, két német turista lány német turistát játszik, vagyis németül beszélve megfogdosnak mindent, hogy aztán ne vegyenek meg semmit. az érzékeim viszont nem miattuk aggódnak, hanem a kirakat miatt; ugyanis valahogy itt a nyár, megint történt valami misztikum, valószínűleg a bolt fölött lévő üres padlásnál lehet a magyarázat, mindegy, de a kirakatot belülről ellepték a legyek. sok minden lehet ijesztő az életben, de azt nem kívánom senkinek, hogy egy kedves madárkás kirakatba ki akarjon rakni valami kedves madárkát, erre megmozduljanak a falak, és egy rakás légy zúgjon neki döngve az üvegnek. nem valami szívderítő látvány. a légy ritka hülye állat; csak meg kéne kerüljék a tágra nyitott ajtót, és máris övék lehetne az egész kecskeméti utca, de ezek dafke az üvegen át akarnak kijutni. sokan vannak, és undorítóak. most ők is a német turistákat nézik, én pedig itt ülök, blogot írok, és álmodozok; b kategóriás filmcímeket látok magam előtt - a turista lányok titokzatos halála, a gyilkos bolt, a buborék legyek támadása, stb, áá. most mégiscsak vásároltak, vissza legyek, inkább ne legyetek, jézusom, abbahagyom. cserébe magamra maradtam egy kirakatnyi léggyel; és mintha egyre többen lennének. sok minden érzés kavarog bennem, de az egész érzelmi tengeribetegség semmi ahhoz képest, amikor elképzelem, hogy ez a kedves kis bolt milyen rút természeti jelenségnek fog mindjárt otthont adni. egyre többen, egyre többen, én mint jó munkaerő, kitartok, aztán amikor már fekete felhő takarja el a napot (muhaha, a szemben lévő rendőrség takarja el a napot, de ebbe ne menjünk bele) mégiscsak megingok, elindulnék a kijárat felé, de akkor már késő, nem látok semmit, nyúlna kezem a kilincs felé, de célt tévesztve hullok alá... női táskák között találták enigmapandát (ne haragudjon, de ilyen névvel mire számított, most úgy őszintén?), mire a hatóságok megjöttek, ellepték a legyek.
tényleg abbahagyom.
maradjanak a madarak.
milyen lehet sarki csérnek lenni?
fecske kellene ide, mindjárt lehetne egy kis 'légyott'.
büntessem már magam, ha sose hagyom abba ezeket az olcsó szóelszállásokat, tehát végképp abbahagyom, ehe:
ha meg már madár, akkor a legfontosabb, bár ez mintha lett volna már, nem a repülés, hanem a fészekrakás, szép, erős ágak nyúlnak felém, fészket rakok, otthon vagyok. aztán szép erős ágak gabalyodnak belém, repülni akarok, de zuhanok, szétkarmolnak, hullik a tollam, a szép, dísztollaim, verekszem, csípek, karmolok, csípnek, karmolnak, jézusom, már megint hol vagyok.
egész életemben ezt fogom mondani?
ez a blog nagy biztonság, kis sziget, ha innen nézem, mert mindegyik bejegyzést lehet(ne) úgy kezdeni, hogy, na, itt ülök, és blogot írok. hol ülök, hát itt. mit csinálok, hát ezt. és ez így megy napról napra, évről évre. amolyan alagút.
