hogyan írjam le? hogyan írjam le azt a pillanatot, ami valóban számít? hogy fessek képet, hogy csináljak örök fényképet betűkből? össze akadnak az ujjaim, érzem ahogy tehetetlenül ütögetem a billentyűket: nem sikerül. hogyan írjam le most azt a kisfiút -lehetett talán két éves- akit az előbb láttam? nem történt semmi nagy dolog. egy pillanat volt csak, megjött a vonatom, leszálltam, mentem előre, az orrom után, a sorsom után, a munkám után.
a kisfiú ott állt a nyugatinál, az egyes és a hármas vágány között valahol, és kergette a galambokat. azzal a részeg, dőlöngélős, táncos, kisgyerekes mozgással, ami olyan ártatlan, mint a valódi szerelem. hatalmas tágra nyílt szemmel rácsodálkozott a galambokra, majd döcögve elindult feléjük. meg akarta fogni őket. megfogni a galambokat. micsoda képtelen ötlet. már túl felnőtt vagyok hozzá; már csak néha morcosan össze ráncolom magam, hogy már megint itt vannak. ezek a qva galambok. engem nem zavarnak. néha, jobb pillanataimban révedve nézem őket, és az eget, mint egy lassított felvételen. szeretem ezeket a pillanatokat. és szeretem a galambokat is.
de megfogni a galambokat? ha vissza nyúlok, régen, talán ennyi idősen, ugyan így döcögve, görbe lábakkal, amit a táncosok annyira szeretnének utánozni a táncparketteken, és ami annyira csak a kisgyermekek sajátja, szóval talán én is, rémlik valami, meg akartam fogni a galambokat. ugyan így, össze zárt tenyérrel, amely kinyitva is pont akkora, hogy belefér minden ami számít, az álom, a valóság, és az élet. ugyan így talán, hatalmas szemekkel, rácsodálkozva arra a csodára, amit galambnak, madárnak, és repülésnek hívnak, kergettem boldogan.
de hogy írjam ezt le? hogy írjam le, hogy minden megmaradjon? hogy írjam le azt, hogy mért lett hirtelen mellékes minden más azon a pályaudvaron? hogy írjam le a kisfiú mozgását? hogy írjam le azt a pillanatnyi csodát, hogy írjam le minden részletét, az épp megérkező vonatot, a szürke kis rigókat, akik megvárták, amíg majdnem oda ért, és az utolsó pillanatban röppentek el előle, mintha játszanának vele? hogy írjam le, hogy tényleg játék volt? a galambok, a rigók, a pályaudvar, az épp megérkező vonat? a kisfiú nadrágját, azt a mozdulatot, ami a megiramodás után van, épp mielőtt fölbukna saját magában a kis láb, megáll, hajladozva, mint a fák, és tele van csodával? csodálkozik azon, hogy hogy hogy nem esett el, hogy hogy hogy megállt, hogy hol van, hogy miért van, és ott vannak a galambok is...
hogy írjam le, hogy mennyire fontos volt ez a pillanat? talán nekem, talán a kisfiúnak, talán mindenkinek. hogy írjam le, hogy mit éreztem akkor, hogy mit érzek most, hogy mért kell, muszáj, írnom, írni, az írásnak azzal a gyönyörűségével, amikor magától jönnek a szavak? hogy írjam le, hogy mitől leszek most boldog, legalább fél nap? hogy írjak le minden részletet? a kisfiú családját, amit csak nagy sokára, már írás közben vettem észre: az apjának nagy kalapja volt, pajesza, talpig feketében volt, és még a kisfiúnál is kisebb kisfiút tolt babakocsiban. az anyát, aki a padon ült, egy kisfiúnál nagyobb kisfiúval, és olyan erős, szent jelenség volt, mint a sokgyerekes anyák általában? és a valószínűleg nagymamát, aki olyan mosollyal nézte a madarakat kergető kis részeget, ami már majdnem egy kisfiú mosolya volt?
fénykép kellett volna. fekete fehér, lágy kontrasztú, olyan amilyen a kedvesnek van. fénykép, a kisfiúról, és a galambokról. de nincs nálam gép. toll van, amivel gyorsan leírtam az első mondatot. írnom kell. író akarok lenni. inkább meg akarok tanulni írni. hogy megfoghassam ezt a pillanatot. pedig nem történt semmi különös. a váci vonat épp megjött, a veresegyházi már bent volt, az esztergomi még nem ment ki. dolgozni mentek az emberek, szerelmek találkoztak, millió mozgás, indulás és megérkezés, akikért elindultak, akikhez elindultak, akik elindultak, és akik maradtak. egy pályaudvar átlagos pillanata.
de egy kisfiú épp abban a pillanatban kergette a galambokat. és egy másik, mögötte, akiről a kisfiú nem is tud, és nem is fog tudni soha, rájött hogy írnia kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése