sára és laci

én biz isten (ez a 'kezdjük ugyanúgy a bejegyzéseket' mozgalom) nem akarok a szerelemről beszélni, már csak azért sem, mert a szerelemről beszélni olyan, mint az építészetre szerelmeskedni (pár iparos hallgató azért erről szerintem tudna mesélni), és főleg azért sem mert, hinnéd-e, nem értek hozzá. ahogy nem beszéltem márciusban magamról, pedig kellett volna, úgy nem fogok májusban a szerelmről beszélni, pedig biztos kellene majd, meg amúgy is a szerelem hónapja, bár pont azért. addig viszont kiélem magam.

mer' az jár a fejemben, amit a death cab for cutie (én az istennek se fogom igazán megszeretni ezt a zenekart, hiába az all is full of love) benjáminjának a sárája (tudod még követni?) mond a tervekben miszerint: 'love is watching someone die'. namost, pop számokban kéne élni: forever, eternity, die, burn, god, never, only you, és hasonló feliratú pólókban; nem gyűrött ingekben, és esti mesékben. de ha már nem így történt, te sem ezért jöttél, csináljuk csendesen. hát tényleg tiszavirág a szerelem.

a love az tényleg az, hogy watching someone die?

és ha az, ki viszi majd át fogában tartva, a szerelmet a túlsó partra? namost, inkább versekben kellene élni; rímelni önmagunkra, vagy ha másra nem, hát legalább egymásra. sorokba szedni az érzelmeket, szótagszámmal élni az életet. ő haiku lenne, érthetetlen; te óda, nagyzoló, hosszú strófa, én meg szabad vers; nem szólnék én semmiről, csak a szexről, rockról, drogról, meg a felhőkről. káromkodásból ha lennének tényleg katedrálisok; azokban aztán - basszameg -, hiába a dúlt hitek, nem néznénk másra, csak egymásra, én is drága, te is drága.

tényleg fel lehet feszülni egy szivárványra?

cassandra és a dmca

én biz isten meg akartam osztani itten a cassandra wilson legújabb lemezéről alkotott gondolataimat, és igaz ami igaz, szemfüles módon a nyájas olvasó (te is utálod ha így szólítanak meg?) elképzelhető, hogy egy letöltési linkbe is belebotolhatott volna, ettől függetlenül nem hiszem hogy én sokat ártottam volna missz wilsonnak, hátmég a kiadójának (bluenote vaze!). akárhogy is, kaptam egy kedves levelet, ami asszondja többek között hogy:

"the notice that we received from the International Federation of the Phonographic Industry (IFPI) and the record companies it represents, with any personally identifying information removed, will be posted online by a service called Chilling Effects at http://www.chillingeffects.org. we do this in accordance with the Digital Millennium Copyright Act (DMCA). Please note that it may take Chilling Effects up to several weeks to post the notice online at the link provided.

the IFPI is a trade association that represents over 1,400 major and independent record companies in the US and internationally who create, manufacture and distribute sound recordings (the "IFPI Represented Companies")."

stb, stb. namost mivel ez egy személyes napló lenne elvileg, vagy mi a tököm (blog!), így simán leírhatnék ilyen csúnya dolgokat, hogy kapják be a fütyimet, hiszen a nyájas olvasó (az még mindig te vagy!) jobb esetben megismerkedik az előadóval, rosszabb esetben még az sem, és nem elképzelhetetlen, (bár tény, hogy nem valószinű), hogy a bejegyzés átböngészése után rohan a legközelebbi lemezboltba (amazon.com?) és gyorsan megvásárolja a lemezt; mindenesetre a valóság talaján mozogva sem hiszem hogy túl sokat ártottam volna ennek a lemeznek az eladási példányszámának. azért azon érdekes elgondolkozni, hogy nem ez az első ilyesfajta bejegyzésem, ahol csúnya módon ingyen adom szegény zenészek verejtékes munkáját, viszont jellemző módon pont annál a lemeznél figyelt rám fel a 'dmca' (majdnem village people, nem? - singin' y m c a!), ahol pont a lekevésbé lehetne veszélyes ez, hiszen bizony a blue note azért akárhogy is nézzük egy óriás kiadó, és pont egy bluenote kiadvány még akár el is juthatna magyarországra, sőt, pont egy bluenote kiadványnál van a legnagyobb esély, hogy mondjuk valaki beslattyog vilmos bácsihoz gödöllőre, a dimenzióba, és némi pénznek mondott ellenérték fejében magáévá teheti a hangzó anyagot (amennyiben lány az illető, a vili bókjait is, természetesen, hiszen ritkán fordul elő dorfmanunk életében, hogy csinos - egy nyájas olvasó biztosan csinos! - hölgynek még zenei ízlése is legyen, amennyiben mégis előfordul, az úriember természetesen nem hagyhatja ki, hogy ezt megjegyezze, a szépség dícsérete, ahogy ő mondaná, és jól is van ez így). sokkal kevésbé valószínű ez, mondjuk egy digitonal, vagy ne adj isten egy ampop lemeznél, nem is tudom, hogy én vagy a dorfman lennék e boldogabb, ha ezeket egyáltalán lehetne kapni nála, sőt, akár egész magyarországon.

mindenesetre, imhol a cassandra wilson mindenféle link nélkül, meztelenül:

'ülsz egy bárban, természetesen egyedül, az asztalra borulva, előtted egy majdnem üres pohár. gomolygó füst, tompa fények, a pincérlány már nem is kérdezi, kérsz e még, csak tölt, ha arra jár. hátul színpad, fekete zenészek, elszívják a cigit, és rákezdenek. aztán bejön a nő, valószínűleg szintén is fekete, és elkezd énekelni, szétmegy a füst, megvilágosodsz, nem is tudod, hogy a füleddel hallod-e, vagy a szíveddel, felolvadsz, felülsz, rágyújtasz, töltesz. igen, ez már a femme fatale.

persze a jazz nem ilyen egyszerű, ('minden jazznek számít, ahol zongora van, és a kávát üti a dobos)' de ha van hangulat, ahogy érdemes hallgatni, hát így biztosan. vagy a tengerparton, lemenő nap fényénél koktélt szürcsölgetve, sikkesen; valószínűleg erre gondolhattak a tipikus őszi hangulatban utazó lányok közül ketten is, mert most tavasszal jöttek ki új lemezzel; és amilyen gyenge az új diana krall, annyira jó az új cassandra wilson.

még úgy is, hogy becsapós az új lemez kifejezés, mert diannával ellentétben cassandra lemeze gyakorlatilag válogatás; ahogy a cím is ígéri, a művésznő pop oldalát hivatott összegezni, hangozzon ez bármilyen hülyén, hiszen volt idő, amikor még nem volt kérdés, hogy valaki jazz, vagy pop énekesnő e, hiszen a jazz volt a pop (főleg amerikában); mára már azonban jól elkülöníthető az álértelmiségi jazz, magukat ínyencnek képzelőknek, (mondjuk laura fygi) és a könnyen befogadható, kvázi pop-lounge-jazz, tévé nézőknek, és plázákban kávézóknak (mondjuk norah jones - és te meg mondhatod hogy szegénynek semmi köze nincs a jazz-hez, és tényleg, én most a 'femme fatale' oldalára gondolok), valamint a fúziós, elektronikával kacérkodó kísérletező jazz (mondjuk sidsel endersen). wilsonban az a zseniális, hogy egy kicsit mindegyik.

az utolsó előtti, thunderbird című lemeze szinte konkrét hiphop pillanatokat is tartalmazott, loopal, elektronikával, de énekelt már sztenderdeket, írt számokat magának és másnak, és majd teljes albumot szentelt miles davisnak (!), mellesleg elszívott pár szivart, és besöpört pár grammy díjat. a lényeg persze nem ez, hanem ami a torkon kifér; azt pedig talán csak joni michellhez lehetne hasonlítani. úgy van valami borongós lemondás, valamiféle égnek szálló füst a hangjában, hogy ezzel nem él vissza, nem erőlteti, mégcsak nem is mutogatja; egyszerűen ott van, benne van, és úgy száll át a füleden, hogy összeborzongsz tőle. semmiféle pózt, vagy erőltetettséget nem érzek nála, ami pedig műfaj társainál (nem akarok neveket mondani, ezért nem is mondom például krall nénit se) bizony azért előfordul néha.

a lemez lassan indul, a visszafogott love is blindness úgy lesz szívbemarkolóan őszinte, ahogy bonótól sosem lehetne, ugyanezen a vonalon halad a time after time, és el is érkeztünk a valaha készített legjobb sting feldolgozáshoz, pedig szegény sting számait már nem egy esetben játszották el jobban, mint ő. a finoman lüktető, bossás fragile-t először az egyébként elég gyengécske blue note plays stingen hallottam, és már akkor végem volt tőle; ez azafajta zene, amitől a dolgok táncolni kezdenek körülötted, és megáll az idő. úgy hagyja meg az eredeti mondanivalóját, és hangulatát cassandra változata, hogy közben hozzá adja a sajátját is, és teljesen más kontextusba rakja; szinte érzed az eső illatát a leveleken. és alig éltük túl a tökéletes törékenységet, máris jön a lemez címadó dala, amitől e sorok írója éppen az eszét veszti. a már emlegetett thunderbird albumról hozták ide, szinte már triphoppos ritmussal, és egy olyan bőgő szólóval a végére, amitől nem lehet mást csinálni, csak csendben megőrülni, és légibőgőzni (lásd hofi, 2:08 mp.). reginald veal bőgő játéka valami elképesztő, az meg főleg, ahogy a zenekar engedi érvényesülni.

ez a két szám, a fragile és a closer to you annyira jó, hogy az embernek elveheti a kedvét a folytatástól, ha továbbra is ilyen számokat várna, mert ilyeneket bizony többet nem talál, csak egyszerűen nagyszerű (sic!) feldolgozásokat; a bluesos the weight, vagy az i can't stand in rain gyönyörűek, de van még itt van morrison, (van itt van, érted) neil young, és bob dylan is. én bevallom megakadtam a már emlegetett két számnál, számomra ha csak ebből a kettőből állna a lemez is megérné minden pénzt, ha meg a többi is ilyen lenne, ez lenne minden idők legjobb lemeze. tegnap beszélgettünk a cigánnyal arról, hogy mi teszi a feka zenét fekává; amitől james brown james brown lesz, az az utolérhetetlen, megfogalmazhatatlan valami, amit mégis szinte tapintani lehet - ilyen értelemben fekete lemez ez is, hiába álcázza fehér szoknyában cassandra a borítón.

(a link vbr, de ha valaki - végre, valaki?! - minőség buzi lenne, annak imhol flacban, cédé minőségben)'

és mivel egyik link sincs, ezért titlsa meg valaki, hogy megjegyezzem, hogy a google csodákra képes, ha cassandra és rapidshare szavakat egymás után gépelve enter gombot nyomunk, és vizsla szemeinkkel azt látjuk, amit nézünk.

mese arról, amit nem tudok elmesélni

először azt hisszük, szerelmünk magával a szerelemmel, minden idők minden szerelmével azonos.

amíg a szerelmünk mese, ez valóban így is van. de ahányszor valósággá válik, annyiszor újra meg újra meg kell tanuljuk,

hogy a szerelmünk mégsem a szerelemmel, hanem mindig csak önmagunkkal lesz azonos.

