én biz isten meg akartam osztani itten a cassandra wilson legújabb lemezéről alkotott gondolataimat, és igaz ami igaz, szemfüles módon a nyájas olvasó (te is utálod ha így szólítanak meg?) elképzelhető, hogy egy letöltési linkbe is belebotolhatott volna, ettől függetlenül nem hiszem hogy én sokat ártottam volna missz wilsonnak, hátmég a kiadójának (bluenote vaze!). akárhogy is, kaptam egy kedves levelet, ami asszondja többek között hogy:
"the notice that we received from the International Federation of the Phonographic Industry (IFPI) and the record companies it represents, with any personally identifying information removed, will be posted online by a service called Chilling Effects at http://www.chillingeffects.org. we do this in accordance with the Digital Millennium Copyright Act (DMCA). Please note that it may take Chilling Effects up to several weeks to post the notice online at the link provided.
the IFPI is a trade association that represents over 1,400 major and independent record companies in the US and internationally who create, manufacture and distribute sound recordings (the "IFPI Represented Companies")."
stb, stb. namost mivel ez egy személyes napló lenne elvileg, vagy mi a tököm (blog!), így simán leírhatnék ilyen csúnya dolgokat, hogy kapják be a fütyimet, hiszen a nyájas olvasó (az még mindig te vagy!) jobb esetben megismerkedik az előadóval, rosszabb esetben még az sem, és nem elképzelhetetlen, (bár tény, hogy nem valószinű), hogy a bejegyzés átböngészése után rohan a legközelebbi lemezboltba (amazon.com?) és gyorsan megvásárolja a lemezt; mindenesetre a valóság talaján mozogva sem hiszem hogy túl sokat ártottam volna ennek a lemeznek az eladási példányszámának. azért azon érdekes elgondolkozni, hogy nem ez az első ilyesfajta bejegyzésem, ahol csúnya módon ingyen adom szegény zenészek verejtékes munkáját, viszont jellemző módon pont annál a lemeznél figyelt rám fel a 'dmca' (majdnem village people, nem? - singin' y m c a!), ahol pont a lekevésbé lehetne veszélyes ez, hiszen bizony a blue note azért akárhogy is nézzük egy óriás kiadó, és pont egy bluenote kiadvány még akár el is juthatna magyarországra, sőt, pont egy bluenote kiadványnál van a legnagyobb esély, hogy mondjuk valaki beslattyog vilmos bácsihoz gödöllőre, a dimenzióba, és némi pénznek mondott ellenérték fejében magáévá teheti a hangzó anyagot (amennyiben lány az illető, a vili bókjait is, természetesen, hiszen ritkán fordul elő dorfmanunk életében, hogy csinos - egy nyájas olvasó biztosan csinos! - hölgynek még zenei ízlése is legyen, amennyiben mégis előfordul, az úriember természetesen nem hagyhatja ki, hogy ezt megjegyezze, a szépség dícsérete, ahogy ő mondaná, és jól is van ez így). sokkal kevésbé valószínű ez, mondjuk egy digitonal, vagy ne adj isten egy ampop lemeznél, nem is tudom, hogy én vagy a dorfman lennék e boldogabb, ha ezeket egyáltalán lehetne kapni nála, sőt, akár egész magyarországon.
mindenesetre, imhol a cassandra wilson mindenféle link nélkül, meztelenül:
'ülsz egy bárban, természetesen egyedül, az asztalra borulva, előtted egy majdnem üres pohár. gomolygó füst, tompa fények, a pincérlány már nem is kérdezi, kérsz e még, csak tölt, ha arra jár. hátul színpad, fekete zenészek, elszívják a cigit, és rákezdenek. aztán bejön a nő, valószínűleg szintén is fekete, és elkezd énekelni, szétmegy a füst, megvilágosodsz, nem is tudod, hogy a füleddel hallod-e, vagy a szíveddel, felolvadsz, felülsz, rágyújtasz, töltesz. igen, ez már a femme fatale.
persze a jazz nem ilyen egyszerű, ('minden jazznek számít, ahol zongora van, és a kávát üti a dobos)' de ha van hangulat, ahogy érdemes hallgatni, hát így biztosan. vagy a tengerparton, lemenő nap fényénél koktélt szürcsölgetve, sikkesen; valószínűleg erre gondolhattak a tipikus őszi hangulatban utazó lányok közül ketten is, mert most tavasszal jöttek ki új lemezzel; és amilyen gyenge az új diana krall, annyira jó az új cassandra wilson.
még úgy is, hogy becsapós az új lemez kifejezés, mert diannával ellentétben cassandra lemeze gyakorlatilag válogatás; ahogy a cím is ígéri, a művésznő pop oldalát hivatott összegezni, hangozzon ez bármilyen hülyén, hiszen volt idő, amikor még nem volt kérdés, hogy valaki jazz, vagy pop énekesnő e, hiszen a jazz volt a pop (főleg amerikában); mára már azonban jól elkülöníthető az álértelmiségi jazz, magukat ínyencnek képzelőknek, (mondjuk laura fygi) és a könnyen befogadható, kvázi pop-lounge-jazz, tévé nézőknek, és plázákban kávézóknak (mondjuk norah jones - és te meg mondhatod hogy szegénynek semmi köze nincs a jazz-hez, és tényleg, én most a 'femme fatale' oldalára gondolok), valamint a fúziós, elektronikával kacérkodó kísérletező jazz (mondjuk sidsel endersen). wilsonban az a zseniális, hogy egy kicsit mindegyik.
az utolsó előtti, thunderbird című lemeze szinte konkrét hiphop pillanatokat is tartalmazott, loopal, elektronikával, de énekelt már sztenderdeket, írt számokat magának és másnak, és majd teljes albumot szentelt miles davisnak (!), mellesleg elszívott pár szivart, és besöpört pár grammy díjat. a lényeg persze nem ez, hanem ami a torkon kifér; azt pedig talán csak joni michellhez lehetne hasonlítani. úgy van valami borongós lemondás, valamiféle égnek szálló füst a hangjában, hogy ezzel nem él vissza, nem erőlteti, mégcsak nem is mutogatja; egyszerűen ott van, benne van, és úgy száll át a füleden, hogy összeborzongsz tőle. semmiféle pózt, vagy erőltetettséget nem érzek nála, ami pedig műfaj társainál (nem akarok neveket mondani, ezért nem is mondom például krall nénit se) bizony azért előfordul néha.
a lemez lassan indul, a visszafogott love is blindness úgy lesz szívbemarkolóan őszinte, ahogy bonótól sosem lehetne, ugyanezen a vonalon halad a time after time, és el is érkeztünk a valaha készített legjobb sting feldolgozáshoz, pedig szegény sting számait már nem egy esetben játszották el jobban, mint ő. a finoman lüktető, bossás fragile-t először az egyébként elég gyengécske blue note plays stingen hallottam, és már akkor végem volt tőle; ez azafajta zene, amitől a dolgok táncolni kezdenek körülötted, és megáll az idő. úgy hagyja meg az eredeti mondanivalóját, és hangulatát cassandra változata, hogy közben hozzá adja a sajátját is, és teljesen más kontextusba rakja; szinte érzed az eső illatát a leveleken. és alig éltük túl a tökéletes törékenységet, máris jön a lemez címadó dala, amitől e sorok írója éppen az eszét veszti. a már emlegetett thunderbird albumról hozták ide, szinte már triphoppos ritmussal, és egy olyan bőgő szólóval a végére, amitől nem lehet mást csinálni, csak csendben megőrülni, és légibőgőzni (lásd hofi, 2:08 mp.). reginald veal bőgő játéka valami elképesztő, az meg főleg, ahogy a zenekar engedi érvényesülni.
ez a két szám, a fragile és a closer to you annyira jó, hogy az embernek elveheti a kedvét a folytatástól, ha továbbra is ilyen számokat várna, mert ilyeneket bizony többet nem talál, csak egyszerűen nagyszerű (sic!) feldolgozásokat; a bluesos the weight, vagy az i can't stand in rain gyönyörűek, de van még itt van morrison, (van itt van, érted) neil young, és bob dylan is. én bevallom megakadtam a már emlegetett két számnál, számomra ha csak ebből a kettőből állna a lemez is megérné minden pénzt, ha meg a többi is ilyen lenne, ez lenne minden idők legjobb lemeze. tegnap beszélgettünk a cigánnyal arról, hogy mi teszi a feka zenét fekává; amitől james brown james brown lesz, az az utolérhetetlen, megfogalmazhatatlan valami, amit mégis szinte tapintani lehet - ilyen értelemben fekete lemez ez is, hiába álcázza fehér szoknyában cassandra a borítón.
(a link vbr, de ha valaki - végre, valaki?! - minőség buzi lenne, annak imhol flacban, cédé minőségben)'
és mivel egyik link sincs, ezért titlsa meg valaki, hogy megjegyezzem, hogy a google csodákra képes, ha cassandra és rapidshare szavakat egymás után gépelve enter gombot nyomunk, és vizsla szemeinkkel azt látjuk, amit nézünk.
mindenesetre, imhol a cassandra wilson mindenféle link nélkül, meztelenül:
'ülsz egy bárban, természetesen egyedül, az asztalra borulva, előtted egy majdnem üres pohár. gomolygó füst, tompa fények, a pincérlány már nem is kérdezi, kérsz e még, csak tölt, ha arra jár. hátul színpad, fekete zenészek, elszívják a cigit, és rákezdenek. aztán bejön a nő, valószínűleg szintén is fekete, és elkezd énekelni, szétmegy a füst, megvilágosodsz, nem is tudod, hogy a füleddel hallod-e, vagy a szíveddel, felolvadsz, felülsz, rágyújtasz, töltesz. igen, ez már a femme fatale.
persze a jazz nem ilyen egyszerű, ('minden jazznek számít, ahol zongora van, és a kávát üti a dobos)' de ha van hangulat, ahogy érdemes hallgatni, hát így biztosan. vagy a tengerparton, lemenő nap fényénél koktélt szürcsölgetve, sikkesen; valószínűleg erre gondolhattak a tipikus őszi hangulatban utazó lányok közül ketten is, mert most tavasszal jöttek ki új lemezzel; és amilyen gyenge az új diana krall, annyira jó az új cassandra wilson.
még úgy is, hogy becsapós az új lemez kifejezés, mert diannával ellentétben cassandra lemeze gyakorlatilag válogatás; ahogy a cím is ígéri, a művésznő pop oldalát hivatott összegezni, hangozzon ez bármilyen hülyén, hiszen volt idő, amikor még nem volt kérdés, hogy valaki jazz, vagy pop énekesnő e, hiszen a jazz volt a pop (főleg amerikában); mára már azonban jól elkülöníthető az álértelmiségi jazz, magukat ínyencnek képzelőknek, (mondjuk laura fygi) és a könnyen befogadható, kvázi pop-lounge-jazz, tévé nézőknek, és plázákban kávézóknak (mondjuk norah jones - és te meg mondhatod hogy szegénynek semmi köze nincs a jazz-hez, és tényleg, én most a 'femme fatale' oldalára gondolok), valamint a fúziós, elektronikával kacérkodó kísérletező jazz (mondjuk sidsel endersen). wilsonban az a zseniális, hogy egy kicsit mindegyik.
az utolsó előtti, thunderbird című lemeze szinte konkrét hiphop pillanatokat is tartalmazott, loopal, elektronikával, de énekelt már sztenderdeket, írt számokat magának és másnak, és majd teljes albumot szentelt miles davisnak (!), mellesleg elszívott pár szivart, és besöpört pár grammy díjat. a lényeg persze nem ez, hanem ami a torkon kifér; azt pedig talán csak joni michellhez lehetne hasonlítani. úgy van valami borongós lemondás, valamiféle égnek szálló füst a hangjában, hogy ezzel nem él vissza, nem erőlteti, mégcsak nem is mutogatja; egyszerűen ott van, benne van, és úgy száll át a füleden, hogy összeborzongsz tőle. semmiféle pózt, vagy erőltetettséget nem érzek nála, ami pedig műfaj társainál (nem akarok neveket mondani, ezért nem is mondom például krall nénit se) bizony azért előfordul néha.
a lemez lassan indul, a visszafogott love is blindness úgy lesz szívbemarkolóan őszinte, ahogy bonótól sosem lehetne, ugyanezen a vonalon halad a time after time, és el is érkeztünk a valaha készített legjobb sting feldolgozáshoz, pedig szegény sting számait már nem egy esetben játszották el jobban, mint ő. a finoman lüktető, bossás fragile-t először az egyébként elég gyengécske blue note plays stingen hallottam, és már akkor végem volt tőle; ez azafajta zene, amitől a dolgok táncolni kezdenek körülötted, és megáll az idő. úgy hagyja meg az eredeti mondanivalóját, és hangulatát cassandra változata, hogy közben hozzá adja a sajátját is, és teljesen más kontextusba rakja; szinte érzed az eső illatát a leveleken. és alig éltük túl a tökéletes törékenységet, máris jön a lemez címadó dala, amitől e sorok írója éppen az eszét veszti. a már emlegetett thunderbird albumról hozták ide, szinte már triphoppos ritmussal, és egy olyan bőgő szólóval a végére, amitől nem lehet mást csinálni, csak csendben megőrülni, és légibőgőzni (lásd hofi, 2:08 mp.). reginald veal bőgő játéka valami elképesztő, az meg főleg, ahogy a zenekar engedi érvényesülni.
ez a két szám, a fragile és a closer to you annyira jó, hogy az embernek elveheti a kedvét a folytatástól, ha továbbra is ilyen számokat várna, mert ilyeneket bizony többet nem talál, csak egyszerűen nagyszerű (sic!) feldolgozásokat; a bluesos the weight, vagy az i can't stand in rain gyönyörűek, de van még itt van morrison, (van itt van, érted) neil young, és bob dylan is. én bevallom megakadtam a már emlegetett két számnál, számomra ha csak ebből a kettőből állna a lemez is megérné minden pénzt, ha meg a többi is ilyen lenne, ez lenne minden idők legjobb lemeze. tegnap beszélgettünk a cigánnyal arról, hogy mi teszi a feka zenét fekává; amitől james brown james brown lesz, az az utolérhetetlen, megfogalmazhatatlan valami, amit mégis szinte tapintani lehet - ilyen értelemben fekete lemez ez is, hiába álcázza fehér szoknyában cassandra a borítón.
(a link vbr, de ha valaki - végre, valaki?! - minőség buzi lenne, annak imhol flacban, cédé minőségben)'
és mivel egyik link sincs, ezért titlsa meg valaki, hogy megjegyezzem, hogy a google csodákra képes, ha cassandra és rapidshare szavakat egymás után gépelve enter gombot nyomunk, és vizsla szemeinkkel azt látjuk, amit nézünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése