zenét ígértem, erre jó régen csönd van, hallgatok. most viszont egy saját egértologatásom, olyan ami már kurvarégen nem volt: miksz! több mint fél éve nem voltam képes befejezni, végigcsinálni valamit, így vízválasztónak érzem, hogy végre; hangozzék bármilyen hülyén, de jót tesz, ha csinálok valamit. így a miksz, és nem is akármilyen: posztrock!
ez ügyben két dolgot kell mondani, már az elején; egyrészt, a post rockot nem lehet mixelni. illetve lehet, csak nem érdemes. amikor először mondtam ennek a mixnek az ötletét a vilinek, rögtön azon röhögött, hogy egy post rock szám általában úgy épül fel, mint egy történet; indulás, katarzis, befejezés; befejezést indulással persze össze lehet illeszteni, de az nem feltétlen mix, inkább válogatás. másodszor; én igazából nem kedvelem túlságosan a post rockot, mint stílust. mint stílus, egyfolytában fogyasztva számomra inkább unalmas, mint ahogy a nagy jelenetek, a szentimentális érzelmek, a nagy fájdalmak, és minden ilyen, egyfolytában fogyasztva unalmas. előadókat persze nagyon szeretek, ha mondjuk post rockba tesszük be a sigur róst, vagy az album leafot, meg mondjuk a message to bearsot, vagy nagyjából bármit, aki lassan indít, epikus és gitárt használ; de ezek nincsenek itt ebben a mixben. számomra a post rock mint kifejezés inkább életérzés, hangulat; amikor nagyon elég, de nem keserűen, inkább dühödten elég, amikor fáj, de zúzósan fáj, és amikor engedsz, de ökölbe szorítva engedsz; nekem az a post rock. és egy kicsit a repülés is, és a süllyedés.
ezekből világosan következik hogy ez a miksz nem a boldogságról szól. sőt. ez a miksz az utóbbi fél év felgyülemlett, átalakult, és mindenféle formában szétesett szarjáról szól, és arról a keserűségről, amire szert tettem ezekben az időben; a kétségbeesésről szól, meg persze a belenyugvásról. nem hiszem hogy meglepődnél, hiszen ebben a blogban amúgy is ritkán találsz valami pozitívat; ez a miksz sem az. mégis, ne emiatt ne hallgasd meg; ami mély, ami húz, az tolhat is, és fel is emelhet; csak ne akármikor hallgasd meg. legjobb a szobádban, gondolatban többszáz méter mélyen, egyedül, fülhallgatóval, vagy persze ablak mellé ülve, és kívülről befelé nézve, és este, igen, főleg éjjel és este.
még májusban kezdtem el ezt a mixet, mert úgy éreztem hogy tökéletesen kifejezi azt, ahogy érzem magam. egy szalonnasütéskor, még a mese előtt megkérdezte valaki, hogy nem tudok e neki most zenét adni, nálam akkor éppen csak ez volt: az első húsz perc, három szám volt meg, a mono & world's end girfriend, az american dollar, és akkor még a magyar possével folytatódott; odaadtam neki. arrébb ment, lefeküdt a fűbe, és nézte a csillagokat. húsz perc múlva úgy jött vissza, hogy majdnem belehalt. max hangerővel, odafigyelve az első szám tényleg majdnem öl; ahogy nekem az utolsó négy is.
a cím kim ki-duk gyönyörű filmjéből van, a tavasz, nyár, ősz, tél, és aztán tavasz-ból. a filmben egy kisfiú, puszta játékból kavicsokat köt egy halra, egy békára, és egy kígyóra; látva ezt az őt nevelő szerzetes, amíg alszik, a hátára köt egy követ, és azt mondja neki, hogy csak akkor fogja leoldozni róla, hogyha megkeresi és megszabadítja őket a kavicsoktól; ha azonban valamelyiket holtan találná, akkor egész életedben cipelni fogja a szívében azt a követ. persze a béka él, de a hal és a kígyó már elpusztult, mire megtalálja a kisfiú; a kisfiú, hátán a kővel eltemeti őket, és keservesen sír. a rengeteg szimbólumra épülő film többek között erről a két kőről szól; és arról, hogy ezeket a köveket tényleg életünk végéig cipelni fogjuk. a kövek meg ugye rocks, tehát rockzene, iszonyúkreatív, nem?, jézusom.
