igeidők

tudom mit akarok, írja, az nem te vagy, folytatja, némileg hiányos mondatszerkezettel. úgy tűnik elértem a céljaim a magyar nyelvel kapcsolatban, ha már egy ilyen levélben is a nyelvtan zavar a legjobban.

aztán azon gondolkozom, tudja e, hogy amit nem akar, az se én vagyok.

mit akar, ki akar, kit takar, kitakar, ki a kar, stb.

naplót írok, jó tanácsok magamnak: 'nem kaphatsz meg mindent'.

azon gondolkozom, miért írom ezt; tényleg magamnak, okul-e az ember magából, vagy mindig csak másból, azért olvasol te is ilyeneket. tíz év, öt év, egy év, egy hét múlva vissza olvasom, de nem olvasom vissza, sose olvasom vissza. ez se igaz. mostanában kurvasokat olvasom magam vissza, ismerkedek magammal, mint az idővel, a kopaszodással, a sebekkel, a múlttal.

ez mind én voltam egykor, a mondat végére hol pont, hol felkiáltójel, hol kérdőjel.

édes bús önámítás ez is persze, régen milyen ügyes fiú voltál te marci, például hét évesen tíz kapura rúgott labdából tíz ment mellé. régen. úr isten, te úristen, ha vagy, ha nem vagy, miért hagyod, hogy mindig régen legyen? valahol most is régen van basszameg.

régebben mintha tudtam volna írni. nézd ezt a csávót, nemrég találtam meg, asszondja: 'miért kapaszkodok annyira kétségbeesetten ahhoz, hogy a dolgok többet jelentsenek annál, mint amit jelentenek?' nocsak, nocsak. s jó tanácsa is van, tisztára mint coelhónak, ezt figyeld: 'nem kell (...) csak amit feltétlen muszáj. enni, inni, aludni, baszni, s valamiben, a szünetekben, mégiscsak hinni, azt muszáj' ki volt ez a fickó, kétezerkilenc május kilencedikén? és a százezer dolláros kérdés: ki vagyok most?

mindenesetre nem az, akit akar. előbbre, minden nappal előbbre, lovagolunk a semmibe. ezt is tudom már, holnap is tudni fogok valamit, semmit nem tudok már, és holnap még ezt se fogom tudni. megjelenik a hetes buszon a hajad, és én átkozódom, az isten verjen meg, azt kívánom, de minek. vagy áldjon, de azt is minek. a nevem is ez volt, Minek.

minek, kinek, lenek, felnek, benek, telek, elek. kedv elek, stb. téli berek; a nyarat, mondja ibsen, egy téli szobából lehet a legjobban leírni. arra a téli szobára gondolok most, ahol a most már régen van, és ahonnan le tudnám írni azt, ami most van; a hetes buszt, a biciklin a csomagtartót, és a fáradságot, azt a lassú, szegecseket recsegtető, könyörtelen fáradságot, ami csavarozza szét az eszemet, a lelkemet, az időmet, a szerelmemet.

mert fáradt vagyok, azért vagyok ilyen, azért nem tudok írni, azért, azért. azért, az ért, az ér-t, stb. játszom, szétszedem a játékaim. azért vagyok ilyen, ha kipihenném magam, ha összeszedném magam, ha megerőltetném magam, ha megemberelném magam, ha megtanulnám magam, ha meghallgatnám magam, ha megismerném magam, ha, ha, ha, stb.

nem kaphatsz meg mindent, és el kell fogadjad a dolgaid árát, különösebb lázadozás nélkül, mert csak drágulni fognak a dolgok tőle. ez van; saját magadnak te vagy az egyetlen kereslet, nem te uralod a piacot, és egy kötözni való barom vagy, ha emiatt megkeseredsz, te barom, megkeseredsz, mert valamiért azt hiszed hogy olcsóbban is megúszhatnád, és közben azt se veszed észre, hogy amiket ettől függetlenül is megúszol 'un. olcsóbban', azokkal se tudsz mit kezdeni.

tehát jótanácsok magamnak: ne keseredj meg még jobban (te barom), mert nem marad hajad. igen, ezen például nevetni kell. mint ahogyan azon is, hogy mekkora erőkkel küzdök is én, hogy ekkora drámát rendezek hozzá, mekkorákkal, például a szerelemmel, vággyal, idővel, micsoda szörnyek, még több szép legendát próbálj róla faragni nyugtatónak, altatónak, te barom.

a te barom az én vagyok, ezt csak neked mondom.

olyan ez egyébként mint egy okos horrorfilm. nem igazán ijesztő ami történik, ami vagyok, ami lettem, részleteiben. mint ahogy a filmszereplő lát egy csótányt mondjuk a wcben. rátapos, a kurvaanyád, kisrealizmus, szegény bogár. nocsak van a konyhában is. nocsak, nocsak, a fürdőben, a spájzban, az előszobában. aztán félrehúzza az ágyneműt, és pici apró bogarakból álló test mállik szét rajta, a falakon a festés megmozdul, mind bogár, a plafonon kis páncélos villámok cikáznak, és az ablakon nem lehet már kilátni, mert odakint sűrű massza özönlik befele. akármerre nézek, csótányok, kis lelki csótányok, mennyi helyet adtam nekik, etettem őket, kisrealista doku, hogy lesz belőle nagy költségvetésű ijesztgetés.

nyár van, és én cseh tamást hallgatok. tíz év múlva ne ez legyen a régen. az ember hozzászokik, mondja a simon marci, 'az ember hozzászokik, hogy szerelmeit előbb - utóbb megbasszák bizonyos igazán gyönyörű estéken.' hozzá. egyébként mindenhez hozzászokik, még ahhoz is, hogy én például ezekhez nem tudok hozzászokni.

aztán azon gondolkozom, tudja e, hogy amit én akarok, az se én vagyok.