Ha egyszer szólni hagynám
Elsápadt hangomat
Ha egyszer nem takarnám
Elfáradt arcomat
Ha látnál mélyen, vesztesen...
Szeretnél-e még
Szeretnél-e még, ha nincs miért
Ha egyszer elmesélném
A szótlan gondokat
Ha egyszer elfeledném
Átlépni múltamat
Átlépni azt, hogy csapda vár...
Szeretnél-e még
Éreznéd-e azt, hogy van miért
Néha vallanék
Néha akarom, lásd, ami én vagyok
Talán értenéd
De mégis jobb, ha nem tudod...
Igen, ott az árulás
Ott a szégyen is, a néma társ
Ha egyszer felfedeznéd
Elrejtett verseim
Ha egyszer fénybe néznéd
Elrajzolt terveim
Ha tudnád azt, mit sejtesz már...
Szeretnél-e még
ma egész nap sírásra állt az ég alja, és én sem voltam jobban, erre most, mire jobb idő lenne, kisütött a nap, én már itt vagyok egy közepesre légkondicionált zúgó teremben, tele üres monitorfejekkel, távol minden természetes fénytől. a tegnapi napon gondolkozom. meg azon hogy mit írjak. az írással régen úgy voltam, hogy azt hittem bármit meg tudok írni bárhogy, csak éppen témám nem volt; irigyen olvastam a jó regényeket, és úgy tartottam, hogy én igy is meg tudtam volna írni őket, bárcsak én lettem volna ott, vagy én láttam volna, vagy velem történt volna meg, és hiába nyitottam minden nappal nagyobbra a szemem, nem láttam azt amiről írni igazán érdemes. most meg alig merek elkezdeni írni, annyi mindenről lenne mit írnom, de nem tudom hogy kezdjek neki, nem jönnek egymás után jól a szavak, mint most itt is. akkor, amikor minden félénkségemet, magányomat, és gyengeségemet beleöltem abba, hogy megtanultam beszélni, senkinek nem hittem volna el, hogy egyszer pont ezek a szavak lesznek ellenségeim, azáltal, hogy bár beszélni megtanultam, de közben meg elfelejtettem tudni hallgatni. tegnap hallgatnom kellett volna. sok mondatot elhallgatnák most, ha tehetném, és nem azért mert könnyebb lenne, vagy mert hogy nem kellene tudnod róla, hanem azért, mert felesleges, hamis, és bántóak voltak.
és nincs más szavam, mint hogy ne haragudj miattuk. hallgatnom kellett volna, semmi más dolgom nem volt, csak hallgatni, és én képtelen voltam rá már megint, mint ahogy előtte annyiszor, amikor félek, és ha félek, mindig beszélek, és mindig kimondom azt amitől félek, így mindig az is lesz, amitől félek. kicsinek érzem magam, és nem miattad, és ez nem szemrehányás, de annyira még mindig nem vagyok kicsi, hogy ne tudjam elrontani azokat a dolgokat, amiket el lehet. 'a felnőttkor kezdete az, amikor tönkretesszük a játékainkat' talán tíz, tizenegy éves voltam amikor leírtam ezt a mondatot egy fogalmazásban, és ötöst kaptam érte, sőt kiadták az iskolai lapban, utána meg az ingyenes városi naplóban, és igazgatóit kaptam érte, voltaképpen ez a mondat volt az én írói opera primám. nem akarlak tönkretenni, nem akarok rosszat, több akarok lenni mint ami vagyok, és tudom hogy nem lehetek.
Ha minden szívdobbanásnak ára van
Élni szegény-boldogan, már nem lehet
Lázadunk néha, s összekapaszkodunk még
Mintha így ölelkeznénk
S mondjuk, szeretni elég
S még elhiszed
Hogy éljek, hogy lépjek jól, esküszöm nem tudom
Te nem bántasz, nem haragszol
De látom, ami elvész, fáj nagyon
Majd egyszer, ahogy kell, megérkezünk
Majd egyszer nagyon boldogok leszünk
Majd meglátod mit ér sok végighajtott év
Míg nem vigyáztam rád
Majd egyszer, tudod, eljön még a nap
Csak kérlek sose mondd, hogy elmarad
S ha az átkozott idő
Mint hűtlen szerető
Addig meg nem csalt
S az életem kitart
Jó lesz egyszer majd ...
csak még nem tudom hogy kell, csak még nem tudom mit kell, és mikor, csak még mindig döbbenten állok, letaglóz a vágy, az érzés, amit mint kicsiny kedves magot dédelgettem, nevelgettem magamban az első szívdobbanásom óta, és most, hogy már néha kihagy és szúr a szívem, most, mikor megláttalak, elszabadult, mint gyilkos gyökerű majomkenyérfa hálózza be gyökereivel gyenge szívem, és zúgó fejjel nézem és őrizem a szemed, ott vagy velem, mint pár lépésre lévő mennyország, mint tejjel-mézzel folyó kánaán, és én mózesként állok előtted, mint ki elvezettem népemet a kapukig, de én be már nem léphetek, és követelőzök, ösztönből, szívből, élni akarásból, és megriadok minduntalan, hogy sokat akarok, vergődök, mint aki nem tudja mit akar, és hiába vési kitörölhetetlen mélyedésekkel agyamba a szívem, hogy tudja amit akar, minden erő ami felkél bennem, ugyanabban a pillanatban omol össze, és te maradsz ahol vagy, elérhetetlenül, mégis mintha arcodat megérinthetném, olyankor magamhoz húzlak, 'fogdoslak' de nem szexualitás ez, ami mintegy kegyelemként, orkánként zúdul végig rajtam, ahányszor megérzem az illatod, csak elbújás, gyávaság, hogy legalább nyom maradjon utánad, hogy amikor elmész, 'a kéz melegét sosem felejti el a megszelídített állat'- azzal a ringó járással végig mész a kerítések mellett, és befordulsz azon a kapun, aminek annyiszor könyörögtem már hogy nyíljon ki előttem, és néha késként hasít belém a tudat, hogy talán örökre zárva marad, még ha a világ összes más kapuja közben ki is nyílik - eltűnsz, - és én kábultan leülök a félig kivágott fa alá, szemben az ablakoddal, részegen, zavartan mint egy hajléktalan, akit befogadtak, megetettek, megitattak, majd visszavittek, és most ott van ahol volt, csak éppen semmi oka nincs arra az érzésre, amire eddig megkérdőjelezhetetlen joga volt, hogy sajnálja magát, és gyűlölje a világot azért amiért sajnálja magát, és most még nem is rossz neki, mint általában mivel hajléktalan, inkább csak zavarban van attól hogy most is ott van ahol szokott, csak most éppen még nem is rossz neki, és várom hogy megmozduljon valami, valami kis jel, mozdulat, fény gyújtás, függöny libbenés, amit aztán később a végeláthatatlan éjszakáimon gyönyörű álmokká és ígérettekké tudok szőni - nyom maradjon utánad, mert már abban a percben amelyikben egyedül maradok, el sem merem hinni, hogy az előzőben még ott voltál, olyan vagy mint egy gyönyörű álom, mint minden álmokból szőtt legszebbik álmom, és most, hogy lassan talán ébrednem kellene, tíz körömmel kapaszkodok az ágy szélébe, hogy ne ébredjek fel, mint régen, mikor még vácon laktunk a panelházban, a szobám egyik ajtaja anyám szobájára nyilt, a másik a konyhára, és reggel, hét órakkor, még álmodtam, de már álmomban hallottam, ahogy reccsen anyám gépe, és résnyire nyílik az ajtó, olyankor még csak rámnézett, majd még mindig szinte teljes álomban halottam, ahogy végig botorkál az előszobán a fürdőszobába, kiönti a lábvizét, majd be a konyhába, felrakja a tejet melegedni, kikeveri a kakaót, és csak akkor nyit be a szobámba, nem is engem kelt előbb, hanem felhúzza a redőnyt, ami fémes csikorgásával már az utolsó álom foszlányokat húzkodja ki bennem, közben én tudtam hogy fel kell ébredni, és nem akartam, de búcsúztam mindentől, az utolsó pillanatokban szívtam be magamba az aktuális álmom minden porcikáját, hogy mire csikorog a redőny, ébredés közben is álmodhassam tovább, és csak ez után szólt anyum, épp hangulattól függően kedvesen, vagy erőteljesen, hogy vár az iskola, és olyankor már teljesen ébren voltam, csak egy kis szál maradt meg az álmomból, és volt, néha, ritkán, de volt, hogy azt az egy kis szálat a markomban szorongathattam utána még sokáig, akkor is, amikor megittam a kakaót, akkor is, amikor az előszobában küzdöttem a cipőkötéssel - sokáig a reggel legnagyobb próbatétele volt számomra, az istennek sem ment - és akkor is, amikor végig batyogtam az arany jános utcán a suli felé, hátamon a fényvisszaverős hátitáskámmal, benne külön fakkok az uzsonnának, külön a nagy könyveknek, és külön a füzeteknek, és néha még akkor is, amikor bent ültem a padban, és körülöttem már mindenki uelébredt, és én még akkor sem akartam, olyankor csendben voltam, csak néztem magam elé, és reméltem hogy minnél később szünik meg a varázs, ha az első órán nem szólitottak, végig álmodozhattam az egészet, néha még egy két szünetet is, de aztán mindig hidegzuhanyként ért az ébredés, amikor felém repült, - legtöbbször a nagy, tizórai szünetben - egy radir, egy toll, vagy egy sérelem, amit ott akkor meg kellett torolni, vissza kellett dobni, vagy csak simán elviselni, és máris visszatért a hétköznapi élet.
