dália

durva végletek tombolnak bennem, ha néha túl fáradt vagyok harcolni ellenük, hátradőlök, és hagyom hogy szétfolynak ereimben. egyfelől a világképem pesszimista, borús, és sötét. nincs remény. nincs változás. a jelen ugyan arról szól, mint amiről a múlt és a jövő. 'a csatornából kiveheted a gyereket, de a csatornát nem veheted ki a gyerekből'. látom a csatornát sokakon. és látom a csatornát magamban. látom a határaimat, a hibáimat, a sosem változó botlásaimat, ahogy mindig, ugyanott, ugyan annál a pontnál ugyanúgy végzem. a gyengeségeimet, és azt, hogy mi az, aminél több nem leszek soha. és össze szorul a szívem, ha arra gondolok, hogy hány ajtó fog örökre csukva maradni előttem. és össze szorul a szívem, ha azokra gondolok, akik előtt még több ajtó fog csukva maradni, mint előttem. a híradóban egy két másodpercig mutatták a tehetetlen embereket, amint szétszabdalja őket a bika. barmok. nincs rá jobb szó, barmok, minek szenvednek azzal a rohadt állattal. emberek, nevek, arcok, sorsok, szerelmekből nem marad más nekem, csak egy negatív jelző: barmok, semmi mást nem látok belőlük. és néha összerezzenek annak az érzésnek a hidegétől, hogy hányan látnak szinte ugyan ennyit belőlem a közvetlen közelemben. barom. igazuk van, igazam van. ahogy ismerek fel dolgokat, úgy értem meg, hogy mennyi mindennek van egyszerre igaza. nincs egy igazság. és folyik a csatorna körülöttem, néha térdig gázolok benne, és néha rajta felejtem a szemem azokon az embereken, akiknek mindez csak egy lépés, amin én nem bírok már évek óta átjutni. akiken az én elérhetetlen vágyaim úgy fakadnak, mint a virág. és most már kevesebb kárörömmel, és egyre több sajnálattal veszem észre azokat, akik rólam hiszik azt, hogy átléptem a csatornájukon, nem tudva azt, hogy ezzel beleléptem egy nagyobba.

ugyanakkor nem szűnő ámulattal és csodálattal döbbenek meg nap mint nap, hogy mennyi csoda van ezen a világon. és hogy mennyire csodálatos emberek vannak. néha úgy érzem, év ezredek sem lennének elegek, hogy megismerjem az összes embert, akit megismerni érdemes. lányok, akiknek a szépségükre nincs szó. barátok, akik elmondhatatlanul sokat tudnak jelenteni. érzések, amiktől nem tudok eléggé mosolyogni. és a tudat, hogy mennyire hihetetlenül sokat van szerencsém. és az emlék, hogy én voltam ott, velem csinálta, én láttam, és a jelen, hogy én vagyok itt, velem csinálja, én látom. száz százalékos narancslét iszom, és valami csokis mandula bigyót eszek, ami barnán tapad az ujjamra. és verem ezt a billentyűzetet, írom ezt a mondatot, ide, gyakorlatilag értelmetlenül, és még fizetnek is érte. a világ -jelen pillanatban egyik legszebb vállát karoltam pár perce. és bókolt a portáslány, hülyéskedtünk a biztonsági őrrel, az élet szép. egy dália nyílik karcsún, csendesen az asztalomon, és néha percekig nem tudok másra nézni annyira szép. és szerelmes vagyok, megint, és állandóan, és újra és újra nyugtázom azt a felismerést, hogy a szerelmesnek az egész világ szerelem, épp úgy, mint a zenésznek az egész világ zene, a festőnek kép, a riporternek téma. van, hogy úgy érzem, nem tudom eléggé megmutatni embereknek, helyeknek, élőlényeknek, az egész világnak hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire hálás vagyok hogy szerethetem.

tehát tényleg két út van előttem. nem választhatok közülük. ha megkérdeznek hogy milyen a világ, hogy mit gondolok mint szociológus dolgokról, nem tudok elég borzasztót mondani. a cigánygyereket hiába rakod be az egyetemre, az apjától tanult pillangó kést épp úgy fogja használni mint a jogi diplomát; hiába szerzel pénzt, a vágyaid nagyobbra nőnek; hiába adsz pénzt, a szegénység elnyeli; anyám talán már sosem fog úgy mosolyogni mint régen, és apám se lesz a régi; és én is öregszem biztosan. de nem tudok elég optimista lenni, ha arra gondolok, hogy mennyire jó látvány volt a nyolcvanéves öregbácsi és öregnéni ahogy kézenfogva átmennek az utcán; nem tudok eléggé örülni annak, hogy így is hány ajtó nyílt meg előttem; és nem is tudok beszélni róla, hogy mit érzek akkor, amikor a halkan nyíló dáliát nézem előttem az asztalon. segítsetek ha tudtok, adjatok támpontot, milyen a világ; de úgysem tudtok. én is csak azt tudom, hogy nemértek semmi máshoz, és nem tudom hogy mi jön még; de most boldog vagyok, mert amíg nézhetem a nyíló dáliát, egy pillanatra tudom hogy milyen ez a világ.