tanulmány vázlatok

"szavaink félénken csápolnak emlékeink
és képességeink szerint kötődünk múltunkhoz
e védekezésben magunkra ne maradjunk
és változó természetünk csapdái oly igen
bonyolultak sem minthogy győzhetjük elmével
s miképp magunk irányában hasonlóképp
másokhoz legyünk elnézőek
mivel hát látnivaló a menekvés útjai
s a mögöttük rejtőző szabadság
áldozatot követelnek"
(pálinkás györgy)

a karácsonyfából maradt egy üveggömb, és én a fényképezőgéppel szarakodtam, próbáltam az üveggömbön keresztül látni a világot, és persze leejtettem; de nem tört szét. nem, mert műanyag. már az üveg is műanyag. műanyag szobában, műanyag géppel, műanyag képeket akartam csinálni egy műanyag üveggömbön keresztül egy műanyag országban, magamról, aki szintén műanyag lettem. nem török már össze én se, nem vagyok fából, mondtam egyszer én is, mint annyian; és nem persze. műanyagból. emlékeim és képességeim szerint nyilván; de milyen képesség ez? izzadtan ébredek sokszor. mondatokra döbbenek rá. s szerinted én nem vagyok szánalmas?
(...)

szeretem ha boldog; és ezért, hogy mást ne mondjak, viselkedek. elvittem egy irinyópirinyó tündibündi - juj ez a szó - kávézóba, rossba, mert hogy mégiscsak úgy illik, meg érted. nagyon szeretem azt a helyet, az egész akkora, mint egy kis szoba, az a fajta meleg valami, amiről az jut eszedbe, hogy itt egy kicsit otthon is vagy, még ha nem is. és hozták a kávémat, és teleöntöttem tejjel, és amikor megittam, tejes maradt mindenem, mert amikor én iszok, vagy eszek, állítólag rosszabb vagyok mint egy ötéves kisgyerek. mindjárt gondoltam, mondta erre ő. figyelj: 'mindjárt gondoltam'. ennyi. én ledermedtem; sose hallottam még tőle ezt a mondatot.

nem tőle hallottam ezt a mondatot. mit mondtál? kérdeztem - másodszorra már maga se úgy ismételte meg; biztos véletlen volt. 'gondoltam hogy le fogod magad inni' mondja, és mosolyog. én meg mindjárt elbőgöm magam. 'mi bajod van?' semmi, mindjárt jövök, ki kell menni wcre, és állni a tükör előtt, megint, és nézni ahogy jönnek a könnyek. lassan kíméletlenül, és forróan; olyan könnyek ezek amik égetnek. és felesleges erről egy újabb verset írni. a lány aki elhagyott egy másik lányért; ő mondta ezt mindig. mindjárt gondoltam, szokta volt mondogatni, kicsit cinikus édes rajzfilm hangon. most itt, rossban jöttem rá hogy ezt szerettem benne a legjobban. legjobban? van hogy legjobban? vége már régen; megcsonkított gennyes valami maradt utána. mostanában úgy viselkedik mint egy kurva, mondta róla valaki, akivel utoljára beszéltem róla; és én izomból vágtam rá, hogy mindig is az volt. valóban? mindig is az volt? igen valahol igen. szánalmas lelki sérült ő is. sose szerettem, szeretném magamnak mondani. hogy lehettél ilyennel? mondtam magamnak, amikor egy két dolog kiderült. de mindez mit se számít, ha valaki azt mondja 'mindjárt gondoltam'.

kötődök a múltamhoz? nem vagyok képes túllépni rajta? pedig épp másra vágyok. sőt. nem akarok vele összejönni, nem akarok vele lefeküdni, nem akarok vele beszélni, nem akarok tőle semmi olyat, azt hiszem amit egy férfi egy nőtől akarhat - vagy lehet hogy csak így, ezzel csapom be magam, és ebből egy szó sem igaz, de akkor annyira nem, hogy nem akarok ebbe se belegondolni - mégis, rám dől az egész, mert 'mindjárt gondoltam'. ennyi a szerelem? egy mondat. egy mozdulat. bánom is én, hogy hány nővel, férfival fekszik le, hogy kinek hogyan, mit, mikor, és mi lesz belőle; én emlékeim és képességeim szerint kötődök hozzá. ez vagyok én: a bánom is én? és mondhatok rá kígyót, békát, ez alól nem ment fel az se. és szégyellnem kellene? és nem is ez az első. a manut már több mint egy éve nem láttam, éppen azzal voltam párkapcsolatilag, akiről most beszélek - a lány, aki elhagyott egy másik lányért - és éppen stoppoltam volna vissza pestre a hegyeshalmi határátkelőnél, amikor felhívott, hogy mi az a könyv, amit egyszer adtam neki, mert kellene neki most, és nem tudja a címét. nem gondoltam rá, akkor talán már fél éve, legalább. nem járt a fejemben. a manuartos táskáról se jutott már az eszembe. semmi ilyesmi. de meghallottam a hangját, és lehullott a kezem, le kellett ülnöm az út szélére, mert akkor járt át döbbenetesen a felismerés, hogy még mindig szeretem. ennyi. se több, se kevesebb. talán csak a hangját szeretem, talán őt magát, talán csak a hangját, és épp ezért őt magát; mindegy ez már.

tévedés persze. mint minden. emlékeim és képességeim szerint, nyilván. vagy egy másik, a legképtelenebb, és épp az ezekben a legképtelenebb, hogy nem is csak egyszer történik meg; a kicsi. persze ő is egy lány, alig voltunk valamit 'együtt', az apja tiltotta tőlem, féktelen, vad, semmibe foszló szerelem volt, és annyira értelmetlen, hogy sose fogok kigyógyulni belőle. de erre is csak akkor jöttem rá amikor mentem át a margit hídon, és előttem egy pár összeölelkezve matatott egymáson, amikoris a lány azt mondta a kicsi hangján hogy 'ajaj'. a kicsi hangja volt, és a kicsi szavai: én megböktem a lány hátát, hogy nem lehet igaz, hogy ez ő, és megfordult, és nem is volt igaz, mert nem ő volt; de hírtelen kihúzták a világot a konnektorból, eltűnt minden, az emberek, a margithíd, csak én maradtam, és az a tudat, hogy úristen, két éve élek a kicsi nélkül. és még ötven hátravan. hacsak megnem, ugye. akkor mondta ezt az ajajt a kicsi, amikor olyan helyen értél hozzá, és úgy, hogy felizgult tőle; de éppen olyan helyen voltunk, ahol ez nehezen kivitelezhető vágyakat szült. s olyan volt az a pár hónap, az isten a tudója, vagy a sors, vagy a fene tudja mi, hogy miért volt szükség erre a három hónapra, de olyan volt, hogy sosem voltunk olyan helyen, ahol ez könnyen kivitelezhető lett volna, és valamiért a legtöbbször mégis úgy értünk egymáshoz, hogy ajaj lett belőle. féktelenül, és ijesztően szerelmes voltam akkor, fuldoklottam tőle; és most már mindaz, ami egykor voltam, képtelenül távoli, és messzi, idegen is, meg érthetetlen. mégis, akkor ott a margithídon majdnem beugrottam a dunába tőle, és ki tudja hogy ha legközelebb ilyen történik, kibírom e két lábon, és nem dőlök e össze, mint valami kártyavár. mert lehetek én akárhol, akárkivel, ezeket úgy cipelem magammal, mint valami betegségeket.

és jelent ez valamit? a szerelemnek születnie és halni kell, mint mindennek, aminek értelme van: a nagymamám mondta, és belém égette magát ez a mondat, hogy azért nem szereti a művirágokat, mert 'hogy lehet szeretni egy olyan virágot, ami nem hervad el?' és tényleg. hogy lehet? hogy lehet szeretni, kötődni, ha nem emlékeink, és képességeink szerint? és az én arcom nem ilyen ilyenkor, mint azé a lányé, akinek miattam lesz olyan az arca, amikor szóba kerülök, mint aki messzire lát? 'mindenki itt van, akit hordok az arcomon' lesz ilyen vajon? és ha nem, mégis, mi marad? ki mellett kelek én fel itt? és később? és minek? és főleg; ha mindez megnyugszik, az örvény szétszakad, és meg fogom látni, hogy mit értek ezek a tajtékos évek, és megtalálom a mit keresek, és a világ félre áll; abból mi marad? miért kell hol büszkén, hol nyomorogva magamon viselnem a szívem összes kurva megmozdulását? miért vagyok úgy jó, hogy szükségszerűen akihez jó vagyok, annak gonosznak kell lennie? vagy éppen fordítva? és miért gyűjtöm magamon a stigmákat, miért világít bennem hogy a dolgokat elrontottam, miközben ilyen az élet, nem ronthattam el, ugye mindennek így kellett lennie? mégis, miért látom fájóan pontosan azokat a pontokat, ahol mégiscsak igaz lett/volt/lehetett volna minden? ragozás az élet. képességeim szerint persze, de miért hogy mindig csak a múltban látom igazán azokat a választásokat, amikor önmagam lehettem volna, és csak a múlttal kapcsolatban vagyok épp ezért igazán önmagam, mint ahogy annyit mondtam már - mennyi mindent mondtam már, hát persze hogy nem figyelnek rám, ha ennyi mindent mondok - hogy leginkább önmagam akkor vagyok - tényleg? vagy csak szeretném? - amikor az vagyok, az a hétéves marci, aki még mindig ott ül abban a kurva magyarkúti vízmosásban, ijedten, és épp ezért bölcsen, mint egy kisgyerek?