régebben, még pécsen is akartam csinálni egy 'rock' mixet, ugyanezzel a címmel, amivel el is készültem, bár kimondottan nem lett jó. szétesett, sehogy nem állt össze, hiába voltak benne jó számok. abban még egy csomó dal is benne volt, többek között az archive again-ja, ami szerintem maga a tökéletes post rock (az eredeti tizenhat perc!!), vagy a sigur rós viorar vel til loftarasa-ja, amit szintén az esszenciájának tartom annak, ami nekem a post rock. viszont most nem akartam hogy legyen ének, így ezek kimaradtak, mint ahogy a gregor samsa meg a kwoon is, pedig őket nagyon sajnálom. nincs itt rengeteg fontos előadó és szám is, egy post rock rajongó tuti dobolna a fejemen, mert hiányzik például a caspian, vagy a 65daysofstatic; bár én legjobban a lymbyc systemet, a fuck buttonst, és a samuel jackson five-t sajnálom. ezekkel nem akarlak fárasztani, pusztán azért mondom őket, mert ha esetleg tetszene a stílus, és még nem ismernéd (ami meglepő lenne, lévén valami elképesztően divat lett a post rock manapság), akkor ezeket az előadókat is mindenképpen hallgasd meg.
a muszáj herkulest a képzelt városnak köszönhetem, bár kellően giccses, és közhelyes egy latinovits hangot berakni egy kiállásba, de engem konkrétan a padlóra küldött, hiszen mi más, ha nem ez a post rock: 'szeretném már magam utálni / de, istenem, ők is utálnak: / nem szabad, nem lehet megállni'. a képzelt város szám nagyjából a miksz közepén szólal meg, így afféle mértani középpontja, meg kerete is ez a vers ennek a mixnek.
szeretnék még egyenként számokról beszélni, hogy melyik miért, de az jobban érdekelne, hogy neked mi miért, ha, és hogy melyikről mit gondolsz dehát ezt hogy tudom meg. tehát tessék tracklist:
a mono meg a világvége barátnője a fájdalomról akartak egy lemezt csinálni, ez a palmess prayer. az egész album ilyen dobozosan, és tompán szól, és az egészet végighallgatni olyan, mintha egy késsel vagdosnád a szívedet. én megőrülök ettől a hármas résztől, a teljes változat 17 perc hosszú, és olyan mintha átrohanna rajtad egy bölénycsorda.
az amarican dollar a chill outot keveri a post rockal, már ha lehet ilyet mondani, mindkét kifejezés inkább káromkodásnak hangzik, a végeredmény viszont gyönyörű, a címéért különösen rajongok, hogy lehet lassan várni?
a címek gyakran zseniálisak a post rock számokon belül, a maybeshewill-nek már a neve is. ők erősen filmorientáltak, ez a cím a vanillia égboltból van, nekem a legjobban az tetszik benne, hogy olyan mintha aphex twin csinált volna remixet valami rock számnak (és nem csak a csilingelés miatt).
a címeknél a sulykot egyértelműen a red sparrowesék vetik el, a teljes számcímeik gyakran három, négy (!) sorosak, és ironikusan tombol bennük a post rock túlzása; ez a szám viszont főleg a basszusfutama miatt érdekes, ennél jobb basszus játékot én nem nagyon hallottam.
az őszi projekt negyedik dalát a silent balleten hallottam, és iszonyúan tetszik a sodrása, olyan mintha valami megvadult hadsereg masírozna szépen, lépésben át egy erdőn.
az in the wake of giants számban pedig számomra a dob a lényeg, rajongok a dobosukért, elképesztő hogy mit művel ez a fickó a doboknál, próbáld meg leutánozni a kezeddel, ha épp a bkv-n ülsz, tuti hülyének fognak nézni.
a this will destroy you-tól nehéz volt választani, de talán mégis ez a legnagyobb kedvencem. van ebben valami filmzenés, valami megnyugtatóan drámai, ha mike oldfield nem hülyül meg teljesen, talán ő csinálna hasonló zenét, de nem így történt. a mixelés miatt meg elnézést, de egy kis visszavevést is akartam.
a godspeed you! black emperror annyira atyaúristen a postrockon belül, hogy beszélni nem érdemes róla, mindenki másért szereti, én az alvásért rajongok, a teljes húsz perc, tételekre van osztva, nekem ez a kedvenc részem, egy kicsit olyan mintha a sigur rós pink floydot játszana, ami egyébként nem is feltétlen elképzelhetetlen.
a magyar posse neve valószínűleg nem véletlenül magyar, hiszen finnek, tudniuk kell magyarul. erre a számra viszont tvisztelni is lehet, hát még lovagolni, a kevés postrock számok egyike, amitől kimondottan boldog leszek.
a következőről viszont nehéz mit mondani. annak idején ez a szám rángatott bele a postrockba. a pg.lost azóta se csinált ekkora mestermunkát, de ha valakinek így egy számban kellene megmutatni, hogy mi az a post rock, biztos ezt választanám. a gitártéma ráadásul baromi ismerős, de épp annyira, hogy még jobban tetsszen; a megakadásos csönd pedig, pedig hányszor elsütötték már, itt valami elképesztően jól működik.
a lemez közepe a képzelt város, magyarok gyerekek, és jók, mi a fenét akarunk még. ráadásul ingyen van a lemezük, kellemesen fogyasztható, vigyétek! sajnos itt van egy kis gikszer, én még a mastereletlen demo változatot használtam, pedig az albumon sokkal jobban szól, plusz szegény latinovits hangja is tisztább. tessék azt is meghallgatni.
az isten egy asztronauta daniken könyvéből vehette a nevét, viszont nem csinál olyan rossz zenét, mint amilyen rossz könyveket ír daniken. tőlük is mindenki mást szeret, ők talán az egyik legpopulárisabb képviselői a postrocknak, egy időben nagyon kedveltem őket, főleg amiatt, ahogy használják az elektronikát, ez a szám viszont mégis az akkordbontása miatt maradt meg, az utolsó percet tök jó lehet zongorázni, olyan mintha egy végtelenül romantikus nagymama ülne a zongora előtt, a háttérben meg az elvadult unokái zúznának, kísérve a nagyit.
hasonló a helyzet a következő collapse under the empire-vel, őket annyira nem ismerik még, én nem értem miért, ez a szám például szerintem kimondottan slágeres, márha lehet ilyet mondani. itt a zongoradallamot próbáld meg lejátszani a levegőben, főleg tömegben hatásos, lehet megvernek, vagy bevisznek valahova.
a piano magic az egyik kedvenc zenekarom, és csak annyi köze van a postrockhoz, mint bármi máshoz, az ambientől a rockon át a pop-ig. ez a szám viszont meghatározó volt még az írországi időkben, nagyszerűen lehet rá nekiiramodni, és futni, futni a fenébe, mint ahogy a címe is mondja.
a hozzáértők szerint a mogwai sátánfélése az egyik legnagyobb mestermunka a post rock történetében; ebben már csak azért is lehet valami, mert én is nagyon szeretem, még úgyis, hogy egyébként különösen nem tetszik. ez is majd húsz perces, tehát csak egy ízelítőt kapsz belőle. van benne egy iszonyú baljóslatú közeledés, főleg a teljes változat utolsó tíz percében, ami ide sehogy nem fért volna bele. cunningham klippet képzelnék rá, amolyan come to daddy folytatást.
a worrytrainnak megint nem sok köze van a postrockhoz, még akkorse, ha ez a száma szerintem tökéletes postrock; én viszont főleg az intrójáért szeretem, olyan mintha egy korabeli jean michel jarre téma lenne, az meg külön öröm ebben a fickóban, hogy mandolint használ.
a mix egyik legjobb címe a sleepmakeswavesé, egy nap majd tényleg megtaníthatnál már, hogy elengedjem a félelmeimet. az epikus postrock gyönyszeme, ráadásul hivatalosan is ingyen van. erre például keringőzni lehetne, bár azt csak akkor merném megmutatni, hogy hogy, ha senki nem látja.
az egyik legnagyobb kedvencem következik. egy igazi postrock rajongó persze ezért is megkövezne, hogy a post rock másik atyaúristenétől, az explosions in the sky-tól pont egy remixet rakok be, ráadásul egy olyan remixet, amiben semmi nincs abból amiért az eits-t szeretni szokták; de sajnálom, nekem a kedvenc lemezem tőlük pont a remixlemez, amiken olyanok dolgoznak egyébként mint a four tet (!), vagy az adem (!!). az eredetiben ez a dallamtéma szétesik, itt viszont egyben van, és bár az elején szokatlan volt ez a barkácselektronikai alap, mára már rajongok érte. külön vicc, hogy a remixet készítő peper chase saját dolgai számomra hallgathatatlanok.
egyszer azt mondtam erre a grails számra, hogy olyan mint egy szeretkezés, és továbbra is tartom hogy van benne valami. a mélységében mindenképpen. elképesztően jó a lüktetése, a sebessége, a sivatag jut eszébe az embernek róla, ahogy átfúj rajta a szél, vagy helikopter, ráadásul a ronroco használata miatt még gustavo santaolalla is eszembejut, elképesztő, belső orgazmus. helyesbítek, ez a szám olyan, mint egy sivatagi szeretkezés, natessék.
ezt a számot a monának köszönhetem. azonkívül, hogy ő az egyik kedvenc fotósom, pedig még nem is tud róla, egyszer a lastfmjét böngészve láttam meg, hogy vagy százszor meghallgatta ezt a számot, főleg egymás után. a silver mt zion számomra külön fogalom, én nem is a postrockba tenném, ha tenném valahova, ez az elképesztő című lemez tökéletes filmzenéje a becsukott ajtós nagyvárosi szobamagánynak; és erre tessék, kinézel az ágyadból, és tizenhárom angyalt látsz, amint őrt állnak körülötte. fene tudja melyik világban vagy még ezek után, azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy ez a szám számomra olyan, mintha a múm zseniális finally we are no one-ről maradt volna le, de azt már nehezen tudnám megmondani, hogy pontosan miért.
és végére a szentimentális, romantikus kisfiús lelkem is jóllakik; az előző számnál meghaltam, ez meg valamiféle felhők közötti lebegés. elképesztően szeretem ezt a számot, hiába ilyen egyszerű; ha úgy hallom vallomás, ha úgy hallom ígéret, ha úgy hallom altató, ha meg úgy, nyugtató. a balmorhea se post rock egyébként, inkább a clogshoz van köze, és ahhoz, amire jobb híján kortárs zenét lehetne mondani, mindenféle egyéb stílusmegjelölés nélkül. ebben a számban van valami időtlen is, mintha nem is feltétlenül mostani lenne, hanem akármikori; a középkorban is el tudnám képzelni, hogy egy lány ablaka alatt ül egy fickó, és eljátssza ezt a dallamot. én meg borzasztóan szeretnék így gitározni.
úgy én is herkules lehetnék, bár ha bús haraggal is, de mondhatnám hogy 'jó lesz egy kis hódolás és csönd: így nem fogok sohase meghalni'.
a képek netghostól származnak, aki mostanában alig csinál valamit, és nem válaszol az emailekre, ettől függetlenül zseniális photo stoppos, amikor utoljára beszéltünk, vagyonokat keresett vele valami amerikai dizájn cégnél. ha úgy érzed hogy postrockból neked ennyi nem elég, felhívom a figyelmedet a beautifull noise című blogra, ami jó, az nagy valószínűséggel itt van.
ezekből világosan következik hogy ez a miksz nem a boldogságról szól. sőt. ez a miksz az utóbbi fél év felgyülemlett, átalakult, és mindenféle formában szétesett szarjáról szól, és arról a keserűségről, amire szert tettem ezekben az időben; a kétségbeesésről szól, meg persze a belenyugvásról. nem hiszem hogy meglepődnél, hiszen ebben a blogban amúgy is ritkán találsz valami pozitívat; ez a miksz sem az. mégis, ne emiatt ne hallgasd meg; ami mély, ami húz, az tolhat is, és fel is emelhet; csak ne akármikor hallgasd meg. legjobb a szobádban, gondolatban többszáz méter mélyen, egyedül, fülhallgatóval, vagy persze ablak mellé ülve, és kívülről befelé nézve, és este, igen, főleg éjjel és este.
még májusban kezdtem el ezt a mixet, mert úgy éreztem hogy tökéletesen kifejezi azt, ahogy érzem magam. egy szalonnasütéskor, még a mese előtt megkérdezte valaki, hogy nem tudok e neki most zenét adni, nálam akkor éppen csak ez volt: az első húsz perc, három szám volt meg, a mono & world's end girfriend, az american dollar, és akkor még a magyar possével folytatódott; odaadtam neki. arrébb ment, lefeküdt a fűbe, és nézte a csillagokat. húsz perc múlva úgy jött vissza, hogy majdnem belehalt. max hangerővel, odafigyelve az első szám tényleg majdnem öl; ahogy nekem az utolsó négy is.
a cím kim ki-duk gyönyörű filmjéből van, a tavasz, nyár, ősz, tél, és aztán tavasz-ból. a filmben egy kisfiú, puszta játékból kavicsokat köt egy halra, egy békára, és egy kígyóra; látva ezt az őt nevelő szerzetes, amíg alszik, a hátára köt egy követ, és azt mondja neki, hogy csak akkor fogja leoldozni róla, hogyha megkeresi és megszabadítja őket a kavicsoktól; ha azonban valamelyiket holtan találná, akkor egész életedben cipelni fogja a szívében azt a követ. persze a béka él, de a hal és a kígyó már elpusztult, mire megtalálja a kisfiú; a kisfiú, hátán a kővel eltemeti őket, és keservesen sír. a rengeteg szimbólumra épülő film többek között erről a két kőről szól; és arról, hogy ezeket a köveket tényleg életünk végéig cipelni fogjuk. a kövek meg ugye rocks, tehát rockzene, iszonyúkreatív, nem?, jézusom.
régebben, még pécsen is akartam csinálni egy 'rock' mixet, ugyanezzel a címmel, amivel el is készültem, bár kimondottan nem lett jó. szétesett, sehogy nem állt össze, hiába voltak benne jó számok. abban még egy csomó dal is benne volt, többek között az archive again-ja, ami szerintem maga a tökéletes post rock (az eredeti tizenhat perc!!), vagy a sigur rós viorar vel til loftarasa-ja, amit szintén az esszenciájának tartom annak, ami nekem a post rock. viszont most nem akartam hogy legyen ének, így ezek kimaradtak, mint ahogy a gregor samsa meg a kwoon is, pedig őket nagyon sajnálom. nincs itt rengeteg fontos előadó és szám is, egy post rock rajongó tuti dobolna a fejemen, mert hiányzik például a caspian, vagy a 65daysofstatic; bár én legjobban a lymbyc systemet, a fuck buttonst, és a samuel jackson five-t sajnálom. ezekkel nem akarlak fárasztani, pusztán azért mondom őket, mert ha esetleg tetszene a stílus, és még nem ismernéd (ami meglepő lenne, lévén valami elképesztően divat lett a post rock manapság), akkor ezeket az előadókat is mindenképpen hallgasd meg.
a muszáj herkulest a képzelt városnak köszönhetem, bár kellően giccses, és közhelyes egy latinovits hangot berakni egy kiállásba, de engem konkrétan a padlóra küldött, hiszen mi más, ha nem ez a post rock: 'szeretném már magam utálni / de, istenem, ők is utálnak: / nem szabad, nem lehet megállni'. a képzelt város szám nagyjából a miksz közepén szólal meg, így afféle mértani középpontja, meg kerete is ez a vers ennek a mixnek.
szeretnék még egyenként számokról beszélni, hogy melyik miért, de az jobban érdekelne, hogy neked mi miért, ha, és hogy melyikről mit gondolsz dehát ezt hogy tudom meg. tehát tessék tracklist:
a mono meg a világvége barátnője a fájdalomról akartak egy lemezt csinálni, ez a palmess prayer. az egész album ilyen dobozosan, és tompán szól, és az egészet végighallgatni olyan, mintha egy késsel vagdosnád a szívedet. én megőrülök ettől a hármas résztől, a teljes változat 17 perc hosszú, és olyan mintha átrohanna rajtad egy bölénycsorda.
az amarican dollar a chill outot keveri a post rockal, már ha lehet ilyet mondani, mindkét kifejezés inkább káromkodásnak hangzik, a végeredmény viszont gyönyörű, a címéért különösen rajongok, hogy lehet lassan várni?
a címek gyakran zseniálisak a post rock számokon belül, a maybeshewill-nek már a neve is. ők erősen filmorientáltak, ez a cím a vanillia égboltból van, nekem a legjobban az tetszik benne, hogy olyan mintha aphex twin csinált volna remixet valami rock számnak (és nem csak a csilingelés miatt).
a címeknél a sulykot egyértelműen a red sparrowesék vetik el, a teljes számcímeik gyakran három, négy (!) sorosak, és ironikusan tombol bennük a post rock túlzása; ez a szám viszont főleg a basszusfutama miatt érdekes, ennél jobb basszus játékot én nem nagyon hallottam.
az őszi projekt negyedik dalát a silent balleten hallottam, és iszonyúan tetszik a sodrása, olyan mintha valami megvadult hadsereg masírozna szépen, lépésben át egy erdőn.
az in the wake of giants számban pedig számomra a dob a lényeg, rajongok a dobosukért, elképesztő hogy mit művel ez a fickó a doboknál, próbáld meg leutánozni a kezeddel, ha épp a bkv-n ülsz, tuti hülyének fognak nézni.
a this will destroy you-tól nehéz volt választani, de talán mégis ez a legnagyobb kedvencem. van ebben valami filmzenés, valami megnyugtatóan drámai, ha mike oldfield nem hülyül meg teljesen, talán ő csinálna hasonló zenét, de nem így történt. a mixelés miatt meg elnézést, de egy kis visszavevést is akartam.
a godspeed you! black emperror annyira atyaúristen a postrockon belül, hogy beszélni nem érdemes róla, mindenki másért szereti, én az alvásért rajongok, a teljes húsz perc, tételekre van osztva, nekem ez a kedvenc részem, egy kicsit olyan mintha a sigur rós pink floydot játszana, ami egyébként nem is feltétlen elképzelhetetlen.
a magyar posse neve valószínűleg nem véletlenül magyar, hiszen finnek, tudniuk kell magyarul. erre a számra viszont tvisztelni is lehet, hát még lovagolni, a kevés postrock számok egyike, amitől kimondottan boldog leszek.
a következőről viszont nehéz mit mondani. annak idején ez a szám rángatott bele a postrockba. a pg.lost azóta se csinált ekkora mestermunkát, de ha valakinek így egy számban kellene megmutatni, hogy mi az a post rock, biztos ezt választanám. a gitártéma ráadásul baromi ismerős, de épp annyira, hogy még jobban tetsszen; a megakadásos csönd pedig, pedig hányszor elsütötték már, itt valami elképesztően jól működik.
a lemez közepe a képzelt város, magyarok gyerekek, és jók, mi a fenét akarunk még. ráadásul ingyen van a lemezük, kellemesen fogyasztható, vigyétek! sajnos itt van egy kis gikszer, én még a mastereletlen demo változatot használtam, pedig az albumon sokkal jobban szól, plusz szegény latinovits hangja is tisztább. tessék azt is meghallgatni.
az isten egy asztronauta daniken könyvéből vehette a nevét, viszont nem csinál olyan rossz zenét, mint amilyen rossz könyveket ír daniken. tőlük is mindenki mást szeret, ők talán az egyik legpopulárisabb képviselői a postrocknak, egy időben nagyon kedveltem őket, főleg amiatt, ahogy használják az elektronikát, ez a szám viszont mégis az akkordbontása miatt maradt meg, az utolsó percet tök jó lehet zongorázni, olyan mintha egy végtelenül romantikus nagymama ülne a zongora előtt, a háttérben meg az elvadult unokái zúznának, kísérve a nagyit.
hasonló a helyzet a következő collapse under the empire-vel, őket annyira nem ismerik még, én nem értem miért, ez a szám például szerintem kimondottan slágeres, márha lehet ilyet mondani. itt a zongoradallamot próbáld meg lejátszani a levegőben, főleg tömegben hatásos, lehet megvernek, vagy bevisznek valahova.
a piano magic az egyik kedvenc zenekarom, és csak annyi köze van a postrockhoz, mint bármi máshoz, az ambientől a rockon át a pop-ig. ez a szám viszont meghatározó volt még az írországi időkben, nagyszerűen lehet rá nekiiramodni, és futni, futni a fenébe, mint ahogy a címe is mondja.
a hozzáértők szerint a mogwai sátánfélése az egyik legnagyobb mestermunka a post rock történetében; ebben már csak azért is lehet valami, mert én is nagyon szeretem, még úgyis, hogy egyébként különösen nem tetszik. ez is majd húsz perces, tehát csak egy ízelítőt kapsz belőle. van benne egy iszonyú baljóslatú közeledés, főleg a teljes változat utolsó tíz percében, ami ide sehogy nem fért volna bele. cunningham klippet képzelnék rá, amolyan come to daddy folytatást.
a worrytrainnak megint nem sok köze van a postrockhoz, még akkorse, ha ez a száma szerintem tökéletes postrock; én viszont főleg az intrójáért szeretem, olyan mintha egy korabeli jean michel jarre téma lenne, az meg külön öröm ebben a fickóban, hogy mandolint használ.
a mix egyik legjobb címe a sleepmakeswavesé, egy nap majd tényleg megtaníthatnál már, hogy elengedjem a félelmeimet. az epikus postrock gyönyszeme, ráadásul hivatalosan is ingyen van. erre például keringőzni lehetne, bár azt csak akkor merném megmutatni, hogy hogy, ha senki nem látja.
az egyik legnagyobb kedvencem következik. egy igazi postrock rajongó persze ezért is megkövezne, hogy a post rock másik atyaúristenétől, az explosions in the sky-tól pont egy remixet rakok be, ráadásul egy olyan remixet, amiben semmi nincs abból amiért az eits-t szeretni szokták; de sajnálom, nekem a kedvenc lemezem tőlük pont a remixlemez, amiken olyanok dolgoznak egyébként mint a four tet (!), vagy az adem (!!). az eredetiben ez a dallamtéma szétesik, itt viszont egyben van, és bár az elején szokatlan volt ez a barkácselektronikai alap, mára már rajongok érte. külön vicc, hogy a remixet készítő peper chase saját dolgai számomra hallgathatatlanok.
egyszer azt mondtam erre a grails számra, hogy olyan mint egy szeretkezés, és továbbra is tartom hogy van benne valami. a mélységében mindenképpen. elképesztően jó a lüktetése, a sebessége, a sivatag jut eszébe az embernek róla, ahogy átfúj rajta a szél, vagy helikopter, ráadásul a ronroco használata miatt még gustavo santaolalla is eszembejut, elképesztő, belső orgazmus. helyesbítek, ez a szám olyan, mint egy sivatagi szeretkezés, natessék.
ezt a számot a monának köszönhetem. azonkívül, hogy ő az egyik kedvenc fotósom, pedig még nem is tud róla, egyszer a lastfmjét böngészve láttam meg, hogy vagy százszor meghallgatta ezt a számot, főleg egymás után. a silver mt zion számomra külön fogalom, én nem is a postrockba tenném, ha tenném valahova, ez az elképesztő című lemez tökéletes filmzenéje a becsukott ajtós nagyvárosi szobamagánynak; és erre tessék, kinézel az ágyadból, és tizenhárom angyalt látsz, amint őrt állnak körülötte. fene tudja melyik világban vagy még ezek után, azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy ez a szám számomra olyan, mintha a múm zseniális finally we are no one-ről maradt volna le, de azt már nehezen tudnám megmondani, hogy pontosan miért.
és végére a szentimentális, romantikus kisfiús lelkem is jóllakik; az előző számnál meghaltam, ez meg valamiféle felhők közötti lebegés. elképesztően szeretem ezt a számot, hiába ilyen egyszerű; ha úgy hallom vallomás, ha úgy hallom ígéret, ha úgy hallom altató, ha meg úgy, nyugtató. a balmorhea se post rock egyébként, inkább a clogshoz van köze, és ahhoz, amire jobb híján kortárs zenét lehetne mondani, mindenféle egyéb stílusmegjelölés nélkül. ebben a számban van valami időtlen is, mintha nem is feltétlenül mostani lenne, hanem akármikori; a középkorban is el tudnám képzelni, hogy egy lány ablaka alatt ül egy fickó, és eljátssza ezt a dallamot. én meg borzasztóan szeretnék így gitározni.
úgy én is herkules lehetnék, bár ha bús haraggal is, de mondhatnám hogy 'jó lesz egy kis hódolás és csönd: így nem fogok sohase meghalni'.
a képek netghostól származnak, aki mostanában alig csinál valamit, és nem válaszol az emailekre, ettől függetlenül zseniális photo stoppos, amikor utoljára beszéltünk, vagyonokat keresett vele valami amerikai dizájn cégnél. ha úgy érzed hogy postrockból neked ennyi nem elég, felhívom a figyelmedet a beautifull noise című blogra, ami jó, az nagy valószínűséggel itt van.
1 megjegyzés:
finom kis mixnek néz ki, már töltöm is le :)
Megjegyzés küldése