nincs művészet szenvedély nélkül; kockázat nélkül nincs művészet; az embernek élesítenie kell az érzékeit, ápolnia kell a vénáját, a tébolyt, ügyelnie kell, hogy fölébe emelkedjen az életnek, meg kell ragadnia valahol az őrület határán a lényeget, írtam akkor, amikor egész más volt minden, épp ezért volt hasonló, nade hol a picsába van az őrületnek a határa, már elnézést, épp ez benne az őrület, meg az, hogy az egész világot körbe kell járjam, repüljem, érezzem, hazudjam, a helyes megoldás aláhuzandó, hogy megragadjam végre a lényeget, de a lényeg hazug szajha, hol van, hol nincs, aki nincs, a lényeg én vagyok, a lényeg te vagy, a lényeg ő, ezaz, a lényeg az, hogy valahol mindig minden ugyanaz, borzalmas, és ebben valahol logikusan bujkál az, hogy semmi sem lesz még egyszer ugyanaz. ez nagyszerű, borzalmas, elviselhetetlen, gyönyörű, akarom, gyűlölöm; elveszem, hagyom. ennél több értelme van olyanokról írni, mint hogy a pörköltszaftos kenyér legalább annyira finom, mint amennyire egészségtelen, de inkább jobban.
tehát nincs művészet szenvedély nélkül, így jön ide a pörköltszaftos kenyér; annyira brutális szó az hogy pörköltszaft, már kimondva is bűnöz az ember, tisztátalan, zsíros, kalóriabomba, maga a civilizálatlan nomád balkán, borzasztó finom. élesíteni kell az érzékeimet, jut eszembe, míg kenek egy másikat.
most például itt ülök, és blogot írok. a buborékban vagyok, két német turista lány német turistát játszik, vagyis németül beszélve megfogdosnak mindent, hogy aztán ne vegyenek meg semmit. az érzékeim viszont nem miattuk aggódnak, hanem a kirakat miatt; ugyanis valahogy itt a nyár, megint történt valami misztikum, valószínűleg a bolt fölött lévő üres padlásnál lehet a magyarázat, mindegy, de a kirakatot belülről ellepték a legyek. sok minden lehet ijesztő az életben, de azt nem kívánom senkinek, hogy egy kedves madárkás kirakatba ki akarjon rakni valami kedves madárkát, erre megmozduljanak a falak, és egy rakás légy zúgjon neki döngve az üvegnek. nem valami szívderítő látvány. a légy ritka hülye állat; csak meg kéne kerüljék a tágra nyitott ajtót, és máris övék lehetne az egész kecskeméti utca, de ezek dafke az üvegen át akarnak kijutni. sokan vannak, és undorítóak. most ők is a német turistákat nézik, én pedig itt ülök, blogot írok, és álmodozok; b kategóriás filmcímeket látok magam előtt - a turista lányok titokzatos halála, a gyilkos bolt, a buborék legyek támadása, stb, áá. most mégiscsak vásároltak, vissza legyek, inkább ne legyetek, jézusom, abbahagyom. cserébe magamra maradtam egy kirakatnyi léggyel; és mintha egyre többen lennének. sok minden érzés kavarog bennem, de az egész érzelmi tengeribetegség semmi ahhoz képest, amikor elképzelem, hogy ez a kedves kis bolt milyen rút természeti jelenségnek fog mindjárt otthont adni. egyre többen, egyre többen, én mint jó munkaerő, kitartok, aztán amikor már fekete felhő takarja el a napot (muhaha, a szemben lévő rendőrség takarja el a napot, de ebbe ne menjünk bele) mégiscsak megingok, elindulnék a kijárat felé, de akkor már késő, nem látok semmit, nyúlna kezem a kilincs felé, de célt tévesztve hullok alá... női táskák között találták enigmapandát (ne haragudjon, de ilyen névvel mire számított, most úgy őszintén?), mire a hatóságok megjöttek, ellepték a legyek.
tényleg abbahagyom.
maradjanak a madarak.
milyen lehet sarki csérnek lenni?
fecske kellene ide, mindjárt lehetne egy kis 'légyott'.
büntessem már magam, ha sose hagyom abba ezeket az olcsó szóelszállásokat, tehát végképp abbahagyom, ehe:
3 megjegyzés:
legyek szárnyán
légyottot akartak, de te azt kívántad LEGYenek máshol, hiába LEGYeskedtek körülötted, csak LEGYintettél egyet és hah!
LEGYilkolnak, LEGYengülsz.
legyünk már túl ezen.....
Megjegyzés küldése