centrifuga

ahogy reggel ültél a galérián, és nézted ahogy öltözik lent, közben mozgalmi dalokat énekel, köszönjük néked rákosi elvtárs, meg hasonlókat, és pukedlizett hozzá, olyan imádnivalóan, teste még félig fedetlenül, odakint a madarak, és az ablakon beáramló tavasz, ezek a reggelek, vagy utána a színház, asztalizene, és az a közétek férkőző rossz érzés, ami nem abból fakadt, hogy értettétek, amiről beszélnek, a budai elitet, a válások képtelen komédiáját, az emberek változásait, vagy a játszmákat, hanem abból, hogy csak sejtettétek magatokat ebben, valahova behelyettesítve, a nem akarok gyereket, meg az add vissza a kulcsokat, és miért pont őt akarod megdugni típusú párbeszédekben, szinte érezted a széken ülve, ahogy közétek férkőzik pont az, ami a darabból hiányzik, ahogy mentetek később a metró felé, majd utána is, a vince báttyának a koncertjére, azt nézted, hogy micsoda színészek vagytok ti is, a fene essen bele, mint ahogy megígérted neki, hogy írni fogsz a darabról, és hogy úgy fogsz írni róla, hogy leírod a nevét, mert még sose írtad le ebben a kurva blogban a nevét, és hogy ez milyen fontos lenne neki, hogy felvállald, hogy lássák, és persze alakítás ez is, de magadban már játszottad is a szerepet, a darab alatt is fogalmaztál, 'színházban voltunk az annával, és rendkívül jó darabot láttunk', vagy 'bár az annával voltunk a színházban, de ezt se tudta megmenteni a darabot' és hasonlókat, hogy leírd a nevét, mert most azt játszottátok, hogy ezek számítanak, mint ahogy napokkal később az is, hogy ha majd gyerekeitek lesznek, miből fogtok élni, igen, mert megint elhagytad a pénztárcádat, azt amit a rozitól kaptál, és ezt persze nem kellett volna elmondanod, mármint hogy a rozitól kaptad, hiszen rögtön ajánlkozott, hogy majd ő csinál neked egy másikat, de így már, hogy nem ő az első, aki ilyet csinál neked, így már persze nem ugyanaz, a pénz, és az ipod, meg a kulcsai, ami benne voltak, nem is számítanak ennyire, csak a figyelmeztetés, hogy nagy lábon éltetek eddig, persze a kávék, és a sulyán mosolyogni képtelen eladónője, meg aztán később a horvátország ízű őszibarack a csirkén, sajttal, és még a krumpli is finom volt, érezted rajta a mögöttetek rohanó autók ízét, hogy lesz e autótok majd, persze valami kopott fiat kellene, mert mi nem leszünk gazdagok, mintha már tényleg itt tartanátok, hogy miből fogod eltartani majd a gyerekeiteket, akiknek persze már a nevét is tudjátok, mintha már itt tartanátok, attól, hogy megadtad neki a jelszavadat, és végignézte az íméljeid, meg azt a kurva iwiwet is, az összes hazugságod feloldódott, mintha valami mosószer mosta volna őket egybe, nézted a kavargó vizet köztetek, és utána amikor megint, ezredszerre szakítottatok volna, már végre, a dolgaid egy nejlonzsákban, még a virágok is, alig bírtad volna el, több mint húsz kilóra duzzadt hónapok, aztán csak a temetőig jutottatok, megboldogult kovács jános és kovács jánosné, meg a fűzfa társaságában, egy üveg borral, és amíg berugtatok, és te elmondtál neki mindent, még azt is, amiről nem is tudtál, megesküdve hol a kovács jános és neje sírjára, hol a fűzfára, és közben rájöttél, ahogy fogyott a bor, és a részegsége mögül előjött amit a józanság takart volna, az, hogy valójában tényleg mennyire szeret, és te közben rájöttél, hogy hiába minden naivsága, kislánysága, teljesen igaza van abban, hogy ezt máshogy is lehet, máshogy is, a félelmeiddel, hazugságaiddal, görbe hátaddal is lehet máshogy, csak égned kell, neked épp úgy, ahogy neki, égnetek kell, olyan forróra kell bántsátok egymást, hogy leolvadjon rólatok a büszkeségetek, a félelmeitek, és cseppfolyóssá váljon az a tény, hogy minderre nincs semmi esélyetek, mert úgyis annak a kurva hiperkarma számnak lesz igaza, amit énekelt a sirály ablakában ülve, míg a kalapos fickó kislánya fotózott benneteket, hogy 'minket egytől egyig felzabál az élet', te legszívesebben ráüvöltöttél volna, hogy pont ezt ne, mint ahogy amikor megnéztétek a zorbát, és annyira karcos volt a dvd, hogy pont a végét, a lényeget, a táncot nem tudtad megmutani neki, és hiába vitted volna el utána egy internetkávézóba gyorsan, hogy youtubon valahogy a végét, vagy a vilihez, vagy valahogy, hiába őrjöngtél, az már nem lehetett volna ugyanaz, és pont a tánc, amit annyira fontos lenne megtanulnotok mindkettőtöknek, hogy a zene majd csak megjön valahonnan, a zene, a dallam, valami, amiért érdemes, amit nem tudsz megmagyarázni annak, aki ránéz a tajtékos arcodra, és azt kérdezi, miért jó ez neked, vagy amire nem tud ő se választ adni, amikor azt kérdezik tőle az okos felnőttek, hogy miért, még mindig, miért, újra, így, miért, hogy kicsik vagytok mind a ketten, és amihez ragaszkodtok, attól nőttök fel, komolyodtok meg, keseredtek bele, haltok bele, születtek újra, meg a többi csupa olyan kifejezés, amiket reggel, fáradságtól félájultan szoktál írogatni, mert igazából, ami köztetek van, mintha csupán idősíkoktól múlna, a reggelekben, meg az estékben, ott tapintani lehet, még ha napközben, a melegre mintha fel is oldódna, vagy azok a pillanatok, amikor a bérleten a dátumról eszedbe jutott, hogy már majdnem egy év, ilyenkor meg lehetett volna fogni, csak aztán estére megint, ott találod magatokat a telefonban, és hallod, hogy nem hallja, amit mondasz, megint a fájdalmak, hogy nem bízik benned, te pedig az egóját nem bírod elviselni, és figyeled, ahogy egy pillanat múlva már folyik is ki közületek az őrület, szakítasz, ha rádrakja a telefont, mondod, nem beszélsz vele többet, rádrakja, egy perc múlva már hívod is, tudod hogy rád fogja rakni, ő tudja, hogy úgyis visszahívod, magadban szimbólumokat látsz, teniszpálya, teniszütő, labdák, mint gyerekkorodban, amikor ott álltál a pálya szélén, és vártad hogy kirepüljön már végre egy labda, azzal aztán futás a dunaparton, szavak és mondatok, amik kirepülnek, de nem tudsz elfutni velük, hiába próbálod visszacsinálni, ő azt mondja játszol vele, te tudod hogy nem igaz, és mégis, ilyenkor szakad rád a legjobban az ára, hogy megszeretted, hogy már azt is tudod, érzed, hogy igaz, félbeszakadsz, már megint úgy látod a dolgokat mint ő, szarnak, kevésnek, hazugnak, alkalmatlannak érzed magad, nekiugrasz újból, a nővére esküvőjére mentetek volna, együtt, ez lett volna a 'nagy családi dolog', és persze te, kétségbeesésből, fáradságból, azt mondtad, hogy akkor inkább nem mész, ezzel persze megbántottad, de visszacsinálni nem lehet, mert már ő is játszik, 'tönkretetted ennek az egésznek a szentségét', csípőből hozott ítéletek, és sercegő szavak, mintha erre készülnétek titokban mindketten, emlékszel még az asztalizenére, micsoda színészek vagytok, rárakod a telefont, rádrakja a telefont, hallod a háttérben, ahogy a másik nővére feddi, hogy ne törődjön veled, nem érsz annyit, és tudod, hogy tényleg nem, közben azt is, hogy ennél többet nem tudsz megtenni, mint valami mosógépben a ruhák, összemosódsz megint, azzal, hogy szabadulnál innen, azzal, hogy bele kell halni, hogy arra gondolsz, hogy állhatnátok egymás mellett, jószagúan, csinosan, és elkaphatnátok a virágcsokrot, azzal, hogy pontosan tudod, hogy nem mentek előre, forogsz önmagad körül, mint a mosógép tárcsa, és a színeid egymásbakavarodva folynak ki a rácsaidon, hogy ott kellene hagynod a picsába, hogy bánik veled, hogy megint nem próbáltál meg mindent, nem állsz ki magadért, szánalmas vagy, és az is, hogy újra kellene próbálnod, nem szabad feladnod, mert semmid nincsen, azonkívül, amit a szíveddel érzel, idióta félmondatok forognak benned, kilencven fokon összemosva, a dávid bölcsességes könyvéből, hogy 'nem az fáj, hogy hazudtál nekem', ugye, 'hanem hogy többé nem hiszek neked', persze hogy hozzád vágta ezt is, te pedig nem válaszoltál azzal, ami pár sorral lejebb van, hogy 'ne haragudjunk annyira, ha nem mondanak igazat nekünk, hiszen emlékezzünk arra, hogy mi is hányszor hazudunk önmagunknak', vagy az exupery gondolat, hogy 'csak egyetlen igazi fényűzés van, az emberi kapcsolatok', és nézd meg magad, ugye, mi lett belőled, mint tékozló fiú, üresen állsz, maradvány darabokat forgatsz magadban, önmagad körül, felzabáltad az életet, vagy ő téged, ülsz a szobádban, nedves, szorongató csendben, és magadnak írsz magadról, másoknak, menekülsz az írással, és emlékezel, az örvénylő napokra, ahogy a galériától eljutsz a savas szakításig, vagy vissza, és a tanulságaidra, hogy máshogy is lehetne, és ugyanakkor, neked mégse sikerül máshogy, hiszen megint itt vagy, és egyetlen igazi fényűzés maradt neked, ez, hogy már megint itt vagy, hogy még mindig itt vagy, és hogy itt is maradsz, magaddal, ahogy itt ülsz, és arról írsz, ahogy ott ültél, reggel, a galérián.