Ugye nem baj, hogy könnyen költöm el a pénzemet
Ugye nem baj, hogy gyorsan élem fel az életet
Ugye nem baj, hogy sorban szívom el a cigiket
Ha ez nem zavar, az leszel, félek, akit szeretek
Nem baj, az se, hogy szép vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy kedves is
Nem baj, engem ez azt hiszem, nem zavar
Nem zavar, nem zavar
Ugye nem baj, ha plafonig érnek majd a lemezek
Ugye nem baj, ha éjjel olvasni is szeretek
Ugye nem baj, ha néha tévesztem a nevedet
Ha ez nem zavar, az leszek, félek, aki kell neked
Nem baj nekem, hogy jó vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy rendes is
Nem baj, hidd el, hogy engem ez nem zavar
Nem zavar, nem zavar
Ugye nem baj, ha eltűnök egy napon
Ha visszatérek, örülsz nekem nagyon
Ugye látod, hogy nem kívánok sokat
Ugye nem baj, ha igazam csak nekem lesz mindig
Ugye nem baj, ha barátok ülnek nálam estig
Ugye nem baj, ha szeretni foglak, nem is keveset
Ha ez nem zavar, az leszel, félek, akit szeretek
Nem baj, az se, hogy szép vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy kedves is
Nem baj, engem ez azt hiszem, nem zavar
Nem zavar, nem zavar
ma elmentem győzőékhez, akiről azt hiszem meséltem már neked. hihetetlen egy ürge, egyike a kedvenc embereimnek ezen a világon, hihetetlen családdal. ők azok, akiket mondtam már, hogy madártojás van a szekrényben a fűszerek mellett, és egy amerikai fajdkakas költ a mosógépen. elmentünk vágni füvet a nyulaknak, régi skodával egy rétre, mogyorófüvet, ahogy ők mondták. megpróbáltam kaszálni is, a szokásos hévvel mentem neki, hogy majd nekem sikerülni fog, de negyed óra alatt kevesebbet vágtam le, mint a győzö egy perc alatt. imádok ezzel az emberrel ilyen helyen lenni. mint valami lexikon, bár az benne a legjobb, hogy nem lexikális a tudása, inkább amolyan tapasztalati vagy mi. 'pergő fű, ezt nem szabad adni a nyulaknak mert mérgező. mien furcsa nézd meg, ez a vér virág, de ezek itt pirosabbak mint a többiek, mutálódtak. ezt ha megfogod, és utána lenyalod a kezed, nagyon megbetegedsz, régen a szerelmi bosszúkra használták az emberek. nézd meg milyen szép kis lepke. azt hiszem ez a len lepke, olyan szine van mint a lennek. nem lessz ma gomba, nézd meg, száraz a talaj, megitta az essőt jöhetne még. látod, itt fürödtek a fácánok. láttál már verebeket fürödni a porban? na ugyan úgy csinálják ők is. esső szag van a levegőben' emiatt haza mentünk, bár aztán végülis azóta sem esett. van egy vadászgörényük, utána vele szórakoztunk, stricinek hivják, elég fura név egy ilyen kedves kis állatnak. az első két foga eltört, így már a hatékonysága nem az igazi. elengedték a pincjéjükben, az orrom elött ugrott rá egy patkányra, majd negyed órát harcoltak, hihetetlenül furcsa látvány volt, nekem nagyon mély élményt jelentett. az öreg patkány szerintem az első percben tudta hogy vége van, normális esetben még csak ellenfelek sem lehettek volna, de szegény strici, így fog nélkül, a patkány majd akkora volt mint ő. aztán sejtette az öreg, hogy itt valami nincs rendben, és ettől úgy érezte hogy mégis csak joga van az élethez, és elkezdett harcolni. fantasztikus látvány volt, a tapasztalt ravasz patkány, és a karcsú, kecses, ámde látszólag zavarban lévő görény küzdelme. én mint egy öt éves gyerek szurkoltam, bár sose tudtam kinek, aki éppen szarabbul állt, hol a stricinek, ha az öreg patkány volt felül, hol az öregnek, ha már úgy látszott hogy elfáradt. végül is, mi a nagy emberek, luciferi döntést hoztunk: a már alig lézengő patkányt, és a több sebet kapott, nagyon dühös stricit szétválasztottuk, döntetlent hirdetve, és az öreg patkányt jutalmul nem öltük meg, viszont beraktuk egy terráriumba, egy kisebb patkány, és egy egyiptomi ugró egér mellé, akik már régen együtt éldegéltek. erre, amíg megebédeltünk, kiirtott mindenkit a terráriumból az öreg. 'aki megérezte már egyszer a halál szagát, az már csak ölni tud' mondta a győző. az arcom esett le ettől a mondattól. és tényleg. mesélték különben, hogy a pasid nagy kivánsága, a vércse és az ölyv is, mostanában kezd elszaporodni, amióta védetté tették őket, állitólag tele van velük pest, a régi templom tornyokban, magas, elhagyott helyeken nagyon könnyű fészket találni. tele vannak állat mesékkel, az egész család, hihetetlen, mintha fekete istván regényei, gyerekkorom nagy meséi elevenednének meg benne. az tetszik még nagyon abban a családban, ahogy a gyerek - apa viszony van. én csak regényekben olvastam ilyet. van egy fia, laci, meg egy lánya, azt nem tudom hogy hivják, de az már a barátjánál lakik egy pár éve. viszont a laci, meg ő, qva jó nézni őket. ahogy dolgoznak, ahogy etetik az állatokat. kézmozdulatokból megértik egymást. csak félszavakkal beszélnek. én valami ilyen apa fiú kapcsolatra vágytam mindig. az a durva, hogy a srác is tiszta apja, ácsnak tanult, nincs túl iskolázva, nem is tartják sokra a sulit, kivétel a lány, az valami egyetemre jár most is, de a férifak nem nagyon, dolgoznak, egyszerűen, szépen, és közben szeretik az állatokat, egyszerűen, szépen.
Tudod-e azt, hogy számtalanszor gyűlöltelek már
Mert nem hagytad, hogy szeresselek
Tudod-e azt, hogy tudom, amit nekem te adtál
Soha megadni nem lehet
Engem nem zavar, engem nem zavar
Hogy csak rajongód vagyok
Mint egy lecsúszott zoknis kisgyerek
Engem nem zavar, engem nem zavar
Hogy hazudni nem tudok
És hogy tudod, hogy szeretlek
Tudod-e azt, hogy hány szerelmed gondol most is rád
Aki hűtlen lett már hozzád
Tudod-e azt, hogy a válás percét hányan átkozzák
S hogy ezt mennyien tagadják
Engem nem zavar, hogy soha senki meg nem kérdezett
Hogy hol akarom élni az életem
Engem nem zavar, engem nem zavar
Ha akkor leszel még szebb
Mikor én már nem leszek
Tudod-e azt, hogy tudom, nekem azért hazudtál
Mert hőnek akartál
Tudod-e azt, hogy számtalanszor megcsaltalak már
Mert más városról is álmodoztam már
lassan mennem kell. meg most már veled beszéllgetek. ma meghallgattam craig armstrong új lemezét. döbbenetesen jó. sosem lessz pénzem megvenni, mert diszdobozos, meg ilyenek. csak zongora. huh. annyi bánat, szerelem, szenvedély, juhuj, bele veri a billentyűkbe. egy deres ferenc kritikát olvastam róla, abban volt ez a mondat: 'ma már alig merünk érezni, ma már nem lehet értelmiségiként élni, és egyre csak erősödik rajtunk a páncélunk, és a távolságunk a másik felé. vigaszként igazából csak az ilyenfajta lemezek szolgálnak és az, ha a színházban foghatjuk valaki kezét' én is igy fejezem be. vigaszként, mindenért, megyek zenét hallgatni, mindig csak szóljon a zene, addig nincs, baj, és ha lehet, menjünk el színházba és had fogjam meg a kezed.
Elsápadt hangomat
Ha egyszer nem takarnám
Elfáradt arcomat
Ha látnál mélyen, vesztesen...
Szeretnél-e még
Szeretnél-e még, ha nincs miért
Ha egyszer elmesélném
A szótlan gondokat
Ha egyszer elfeledném
Átlépni múltamat
Átlépni azt, hogy csapda vár...
Szeretnél-e még
Éreznéd-e azt, hogy van miért
Néha vallanék
Néha akarom, lásd, ami én vagyok
Talán értenéd
De mégis jobb, ha nem tudod...
Igen, ott az árulás
Ott a szégyen is, a néma társ
Ha egyszer felfedeznéd
Elrejtett verseim
Ha egyszer fénybe néznéd
Elrajzolt terveim
Ha tudnád azt, mit sejtesz már...
Szeretnél-e még
ma egész nap sírásra állt az ég alja, és én sem voltam jobban, erre most, mire jobb idő lenne, kisütött a nap, én már itt vagyok egy közepesre légkondicionált zúgó teremben, tele üres monitorfejekkel, távol minden természetes fénytől. a tegnapi napon gondolkozom. meg azon hogy mit írjak. az írással régen úgy voltam, hogy azt hittem bármit meg tudok írni bárhogy, csak éppen témám nem volt; irigyen olvastam a jó regényeket, és úgy tartottam, hogy én igy is meg tudtam volna írni őket, bárcsak én lettem volna ott, vagy én láttam volna, vagy velem történt volna meg, és hiába nyitottam minden nappal nagyobbra a szemem, nem láttam azt amiről írni igazán érdemes. most meg alig merek elkezdeni írni, annyi mindenről lenne mit írnom, de nem tudom hogy kezdjek neki, nem jönnek egymás után jól a szavak, mint most itt is. akkor, amikor minden félénkségemet, magányomat, és gyengeségemet beleöltem abba, hogy megtanultam beszélni, senkinek nem hittem volna el, hogy egyszer pont ezek a szavak lesznek ellenségeim, azáltal, hogy bár beszélni megtanultam, de közben meg elfelejtettem tudni hallgatni. tegnap hallgatnom kellett volna. sok mondatot elhallgatnák most, ha tehetném, és nem azért mert könnyebb lenne, vagy mert hogy nem kellene tudnod róla, hanem azért, mert felesleges, hamis, és bántóak voltak.
és nincs más szavam, mint hogy ne haragudj miattuk. hallgatnom kellett volna, semmi más dolgom nem volt, csak hallgatni, és én képtelen voltam rá már megint, mint ahogy előtte annyiszor, amikor félek, és ha félek, mindig beszélek, és mindig kimondom azt amitől félek, így mindig az is lesz, amitől félek. kicsinek érzem magam, és nem miattad, és ez nem szemrehányás, de annyira még mindig nem vagyok kicsi, hogy ne tudjam elrontani azokat a dolgokat, amiket el lehet. 'a felnőttkor kezdete az, amikor tönkretesszük a játékainkat' talán tíz, tizenegy éves voltam amikor leírtam ezt a mondatot egy fogalmazásban, és ötöst kaptam érte, sőt kiadták az iskolai lapban, utána meg az ingyenes városi naplóban, és igazgatóit kaptam érte, voltaképpen ez a mondat volt az én írói opera primám. nem akarlak tönkretenni, nem akarok rosszat, több akarok lenni mint ami vagyok, és tudom hogy nem lehetek.
Ha minden szívdobbanásnak ára van
Élni szegény-boldogan, már nem lehet
Lázadunk néha, s összekapaszkodunk még
Mintha így ölelkeznénk
S mondjuk, szeretni elég
S még elhiszed
Hogy éljek, hogy lépjek jól, esküszöm nem tudom
Te nem bántasz, nem haragszol
De látom, ami elvész, fáj nagyon
Majd egyszer, ahogy kell, megérkezünk
Majd egyszer nagyon boldogok leszünk
Majd meglátod mit ér sok végighajtott év
Míg nem vigyáztam rád
Majd egyszer, tudod, eljön még a nap
Csak kérlek sose mondd, hogy elmarad
S ha az átkozott idő
Mint hűtlen szerető
Addig meg nem csalt
S az életem kitart
Jó lesz egyszer majd ...
csak még nem tudom hogy kell, csak még nem tudom mit kell, és mikor, csak még mindig döbbenten állok, letaglóz a vágy, az érzés, amit mint kicsiny kedves magot dédelgettem, nevelgettem magamban az első szívdobbanásom óta, és most, hogy már néha kihagy és szúr a szívem, most, mikor megláttalak, elszabadult, mint gyilkos gyökerű majomkenyérfa hálózza be gyökereivel gyenge szívem, és zúgó fejjel nézem és őrizem a szemed, ott vagy velem, mint pár lépésre lévő mennyország, mint tejjel-mézzel folyó kánaán, és én mózesként állok előtted, mint ki elvezettem népemet a kapukig, de én be már nem léphetek, és követelőzök, ösztönből, szívből, élni akarásból, és megriadok minduntalan, hogy sokat akarok, vergődök, mint aki nem tudja mit akar, és hiába vési kitörölhetetlen mélyedésekkel agyamba a szívem, hogy tudja amit akar, minden erő ami felkél bennem, ugyanabban a pillanatban omol össze, és te maradsz ahol vagy, elérhetetlenül, mégis mintha arcodat megérinthetném, olyankor magamhoz húzlak, 'fogdoslak' de nem szexualitás ez, ami mintegy kegyelemként, orkánként zúdul végig rajtam, ahányszor megérzem az illatod, csak elbújás, gyávaság, hogy legalább nyom maradjon utánad, hogy amikor elmész, 'a kéz melegét sosem felejti el a megszelídített állat'- azzal a ringó járással végig mész a kerítések mellett, és befordulsz azon a kapun, aminek annyiszor könyörögtem már hogy nyíljon ki előttem, és néha késként hasít belém a tudat, hogy talán örökre zárva marad, még ha a világ összes más kapuja közben ki is nyílik - eltűnsz, - és én kábultan leülök a félig kivágott fa alá, szemben az ablakoddal, részegen, zavartan mint egy hajléktalan, akit befogadtak, megetettek, megitattak, majd visszavittek, és most ott van ahol volt, csak éppen semmi oka nincs arra az érzésre, amire eddig megkérdőjelezhetetlen joga volt, hogy sajnálja magát, és gyűlölje a világot azért amiért sajnálja magát, és most még nem is rossz neki, mint általában mivel hajléktalan, inkább csak zavarban van attól hogy most is ott van ahol szokott, csak most éppen még nem is rossz neki, és várom hogy megmozduljon valami, valami kis jel, mozdulat, fény gyújtás, függöny libbenés, amit aztán később a végeláthatatlan éjszakáimon gyönyörű álmokká és ígérettekké tudok szőni - nyom maradjon utánad, mert már abban a percben amelyikben egyedül maradok, el sem merem hinni, hogy az előzőben még ott voltál, olyan vagy mint egy gyönyörű álom, mint minden álmokból szőtt legszebbik álmom, és most, hogy lassan talán ébrednem kellene, tíz körömmel kapaszkodok az ágy szélébe, hogy ne ébredjek fel, mint régen, mikor még vácon laktunk a panelházban, a szobám egyik ajtaja anyám szobájára nyilt, a másik a konyhára, és reggel, hét órakkor, még álmodtam, de már álmomban hallottam, ahogy reccsen anyám gépe, és résnyire nyílik az ajtó, olyankor még csak rámnézett, majd még mindig szinte teljes álomban halottam, ahogy végig botorkál az előszobán a fürdőszobába, kiönti a lábvizét, majd be a konyhába, felrakja a tejet melegedni, kikeveri a kakaót, és csak akkor nyit be a szobámba, nem is engem kelt előbb, hanem felhúzza a redőnyt, ami fémes csikorgásával már az utolsó álom foszlányokat húzkodja ki bennem, közben én tudtam hogy fel kell ébredni, és nem akartam, de búcsúztam mindentől, az utolsó pillanatokban szívtam be magamba az aktuális álmom minden porcikáját, hogy mire csikorog a redőny, ébredés közben is álmodhassam tovább, és csak ez után szólt anyum, épp hangulattól függően kedvesen, vagy erőteljesen, hogy vár az iskola, és olyankor már teljesen ébren voltam, csak egy kis szál maradt meg az álmomból, és volt, néha, ritkán, de volt, hogy azt az egy kis szálat a markomban szorongathattam utána még sokáig, akkor is, amikor megittam a kakaót, akkor is, amikor az előszobában küzdöttem a cipőkötéssel - sokáig a reggel legnagyobb próbatétele volt számomra, az istennek sem ment - és akkor is, amikor végig batyogtam az arany jános utcán a suli felé, hátamon a fényvisszaverős hátitáskámmal, benne külön fakkok az uzsonnának, külön a nagy könyveknek, és külön a füzeteknek, és néha még akkor is, amikor bent ültem a padban, és körülöttem már mindenki uelébredt, és én még akkor sem akartam, olyankor csendben voltam, csak néztem magam elé, és reméltem hogy minnél később szünik meg a varázs, ha az első órán nem szólitottak, végig álmodozhattam az egészet, néha még egy két szünetet is, de aztán mindig hidegzuhanyként ért az ébredés, amikor felém repült, - legtöbbször a nagy, tizórai szünetben - egy radir, egy toll, vagy egy sérelem, amit ott akkor meg kellett torolni, vissza kellett dobni, vagy csak simán elviselni, és máris visszatért a hétköznapi élet.
Ugye nem baj, hogy könnyen költöm el a pénzemet
Ugye nem baj, hogy gyorsan élem fel az életet
Ugye nem baj, hogy sorban szívom el a cigiket
Ha ez nem zavar, az leszel, félek, akit szeretek
Nem baj, az se, hogy szép vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy kedves is
Nem baj, engem ez azt hiszem, nem zavar
Nem zavar, nem zavar
Ugye nem baj, ha plafonig érnek majd a lemezek
Ugye nem baj, ha éjjel olvasni is szeretek
Ugye nem baj, ha néha tévesztem a nevedet
Ha ez nem zavar, az leszek, félek, aki kell neked
Nem baj nekem, hogy jó vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy rendes is
Nem baj, hidd el, hogy engem ez nem zavar
Nem zavar, nem zavar
Ugye nem baj, ha eltűnök egy napon
Ha visszatérek, örülsz nekem nagyon
Ugye látod, hogy nem kívánok sokat
Ugye nem baj, ha igazam csak nekem lesz mindig
Ugye nem baj, ha barátok ülnek nálam estig
Ugye nem baj, ha szeretni foglak, nem is keveset
Ha ez nem zavar, az leszel, félek, akit szeretek
Nem baj, az se, hogy szép vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy kedves is
Nem baj, engem ez azt hiszem, nem zavar
Nem zavar, nem zavar
ma elmentem győzőékhez, akiről azt hiszem meséltem már neked. hihetetlen egy ürge, egyike a kedvenc embereimnek ezen a világon, hihetetlen családdal. ők azok, akiket mondtam már, hogy madártojás van a szekrényben a fűszerek mellett, és egy amerikai fajdkakas költ a mosógépen. elmentünk vágni füvet a nyulaknak, régi skodával egy rétre, mogyorófüvet, ahogy ők mondták. megpróbáltam kaszálni is, a szokásos hévvel mentem neki, hogy majd nekem sikerülni fog, de negyed óra alatt kevesebbet vágtam le, mint a győzö egy perc alatt. imádok ezzel az emberrel ilyen helyen lenni. mint valami lexikon, bár az benne a legjobb, hogy nem lexikális a tudása, inkább amolyan tapasztalati vagy mi. 'pergő fű, ezt nem szabad adni a nyulaknak mert mérgező. mien furcsa nézd meg, ez a vér virág, de ezek itt pirosabbak mint a többiek, mutálódtak. ezt ha megfogod, és utána lenyalod a kezed, nagyon megbetegedsz, régen a szerelmi bosszúkra használták az emberek. nézd meg milyen szép kis lepke. azt hiszem ez a len lepke, olyan szine van mint a lennek. nem lessz ma gomba, nézd meg, száraz a talaj, megitta az essőt jöhetne még. látod, itt fürödtek a fácánok. láttál már verebeket fürödni a porban? na ugyan úgy csinálják ők is. esső szag van a levegőben' emiatt haza mentünk, bár aztán végülis azóta sem esett. van egy vadászgörényük, utána vele szórakoztunk, stricinek hivják, elég fura név egy ilyen kedves kis állatnak. az első két foga eltört, így már a hatékonysága nem az igazi. elengedték a pincjéjükben, az orrom elött ugrott rá egy patkányra, majd negyed órát harcoltak, hihetetlenül furcsa látvány volt, nekem nagyon mély élményt jelentett. az öreg patkány szerintem az első percben tudta hogy vége van, normális esetben még csak ellenfelek sem lehettek volna, de szegény strici, így fog nélkül, a patkány majd akkora volt mint ő. aztán sejtette az öreg, hogy itt valami nincs rendben, és ettől úgy érezte hogy mégis csak joga van az élethez, és elkezdett harcolni. fantasztikus látvány volt, a tapasztalt ravasz patkány, és a karcsú, kecses, ámde látszólag zavarban lévő görény küzdelme. én mint egy öt éves gyerek szurkoltam, bár sose tudtam kinek, aki éppen szarabbul állt, hol a stricinek, ha az öreg patkány volt felül, hol az öregnek, ha már úgy látszott hogy elfáradt. végül is, mi a nagy emberek, luciferi döntést hoztunk: a már alig lézengő patkányt, és a több sebet kapott, nagyon dühös stricit szétválasztottuk, döntetlent hirdetve, és az öreg patkányt jutalmul nem öltük meg, viszont beraktuk egy terráriumba, egy kisebb patkány, és egy egyiptomi ugró egér mellé, akik már régen együtt éldegéltek. erre, amíg megebédeltünk, kiirtott mindenkit a terráriumból az öreg. 'aki megérezte már egyszer a halál szagát, az már csak ölni tud' mondta a győző. az arcom esett le ettől a mondattól. és tényleg. mesélték különben, hogy a pasid nagy kivánsága, a vércse és az ölyv is, mostanában kezd elszaporodni, amióta védetté tették őket, állitólag tele van velük pest, a régi templom tornyokban, magas, elhagyott helyeken nagyon könnyű fészket találni. tele vannak állat mesékkel, az egész család, hihetetlen, mintha fekete istván regényei, gyerekkorom nagy meséi elevenednének meg benne. az tetszik még nagyon abban a családban, ahogy a gyerek - apa viszony van. én csak regényekben olvastam ilyet. van egy fia, laci, meg egy lánya, azt nem tudom hogy hivják, de az már a barátjánál lakik egy pár éve. viszont a laci, meg ő, qva jó nézni őket. ahogy dolgoznak, ahogy etetik az állatokat. kézmozdulatokból megértik egymást. csak félszavakkal beszélnek. én valami ilyen apa fiú kapcsolatra vágytam mindig. az a durva, hogy a srác is tiszta apja, ácsnak tanult, nincs túl iskolázva, nem is tartják sokra a sulit, kivétel a lány, az valami egyetemre jár most is, de a férifak nem nagyon, dolgoznak, egyszerűen, szépen, és közben szeretik az állatokat, egyszerűen, szépen.
Tudod-e azt, hogy számtalanszor gyűlöltelek már
Mert nem hagytad, hogy szeresselek
Tudod-e azt, hogy tudom, amit nekem te adtál
Soha megadni nem lehet
Engem nem zavar, engem nem zavar
Hogy csak rajongód vagyok
Mint egy lecsúszott zoknis kisgyerek
Engem nem zavar, engem nem zavar
Hogy hazudni nem tudok
És hogy tudod, hogy szeretlek
Tudod-e azt, hogy hány szerelmed gondol most is rád
Aki hűtlen lett már hozzád
Tudod-e azt, hogy a válás percét hányan átkozzák
S hogy ezt mennyien tagadják
Engem nem zavar, hogy soha senki meg nem kérdezett
Hogy hol akarom élni az életem
Engem nem zavar, engem nem zavar
Ha akkor leszel még szebb
Mikor én már nem leszek
Tudod-e azt, hogy tudom, nekem azért hazudtál
Mert hőnek akartál
Tudod-e azt, hogy számtalanszor megcsaltalak már
Mert más városról is álmodoztam már
lassan mennem kell. meg most már veled beszéllgetek. ma meghallgattam craig armstrong új lemezét. döbbenetesen jó. sosem lessz pénzem megvenni, mert diszdobozos, meg ilyenek. csak zongora. huh. annyi bánat, szerelem, szenvedély, juhuj, bele veri a billentyűkbe. egy deres ferenc kritikát olvastam róla, abban volt ez a mondat: 'ma már alig merünk érezni, ma már nem lehet értelmiségiként élni, és egyre csak erősödik rajtunk a páncélunk, és a távolságunk a másik felé. vigaszként igazából csak az ilyenfajta lemezek szolgálnak és az, ha a színházban foghatjuk valaki kezét' én is igy fejezem be. vigaszként, mindenért, megyek zenét hallgatni, mindig csak szóljon a zene, addig nincs, baj, és ha lehet, menjünk el színházba és had fogjam meg a kezed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése