nyárvégi mesék

-

a fiú kölcsönadta a bizonyosságait a lánynak.
a lány kölcsönadta a bizonytalanságait a fiúnak.
aztán a fiútól kölcsönkapott bizonyosságaival a lány elsimogatta a fiúban az ő kölcsönadott bizonytalanságait.

-

a gyűrűje olyan volt mint egy rózsaszín ribizli, az illata mint a bomló eperé, a szája íze mint a málnáé, a járása meg mint ahogy a szilvák gurulnak szét, nyárvégeken. deréktől lefelé kislány volt még, felfelé meg mint aki már régóta él; a hangja csobogott, mint a patakok, és nem sok értelme volt annak, amit mondott. vacsoráztunk volna, de amikor ettünk, leforrázta magát, egy falatnyi helyen szinte ráégett a ruhája; a pincér rémületében nem kérte a számlát. sétáltunk volna, de meztelen lábujjal kőbe rúgott, a karomba kapaszkodott, úgy vittem haza. szeretkeztünk volna, de amikor maga alá fordított, a lendülettől úgy beverte a fejét a falba, hogy agyrázkódása lehetett, és hányingere. a fejét az ölembe húztam, borogattam, simogattam. semmit nem akartam tudni róla, de mégis megkérdeztem: miért büntetnek ennyire? nem nézett rám, nyugodt és mély hangon válaszolt, mint a folyók. mert sosem bántottam még semmit, mondta. később vettem észre, hogy szőlőszemeket hagyott maga után a padlón, amikor elment.

-

büntetsz, mert büntethetsz.
(büntethetsz, mert nem büntettelek.)
tehát
nem szeretsz, mert szerettél.
(szerettél, mert nem szerettelek.)
mégis
hogyan mondjam el, hogy a szeretet nem büntetés?
(hogyan szeresselek, hogy az ne legyen büntetés?)
illetve
hogyan büntesselek, hogy az ne legyen szeretés?
(hogyan büntessél, hogy abban legyen szeretés?)

-

ült a csatorna mellett, a faragott padon, míg a macskaköveken egy néni jött, kezében hatalmas szatyor. a néni megállt a víz mellett, a szatyrot megfordította, és kiborította a tartalmát a vízbe; egy számítógépet, meg egy monitort. együtt nézték, ahogy bugyborékolva eltűntek a csatornában; majd megrázta a néni a szatyrot, így kiesett belőle egy egér meg egy billentyűzet is. a billentyűzet egy darabig úszott még a vízen, vitte lefelé a víz, közben a néni összetekerte a hatalmas szatyrot, és elindult visszafelé a macskaköveken, míg ő ült tovább a csatorna mellett, a faragott padon.

-

amikor végigbicikliztem a hídon, a madarak pár pillanatig pont mellettem szálltak, ugyanazzal a sebességgel ahogy én tekertem, ha kinyújtottam volna a kezem, megérinthettem volna a szárnyukat, lent az esti fényben úszó folyó: repültem, igen repültem, elengedett kézzel, lobogó hajjal, fél őrülten repültem! aztán amikor végigértem a hídon, beletapostam a fékbe, hogy tudjam, meddig tartott a boldogságom. tudod, én még soha nem voltam úgy boldog, hogy ne ártsak közben valaminek. sajnáltam hogy tudok úszni, különben ugorhattam volna. lementem a partra, néztem a vizet, és ahogy körém szállnak a madarak. akkor teljesen biztos voltam benne, hogy többet már nem ölhetsz meg mégse, mert a te folyódnál az én partom mindig sirályosabb.

a zárójeleken kívül maradni

gyertek szavak, játszatok velem! nem tudok aludni, fáradt és egyedül vagyok, játszatok velem. negyvennégy betűkatonának vagyok én a kapitánya! és ha átállítom franciára?
(आ संसारात्...)

a csend éles lapjain egyensúlyozok, és összegyűrsz, ha belémlapozol.
(érted vajon, amit olvasol?)

építsünk valamit, gyertek, kinézek az ablakon, gyerünk betűk, tegyünk oda óratornyot, még inkább tengerpartot, tengerpartot, semmiből jövő, mindenhova jutó tengerpartot, szerelem szagú tengerpartot, ahol a homok elsimogatja utánad a lábad nyomát, és a csókok olyanok mint a hullámok.

(túl sokat olvasok a tengerről)

és madarakat, mindenhonnan jövő, sehova se jutó madarakat, akik kitörlik azt amire rászállnak, üresség marad utánuk, a villanydrót, amire rászállnak, lyukacsos lesz, mint amit megrágtak az egerek, a szikla, amelyet ellepnek, utánuk olyan marad mint a félig megevett sajt, üres semmik tátonganak rajta, és ezek a madarak felrebbentek már, és felém repülnek, én pedig kinyújtom a kezem, és éneklek nekik, mint a hófehérke a rajzfilmjében.

(akárhol is vagyok, az vagyok, amit hiányolok)

soha életemben nem dolgoztam még ennyit. a fáradságom egészen felnőtt, szocializált, udvarias. reggel kávé, délben kávé, este kávé, közben pedig mindig valamit, valamiért. én nem ismerem ezt az embert, ezt a nagyot, ezt a mártont, ezt a szőrösödő bal kanyart, aki nincs is úgy összegubancolódva mint én, múltja sincs neki semmi, csak jelen ideje van, és tevékenységei, be nem tartott kresz szabályai, logikus érvei, és sakkpartijai, amiken általában bisoppal kezd, és ha ki tudja hozni centerbe a két futóját, azt hiszi, nyert ügye van. én nem tudom ki ez, de fáradt vagyok undorodni tőle, védekezni sincs erőm, hát hagy jöjjön, csinálja amit akar. csak aludni nem tudok tőle. éjszaka ő kikapcsol, olyankor jövök én, és ott állok, elhasznált testtel, és nem jutok át az alvás gyengéd öntudatlanságába. olyankor jövök én, és az összes felesleges gondolat, vágy, vibrálnak a csöndben, és én kapaszkodnék az álomba, de nem lehet. nem tudok aludni. ébren vergődök át néha, mint akit vízbe mártanak, egy pillanatra elmerülök mélyen, de mire elengedném magam, és elfeküdnék az alvás kegyelmében, már arra ébredek hogy ébren vagyok megint. van erre ilyen tudományos magyarázat, amikor átesel a fáradságon; túl fáradt vagyok kipihenni magam, a ciklusom, ezt a szót olyan furcsa kiejteni, a ciklusom felborult, nappal aludnék, éjszaka nem aludnék, nappal nem lehet, éjszaka lehet, azt akarom, amit nem lehet.

(fél életem éber fele az enyém, álmodni csak veled lehet?)

ha a vágyaim, mint az ágoston kisautója, irányítható lenne jobbra, balra, szobán belül marad, amíg bírja az elem; ha nem jól kormányzom, és neki valaminek, a széklábának, a te lábadnak, hát istenem.

(isten! kurva keserű vagyok! csinálj valamit!)

van egy kisfiú a bölcsiben, a neve hugó, a haja szőke, a fogai jönnek. és sír. illetve; felületes hallgatónak sír. ha eltöltesz vele egy kis időt, feltűnik hogy ordít. semmi mást nem csinál; két fajta idő van, amikor ordít, és amikor mindjárt ordítani fog, ezek szakasosan, véletlenszerűen váltják egymást. szárazon, bevezetés nélkül ordít, a nyelvét felnyomja a szájpadlásához, a száján hagy egy résnyi lyukat, és ordít, ordít, azon a frekvencián, amitől a falak leomlanak, a fák kidőlnek, a hegyek kínjukban könyörögnek mohamednek, és a felnőttek kétségbeesetten ölelgetni kezdik, és azt a nyilvánvaló baromságot próbálják belesimogatni a buksijába, hogy 'nincs semmi baj, nyugodj meg baba, semmi baj' stb. tegnap este ébrenléti lefekvésemkor még ott ordított a fülemben, és ha csönd van, hallom most is. elképesztően idegtépő ez a fajta gyereksírás, míg fogom, ringatom és hazudozok neki (nincs semmi baj hugó, hagyd abba létszi, figyelj, ha nem hagyod abba eladlak, na jó, most kimegyünk a konyhába és beraklak a hűtőbe, hugó le fogom celluxozni a szádat!, stb) a zsigereimbe hatol, és azon kapom magam, hogy míg az egyik felem minden türelem, és gyerekszeretet ellenére visszaadná az apukájának úgy ahogy van (a szülő gyerek viszony miatti pszichés viselkedésbe most nem megyek bele) addig a másik felem ámultan nézi, és irigyli. mert azon kapom gyakran én is magam, hogy legszívesebben én is üvöltenék, vizenyős szemmel üvöltenék, állnék, ülnék, feküdnék és üvöltenék, míg végre valaki fel nem kap már végre az ölébe, és el nem kezd hazudozni valami szép, gyöngéd, jószagú hazugságot. nekem mennek a fogaim, de az is fáj. elkísér ez az üvöltés, meg az a tehetetlenség, ahogy öleled, és szörnyülködsz, mint valami finom kis szerkezeten, ami elromlott, ott visszhangzik belül, nagy csönd van, nagy csönd, összevagdosnak a csend lapjai, és ordítok, ordítok, meg írok.

(van egy búgó, alig hallható különbség a csönd, és a csend között)

lehet e mahagóni szaga egy blognak?

az almayer fogadóba el lehet jutni gyalog a saint amand-kápolnától lefelé egy ösvényen, de kocsival is a quartelbe vezető úton, vagy dereglyével a folyón. bartleboom professzor véletlenül tévedt ide.
- ez a béke fogadó?
- nem.
- a saint amand fogadó?
- nem.
- a posta szálló?
- nem.
- a kardhal?
- nem.
- jó. van egy üres szoba?
- igen.
- kiveszem.
a nagy vendégkönyv egy kottaállványon, kinyitva. frissen vetett papírágy, mely újabb és újabb nevekről álmodott. a professzor tolla kéjesen bújt a takarók közé.

ismael adelante ismael barleboom professzor.

az összes kacskaringóval és miegyébbel. ahogy kell.
- az első ismael az apám, a második a nagyapám.
- és ez?
- az adalante?
- nem, az ott... ez.
- a professzor?
- aha.
- professzor, nem? azt jelenti, hogy professzor.
- de hülye név.
- nem név... én professzor vagyok, tanítok, érti? megyek az utcán, és az emberek azt mondják, jó napot bartleboom professzor úr, jó estét, bartleboom professzor úr, de ez nem név, ez a foglalkozásom, tanítok...
- nem név.
- nem.
- jó. engem dirának hívnak.
- dira.
- igen. megyek az utcán, és az emberek azt mondják, milyen szép vagy ma, dira, milyen szép a ruhád, dira, nem látad véletlenül bartleboom professzort, nem, a szobájában van, az első emeleten, az utolsó szoba a folyosón, ezek a törölközők, tessék, látni a tengert, remélem nem idegesíti.
barleboom professzor - ettől kezdve egyszerűen bartleboom - elvette a törölközőket.
- dira kisasszony...
- igen?
- megengedhetek magamnak egy kérdést?
- mi lenne az?
- hány éves?
- tíz.
- á.
bartleboom - néhány pillanat óta exprofesszor - fogta a bőröndöket és indult a lépcsőhöz.
- bartleboom úr...
- igen?
- a hölgyeket nem illik a korukról kérdezni.
- igaz, bocsánat.
- első emelet. a folyosó végén.

a szobában, a folyosó végén (első emelet), ágy, szekrény, két szék, kályha, kis íróasztal, szőnyeg (kék), két egyforma kép, tükrös mosdó, egy ládapad meg egy fiúcska: a nyitott ablak párkányán üldögél, a szobának háttal, kifelé lógázó lábbal.
bartleboom köhintett, hogy jelezze, itt van.
semmi.
beljebb ment, letette a bőröndöket, közelről megszemlélte a képeket (egyformák, hihetetlen), leült az ágyra, megkönnyebbülten lerúgta a cipőjét, fölállt, a tükörbe pillantott, megállapította hogy ő még mindig ő (sohasem lehet tudni), benézett a szekrénybe, fölakasztotta a kabátját, aztán az ablakhoz lépett.
- a berendezéshez tartozol, vagy véletlenül üldögélsz éppen itt?
a fiúcska meg se moccant. de válaszolt.
- a berendezéshez.
- á.
(...)
- nem zavar? egy kis levegőre vágyom.
a kisfiú arrébb húzódott a párkányon. hűvös, északi szél. lent, ameddig a szem ellát, a tenger.
- miért üldögélsz itt?
- nézelődöm.
- nincs sok látnivaló.
- viccel?
- hát rendben, itt a tenger, de mindig ugyanolyan, a tenger a végtelenségig, ha minden jól megy, jön egy hajó, nem nagy szám.
a fiúcska a tenger felé fordult, aztán vissza bartleboomhoz, majd ismét a tenger felé, aztán vissza bartleboomhoz.
- meddig marad itt? - érdeklődött a gyerek.
- nem tudom. néhány napig.
- a kisfiú leugrott a párkányról, az ajtóhoz ment, a küszöbön megállt, egy pillanatig bartleboomot tanulmányozta.
- rokonszenves. mire elmegy, remélhetőleg nem lesz ennyire hülye.
bartleboom egyre kíváncsibb lett, vajon ki neveli ezeket a gyerekeket. nem akárki, annyi bizonyos.

este. az almayer fogadó. szoba az első emeleten, a folyosó végén. íróasztal, petróleumlámpa, csönd. szürke köntös, benne bartleboom. szürke papucs, benne a lába. az íróasztalon fehér papír, toll, tintatartó. ír, bartleboom. ír.

imádottam,
itt vagyok a tengernél. az utazás fáradalmaitól és kellemetlenségeitől megkímélem: itt vagyok, csak ez számít. a fogadó kellemes: egyszerű, de kellemes. kis domb tetején áll, éppen a parton. este dagálykor majdnem az ablakom alá jön a víz. mintha egy hajón lennék. tetszene magának.
én még soha nem ültem hajón.
holnap hozzálátok a vizsgálódásaimhoz. a hely eszményinek látszik.tisztában vagyok a vállalkozás nehézségével, de ön tudja - a világon egyedül ön -, mennyire el vagyok szánva, hogy befejezzem azt a kutatást, melynek gondolata tizenkét éve egy szerencsés napon fogant, s azóta munkálkodom rajta. bátorít a gondolat, hogy önt egészségben, lelkét békében tudhatom.
valóban nem gondoltam még rá soha: de csakugyan nem ültem még hajón.
e világtól elhagyatott helyre elkísér a bizonyosság, hogy ott a távolban őrzi emlékét annak, aki önt szereti és mindig marad az ön
ismael a. ismael. bartleboomja

lerakja a tollat, összehajtja a papírt, borítékba teszi. föláll, csomagjából kiemel egy mahagónidobozt, fölhajtja a tetejét, beleejti a borítékot, nyitva, címzés nélkül. a dobozban már több száz ilyen levél rejtőzik. nyitva, címzés nélkül.
harmincnyolc éves, bartleboom. úgy véli, valahol a világban egyszer majd találkozik egy asszonnyal, aki örökre az ő asszonya lesz. olykor-olykor a sors szemére hányja, hogy kíméletlenül megvárakoztatja, de idővel megtanulta, hogy belenyugodjék a dologba. évek óta jóformán mindennap kézbe fogja a tollat, és ír neki. nincs neve és címe, amit a borítékokra véshetne: de van élete, melyről mesélhet. és kinek, ha nem neki? elgondolja, milyen szép lesz, ha végre találkoznak, és ölébe teszi a mahagóniadobozt a levelekkel
- vártalak. - mondja majd.
a nő kinyitja a dobozt, és lassankint, amikor akarja, sorra elolvassa a leveleket, és a kilométeres kék tintacsíkon visszafelé haladva övé lesz a sok év - nap, pillanat -, mellyel ez a férfi megajándékozta, mielőtt még találkoztak volna. vagy tán, egyszerűbben, kiborítja a dobozt, és meghökkenve a fura levélhulláson, elmosolyodik, és azt mondja neki
- te bolond vagy.
és örökre beleszeret.

(alessandro baricco - tengeróceán első könyv, 3 fejezet)

három nap, három élet

1

derékig érő életeket terelgetek, és körbeébredem budapestet.

2
három másodperces álmokban élsz; leomlik egy ház, rám omlik a hajad.
3

balról jobbra élek, mint a szavak, de ez, ez úgyis kimondatlan marad.

só decredo no incrível

só decredo no incrível
(én csak a hihetetlenben nem hiszek)

göröngyökön alszom, kemény rögök gurulnak a derekam alatt: betűk. a neved betűi, bazdmeg. fél úton a fájdalom és az ébrenlét között, az ederlezi szól; álmomban még tudtam gitározni. és a gondolatok, a kibaszott gondolatok, a testhelyzet függő gondolatok, amik zakatolnak bennem, mint a gyorsvonatok. a magzatpóz gondolatai; a meleg, gömbölyű gondolatok. vagy a hasonfekvés fuldokló, levegőtlen, fojtogató gondolatai. meg a hanyattfekvés plafonnéző, semmibe vesző gondolatai, amik ott lebegnek a plafonon, mint az elengedett lufik. képzeld el az összes színt, amik a markodban lebegnek, kinyílik a kezed, és elrepülnek a színek, hogy aztán ott lebegjenek a plafonon. hanyatt fekszel, és nézed őket, kezedben pisztoly, a pisztolyban szögek. a tűhegyen táncoló lufik.
mondj egy hasonlatot az elmúlásra - mondta ancsel éva - és megmondom ki voltál.
megmondta.

ha van isten, hisz e a hihetetlenben?

át a körúton, izzadsz, kezed egy a kormánnyal, a füledben az ederlezi szól, a gondolataid, a sávváltás gondolatai, persze megint ő, hogy ne legyen te, ő a kijárat a te-ből, te meg sávot váltasz, a sávváltás gondolatai is ő, hát ez kellett neked, bazdmeg, ez megint, csonka szerelem, könnyebb ha nem beszéltek bazdmeg, ezért beszélsz mindig a pirosnál, a zöldnél, sávváltáskor, a gondolataid menekülnek belőled mint patkányok a süllyedő hajóról, sávot váltasz, a gondolataid meg rohannak hozzá, az ederlezi üvölt, a czigány húzza, elengednéd a kormányt, mit neked, el is engeded, a kézmozdulataid a gondolataidnak engedelmeskednek, nem neked, a gondolataid meg a szívednek, a szíved meg csak a kijáratot keresi, bassza már meg, hogy a szíved mindig csak a kijáratot keresi, ezek a sávváltás gondolatai, hátad mögött az autós nem erre gondol, ő arra megy, ahonnan te jössz, kezed éppen ökölben, pillanatra érzed csak a találkozást, akkor még nem fáj, csak megfordul minden, mint egy az egyik oldalról a másikra dőlő hajón, a patkányokat viszi a víz, mert nem gondolsz semmire, kezed az arcod előtt, aztán még az valahogy eszedbe jut, hogy a kerék alá ne, istenem, csak kerék alá ne, de akkora már mindenhol kerekek vannak.

ilyenkor miért hiszel istenben, te szerencsétlen?

gyászolok egyébként. mit ad isten, gyászolok, szörnyű, hogy huszonnyolc évesen mást se csinálok, csak gyászolok valamit, ha mást nem a gyászomat; miért van nekem több közöm ezekhez? miért nem nyitott tetejű sportkocsi az én életem? és miért fogy, miért folyik utánam a benzinem? figyelj, költői kép: már egy ideje megyek, nem nézek hátra, aztán megfordulok, belőlem a csík, kígyózik ahonnan jövök, a horizontig; és akkor most valaki meggyújtja és lángban áll minden. ez bazdmeg nagyjelenet, zene kéne mögé. tessék.
azt azért még mutassuk meg, annyi belefér a költségvetésbe, nagytotálba lássa a kamera, hogy ki gyújtotta meg; valami ismeretlen alak, csak a körvonala látszik, ott az isten háta mögött, leghátul a horizonton. lebegjen szoknyája a szélben, haja kibontva, kezében gyertya, reccsenjen a giccs! vagy fordítsuk meg, legyek én, borostás arcélemen az élet, számban czigaretta, két ujjam között tartom mint vincent a ponyvaregényben, aztán a lassítás, ahogy a csikket elpöccintem. az életképtelenség csúcsa, ha még dohányozni se dohányoztál soha.
tehát gyászolok. nem most halt meg, amit gyászolok, pusztult az már régen, de még a pusztuláshoz sem értek rendesen, csak most veszem észre. a hősömet gyászolom, a hőseimet, akik én sosem voltam, de akik mind én lehettem volna. a romantikus hősömet, aki nem kötődik sehova; nem tartozik semmilyen közösséghez, csak vándorol egyik helyről a másikra. jót cselekszik, természetesen, vagyis azt teszi amit jónak ítél, de aztán mindig továbbmegy. mint a kamaszok élete; tele van szenvedéllyel, erővel, mágiával és lehetőséggel, ám hiányzik belőlük a felelősségtudat, ritkán éreznek vágyat a maradásra, és képtelenek vállalni az elkövetett hibák következményeit. amikor aztán a magány elviselhetetlenné válik, a serdülők gyökeret eresztenek, vagy megpróbálnak legyökerezni; ez történhet gyermekkoruk közelségében, de attól távol is, és előfordulhat, hogy a felnőttkor küszöbén visszaszerzik gyermekkori önmagukat és kapcsolataikat. valójában sokan elbuknak felnőttkorukban, és folyamatosan visszanyúlkálnak a serdülőkor szabadságáért és szenvedélyéért. ismerek párat, akik véghezviszik. és régen ismertem magamban a hőseimet; a kamasz, szenvedélyes, töketlenül tökös, hatos tárból hetet lövő hőseimet, akiket a végén a naplemente és a derengő végfőcím boldogsága várt. ismertem őket, és megöltem mindet. kivégeztem egytől egyig, kiheréltem, megcsonkítottam őket, a fejüket vettem, kiszívtam a vérüket, vagy hagytam hogy elvérezzenek, megfojtottam őket, megaláztam és felgyújtottam mindet, sóval szántottam be a helyüket. dögöljenek meg. de gyászolok, mert itt állok a felszántott üres semmiben, bűz van és füst, és lófasz, és nem lettem felnőtt, nem lettem gyerek, nem lettem semmi sem, csak egy gyászoló szerencsétlen. szegény hőseim, jobb mesélőt érdemeltetek.
basszátok meg.

én abban se hiszek, aki hisz bennem, így vagyok olyan, mint egy isten.
mentiroso! filho de puta! fode-bonde!
különben is, minden hihetetlen.

lőj csak, én még álmodom

eredet

már az elején megmondják a lényeget, miszerint a legveszélyesebb vírus a gondolat. mert elburjánzik mint a rák. és itt álljunk is meg egy kicsit. játszunk eredetet; mert ezt a filmet is miattad néztem meg. ki tette belém a gondolatot, amitől összerándulok, ha rá gondolok? te, azzal ahogy, vagy én, azzal ahogy? nélküled nem lenne meg, persze, de azzal hogy megtudtam hogy vagy, azzal már belém került, vagy én engedtem el valahol, hogy had menjen, szaladjon kifelé, belőlem, egyetlen? a vili tett belém mert megmutatott? és a gondolat, ami burjánzik, mint a rák, azért indult el, és őrjít meg nap nap után, hogy a nyár olyan, mint valami munkásszürke november, mert te lehetségesnek simogattad egy pillanatra bennem? nem igazából azok a gondolatok a légőrjítőbbek, amikről azt hiszed hogy megtörténhetnének? nem szenvedek attól, hogy nem lehetek űrhajós, és nem fáj hogy csak egy percet bírok ki a víz alatt. ha úgy érezném hogy lehetséges lenne, talán elindulna valami, szenvedély?, vágy?, akarat?, sors?, és akkor elindulnék felé, de ezt ki teszi belém? isten? te? egy extraktor?

sajnos az eredet című film kapcsán lehet ilyeneket kérdezni, a film azonban akkor a legkínosabb, amikor megpróbál válaszolni rá. christopher nolan kimondottan ügyes fickó, tudja a dörgést, már az előző batmannál is épp ez volt a lényeg, hogy felületesen gondolkoztasd el, hasd meg a közönséged, de közben legyél baromi látványos, hogy arra azért emlékezzenek. látvány szempontjából pedig mi hálásabb annál, mint hogy a való világunkat rakjuk valótlanná; és erre logikailag mi más alkalmas, mint az álom. ügyes. mint a mátrix; a párhuzam a mátrixal jogos, azonban míg a mátrix összelopkodott állfilozófiai összeesküvés elmélete még a filmen kívül is jobban megállt a lábán, míg itt az álom rétegek és köztük rohangáló lopni menő, illetve jövő csapat, a tudatalatti védelmi rendszere, meg az álmokon belüli álmok idősíkja, ébredések, stb óhatatlanul szétesik, követhetetlenné hullik. azonban éppen ez az eredet, és ezzel együtt a rendező - forgatókönyv író legnagyobb erénye, hogy a kedves nézőt ez egy csöppet sem zavarja: a film a jobb pillanataiban nem több, de nem is kevesebb, mint egy baromi látványos, pörgős, az átlagnál jóval szebben és okosabban kivitelezett akciófilm. a kevésbé jobb pillanatokban pedig szeretne több lenni ennél, olyankor aztán olyan szavakat hallunk mint incepció, projekció, strukturáció, kókuszdió, bár lehet hogy valamelyiket csak én álmodtam ide. a rosszabb pillanatokban az ember kínosan feszeng a már eléggé ellövöldözött közhelyektől, a logikai bukfencektől, kihagyott ziccerektől; ez az álom téma ennél sokkal pontosabb, vagyis érezhetőbb történetet is megérdemelt volna, ehhez viszont már egy kaufmant, egy phillip k.dicket, vagy laurel k.hamiltont kellett volna hívni. nem világos hogy hogy beszél valaki a saját tudatalattijában a saját emlékeivel, vágyaival, és hogy miről győzi meg őket, nem világos hogy egy álmon belüli álmon hogy lehet újra éleszteni, azt sem feltétlen értem, hogy ha egy idegen rohangál a fejemben, azt a tudatalattim miért egyből csípőből tüzelő rossz-arcúakkal támadja meg, amikor, még ha erre ki is képezték, ezerszer célravezetőbb, és kreatívabb megoldása is lenne erre, és hogy hogy a búsba építhet valaki az én álmomba valamit, amit ő irányít, de én ezt nem veszem észre, stb stb. azt viszont nem győzöm hangsúlyozni, hogy érdekes módon ez baromira nem zavaró, sőt; a szép lassan felgyorsuló film végére a néző már a karfát fogja, és nem ér rá foglalkozni efféle csacskaságokkal.

és karfa fogás közben a szemünket tökéletesen kiszolgálja a kedves nolan, a láthatóan baromira megférfiasodott leonardo, a mindig gyönyörű cillian, vagy az én személyes kedvencem, a kurvajól rosszarcú tom hardy. van itt minden, mint a moziban, feltekeredett város, összeomló város, út közepén átszáguldó vonat, james bondos motoros szános kergetőzés, autós üldözés, távol-keleti, bazáros, szűk utcás rohangálás, súlytalanságos, falon futós, plafonon mászkálós egymás pofozás, egy rossz szavunk nem lehet, ráadásul ez az egész nem bántóan bután van az arcunkba erőltetve, hanem okosan, szépen. így még azt is megbocsájtjuk, hogy tulajdonképpen majdnem mindent láttunk már, az összes klisé, közhely felsorakozik, dicaprio öltönye nem koszolódik, a jófiúk fegyvere célba, a rossz fiúké mellé talál, ahogy azt illik, és a főszereplő is múltbéli problémákkal küszköd, jelezve, hogy nem agyatlan akcióhős ő, sőt. az se baj, hogy ezen felül gyakorlatilag nem nagyon kapunk semmit; a gondolatot amit elültetne bennünk a film, nem az extraktor helyezi el bennünk, hanem hallottuk már régen, láttuk már sok helyen. látványvilágilag tarsem sejt-je perverzebb, sokkolóbb volt, az emlékekben való rohangálás nekem a makulátlan elme örök ragyogásában jobban tetszett, a valóságot megkérdőjelező másik valóság elmélete meg a mátrixban ütött nagyobbat, ennek ellenére az eredet mind a háromból hoz szerethető dolgokat, és tökéletes akciófilmként mixeli össze, amivel meg a gyerekkorom nagy klasszikus lövöldözős filmjeit idézi meg, ilyen csapatépítős izé miatt nekem a híd túl messze van is beugrott. mindezt megfejeli olyan beszólásokkal, meg baromi frappáns humorral, - régen röhögtem akkorát, mint amikor beszól a nagyon gazdag, hogy inkább megvette a céget, az egyszerűbbnek tűnt -, kikacsintásokkal, hogy a végén a néző megnyalja mind a tíz ujját, avagy megtörli a szemét. azt túlzásnak tartom, hogy ez az elmúlt évek legjobb filmje, meg hasonlók, az viszont tény, hogy ha mindig ilyen filmek sülnének ki a gigászi költségvetésű megasztáros megaprodukciókból, akkor valószínűleg gyanakodhatnánk arra, hogy már egy ideje álomvilágban élünk.

eső után óvoda

hoztam pár morzsát is, pedig nem akartam, csak rajtam maradtak, mint ovisokon az ebéd. bennem ragadtak, mint, én tudom ide a hasonlatot, de erről most nem beszélünk. hogy a búsba lehet kibírni, hogy vannak ilyen mondatok mint 'egy bizonyos széles ágy, melynek minden négyzetcentiméterét bejárta a szerelem', te úr isten, gondolj bele úgy mélyen ebbe a mondatba. nagyon régen regények, régen novellák, de mostanában meg inkább mondatok taglóznak le, vagy máshogy fogalmazva, ragadnak belém, mint. a másik, asszondja:

"fiatal nő bukkant elő, leült tőlem kissé távolabb, könnyű ruhában melyen át kirajzolódott teste, karcsú és kemény mint az őzé. hallgatag férfi telepedett mellé, egy ölnyi távolságra tőle és szótlanul nézett a szemébe. olyan nyelven beszéltek, melyet én nem értettem. a nő dzsiminek szólította a férfit. de beszédük súlytalan volt - tekintetük zavart és mozdulatlan, mint a vakoké. mindig rájuk gondolok azóta, mert egész életem alakjai közül ők az egyedüli teremtmények akiknek tekintetéből nem csapott ki a ragadozás vágya vagy az üldöztetés félelme. ez a kétféle tekintet sorolja az élőlényeket vagy a farkasok falkájába vagy a bárányok nyájába... tudták-e vajon, hogy a világ hálójából kiszabadultak?" (szeferiszt)

bassza meg, ezt most nagyon érzem; amerre nézek őzeket és farkasokat látok, sőt, ha nem nézek sehova, hanem magamba, ott is őzeket és farkasokat látok, és egy őzre vágyok, hogy kiszabaduljak ebből a kurva hálóból, így leszek farkas, és ha elindulok felé, sebesülök, sután, mint egy őz, ő meg fut tovább a falkájával mint egy farkas. de valójában nem erről akartam írni; hanem, kapaszkodj, a boldogságról!

merthogy, könnyen érheti a vágy, akarom mondani vád, ezt a kis buzit (kb!), hogy szomorkás, borús, zeneileg szólva melankolikus, vagyis nevezzük néven a divatot: depressziós! ebben mindenképpen (és idestova majd minden képen) van valami. nekem nem is az a furcsa, hogy az újonnan meglátó emberkék ilyesmiket emlegetnek velem kapcsolatban, hanem hogy a régiek mennyire nem ismernek ebben meg; most látom csak, hogy milyen vidám kis bohóc voltam én ezek szerint, most jön a rím, ifjúságom delén, óje. a humorom megszomorodott, de azt hiszem ezt meg is érdemeljük mindketten; én is, meg a humorom is. addig vágyj, amíg a takaród ér, és látod ez se poén, hanem negyvenfokos lázon érlelt kamubölcsesség, hanem, most egy öntáncolást, és tényleg a boldogságról:

légy marcika, ugye, avagy marcika egy légy, legalábbis hálón függ újabban állandóan; arra fekszik, és arra kel. az első dolga az, amiről most nem beszélünk, a második első dolga viszont nem mint a régi offline kőkorszakiaknak, hogy kitekint az ablakon, lófütyit, omszponthu, köpönyegponthu. azt mondják ezek a praktikus honlapok, hogy esett, és esni is fog, de legalább épp most nem esik. egyébként van webkamera is. marcika biciklizni akar, főleg mert nincsen bkv bérlete; és úgy tűnik, lógni depressziósan nem lehet. marcika azt hiszi előre lát, hiába néz folyton hátra, így nagy okosan váltó ruhát pakol be magának, de nem is arra gondol hogy elázik, hanem, mivel sárvédő az nincs, - ahogy egy igazi urbanista, most tanulom a kifejezést, figyelj: hipster (!) sznob baromtól elvárható - arra, hogy tuti tiszta sár lesz a ruhája. marcika elindul, csöpög, de esze az nincs szegénynek, arra gondol, mindjárt eláll. messzebbről indul mostanában, mint a régi útja, de az útvonalhoz ragaszkodik, így esik, hogy a deák térnél már esik, de úgy irtózatosan, istenből, igazából. arra eszmél marcika hogy a fülhallgatójából nem csak ane brun szól (my lover will go - mikor? melyik? mikor, melyik), hanem az eső is csurog, meg kell állni, el kell rakni. amíg kinyitja a táskáját, elázik a táska, ennél a pontnál már mindegy, annyira nedves már mindene, amennyire ruhában, (vagy ruha nélkül) egy férfiembernek csak lehet. félúton vagyunk, visszafordulni baromság, fordult marcika az életében vissza eleget, beállni valami fedezékbe meg már csak azért sem, hiszen éppen megint ötperces késést rejteget. tehát zöldre vált a lámpa, és neki, basszameg, de úgy istenigazából; és hinnéd e, erről írok, emiatt írok, erről akartam írni most. nem mondom hogy életem legboldogabb öt perce volt, mert azt már biztosan tudom, hogy a legek legtöbbször békésebb bés ragozássá szelídülnek, mindenesetre olyanokat kurjongtam mint az állat. én még azt hiszem így nem áztam el, biciklin legalábbis semmiképpen nem. elengedett kézzel rockvilláztam az andrássy kellős közepén, és úgy vágtam át egy rendőrautó előtt a piroson, mint akinek az ilyen legalább annyira természetes, mint az, hogy egy száll pólóban, tökig elázva, sárvédő nélkül üvölti a járókelőkre hogy máj lávör vill góóó áááá. kurvajó volt na. milyen baromi kevés kell a boldogsághoz, illetve milyen sok, illetve mi az isten az az un. boldogság, és miért akarom ennyire hogy közöm legyen hozzá, meg az effajta kávé utáni csöpögő kérdések,.az viszont nagy tanulság, hogy mennyire semmi köze nincs a logikához azoknak a dolgoknak, amikben megtalálom a boldogságot, és épp ezért szinte mindig véletlenül találom meg a boldogságot, ebből meg arra kéne rájönnöm, hogy mi a medvefütyinek akarok én ennyit tudni, és minek gondolkozok ennyit, amikor ebből a képletből világosan kiderül, hogy ez csak medvefütyi, nem ez vezet az esőben való biciklizéshez.

az igazi poén azonban most jön, a ne csináld ezt egy óvodában sorozat újabb tanulságos epizódja, ugyanis marcika becaplat az oviba, utána a vízözön, a gyerekek ezt persze imádják, rögtön mondom is a levinek hogy azért vagyok ilyen vizes, mert kimentem úszni a játszótéri pocsolyába, ezek meg elhiszik, marcibácsi a hős, tud úszni a játszótéren, ahhoz nagyon jól kell úszni, mondom nekik, hogy úszni tudj egy pocsolyában, tarkóig pocsolyában, írtam úgyis egykor, minden utolér, amiről írsz. de nem ez a lényeg; hanem marcibácsi átöltözik, hajszárítózik, és még így is úgy néz ki, mint abban a régi orosz filmben a vízszörnyek, akikről lógott a hínár, és megették a csinos orosz lányokat. viszont marcibácsinak van száraz váltópólója, és van száraz váltónadrágja, csak egy dolga nincs, száraz alsóneműje, azaz bokszere, bár a bokszerekről mindig a gyerekkorom harmadik emeletén ugató bokszerkutyák jutnak eszembe, akiktől úgy féltem, hogy hatéves koromig nem mertem felenni még az elsőre se. bokszer nélkül meg mégse, elvégre mégiscsak óvodában vagyunk, így aztán fel a száraz nadrágot, szarjunk bele. igen ám, csakhogy a száraz rövidnadrágon szép lassan átsejlik, hogy mi van alatta, ráadásul elég feltűnő, és nem kevésbé félreérthető módon, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, marcibácsinak hivatalos találkozója is van, anyukákkal, meg cseperedős pedagógusokkal, meg új pöttömökkel, akik közül az egyik tűzről pattant fodros agyú természetesen miért ne jegyezné meg, hogy 'a bácsi bepisilt?', de nem is ez az igazán ciki, hanem nagy vígan magyaráznám neki hogy mi történt, meg hogy van ez, erre teljes őszinteséggel odafordul a mamához, és azt kérdezi tőle; 'anyu, nézd meg, a bácsinak nagyobb mint apának?' erre bezzeg senki nem válaszolt.

karnisok

ha nem húznék függönyöket a mondataimra, beláthatnál rajtuk, mint esténként az úgy felejtett ablakokon, amiken kilátszik a benti élet alakja. sejteni se lehetne semmit, mint behúzott függönynél a karcsú nő körvonalát, amint áttetszik az anyagon; így az is tetszik, ami lámpafénynél, szobabelsőben már nem, hisz hányszor vetkőztél már. elképzelem, még mindig elképzelem, ahogy sietős, vagy épp lassú mozdulatokkal veszed le a ruháidat, fáradtan, el elmerengve, úgy képzelem; a póló, pulóver nehezen jönne le, megfeszülnél közben, ilyenek ezek a mai ruhadarabok. odadobva a székre, vagy gondosan összehajtogatva, míg az illatod elindulna, és végigcirógatná a szobát; én így képzelem. néha úgy képzelem. függönyöket írok, függönyökre vágyok, függönyöket látok. egy kis szellő, és felborul a világ.
ha nem fogalmaznék függöny mögül, nem csak az alakomat, a húsomat is látnád, amit lelkemnek hiszel, annak a vöröses, sebhelyes, véraláfutásos valóját; mennyit kellene tekeregnem, hogy így is szépnek lásd. az elrajzolt terveimet fényben, szép csillogó szavaim meg sötétben ha látnád; függönyeimet ha vihar tépné, szakadna minden sejtelem.
mert összevissza vágyok, mint egy ottfelejtett papírdarab. maradna is, de nem marad, viszi a szél, forog, amíg valahova beakad, menne is, de ott ragad, összevissza vágyok, keresztül kasul, ahogy visz a szél, mint a szád a képen, aki nézi, annak beszél.
esőszagom van, csatakos vagyok. amíg nézel, ragyogok, mint a csillagok, de ha elfordulsz, már csak egy magába roskadó bolygó vagyok, fekete lyukak jönnek utánam amikor fellobbanok. alliterálgatok, űrhajóként repülök némán a büdös nagy csöndben, alliterációról alliterációra, vagy ijedt bogárként függönyről függönyre, nem fogyok ki a hasonlatokból, amíg takargatom magam.
mert baszott nagy űr van bennem, és rohangálsz ebben, mint valami űrhajós; hol felmelegítesz, hol megfagyok tőled, hol eltűnsz, hol betöltöd a képernyőt, és csönd, csönd, csak elmosódott mozgás, mint a némafilmeken.
nehéz, nagyon nehéz a szerelem, de nélküle lassú csönd dobog a szívemen.
rím nélkül, rím nélkül, mert rím nélkül élek, pont ez a bajom, a dolgaim nem rímelnek az érzéseimre, az érzéseim nem rímelnek a történésekre, a történések nem rímelnek a vágyaimra, a vágyaim nem rímelnek a dolgaimra.
mert zuhanok csak, néha megkapaszkodok benned, olyankor egy kicsit lebegek, ha akarod, néha repülök, de úgyis szétfoszlasz, mint egy buborék, és aztán én megint csak zuhanok, végeláthatatlanul zuhanok, mint a jelen idő.
hisz hányszor vetkőztél már.
nincs dolgom a szerelemmel, csak össze vagyok vele gabalyodva, mint valami levehetetlen nagymama kötötte pulóverrel; meleg, szorít is, izzadok benne, kényelmetlen, venném is le, de bele akadok minduntalan, ha meg kikerül belőle valamelyik végtagom, rögtön megszúr a fázás, tenném bele vissza. nincs dolgom a szerelemmel, nem értem, és ő se engem, mint valami messzi utazás közepén két egymásra utalt ember, akik nem beszélnek közös nyelvet, a jeleket meg félreértik. én előre mutatok, ő azt hiszi elküldöm, ő magára mutat, én azt hiszem nekem kell megetetnem. nincs dolgom a szerelemmel, csak ülök fölötte, mint régen a matekkönyv fölött, amikor tudtam hogy holnap felelni kell belőle, de nem értettem semmit, és nem értettem hogy miért nem értek semmit, és nem is akartam megérteni semmit, csak azt akartam hogy belém költözzön, csak úgy magától, mint a novellák végén az érzés, amikor nem tudod hogy mitől és mit értettél meg, csak egyszerűen bejön, és ott van, jóllaksz tőle mint a nagymamád réteseivel; a matekkönyvtől viszont éhes maradtam és fáradt, és most a szerelemtől is éhes maradok és fáradt.
egy kis szellő, és felborul a világ.
idegen szoba, végre idegen szoba, végére idegen szoba, az elejére idegen szoba, úristen idegen szoba, már megint idegen szoba, idegen szoba soha!
nem gondozom sokat a szavaimat mostanában, mostoha anyuk vagyok, a haszonért tartom őket, fizessen valaki értük, aztán had menjenek.
ha nagyon sokat gondolsz valakire, vajon tényleg megérzi? és a dolgok is érzik, ha gondolok rájuk? kiskoromban azt hittem, ha sokáig hívom a csillagokat, közelebb jönnek. akkor még nem tudtam hogy minden csillag csak egy magába roskadó bolygó.
néha azt várom, hogy kopogtat, bejön, és helyet cserél velem aki én vagyok, mint a szervizből visszakapott eredetik a kölcsön készülékekkel.
jó lenne, hogyha a mondataimat szeretné valaki úgy, ahogy én azt hiszem hogy engem kellene; becézgesse, dédelgesse, megértse, elengedje, visszavárja, kimondja, elhallgassa, s ha úgy alakul, kiradírozza. aki behúzza rajtuk a függönyöket, ha felkavarodnak, mint a szél.