körhintásdi

mondjuk hogy körhinták vagyunk és elszédül
alattunk az udvar udvar alatt a föld
föld alatt az égbolt égbolt alatt isten
isten alatt semmi semmi alatt udvar
udvar alatt egy föld mely ugyebár forog
köröttünk az udvar udvar körött bérház
bérház körött város város körött világ
világ körött isten isten körött semmi
semmi körött udvar semmi tengelyében
fejünk fölött felhő felhő fölött zsinór
zsinór fölött sárkány sárkány fölött isten
isten fölött semmi semmi fölött udvar
udvar fölött gyermek gyermek fölött felnőtt
arcok mögött ráncok ráncok mögött gyermek
gyermek mögött isten isten mögött semmi
semmi mögött ember ember mögött udvar
udvar mögött udvar egy idegen udvar
udvar alatt isten isten fölött ember
isten fölött isten ember alatt ember
körött ember mögött semmi alatt semmi
mögött alatt fölött semmi körött ember
mondjuk hogy körhinták vagyunk és csak forgunk
halál tengelyében mint madárijesztők
üres játszótéren zsugorodó udvar
körbe semmi körbe semmi körbe semmi
akár elszabadult koordináta-rendszer
mondjuk hogy elmegyünk szabad körhintának
mondjuk hogy szédülünk körhintás szabadnak
üres játszó térben körhintázó isten
szétterpesztett karral lessük merre térnek
a porolófához szegzett denevérek

(kovács andrás ferenc)

ahol a madarak se repülnek

i have a dream: hogy mind szeretjük egymást, és a politikát, ami az emberségből versenyző pártokból áll, akik szintén szeretik egymást, és minket, közben meg a városok házai között rózsaszín felhőcskék szálldogálnak szmog helyett, és éjjelente, a gépmentes, istenadta csillag csendben, hallani lehet ahogy dübörög a béke.

lófaszt. i was a dream, actually, mégpedig hogy feljövök a blogomra, de nem én vagyok, hanem valaki más; és ez a valaki más pontosan látja hogy én mi vagyok. ezt a nyögve-nyelést, ezt az összefacsartságot, ezt az álművészi önbecsapást, ezeket a betűket, amik csak folynak, de nem olyan őserős nyugalommal és céllal, mint a folyók, hanem szutykosan, kapkodva, mint a szennyvíz. ez a valaki, aki nem én voltam, - és ez is milyen unalmas, hányszor próbáltam már itt nem én lenni, - ez a nem én pontosan olvasott engem mint karaktert, engem mint történetet, aminek volt eleje, volt vége, része volt egy másik történetnek. mint egy könyvbeli hőst, megértette a motivációimat, a vágyaimat, a gyengeségeimet, azokat, amiket még én sem tudok, de a könyv írója igen, és a narrációval mindenki más is, csak épp a főhős nem; visszafogottan érdekes, és gyakran gyomorforgatóan közhelyes történetet kapott ez a valaki, aki nem én voltam, egy fiúról, több lányról, némi szerelemről, hazugságról, igazságról, döntésekről, meg egy élet töredékről, amiben bosszantóan kevés volt a gyilkosság, a vér, és csak alig több a szex.
mennyiszer mondtam már, hogy szeretném magamat olvasni, annyira messziről, átláthatóan, szinte közömbösen olvasni, ahogy az ember megteheti egy könyvel; azt hiszem úgy még meg is szerethetném magamat, ha jól lennék megírva. szeretni fogtok, ha megtanulom jól megírni magam? szeretni fogtok, ha ti tudni fogjátok azt, amit én nem, és bele lapozhattok az utolsó oldalra? és hány embert fog érdekelni ez az egész?
amúgy is, kétféle ember van, minek bonyolítsuk. az egyik fajta, aki nem élte át azt, amiről beszélek, de ha éppen ráér, érdeke, érzelme, vagy valamije fűződik hozzá, megpróbálja 'átérezni'; ezeket az átérzéseket hamisnak érzem, és nem vigasztalnak, közben meg azt is látni, hogy éppen nem azt érzik át, amiről én beszélek, hanem azt, amit át tudnak érezni, és ez legtöbbször nem ugyanaz.
a másik fajta cserébe már átment ezeken, keményebben, szelídebben, nem pont így, vagy pont ugyanígy, ahogy én, ezek azok a fajta veteránok, akik pontosan tudják hogy mivan amikor meglőnek, hogy mi az, amibe nem halsz bele, és hogy mi értelme van annak, amibe nem halsz bele, azt is tudják, hogy kurvára nem olyan nagy dolog ez az egész, hiába xxl-s nálam a feneke. így aztán vagy közömbösek, vagy annyit mondanak, hogy hajrá, menni fog, vagy kussolj már, de igazából nem is érdekli őket ez az egész. miért érdekelné? az ő bőrükön kívül van minden más bőr.
tényleg volt egy álmom. persze több is, de ez volt a legutolsó: a nagyapám, a nagymamám és a nagybátyám volt benne, meg valahol én. nem az az érdekes ebben, hogy mind meghaltak már rajtam kívül, hanem az, hogy álmomban nem tudtam hogy meghaltak, tehát, mintha a már megtörtént dolgokat is ki tudná hagyni az agy, igaz, hogy csak álomban. nem tudtam megkérdezni hogy mit keresnek ott, ahol voltak, és hogy én mit keresek ott, és hogy egyáltalán, mi ez az egész, mert olyan természetesnek tűnt, persze mert ez az álom. nade; akkor ilyen van? a múltammal együtt álmodok, vagy mégsem? van olyan állapot - és ha csak álomban, akkor valóságban is, hiszen tudtommal az emberi szervezet éppen ugyanúgy működik, többé kevésbé, alvás közben, mint ébren - ahol az agy képes végre nem tudni dolgokról?
van abban a makulátlan elme örök ragyogásában lévő emléktörlésben valami. már csak azért is, mert van; amikor az embernek van valamije, és nem tudja elveszíteni, rögtön el akarja veszíteni; ha meg elveszíti, akkor rögtön nem akarja elveszíteni, vagy vissza akarja kapni, ez már csak így van, nehéz azzal, amink van, hát még azzal amink nincs. én leszarom, most rá tenyerelnék a delete gombra. hányféleképpen lehetne úgy még veszíteni, de, mondjanak amit akarnak, sokszor boldogabbak a vesztesek.
egyébként se lenne veszteség ez, sőt; tudtam a nagybátyámról, a nagyiékról, csak arról nem, hogy nincsenek; így, ilyenformán, megkapnék mindent, amit megkaptam, és azt nem, hogy már elveszítettem őket. így boldog, jóllakott, kövér óvodásként halnék meg, bigmeket majszolva, mint egy amerikai karikatúra.
volt egy álmom. metrón ültünk, és mindenki kisgyerek volt, két-háromévesek. ott voltál te is, megismertelek, megismertél, egyidősek voltunk mi is. játszottunk. úgy téptem a hajadat, hogy annak semmi, de semmiféle hátsó indítéka nem volt. az agy melyik részén bújik el mindez? és az, hogy aztán egy harmadikat hoztál oda, szép kisfiú volt, azt hiszem, ugyanakkora, mint mi, és tudtam hogy azért hozod oda, mert azt mutatod, hogy ő a miénk. volt, lesz, lehetne, lehetett volna, álmomban nem volt idő, feltétel, rag. hol találom ébren ezt? én úgyis mindig menekülök, miért nem menekülhetek ide; az agyam ilyen, békés, oly rendezett, szelíd, kegyelmes, rózsaszín felhőcskés részeire?
jó lenne többet tudni az életről.
hogy miért csúszik meg, és áll keresztbe a szívem, amikor rád gondolok?
menekülés közben egy zárt, áttörhetetlen határhoz érsz, ami mögött ott van mindaz, ami kellene.
jó lenne tudni, hogy van e misztikum, vagy minden tényleg ennyire észbontóan logikus.
hogy miért van annyira égbekiáltóan rendben a világ, amikor egy apa ölében tartja a kisfiát. és miért fordul fel annyiszor ez a bizonyos világ, míg eljut odáig? és ha végre rendben van, miért borítja fel majd megint?
az agyamban mintha lenne olyan rész, ahol biztosan van isten. az az isten meg tud mindent.
hogy miért csak akkor elviselhetetlen, ha a testedre gondolok?
miért néznek a szemembe a gyerekek? ha felszállok, bemegyek valahova, egyből megtalálja a szemem a szemüket. ez csak nekem, vagy ez átlagos?
és miért mindig a megbocsájtás a szeretet vége?
és miért nem lehet akkor megbocsájtani mindent, még a szeretést se?
van olyan álom, ahol nincsenek ilyen kérdések. álmomban olyan a jelen, amiben nincs folyamatos múltidő.
ott a madarak nem repülnek, csak abbahagyják a zuhanást.

hiába nézi le az értelem, a fájdalom az okosabb

egy didzsé és két tesó, avagy egy pár márciusi fülbevaló

bár kétezer tíz hangzásilag továbbra is nagyon erős, a januári dömping óta például jött új groove armada (ritka szar, de kétséggel elismerem hogy nem a magamfajtának szánták, így biztos van aki odáig táncolja magát tőle), gorillaz (szokni kell, de egész jó), sade (olyan amilyennek lennie kell), peter gabriel (meglepő), efterklang (a régebbi szomorkodás nekem kedvesebb volt, de aki nem ismeri őket, az elolvadhat), under byen (nem nagyon tudok mit kezdeni vele), hogy csak a nagy neveket nevezzem néven, most mégis két tavalyi termést szeretnék ajnározni, célzatosan visszafogott karakterszámmal, amik, bár sok közük nincs egymáshoz, egy ponton mégis összekapcsolódnak.

a hip hop műfaj igen kényelmes talaj a lemeztologatóknak, mert viszonylag könnyű látványosan mixelni, ráadásul a váltások is igen jól állnak a stílusnak; de épp ezért tengernyi a kurva unalmas didzsé, és van pár utolérhetetlen atyaúristen (nem is dj shadowra gondolok, hanem például kid koalára vagy a mostanság unkle tagságit kapott psychonautsra), köztük pedig meglepően kevés a nem csak fanatikusoknak kellemes, és nem bosszantóan átlagos, tipikus mix. ráadásul én kimondottan viszolygok attól, ha valaki dj néven nyomul; nem is annyira divat mostanában, pedig régen özönlöttek a dj tégla, malter, vakarókanál nickű reménységek, és ha valaki azt hiszi, viccelek, googlézze ki, hogy ezek közül melyik a kakukktojás. ezek után nem sok jót vártam az elég lapos 'laid back' című dj funnel mixtől, az volt csak furcsa, hogy stílusra hip-hop-elektronikát adott ki a kereső, pedig ilyen címmel inkább valami naplementés giccsparádéra számítottam.


aztán a tracklistát böngészve repültek az előítéletek. milyen hip hop mix az, ahol heliost, tychot, boards of canadát, vagy telefon tel avivot hallhatsz, ráadásul még a magyar illetőségű gelkát is felfedezheted? a válasz egyértelmű; kurvajó. ráadásul, - persze - nem is hip hop ez, az elektronika, - márha az elmű-n kívül jelent még valakinek valamit - sokkal jobb szó rá, de úgyse a kategorizálás a lényeg. elképesztő, nyolcvan perces zenei utazás, az egyik legjobb mix, amit valaha hallottam, ha egyszer nagyfiú leszek, én is ilyeneket akarok gyártani, munkaidőben. hallhatunk az elektronika-jófajta beat-os hiphop mellett világzenétől kezdve a jamaikai dub-on, vagy a jazzon át az elképesztően szép ambientig mindent, a mixek gyorsak, pontosak és jók, és nem egy váltást vissza kellett tekernem, annyira tanulnivalón ügyes (tessék meghallgatni például a japán zongorista akira kosemura tengerparti zongorajátékát hogy műti át a koushnik beatjaira). a figura japán, nyilván majka helyett dj krush-on nevelkedett, de még így nézve is külön tisztelet, ismeretlen felvételeket és előadókat játszik, két előadót is köszönhetek neki, akiket rajta keresztül fedeztem fel, és e percekben is dobálom a kalapom tőlük, az egyik a culver city dub collective, akik épp úgy afrikaiak, mint jamaikaiak, és a mixben a didgeridooval összerakott számuk az egyik legkedvesebb pillanatom, a másik pedig a the abassi brothers, és velük meg is érkeztünk a második ajnározáshoz:


az idő múlásának egyik lassan érezhető veszélye, hogy egy idő után minden kezd hasonlítani mindenhez, és ez bizony gyakran épp annyira ijesztő, mint amennyire máskor megnyugtató. van az, amikor valakit most látunk először, de már olyan, mintha ezer éve ismernénk, pedig egyben soha, csak külön külön részeit, mozdulatait, mondatait; ilyesmi volt részemről az abassi testvérekkel való találkozás. a something like nostalgia már az első szám első percében hasonlított egy csomó mindenre, az american dollar elektronikus posztrokkolására, az epic 45 dallamvezetéseire, vagy az album leaf ritmus megoldásaira, mégis így egyben ilyet még soha. a testvérek nem lőnek túl a célon, nem lesz öncélú idézgetés mindenkitől, vagy soha el nem készülő filmekhez való háttérzene, nem is alszol el tőle, de megnyugtat, és ellazít; az a fajta zene, ami bekúszik a gondolataid közé, és nem megváltoztatja őket, csak simogatja. legjobban vonatokon működhet, késő este munkából hazafele, esetleg kora reggel, vagy a holdat bámulva, tehát mindenképpen ilyen érzelmileg befogadó állapotban. én a kezdő számtól ájultam el a legjobban, a háttér rádiós-lélegeztető hangjai szürreális álomvilágot teremtenek, míg a zongora dallam gyönyörű, egyszerű, olyasmi, amit az ember egy kézzel pötyögne a zongorán, az ölében ülő gyerekének. a másik favoritom a mr boe, ez a mandolinos megoldás elképesztő, automatikusan filmek kezdenek el forogni a szemhéjam mögött, ha meghallgatom. de számokat külön nem is érdemes kiemelni, az egész lemez egységes, fogása, íze, hangulata van, a message to bears óta nem voltam ennyire oda egy komplett albumért. külön öröm, hogy a tesók közül az egyiknek, ammannak van egy közösködése az öltönyös keresztény gitáros josh varnadoreval, amman/josh néven, egy ep erejéig, a végeredmény pedig valami olyasmi, mint a jósi - alex riceboy sleepse, az egyik számban ráadásul még a hammock is tiszteletét teszi; kevésbé öröm, hogy ezt ingyenesen nem nagyon lehetne megszerezni, ellenben itt van ez a kihalófélben lévő talányos bambuszmedve, és megosztja, hogy a fene vinné el.

nincs is jelen

kérem hagyják szabadon a biztonsági sávot...,        ezaz, most kell, most talán egy pillanatra mindenki idenéz, vagy pont nem, a faszt néznek, nem rájuk tartozik,          nézik majd úgyis, talán jobb lenne ha pont akkor, amikor már látom a fényt az alagútban, de lehet hogy egy kicsit még később,        ki tudja, mennyi időn belül áll meg egy ilyen gép,          lehet neki kéne futni a faltól, és a végébe ugrani, talán el tudok ugrani az alagút faláig, hogy biztosan sikerüljön,          de egyáltalán, az a fontos hogy biztosan sikerüljön?, lehet jobb lenne, ha nem sikerülne teljesen,        igen, csak félig, ahonnan még előre, hátra lehet történni,          intenzív osztályra kerülni mondjuk, esetleg pszichiátriára, ahol teletömnek gyógyszerekkel, megoldásokkal, reményekkel, a hatása talán úgyis meglenne, hogy lásd, megtettem érted,          de ez is baromság, nem érted teszem, neked ettől mi lesz jobb, magamért,        nem, magamért miért tenném, nem én vagyok ez már régen, semmit nem magamért teszek, ez is önhazugság lehet,          de pont ezekből az önmagukba visszaérő, összegörcsölődött mondatokból kellene kiugrani mégiscsak, magamért, érted, leszarom,            csak történjen valami végre, mintha az én kezemben lehetne valami történés, legalább ez, hogy elengedem ezt az oszlopot, és csak belesétálok, elegánsan,        jó lenne tudni, vajon megbánom-e, lesz e időm rá egyáltalán?,          mégiscsak jobb lenne, ha megbánástól függetlenül, sikerülne végigcsinálni, végre valamit teljesen végig, akárhogy is, de legalább lezárni a mondatot, jön a metró, ennyi, pont, pont,                hogy elmondhasd, évekkel, vagy talán csak hónapokkal később valakinek, akinek el fogsz ilyen dolgokat mondani,          - és aki talán ezt az egészet megkapja ilyen ugrások nélkül is -        hogy volt valaki, aki megtette miattad, de nyilván nem ezt fogod mondani, nem is miattad, találsz majd rá magyarázatot,          sosem értettél, hát miért pont ezt értenéd meg,          de én legalább kikerülnék már ebből, azért kellene megtenni, hogy ezzel tényleg ne egy legyek a sok közül, hanem az az egy, aki annyira, hogy megtette,            bár ki tudja, lehet lesz még egy ekkora barom, nem,              nem érted kellene ezt megtenni mégsem, miért pont ez találna el annyira, hogy olyan legyél, amilyen nem vagy, és ha olyan is leszel, ugyan mit érdekel akkor már ez engem,          ezaz, lehet mégsem szeretlek, hiszen az nem érdekel, ami már csak te vagy és én nem,      nem, nem szeretlek, önzőbb vagyok annál,          de akkor miért ez az őrjítő vágy, mindenhez, ami veled kapcsolódik, ahhoz is, hogy odakerüljek a sínek közé,              áram van benne, lehet már az is elég ha ráesek, de annál mégiscsak jobb lenne ha inkább a metró,        érdekes, az mennyire nem érdekel, hogy fáj e, az inkább, hogy mit fogok gondolni, milyen lehet ha egy gondolat tényleg az utolsó,          és ki a fenének fog számítani, nekem már gondolom mindegy lesz, hogy az utolsó volt e vagy sem, azután,              lehet az lenne a jobb, akkor már az lenne a jobb, ha túlélném, igen, következménye legyen, kórházi ágy, talán kóma, vagy valamilyen súlyosabb sérülés, milyen vonzónak tűnik,              talán kitörölne valamit, vagy megváltoztatna, vagy rájönnél hogy ennek súlya van,        de az a valószínűbb, hogy minden kezdődne elölről,          nem, bár előröl kezdődne, nem, minden csak folytatódna, a számonkérések, a bántások, a visszabántások, ezzel is csak zsarolni akartál, mondanád, súlyosabb lenne ez benned, mint az hogy engem szeretsz, és igazad is lenne,          egyébként se szeretsz,                  vagy mivan ha mégis, és pont ekkor derülne ki, a kórházi ágyon, látszana az arcodon, amikor leraknád a virágcsokrot, virágcsokor, ugyan,            nem, azt hiszem te nem is jönnél el, annyit érnék el vele, hogy kimozdítana a holtpontról, ez is megvolt,          tudnám azt, amit egyébként most is tudok, hogy baromság az ilyen, nem old meg semmit - és épp ezzel már meg is oldana valamit, ó hogy szeretem az ilyen ambivalenciákat, lehet miattuk érdemes élni - és tudnám biztosan azt is, amit most is tudok már, hogy te sem érsz meg ennyit,                úgy épülnék fel, hogy biztosan nem tennék többet ilyet, talán még egy darabig figyelnének, aktám lenne mindenféle intézményeknél, de kit érdekel,              nagyobb baj az hogy ha túlélném, akkor hiába tudnám azt hogy megtettem, tehát ért ez az egész annyit, hogy megtettem, azt is egyből tudnám, nem csak tudnám,    - a tudást el lehet felejteni -          nem, tapasztalnám is, hogy nem ér meg ez az egész annyit, erről is tudnám, végérvényesen, hogy ez sem az, és az hogy ugrottam, az sem az,      és mindez inkább csak afféle kínos emlékként maradna meg bennem talán, gyengeségem bizonyításaképp, vagy épp ellenkezőleg, az erőmre emlékeztetne, hogy én még erre is képes voltam, nem féltem megtenni, legyőztem a félelmet,      de ezaz, hogy bátorság e ez?,      egy perc sincs már, kimenni a falig, nekifutni, félre tenni minden gondolatot, és ugrani, mint valami szabadság felé, bátorság e ez?,        kérem hagyják szabadon a...,     vagy nagyobb bátorság kapaszkodni ebbe a kurva oszlopba, megvárni míg fékez a szerelvény, és felszállni, már megint, mint annyiszor, úgy hogy nem történt semmi, az emberek arcában az arcodat látni, kapucnit az orrig, tűrni, rejteni és várni, menni, várni menni,         ez a nagyobb bátorság, vagy ez a hülyeség, és az ugrás nem,     de valószínűleg mindenki, te is, azt mondaná, hogy ugrani baromság, és továbbmenni nem, miért érdekel engem hogy ki mit mond még mindig, ezt így nem lehet,       ezt hirtelen, tisztán, pillanatnyi elhatározásból kellene megtenni, mint ahogy az ember egyszercsak rájön, hogy van isten, vagy hogy elköltözik innen, magától, mint amilyen egy nyári csók, nem így agyonelemezve, tervezgetve,     az érzés az megvan, az mindig megvan, amikor rálépek a mozgólépcsőre, és elindulok lefele,       és egyszer csak, anélkül hogy végiggondolnék valamit, futni, ugrani, és kész,          ésszel mennyire tudom, hogy ez egy irtózatos baromság, dehát mint annyi dolognak, ennek sincs köze az észhez, mert érzem, valamit érzek, amiből mintha nem lenne más menekvés, pedig biztos van, de ez is bonyolult, összegörcsölődött, el kellene vágni igen, mint a gordiuszi csomót,     válaszd a szíved,           mintha ez lenne az érzelmekre való hallgatás, az érzelmek választása     ezaz, itt a metró, most,              nem,      ezt így nem lehet, majd a következőnél, lámpalázas vagyok,         ez nem lámpaláz,        csak nehogy ne történjen semmi, csak nehogy itt ragadjak az oszlopban kapaszkodva, mert mégis csak több eszem van ennél, vagy épp ellenkezőleg, nem tudom már,         csak nehogy az legyen ennek is a vége, mint mindennek, hogy beletörődöm, szétgondolom, aztán leírom, nehogy írás legyen a vége, a kurvaéletbe, mostanában mindennek írás a vége, hogy aztán elmondhasd, hogy nem vagyok más, csak üres szavak, és ezzel is szánalmassá váljak, mint ahogy mindennel,      de ezaz, hogy az ugrás is szánalmas, ó istenem mennyire kurvára szánalmas, mint ahogy az egész élet szánalmas,     az hogy semmi nem az igazi, mert az igazi annyira ott van mindenben, és mindenkiben, hogy néha lehetetlen megtalálni         mert nem igaz az se, hogy nem tudok nélküled élni, és az se, hogy tudok,      csak megoldásokat lehet találni, mint valami öregnéni a zoknikat, bestoppolni a szakadásokat, de sosem ugyanolyan cérnával,     mindig mással, hol jobbal, hol gyengébbel,      ezért kellene megtenni, hogy végre valami menthetetlen legyen, javíthatatlan,         a szerelmünkért kellene megtenni, hogy véglegessé tegyem, hogy lásd benne a gesztust, hogy nekem jelentett ez ennyit,       amit sose hittél el,      hogy ez nekem nem csak egy a szerelmek között, igen,     de ez se jó, mert valahol egészen biztos vagyok benne, most is, ahogy jön az újabb metró, hogy nem ez a szerelem,      nem az ugrás a szerelem, és nem is a kapaszkodás,      a szerelem ezek fölött, meg alatta van, mint valami isten, és akármit csinálok, csak bemocskolom,        ó ki a faszt érdekli már a szerelem, nem vagyok képes elfogadni hogy vannak dolgok amiket nem lehet már kijavítani, ezért akarok olyan dolgot csinálni, amit aztán biztosan nem lehet már kijavítani,      de ahhoz hogy javíthatatlan legyen, pontosan kell időzíteni,        vagy le kell tenni ezt az egészet,     megint elment a metró,      nem is néztem oda, gyáva vagyok hozzá, gyenge vagyok hozzá, bátor vagyok hozzá, erős vagyok hozzá, csak éppen hozzád nem való vagyok,       mert a szerelem nem a gyengék birodalma, mutattad az idézetet abban a kávézóban,      ha ugranék, lehet erős lennék,         lenézel, biztosan lenézel, ha most látnál is lenéznél, de vajon te mernél e ugrani,      mert ami nem öl meg az erősebbé tesz, ez is mekkora hülyeség már         de te erősebb vagy ennél, neked állandó belépőd lehet a szerelem birodalmába, de nekem talán csak az az esélyem, hogy ne dobjanak onnan ki, ahova rajtad keresztül beengedtek, ha ugrok,       ezzel kőbe, metróba, vérbe, akármilyen végletbe zárom ezt az egészet, és soha nem tudsz onnan kiirtani, mert a halottak felett nem lehet hatalmad bazdmeg,     akkor talán pár másodpercre nem tudnád becsapni magad és rá kényszerítenélek hogy belegondolj hogy mit veszítettünk, vagy hogy lehetett volna másképp is,       - istenem milyen önző vagyok, csak magamra gondolok -       de nem az lenne e a nagyobb erő, ha nem adom fel, és beszállok a metróba, és megyek utánad, újra és újra,        de minek, nem érsz meg annyit,       igen de a szerelem, a szerelem megér annyit?,          bár akkor meg azt lenne jó tudni, hogy ez e a szerelem, ez a kibaszott reménytelen, felesleges, huzatos, üvöltő valami, ami úgy megy és jön, mint ezen a kurva állomáson a metrók, hogy tényleg ennyire sok, és ennyire kevés-e a szerelem, és minden nagy szó, költők, írók, érzelmi langaléták mind buzik, és nem meghalni kell a szerelemért, csak elrágcsálni, mint valami rágót, örülni az ízének, amíg van, kiköpni, amikor már nincs, és nem mélyre nyelni, hogy ne feküdje meg a gyomrodat,           te mit tennél a helyemben, ugyan kit érdekel, hogy te mit tennél a helyemben,      önmagamnak kell lenni, neked az a férfi, mondtad, neked az a férfi aki vállalja a tetteit,      tessék, vállalom, ugrok,    vagy tessék, vállalom, megvárom, beszállok, leszarom, letagadom, megtanulom, túlélem, leírom,        vagy tessék, vállalom, előveszem a telefonom, felhívlak, de ugyan minek,        nem értenél ebből se semmit,     a vérből, abból talán igen, mint a gyerekeknek, nagy, látványos képekben lehet csak elmagyarázni neked valamit,      jó lenne tudni, mit értenél belőlem, ha elengedném ezt a kurva oszlopot,         és nem csak üres szavak lennének, nem csak beszélnék róla, sőt,     akkor nem mennék el innen, nem írnám le, csak pár másodperc lenne belőle, nem valami újabb nyavalygós önsajnáltatás,      egy tett, amit aztán lehet agyonragozni, vagy leszarni, de akkor is megtörtént,       akkor is megtörténnék veled,          jó lenne, ha biztosan szeretnélek annyira, hogy ne kelljen ezen gondolkozzak, hanem magától értetődő lenne ez az egész, mint a szép történetekben a szerelmeseknek,        jó lenne, ha biztosan nem szeretnélek annyira, hogy ne kelljen ilyenen gondolkozzak, hanem úgy szállék fel arra a kurva metróra, hogy vár a következő megálló,         hol a picsába rontottam el így, hogy ennyire nem magától értetődő semmi,         élni kellene, ezeknek utánajárni, igen, élni kellene, megélni a tönkremenést egyre jobban, okosabban,            nem élni kellene, hanem befejezni, újra gyerek lenni, pár pillanatra elveszíteni mindent annyira, hogy meg bírjam tenni, így az utolsó pár pillanatra, akárhogyis, de tisztának, igaznak lenni,       szavak, szavak,    most eszembe jutott az a barom mondás hogy az élet egy fagyi, csak tudni kell nyalni, anyátok faszát, miattatok kéne megtenni, hogy lássátok bazdmeg, hogy mennyire a nyaláson múlik,     mit értenétek belőle,       magamért, magamnak, magam,     amikor nem téged szeretlek, menthetetlenül magam maradok,         ezt kellene tudni méltósággal elviselni, el kéne innen menni, a mozgólépcsőn fel, bele az egészbe,      vállalni önmagamat, elengedni ezt az oszlopot, elengedni téged,       nem csinálni végleteket, végletesen csak azt, hogy én én vagyok,       amit te sosem értettél meg,       bár magadat se érted, miért értenél hát engem,         elmenni innen, beletörődni, szétgondolni, aztán leírni, hogy legalább írás legyen a vége, a kuvaéletbe, mostanában mindennek úgyis írás lesz a vége, hogy aztán elmondhasd, hogy nem vagyok más, csak üres szavak

mind, egy, kinek

nem akarok reményeket. akinek ügye, tegyen érte. a remények csak zaklatnak. reménytelenül szeretnél élni, örülni, szaporodni és táncolni.
minden tánc kegyetlen.

csodátlan randi

van az, hogy ketten annyira összeillenek, hogy nem csak az isten, hanem mindenki más is egymásnak teremtené őket, és az egész környezetük buzgón dolgozik azon, hogy végre találkozzanak, holott az ilyen erőltetett randik vége csak nagyon ritkán a papíron oly könnyen kiszámítható boldogság, sokkal inkább kínos félreértés szokott lenni. burtont összehozni carollal ilyesmi randi lehetett, a frigyből pedig tim fő művének kellett volna megszületni, ehelyett, ha nem is a kínos félreértés, de nagy csoda sem lett.

persze ez esetben is inkább a környezetnél lehet a bibi; lewis carollon legalábbis semmiképpen nem múlt hogy így alakult, az ő zseniális, a bürokráciát és az emberi természetet kifigurázó álom könyvén egyszerűen nem fog az idő; arról pedig igazán nem ő tehet, hogy a talpra esett kislány lyukba pottyanása úgy tűnik, kifog a vásznon, legalábbis eddig egyetlen valamirevaló filmfeldolgozás se adta vissza a kifordított, s épp ezért annyira ismerős mesevilágot, kifacsart szójátékot, és azt a sok, majdnem emberi állatot. alice világa annyira burton asztala, hogy ha valahol, hát itt kiélhette volna magát, épp ezért érthetetlen hogy miért ilyen kis visszafogott, korrekt leckefelmondást kaptunk helyette. pedig itt van minden, ami tim védjegye: a sötét, mégis kellemesen fogyasztható ábrázolásmód, a különös, de szerethető figurák, az igencsak szemrevaló deep, szokás szerint elcsúfítva, a hármashangzatokkal vibráló elfman filmzenéje, a civilben feleség szerepet játszó, szimpatikus (ezúttal gonosz) helena, egész hadseregnyi animáció, technikai haddelhadd, de ezen felül semmi plusz, így ezekből se lesz semmi, csak egy patikamérlegen kiszámolt, senkit nem zavaró, kicsit unalmas, banális mese, modern köntösben tálalva. más esetben persze ez is elég lenne, de basszus, az alice csodaországról, és tim burtonról beszélünk!

a ludast alighanem a forgatókönyv írónál kellene keresnünk, ha a lúdbőr hiányát nyomozzuk; eleve elég erőltetetten nekiáll folytatni a csodaországot, (és nem a tükörországban) úgy, hogy a már épp felnőtt alicenek vissza kell mennie, pont akkor amikor a való életben is nehéz helyzetbe kerül (megkéri a kezét egy gróf, akinek még az emésztése sincsen rendben); de ebből még kisülhetett volna bármi jó, ahogy az elején még bizakodik is az ember, az angol arisztokráciát finoman (bár fájóan közhelyesen) gúnyoló kezdés még sok jót ígér, egészen addig, míg alice újra be nem esik a lyukba, (a nyúl üregébe, bár ez itt most nem érthető) és ki nem derül, hogy a történet folytatása helyett gyakorlatilag megírták újra ugyanazt a történetet, borzasztó. de ha legalább ugyanazt írták volna, de még azt se; leegyszerűsített, lewis zseniális humorát csak nyomokban visszaadó tipikus sztori, amiben semmi meglepetés nincs, és ezerszer láttunk már ilyet; alice nem tudja hogy ő neki kell megtennie, amit neki kell megtenni, aztán némi bonyodalom után megteszi, a jó győz (ez nem spoiler, nincs mit tenni, ez ilyen) és a gyerekek mehetnek aludni. nincs mágia, helyette van szikron, a csoda digitál és három d. óje.

tehát, mint a filmeknél nem először, épp a lényeg hiányzik. én a könyvben imádtam a kifacsart nyelvi játékokat, itt nem kapunk belőle semmit, az olyan magas labda sincsen rendesen leütve, mint az állandó ötóra, ahol folyamatosan teáznak, a még az előző disney rajzfilmbe is belefért nem születésnap-napi partizás is kimaradt, ejnye. helyette kapunk egy ismét, mondhatni elvárhatóan zseniális, kiskutya (némi számítógép effektel dúsított) szemű johnny-t, akit megint nagyon lehet szeretni a kalapos szerepében (mintha a rendező is jobban tudna mit kezdeni deepel, mint a 3d-vel, neki osztja megint a legjobb jeleneteket), kapunk egy nagyon eltalált macskát (a könyv magyar fordításában ő fakutya, mivel vigyorog, pedig az eredetiben cica, szegény gyerekek, ezt próbálják meg követni) aki van olyan jó, mint a shrek banderas hangú cicója, és a vége felé kb fél percet, amikor őszintén kacagni fogunk, körülbelül ennyi, az összes többit úgy el lehet felejteni, ahogy alice az álmait, arról nem is beszélve, hogy a befejezés, vagyis a történet továbbgondolása (okosan, akár még folytatás is lehetne belőle, úgy írták meg) annyira vérlázítóan ciki, hogy az ember rohan ki a moziból, hát még ha közben meghallja avril lavigne végcím dalát (most nem azért, de aki olvasta - olvassa nick cave új könyvét, annak a nyúl, és avril egybepárosítása elég durva asszociációkat szülhet, én konkrétan fetrengtem a röhögéstől amikor belegondoltam, aki nem olvasta, az nézzen utána, jobban jár mint a klippel), ami annyira nem illik oda, hogy így aztán tényleg olyan lesz az egész, mint valami rossz álom.

tim egyébként jellemzően azok közé az ügyes álomgyártók közé tartozik (mint például tarantínó) akik képesek élni, sőt, valamennyire tovább is fejleszteni a már életükben köréjük szőtt kult státusszal; minden magára valamit is adó sötét lelkű tini magával hurcolja jack vigyorgó koponyáját, a jófejségbe beletartozik tim burtont kedvelni, és még a magyarul mégoly hülye címet kapó verses egotrippjét (rímbörtön) is van aki megveszi, tehát nem lennék meglepve, ha a magát annyira különlegesnek gondoló vásárlói réteg ezek után újra divatba hozná a cilinder kalapot, fülbevalóként az öreg bölcs hernyó himbálózna, pólókon pedig deep emlékezetes dicsnapi tánca vigyorogna ránk, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy ez a film is megfogja kapni a maga un. cult (ugyen milyen class a fűben hemperegni? jézusom, téged nem zavar ez a kurva rádióreklám?) státuszát, lesz aki szerint ez a valaha készült legjobb film, és anyagilag is biztosan egészen sikeres lesz, a hozzá rendelhető kiegészítőkkel együtt is.

akinek a kedvenc filmje a narnina krónikái, az remekül (vagy pont ezért nagyon nem) fog szórakozni, mivel gyakran bántóan hasonlít rá ez az alice, egyébként is meg lehet nézni, nincs vele semmi baj, pusztán kábé olyan, mintha a ronaldó lemenne a srácokhoz a térre egy kicsit terelgetni a bőrt, és az ég világon semmit nem csinálna, csak két egyszerű passzot, egy átemelést, majd kapura rúgna, de az is csak kapufáról pattanna be, ráadásul a szegény lurkó a kapuban még így is majdnem megfogná. lenne olyan srác, aki így is a mennyországban érezné magát, hiszen itt van ronaldó, de lennének olyanok is, akikben egy világ omlana össze. egy olyan világért, ahol alice és tim burton találkoztak pedig nagy kár.

a szavak ablakok vagy falak

elina hirvonen - hogy ő is ugyanarra emlékezzen

a nő a tányérra teszi a villát, kézen fogja a férfit, és kivezeti az esős utcára, onnan a szállodába, amelynek felső szintjéről az egész várost látni.
nyitott ablak előtt levetkőztetik egymást, ujjukkal és ajkukkal kitapogatják a bőr domborulatait, lágy hajlatait és a sebhelyeket. az ajtó zárva, az órák lassan telnek. a nő és a férfi úgy ismerkednek egymással, mintha nem lenne nyelv, nem lennének szabályok; mintha egy lakatlan világban találkoznának, ahol egyiküknek sem lenne múltja, jövője vagy gyomorszorító kötelezettségei. semmi más, csak a délutáni fény és a test, ahogyan újabb és újabb módokat talál a másik megismerésére.

na, hát ilyen ez a könyv. a hangsúly viszont nem a bőr domborulatain és lágy hajlatain van, mint ahogy szokás, ha egymás kitapogatására gondolunk, sokkal inkább a sebhelyeken. és elina azokról a sebhelyekről ír, amit borzasztó nehéz megmutatni, másiknak meg kitapogatni, és amik nem múlnak el soha, csak néha, azokban a lakatlan világokban, ahol a szerelmesek találkozhatnak: az idő sebhelyei ezek, vagyis a múltad.

mert milyen jó lenne, ha ő is ugyanarra emlékezne.

ez a könyv tehát nem a szerelemről szól, illetve dehogynem, ez is, mint minden, a szerelemről szól; a szerelmen keresztül a múlttal, és így a jelennel való szembenézésről. két ember egymásba szeret, egyikőjüket annának hívják, a másikat iannak, az egyik fiatal feltörekvő íróreménység, a másik negyvenes egyetemi tanár, az egyik finn, a másik amerikai; mindkettőjükre ránehezedik a családjuk, a gyerekkoruk, a múltjuk. a férfinek az apja, aki vietnámi hős helyett egy testi lelki roncsként érkezik vissza a háborúból, és ezáltal örökre rányomja a bélyegét a családjára, főleg az ideális apát kereső, elveszett, beilleszkedni amúgy is nehezen tudó kisfiára. a nőnek a bátyja, aki az apjuk jóakaró terrorja ellen először az erőszakba, aztán mindenféle szervezetekbe, később az őrületbe menekül, megbélyegezve ezzel a családját, és a családjának süllyedéséért saját magát hibáztató húgát.

a helyszín helsinki, az időpont pedig kétezer egy szeptembere. két ember elkezdi szeretni egymást, és ezen a szeretésen keresztül, mint valami meleg, terápiás fürdőben, feloldják és kioldják egymásból mindazt, amit nem lehet kivenni; a család, a hovatartozás, és a gyerekkor kiszolgáltatottságából jövő iszonyatot, az ezt feldolgozni próbáló kudarcot, és a jelen borzalmát, a terrortámadást, az amerikai elnök háborúját, az apa halálát, a testvér őrült kísérleteit, a magányt, a kitaszítottságot, a félelmet. két ember elkezdi szeretni egymást, és elkezdik szeretni egymásban azt, ahonnan, és ahogy jöttek.

nem tudom, hogy van e ilyen szerelem, de akárhogyis, borzasztó jó lehet. igazából máshogy fogalmazok; kell, hogy legyen ilyen szerelem, és jó, hogy ez a könyv megmutatja a lehetőségét. hogy milyen irtózatosan fontos lenne egymást szeretni. egymást így szeretni. és ez a könyv azt se hallgatja el, hogy mennyi mindenen kell keresztül mennie két embernek, hogy aztán megkapják azt a kegyelmet, hogy tudják egymást így szeretni. mintha nem lenne nyelv, mintha nem lennének szabályok.

arcomat a térdemhez szorítottam, és olyan fájdalmasan emlékeztem erre a karácsonyra, hogy igaznak kellett lennie. azt kívántam, hogy joona is ugyanarra emlékezzen.

elina precízen, kíméletlenül ír, súlya van a sorainak. nyomasztó, de visszafogott, lassú, filmszerű képekben festi fel hősei borzalmait, az ember gyakran leejti a kezéből a könyvet, hogy meg tudja emészteni az olvasottakat. az ízek, a fények, az állóképek mögött fortyogó érzésekről hemingway jutott eszembe, zseniálisak a leírásai. az okos lavírozás, ahogy belemegy, de mégis csak érinti a politikai, emberségi nézeteit, pedig külön tiszteletreméltó. olyan dolgokról mer írni, amikről az ember igyekszik nem beszélni, és úgy tud róluk írni, hogy érdemes elolvasni. meglágyul tőle valami az emberben, valami kemény, valami múlt, és kedve támad tőle kitapogatni a saját, és ezzel együtt a másik sebhelyeit is.

a pocsolya túloldalán volt a kifordított-ország, ahol az emberek az égen jártak, lepillantottak az alattuk elterülő földre. nappal aludtak, éjjel pedig virrasztottak, a felnőttek az udvaron fogócskáztak, a gyerekek az ablakokban könyököltek és fegyelmezték őket. főételnek fagylalttortát ettek, csokoládépudingot és medvecukorcsónakot, az utóétel barnamártás volt, krumplival megszórva. a boltban annyi játékot lehetett venni, amennyit csak akart az ember, és a játékokhoz pénzt adtak. az elnökök egymással háborúztak, és mindenkinek ingyen ennivalót osztottak. legtöbbet az afrikai gyerekek kaptak, akik dundin és jókedvűen pihentek a pálmafák alatt, és a fehér bőrű szolgák keverte turmixokat itták.
cipőm talpán lyuk van, beszivárog rajta a hideg víz, harisnyám és lábujjaim nedvesek. az autók felverik a sarat a nadrágomra, én meg a pocsolyában egy nő tükörképét nézem, aki lehetne valaki más, mint én.
a nő az ikertestvérem a kifordított-országban. ugyanolyan szemüvege van mint nekem, esőtől ázott haja és kopott szélű farmerkabátja.
válltáskájában diktafon, regény és laptop. egész napját egy nyugodt kávézóban töltötte, nézte az elhaladó kutyákat és ősz hajú asszonyokat. gyors ujjakkal nyomkodta számítógépe billentyűzetét, és megírta az újságcikkét. az írást befejezve elégedetten felsóhajtott, rendelt egy mokkakockát, és felütötte a regényt.