amibe a dávid úgyis beleszeret

leül a gép az ember elé, bekapcsolja az arcát; a tekintetben villog e új üzenet? anélkül nincs bekapcsolva az ember, ha nem ül előtte gép. így hát ül a gép az ember előtt naphosszat, a ráncok között közösségi portálra csatlakozik, azon ír más gépeknek, akik más emberek előtt ülnek; monitorfényben úszik a téli este. a gépem billentyűzete fogja a kezeimet, és azt írja velük:
'miért mindig akkor írsz, ha szarul vagy?' kérdezi tőlem. de tényleg, kedves blogom, miért mindig akkor írsz rólam, ha szarul vagyok? és az arcomon máris világít a válasz: mert a boldogság kikapcsolja a gépet, felmászik az égbe, és várja a havat.
nagy, megnyíló egekre vágyom, és hogy, de hiszen tudod.
azt mondja a dávid, a timkó, aki egy ütött kopott gép embere (de tényleg, mit művelsz még azzal a szerencsétlen laptoppal, dávid?) hogy rákeresett a nevére, és csak egy bejegyzésben van szó róla. íme hát, gyarapodjunk. azt mondja a dávid, aki timkó, hogy legtöbbször a bejegyzések címét olvassa csak el, ha az nagyon tetszik neki, 'beleszeret' ahogy fogalmazott, és akkor nekiveselkedik, hogy aztán a legtöbbször megbánja. mert nem tudja követni ugyanis, túl sok a gondolat, csapongás, semmi egyértelmű, semmi nem derül ki a bejegyzésekből, mondja a dávid, aki timkó, csak az, hogy valami fáj, meg hogy valami nem jó, meg hogy szarul vagyok. más nem, mutat rá a dolgokra a dávid, aki timkó. ezer éve sakkozunk már a dáviddal, így aztán adok a szavára.
szomorú dolog ez. az, hogy úgy látszik, sőt, úgy olvastatik, ha van ilyen szó, ha nincs, csináljunk, szóval hogy akárhogy is, de minden bánat könnyebben elviselhető, ha beletesszük egy történetbe. vagy veszteség. vagy a hiány. vagy. a boldogságot úgy tűnik tökre el lehet viselni enélkül is, sőt, a boldogságot tulajdonképpen bárhogy és bárhogyan el lehet viselni, történeten kívül, belül, a boldogságnál nem zavarja kis lelkünket hogy csak úgy van, esetleg minden cél nélkül, vagy elkerülhetetlen események láncolataként keletkezik, a boldogságot majszoljuk, harapjuk, nyalogatjuk, arcunkra kenjük, mint az ovisok a csokit. a bánatról viszont írni kell, kellene, méghozzá úgy hogy könnyebben elviselhető legyen a bánat, legyen az a bánat épp hiány, vágy, veszteség, vagy egyéb a szinonima szótár hasonló lapjairól; és aztán bánatosnak is érdemes lenni, hogy könnyebben elviselhető legyen az, hogy írunk. valaki, aki szintén írt, huszonkettes csapdájának nevezte ezt, ő tudja.

van előttem egy üveg balatoni rosé, tavalyi. egyébként az írásban, ebben az írásban legalábbis az a jó, hogy úgy baromság ahogy van; mondhatok én bármit, az ellenkezője is igaz. miért ne lehetne boldogan írni, miért ne lehetnék most boldog; azért iszom, hogy felejtsek, és azt felejteném, hogy iszom. ettől függetlenül nekem továbbra is a lámpagyújtogató a kedvencem.
a csend, amiről beszélek, feltekeredett a fákra, és onnan zúg a világra; vagyis november van. szeretem az emberes hónapokat; a három testvér, ha bánatos lennék, most biztos kitalálnék rájuk egy történetet. azt mondd meg, csak azt mondd meg, hogy akkor miért nincsenek itt történetek? mert volt idő, van állapot, amikor főleg hiúságból, és jó adag félelemből szerettem volna, ha a bejegyzéseim többek lennének puszta blogbejegyzéseknél; de mostanra már kezdek belenyugodni, hogy a betűim között nem történik semmi, mint ahogy sosem történik igazából semmi, persze, mert már régen megtörtént minden.

és még ez sem igaz.