jó úton

nyolcévesen egy márciusi napon, valahol magyarkút körül, beestem egy vízmosásba, és nem tudtam kijönni.

szerettem kirándulni, nagyon, szerettem egyedül is lenni, nagyon. kicsit kattant kiskölyök voltam, kócos kisördög slágeresen, és általában talpig szutykos. volt egy fekete kutyám, az isten nyugosztalja, többet tudott mint sok ember. vele csatangoltam állandóan. sokat féltem és sokat kérdeztem, és nagyon sok mindent nem értettem. felnéztem a nagyokra, bíztam a hősökben és az erősekben, ábrándoztam a képregényeken és szerettem a fákat. nem tudtam még hogy mit tudok, ezért azt hittem hogy egyszer majd mindent tudok, így sosem irigykedtem. tűzoltó akartam lenni, néha katona, de inkább vadakat terelő juhász. labdázni sosem tudtam, verekedni se nagyon, és megszoktam hogy senki nem játszik velem. csupa mese volt a világ, szerettem furulyázni, arany hajú lányokról álmodtam, akik énekeltek nekem, műmosolyú nénik borzolták a hajamat, és sokszor voltam hős, vagy királyfi, amikor egyedül játszottam a parkban.

anyu sosem tudott igazából vigyázni rám, és én meg égetni valóan rossz voltam, mindenre felmásztam, mindent összetörtem, és mindent felfedeztem. egyre messzebb mentem, először amennyit a kemping biciklim bírt, utána viszont rájöttem hogy a vonat jobb, mert nem izzadok meg, és akkoriban még nagyon könnyen lehetett bújócskázni a kalauzzal. így kerültem magyarkútra. sulival évenként egyszer kivonultunk, mindenféle hülye vetélkedőket megnyerni, nekem nagyon tetszett a hely, de persze a tanárok sose engedtek oda, ahova én akartam. ezért bosszúból egy naranccsal, 'lemegyek a parkba mum majd este jövök' expedíciót indítottam magyarkútra, egyszem harcostársam, vitéz buksi kutya kellemes társaságában.

aztán át akartam mászni egy vízmosáson, lefele nem volt nagy dolog, -seggen csúsztam-, viszont felfele nem ment, egyik oldalon sem. bezzeg a buksinak. fent lihegett, aztán visszajött, felkapaszkodott a másikoldalon, mintha megmutatná hogy nem olyan nehéz ez, aztán szolidalitásból lent lihegett velem egy darabig, majd, miután megállapította hogy tiszta hülye vagyok hogy itt akarok maradni, összegömbölyödött, és lefeküdt aludni.

nyolcéves voltam, vézna, szutykos és kócos, nem értettem semmihez. ellenben viszont mászni tudtam, legalábbis meglehetős tapasztalataim voltak e téren. a szokásos módszerrel, gyökerekben kapaszkodva fel is tudtam mászni a szélén, de a partja túl magas volt, én meg túl kicsi. ráadásul a karizmom is ápolásra szorult volna, pár másodpercig próbáltam felhúzni magam, aztán elszúrt tekegolyóként gurultam vissza a mélybe. a buksi olyan gúnyosan nézett rám, hogy legszívesebben felrúgtam volna, erre felkapaszkodott, és elment vadászni.

egyedül maradtam. mindig is egyedül voltam, de most először ez más értelmet nyert. hittem a tündérekben, sárkányokban, véletlenül éppen arra járó vadászokban, akik nagymamákat mentenek így nyilván engem is, manókban és törpékben, akik mindjárt megszólítanak, és az egyik kívánságom az lesz, hogy kimehessek innen, de nem jött senki. csak a buksi nézett félóránként rám, hogy mi van, aztán ment tovább belebolondulva a saját orrába. egy darabig kiabáltam is, de március volt, és fújt a szél, zúgtak a fák, és én csak még jobban megijedtem hogy milyen kicsi a hangom is. féltem, de kezdtem megérteni hogy igazán baj van, így a félelem átalakult dühé. akkor tört rám először az az érzés, hogy csak magamra számíthatok. szuperhős lettem, aki dagadó izmokkal mászik föl a százemeletes ház falán; de visszaestem. öreg vadásszá váltam, akinek a tenyerében van az erdő; de csak elszáradt ág maradt a kezemben. szegénylegény, medve, varázsló, mókus, mindent elképzeltem, mind megpróbált segíteni, de csak egy szegény, árva, és nagyon kicsi kisfiú maradt utánuk.

pedig még a megoldásra is rájöttem, az egyik fa ágát ha el tudnám kapni, fel lehetne rajta mászni. de legalább húsz centivel hosszabb kar kellett volna hozzá. és akkor, életemben először, megértettem hogy milyen kicsi vagyok. nagy akartam lenni. nem más, nem királyfi, medve, sárkány, varázsló, mókus, vagy vadász, én magam, csak nagyobb. leültem, és emlékszem azon álmodoztam, milyen jó lenne, ha én már nagy, felnőtt lennék, a kérdésekre válaszokkal, erővel, feleséggel, sok fontos dologgal, és nem utolsó sorban jóval hosszabb karral. a tíz évvel idősebb marci, ha most itt lenne, olyan egyszerűen segítene. csak tíz év, vagy tizenöt, és már minden jó lesz, csak annyit kell várni, ilyesmiket gondoltam és elaludtam.

hideg volt, és már baljósan sötét, amikor felébredtem. a kék kabátom volt rajtam, átlósan piros csíkkal. annyira koszos volt már a sok bukdácsolástól, hogy nem látszottak rajta a színek. a buksi hozzám bújt, és nyüszítve könyörgött hogy menjünk már el innen. tiszta kutyaszőr lettem tőle, és mintha más bajom nem lenne, levettem a kabátomat, és elkezdtem tisztogatni. ez lett a megoldás végül is: a kabátomat keresztbe feldobtam arra az ágra, és felkapaszkodtam, majdnem ketté hasadt, de kibírta a komoly harminc kilómat, utána sokáig nem is hagytam hogy kidobják ezt a kabátot, valami szuper ruhának hittem. anyu sokat öregedett azon a délutánon, és fel se fogtam, hogy én talán még többet.

azóta eltelt majdnem tizenöt év. megnőttem, jobb napjaimon borotválkozok, bár állítólag jól áll a körszakáll. tanultam, iskolán belül keveset, iskolán kívül annál többet. lassan kezdek megérteni dolgokat, egy ideig úsztam, egy ideig kajakoztam, megtanultam verekedni, és a karom is hosszabb lett. a mostani kabátom nagyon drága, alig várom az őszt hogy kivehessem a szekrényből, fekete, velúr, úgy nézek ki benne mint egy romantikus párizsi költő. a súlyomat viszont biztos nem bírná ki, főleg hogy vagyok már vagy hetven kiló. szerettem sokat, gyakran azt, akit nem szabadott volna, és bevallom nem lettem boldogabb, amikor elhittem érthetetlen dolgokat. sok mondatot kimondtam, mostanában sok mondatot elhallgattam, és egyre ritkábban beszélek az álmaimról. nem lett belőlem senki, most se tudom hogy mit tudok, de már azt tudom, hogy mit nem tudok. a buksim meghalt, évekkel ezelőtt, soha többet nem leszek olyan jóba kutyával, talán emberrel sem, bár barátok gyakran emelik fel az arcomat. sokat irigykedek, és pár éve félek a magánytól nagyon, kétségbeesetten veszem körbe magamat emberekkel, és mindig úgy érzem hogy meghalok, ha egyedül alszom.

tulajdonképpen megvan szinte minden. megtudtam pár dolgot a szerelemről, bele is haltam majdnem. megtudtam pár dolgot az életről, és csodálkozom hogy abba nem haltam még bele. írtam pár verset, megírtam néhány füzetet, néha nyertem, és rengetegszer veszítettem. annyi mindent szerettem volna, ruhát, utazást, pénzt, lakást, mosogatógépet, nőt, nőt, annyi nőt, szeretőt, testet, társat, zenét, megnyugvást, őt, mást, karosszéket, és tegnap negyed órát álmodoztam egy teaház teáit szagolgatva. az emlékalbumom őriz pár nagyon szép pillanatot. egy útlevelem betelt a sok pecséttől, és két hete van egy ajtó, amit magamra zárhatok. van pár hangszer, ami még szót fogad, és pár ember, aki még megmozgat. tudom hogy működik egy két dolog, benne voltam rengeteg mindenben és hálás vagyok, hogy pár dologból kimaradtam. majdnem megházasodtam, és párszor igazán elváltam. valamelyik nap elmagyarázta a lift szerelő, itt az irodában, hogy mi értelme van ennek a flexibilis rendszernek vagy minek, azóta még ebben a liftben is csak nosztalgiából félek, pedig borzalmas, ódivatú, és tele van tükörrel.

hanem azonban valami hiányzik. valami nem az igazi. ma jegyet vettem a pénztárnál, már teljes árú jár, most még diákom sincs, és úgy néztem ki a vonatablakon. semmi újat nem látok szinte, annyit járok vonattal, reggel be, este vissza. minden egyes fűszálat számba vettem azt hiszem ezen a vonalon, és elmegyek nap mint nap azok mellett, akik ott maradnak nap mint nap. nézem a fákat, és ők néznek engem. kirándultam sokat azóta magyarkúton is, voltam egyedül, és volt úgy, hogy azt hittem nem vagyok ott egyedül. az a vízmosás megvan még, és pár év késéssel vissza mentem megnézni a kis marcit, de nem találtam ott. és akkor döbbentem meg, hogy nem találom magamban sem. össze szorulok, és nyolcévesnél is kisebbnek érzem magam akkor, amikor rájövök arra, hogy sok kérdésére nem tudnák válaszolni. ha rádöbbenek arra, hogy én jobban félnék sokszor, mint ő. és bizony vannak kérdések, amiket én tennék fel neki. és kezdem megérteni azt, hogy pont ezek a legfontosabbak. azóta, így ma reggel is, keresem őt, amikor kinézek a vonat ablakon. szeretném, ha úgy tudnák még csodálkozni mint ő, szeretném ha néha ő beszélne helyettem. miden tudásomat oda adnám az ő tudásáért, a mesékért, a tiszta furulya szóért, és a telesírt zsebkendőkért. és ma, egy pillanatig úgy láttam a fákat, mintha ő nézte volna. ittam pár perce a kakaómat, és leittam magam, mint egy igazi kisgyerek. és most, amíg partedlit csináltam szalvétából, egy pillanatig, tényleg csak egy pillanatig, tudtam hogy jó úton járok. most így, huszonkét évesen.