centrifuga

ahogy reggel ültél a galérián, és nézted ahogy öltözik lent, közben mozgalmi dalokat énekel, köszönjük néked rákosi elvtárs, meg hasonlókat, és pukedlizett hozzá, olyan imádnivalóan, teste még félig fedetlenül, odakint a madarak, és az ablakon beáramló tavasz, ezek a reggelek, vagy utána a színház, asztalizene, és az a közétek férkőző rossz érzés, ami nem abból fakadt, hogy értettétek, amiről beszélnek, a budai elitet, a válások képtelen komédiáját, az emberek változásait, vagy a játszmákat, hanem abból, hogy csak sejtettétek magatokat ebben, valahova behelyettesítve, a nem akarok gyereket, meg az add vissza a kulcsokat, és miért pont őt akarod megdugni típusú párbeszédekben, szinte érezted a széken ülve, ahogy közétek férkőzik pont az, ami a darabból hiányzik, ahogy mentetek később a metró felé, majd utána is, a vince báttyának a koncertjére, azt nézted, hogy micsoda színészek vagytok ti is, a fene essen bele, mint ahogy megígérted neki, hogy írni fogsz a darabról, és hogy úgy fogsz írni róla, hogy leírod a nevét, mert még sose írtad le ebben a kurva blogban a nevét, és hogy ez milyen fontos lenne neki, hogy felvállald, hogy lássák, és persze alakítás ez is, de magadban már játszottad is a szerepet, a darab alatt is fogalmaztál, 'színházban voltunk az annával, és rendkívül jó darabot láttunk', vagy 'bár az annával voltunk a színházban, de ezt se tudta megmenteni a darabot' és hasonlókat, hogy leírd a nevét, mert most azt játszottátok, hogy ezek számítanak, mint ahogy napokkal később az is, hogy ha majd gyerekeitek lesznek, miből fogtok élni, igen, mert megint elhagytad a pénztárcádat, azt amit a rozitól kaptál, és ezt persze nem kellett volna elmondanod, mármint hogy a rozitól kaptad, hiszen rögtön ajánlkozott, hogy majd ő csinál neked egy másikat, de így már, hogy nem ő az első, aki ilyet csinál neked, így már persze nem ugyanaz, a pénz, és az ipod, meg a kulcsai, ami benne voltak, nem is számítanak ennyire, csak a figyelmeztetés, hogy nagy lábon éltetek eddig, persze a kávék, és a sulyán mosolyogni képtelen eladónője, meg aztán később a horvátország ízű őszibarack a csirkén, sajttal, és még a krumpli is finom volt, érezted rajta a mögöttetek rohanó autók ízét, hogy lesz e autótok majd, persze valami kopott fiat kellene, mert mi nem leszünk gazdagok, mintha már tényleg itt tartanátok, hogy miből fogod eltartani majd a gyerekeiteket, akiknek persze már a nevét is tudjátok, mintha már itt tartanátok, attól, hogy megadtad neki a jelszavadat, és végignézte az íméljeid, meg azt a kurva iwiwet is, az összes hazugságod feloldódott, mintha valami mosószer mosta volna őket egybe, nézted a kavargó vizet köztetek, és utána amikor megint, ezredszerre szakítottatok volna, már végre, a dolgaid egy nejlonzsákban, még a virágok is, alig bírtad volna el, több mint húsz kilóra duzzadt hónapok, aztán csak a temetőig jutottatok, megboldogult kovács jános és kovács jánosné, meg a fűzfa társaságában, egy üveg borral, és amíg berugtatok, és te elmondtál neki mindent, még azt is, amiről nem is tudtál, megesküdve hol a kovács jános és neje sírjára, hol a fűzfára, és közben rájöttél, ahogy fogyott a bor, és a részegsége mögül előjött amit a józanság takart volna, az, hogy valójában tényleg mennyire szeret, és te közben rájöttél, hogy hiába minden naivsága, kislánysága, teljesen igaza van abban, hogy ezt máshogy is lehet, máshogy is, a félelmeiddel, hazugságaiddal, görbe hátaddal is lehet máshogy, csak égned kell, neked épp úgy, ahogy neki, égnetek kell, olyan forróra kell bántsátok egymást, hogy leolvadjon rólatok a büszkeségetek, a félelmeitek, és cseppfolyóssá váljon az a tény, hogy minderre nincs semmi esélyetek, mert úgyis annak a kurva hiperkarma számnak lesz igaza, amit énekelt a sirály ablakában ülve, míg a kalapos fickó kislánya fotózott benneteket, hogy 'minket egytől egyig felzabál az élet', te legszívesebben ráüvöltöttél volna, hogy pont ezt ne, mint ahogy amikor megnéztétek a zorbát, és annyira karcos volt a dvd, hogy pont a végét, a lényeget, a táncot nem tudtad megmutani neki, és hiába vitted volna el utána egy internetkávézóba gyorsan, hogy youtubon valahogy a végét, vagy a vilihez, vagy valahogy, hiába őrjöngtél, az már nem lehetett volna ugyanaz, és pont a tánc, amit annyira fontos lenne megtanulnotok mindkettőtöknek, hogy a zene majd csak megjön valahonnan, a zene, a dallam, valami, amiért érdemes, amit nem tudsz megmagyarázni annak, aki ránéz a tajtékos arcodra, és azt kérdezi, miért jó ez neked, vagy amire nem tud ő se választ adni, amikor azt kérdezik tőle az okos felnőttek, hogy miért, még mindig, miért, újra, így, miért, hogy kicsik vagytok mind a ketten, és amihez ragaszkodtok, attól nőttök fel, komolyodtok meg, keseredtek bele, haltok bele, születtek újra, meg a többi csupa olyan kifejezés, amiket reggel, fáradságtól félájultan szoktál írogatni, mert igazából, ami köztetek van, mintha csupán idősíkoktól múlna, a reggelekben, meg az estékben, ott tapintani lehet, még ha napközben, a melegre mintha fel is oldódna, vagy azok a pillanatok, amikor a bérleten a dátumról eszedbe jutott, hogy már majdnem egy év, ilyenkor meg lehetett volna fogni, csak aztán estére megint, ott találod magatokat a telefonban, és hallod, hogy nem hallja, amit mondasz, megint a fájdalmak, hogy nem bízik benned, te pedig az egóját nem bírod elviselni, és figyeled, ahogy egy pillanat múlva már folyik is ki közületek az őrület, szakítasz, ha rádrakja a telefont, mondod, nem beszélsz vele többet, rádrakja, egy perc múlva már hívod is, tudod hogy rád fogja rakni, ő tudja, hogy úgyis visszahívod, magadban szimbólumokat látsz, teniszpálya, teniszütő, labdák, mint gyerekkorodban, amikor ott álltál a pálya szélén, és vártad hogy kirepüljön már végre egy labda, azzal aztán futás a dunaparton, szavak és mondatok, amik kirepülnek, de nem tudsz elfutni velük, hiába próbálod visszacsinálni, ő azt mondja játszol vele, te tudod hogy nem igaz, és mégis, ilyenkor szakad rád a legjobban az ára, hogy megszeretted, hogy már azt is tudod, érzed, hogy igaz, félbeszakadsz, már megint úgy látod a dolgokat mint ő, szarnak, kevésnek, hazugnak, alkalmatlannak érzed magad, nekiugrasz újból, a nővére esküvőjére mentetek volna, együtt, ez lett volna a 'nagy családi dolog', és persze te, kétségbeesésből, fáradságból, azt mondtad, hogy akkor inkább nem mész, ezzel persze megbántottad, de visszacsinálni nem lehet, mert már ő is játszik, 'tönkretetted ennek az egésznek a szentségét', csípőből hozott ítéletek, és sercegő szavak, mintha erre készülnétek titokban mindketten, emlékszel még az asztalizenére, micsoda színészek vagytok, rárakod a telefont, rádrakja a telefont, hallod a háttérben, ahogy a másik nővére feddi, hogy ne törődjön veled, nem érsz annyit, és tudod, hogy tényleg nem, közben azt is, hogy ennél többet nem tudsz megtenni, mint valami mosógépben a ruhák, összemosódsz megint, azzal, hogy szabadulnál innen, azzal, hogy bele kell halni, hogy arra gondolsz, hogy állhatnátok egymás mellett, jószagúan, csinosan, és elkaphatnátok a virágcsokrot, azzal, hogy pontosan tudod, hogy nem mentek előre, forogsz önmagad körül, mint a mosógép tárcsa, és a színeid egymásbakavarodva folynak ki a rácsaidon, hogy ott kellene hagynod a picsába, hogy bánik veled, hogy megint nem próbáltál meg mindent, nem állsz ki magadért, szánalmas vagy, és az is, hogy újra kellene próbálnod, nem szabad feladnod, mert semmid nincsen, azonkívül, amit a szíveddel érzel, idióta félmondatok forognak benned, kilencven fokon összemosva, a dávid bölcsességes könyvéből, hogy 'nem az fáj, hogy hazudtál nekem', ugye, 'hanem hogy többé nem hiszek neked', persze hogy hozzád vágta ezt is, te pedig nem válaszoltál azzal, ami pár sorral lejebb van, hogy 'ne haragudjunk annyira, ha nem mondanak igazat nekünk, hiszen emlékezzünk arra, hogy mi is hányszor hazudunk önmagunknak', vagy az exupery gondolat, hogy 'csak egyetlen igazi fényűzés van, az emberi kapcsolatok', és nézd meg magad, ugye, mi lett belőled, mint tékozló fiú, üresen állsz, maradvány darabokat forgatsz magadban, önmagad körül, felzabáltad az életet, vagy ő téged, ülsz a szobádban, nedves, szorongató csendben, és magadnak írsz magadról, másoknak, menekülsz az írással, és emlékezel, az örvénylő napokra, ahogy a galériától eljutsz a savas szakításig, vagy vissza, és a tanulságaidra, hogy máshogy is lehetne, és ugyanakkor, neked mégse sikerül máshogy, hiszen megint itt vagy, és egyetlen igazi fényűzés maradt neked, ez, hogy már megint itt vagy, hogy még mindig itt vagy, és hogy itt is maradsz, magaddal, ahogy itt ülsz, és arról írsz, ahogy ott ültél, reggel, a galérián.

szempontok

láttam magunkat a héven. te szoknyában voltál, nekem dús, fekete hajam volt, és szemrehányóan mutattad, hogy magam mellé tettem a pénztárcámat. öleltelek, fiatalok voltunk, frissek és jószagúak, és köztünk az egymástól kapott fény derengett, megfordultak utánunk az emberek.

láttam magamat a metrón. kék, kopott öltönyben voltam, öreg voltam, vászon cipőben, és az arcomon a ráncok keserűre tekeredtek. magamat néztem, veled fiatalon; ott ültünk magammal szemben, és arra gondolhattam, hogy hogy volt ez annó velem; hogy hol veszthettelek el, hogy mikor múlt el, és miért, és vajon megérte e; és talán arra is, hogy most hol lehetsz, és ha lennénk, mi hol lehetnénk. az arcom ettől szomorúra mosolyodott; a ráncok között alig lehetett észrevenni, csak a már vizenyősebb, de egy kicsit még mindig csillogó szememen.

ültem egy pár mellett a héven. néztem egy öregembert a metrón, aki nézte a párt. ők nem láttak engem, de én elképzeltem, hogy én ők lettem; mert rád gondoltam, és arra, hogy mennyire nem találom meg magamat magamban, nélküled. és hogy hol keressem magunkat, veled.

parafázis

hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény igazságban is - mondta chan chu - legyen ez bármily igazságtalan, legyen a másik igazsága bármily igazságtalan, és még úgy is, ha épp ezzel teszi igazságtalanná azt, akit szeret.
majd mosolyogva hozzátette: - persze a szeretetnek, mint minden igaz dolognak, semmi köze nincs az igazsághoz.

kaszál

április van vaze! tudtad? persze hogy tudtad, ilyen vagy, tudsz már mindent, bár ezt még nem tudod. vége a márciusnak vaze! tudtad? bolondok napja van vaze! ezt is tudtad. azt tudtad e, hogy én megfogadtam hogy egész márciusban egy fia betűt nem körmölök le magamról, mert hogy blogméregtelenítek; ehelyett kritizálok. volt ilyen beszélgetés, amiben én azt mondtam: 'mostanában kritikákat írok', erre azt kérdezte: 'és írsz magadról is?'

és tényleg. a kritikában az a jó, hogy az ember tartja a távolságot a műtől, még ha tetszik is neki; okosan, ügyesen körbejárja, mint vendég az idegen wc-t; de rá nem ül, csak ha nagyon muszáj. s csinálnám én ezt magammal is, csak hogy hogyan, amikor magammal kapcsolatban nincs hova ürítsek, már ha érted, mire gondolok. hanem ott tartottunk, hogy április van vaze! tudtad-e? meghívlak egy sörre, ha majd végre nem tudsz már valamit. de addig is, most már én is tudom, egy életre megtanultam, már ha meg lehet valamit egy életre tanulni, és nem csak fél életre, egy korszakra, egy napra, egy hónapra, egy percre, szóval megtanultam, meg én bazdmeg, hogy a március, az egy undorító hónap és vigyázni kell vele; olyan, mint az igazi szemét nők, az igazi nők, akik tavaszt igérnek és telet adnak. a március az egy mocsok dolog; úgycsinál, mintha, és közbe mégis, és mégse. egyik kezében átok, a másikban áldás, te épp azokat figyeled, míg a lábával rúg középen tökön. ezt is tudtad?

április van vaze! tudtad? április a szemeiben, nekem meg a fülemben, az új custom blue mászkál a podomon! és bolondok napja. egy szálka ment tegnap az ujjamba, bement, és az istennek se akar kijönni; szenvedtem vele rendesen, turkálóból kapott gombostűvel, foggal, körömmel, körülötte már vérzik minden, elhasználódott a bőr, de a szál, a ka, az maradt mélyen, és most néz ki rám bután. és most figyelj! ez bizony egy hasonlat (háton lat miért nincs?). mert hogy most meg ilyen az életem, április van, már írhatok róla. dolgok fúródtak belém, amik az istennek se akarnak kijönni, pedig szenvedek miattuk rendesen. körülöttük elhasználódik az életem, ilyen kis szoba drámákban, amiknél vérzik, meg minden, hanem a dolgok, azok onnan mélyről néznek rám kifelé bután. ha nem nyúlnék oda, ahol a szálka van, nem fájna; de oda nyúlok, hát fáj. idegen anyag bennem, azért nem bírom békén hagyni. hanem mennyi alázat kell idegen anyag hordozására magadban; rejtegetni az ujjadat, mint valami kincset, mert viselős; viselős valami külső dologtól. rejtegetni az érzéseidet, hasonlóképpen. kesztyűt kellett volna viselned te balga, kesztyűt, de azt hitted, vége a télnek, már inkább vetkőztél volna. most meg viselheted a viselésed. ez még mindig egy hasonlat.

kesztyű nincs, de szálka van, s ha azt tudnám, hogy ez ott bent, érték-e bennem, vagy valamiféle trójai faló; bejött, és aztán kibújnak belőle apró kis poklok, és belülről foglalják el az őrséget. vagy most érek végre valamit, most, hogy ez ott van? egyébként csak az elhasználódott bőr? de szúr, bazdmeg, az az igazság, nem épp kellemes. persze nem szúrna, ha nem nyúlnék oda, de tudnom kell, hogy ott van e még, hogy mi az ott, és egyáltalán, az ember annyira zavarba jön ezektől a hülye külső dolgoktól, minek van benne, mehetett volna máshová, nem ott van a helye, és viselt volna inkább kesztyűt, nem mintha az nem lenne idegen anyag. és ez az igazán poén; saját körömmel nem lehet kiszedni, nincs meg rá a szög. a te körmöd kellene hozzá, te aki mindent tudsz; hát biztos azt is tudod, ez hogyan jönne ki. vagy egy gombostű. tehát külső dologgal lehet csak külső dolgot kiszedni belülről? úgy látszik, ez ilyen.

szálak, és kák. szállnak a kák. a ka szál. abbahagyom, de tudod, ma bolondok napja van, és ilyenkor az ilyen kell. vége van a márciusnak, kivégeztem, legalább egy évre, mégha kisérteni is fog, egész évre; és ennek örömére, legszívesebben szétvernék egy ilyen dobszerkót, ehe:

a negyven másodperc utáni rész tetszik igazán, mert ott nem is jön ki a ritmus rendesen, ez a hülye meg szarik bele. és most fogod fogni igazán a fejed, mert ez már konklúzió, ezzel fejezem be: április van, ha nem is jön ki a ritmus rendesen, verjük tovább, szarjunk bele.