2009. április 28., kedd

sára és laci

én biz isten (ez a 'kezdjük ugyanúgy a bejegyzéseket' mozgalom) nem akarok a szerelemről beszélni, már csak azért sem, mert a szerelemről beszélni olyan, mint az építészetre szerelmeskedni (pár iparos hallgató azért erről szerintem tudna mesélni), és főleg azért sem mert, hinnéd-e, nem értek hozzá. ahogy nem beszéltem márciusban magamról, pedig kellett volna, úgy nem fogok májusban a szerelmről beszélni, pedig biztos kellene majd, meg amúgy is a szerelem hónapja, bár pont azért. addig viszont kiélem magam.

mer' az jár a fejemben, amit a death cab for cutie (én az istennek se fogom igazán megszeretni ezt a zenekart, hiába az all is full of love) benjáminjának a sárája (tudod még követni?) mond a tervekben miszerint: 'love is watching someone die'. namost, pop számokban kéne élni: forever, eternity, die, burn, god, never, only you, és hasonló feliratú pólókban; nem gyűrött ingekben, és esti mesékben. de ha már nem így történt, te sem ezért jöttél, csináljuk csendesen. hát tényleg tiszavirág a szerelem.

a love az tényleg az, hogy watching someone die?

és ha az, ki viszi majd át fogában tartva, a szerelmet a túlsó partra? namost, inkább versekben kellene élni; rímelni önmagunkra, vagy ha másra nem, hát legalább egymásra. sorokba szedni az érzelmeket, szótagszámmal élni az életet. ő haiku lenne, érthetetlen; te óda, nagyzoló, hosszú strófa, én meg szabad vers; nem szólnék én semmiről, csak a szexről, rockról, drogról, meg a felhőkről. káromkodásból ha lennének tényleg katedrálisok; azokban aztán - basszameg -, hiába a dúlt hitek, nem néznénk másra, csak egymásra, én is drága, te is drága.

tényleg fel lehet feszülni egy szivárványra?

Nincsenek megjegyzések: