teltkarcsú fenék

én csak azt csodálom, hogy ez nem is olyan szar, mint amilyennek kinéz. karcsú az a lány. persze hogy nem hal meg bújába. csak máma mi? lófaszt; négy hónapja. négy hónap. tudod mennyi négy hónap? négy hónap, és még mindig, és már megint, és újra, és újra nem, olyan ez mint egy megállt világ körüli utazás, amikor hirtelen azt veszed észre, hogy egy ideje már mindig ugyanoda érkezel, és ugyanonnan indulsz, hiába hol a nyelv más, hol a táj, de ha balra fordulsz annál a saroknál, ugyanazt a kaput fogod látni, mint amit láttál máshol, és ettől persze az a borzongató, bár nyilván alaptalan érzésed támad, hogy ez már így fog menni, mindig és mindenhol. van e szánalmasabb egy utazónál, aki nem utazik sehova? ez a szánalom, ez is bazdmeg, nincs, ha meg onnan nézed, persze hogy van. most nem fogom visszafogni magam, hanem veszek egy nagylevegőt, kiborulok, le alá az összes szarnak, amiről nem akartam írni, mert minek, és nem akartam belegondolni mert minek. nem olyan mély az talán, egy levegővel még vissza is jövök.

egyébként se lehet buszon írni, mert belenéznek az emberbe. ugyanúgy meg kell szokni, mint a vetkőzést. bazdmeg ez vagyok én, és most írni fogok, ha idenézel, ha nem, és ezeket fogom írni, mert ez van bennem, be lehet kapni. hasonlót érezhet a teltkarcsú nő a strandon. röhögjetek tökéletesek. szokták ilyenkor kérdezni, hogy hogy hogy nem szégyelli magát, miért nincs benne szemérem, stb. ha szebb lenne, lenne. ó a szépség, hogy rohadjon meg, akit elcsúfít a szépség, az más. ha nem baromságokat írnék, elraknám, olvasnék, megvárnám míg írhatok. de így, mint a teltkarcsú nő, ez van bazdmeg, ez is van, szokjátok, ha idenéztek.

szeretek a gonz0val beszélgetni, főleg mert nem lehet vele. sose mond hülyeséget, egyáltalán ritkán mond valamit, és borzasztóan kiegyensúlyozottnak tűnik. ezzel azt hozza ki belőlem, hogy folyamatosan baromságokat beszélek neki, idegesítő kérdéseim vannak mint egy óvodásnak (az mp3 vágó programmal mp3-akat lehet vágni?). így eshetett, hogy tegnap ilyet kérdeztem tőle, hogy meddig tart szerinte egy ember 'rossz korszaka'. erre aztmondta: 'embere válogatja'. mire megkérdeztem hogy szerinte van olyan hogy rossz korszak? erre ő: 'nézőpont kérdése'. és így tovább. imádok a gonz0val beszélgetni.

és itt a möbiusz, fehérvár, és az újabb önmagukból kikelt, átváltozó dolgok, mint a basquiatban, amikor a lány reggel arra ébredt, hogy a fickó átfestette a falán a képeit, mert szerinte így jobban néznek ki, a piros ruhájára fehér csíkot húzott, a szemeket kihúzta, stb, stb, ráadásul ezzel szegény basquiat elvileg csak jót akart, önmagát festette rájuk, és ha minden igaz, a lánynak éppen ez az önmaga kellett, hiszen azért bújt vele ágyba, és hát mi a faszt vár az ember, ha a graffiti királyát engedi be a szobájába, oké csakhogy baromi nehéz elengedni ezt, persze 'meg lehet szokni mindent', de megszeretni azt hiszem mégse, és az a lány azt a kurva ruhát valószínűleg pirosan szerette meg, nem a fehér csíkkal, mint ahogy fehérvárt, és ezt a kurva möbiuszt is én úgy szerettem meg, ahogy soha többet nem kapom meg, és ezért csak veszteségérzésem van, ha találkozok vele, ezt persze nyilván meg lehet szokni, el is lehet fogadni, csakhogy én nagyon félek megtanulni ezt a baromságot, hogy mindent meg kell érteni, meg kell szokni, és el kell fogadni, mert ahányszor megszokok, megértek, és elfogadok dolgokat, annyiszor temetek is, a temetésnek abban az értelmében, amikor mintha hivatalosan is ki lenne mondva valakiről, hogy halott, és az nem vigasztal, hogy az halott már, ígyis, úgyis, de én például ordítani tudtam volna a zoli temetésén, hogy legalább ne csináljátok ezt, ne asszisztáljatok hozzá, hagyjátok a picsába, minek kimondani, minek szertartani, és azóta se voltam hajlandó kimenni a temetőbe, ez ilyen gyerekes baromság, és semmi köze a möbiuszhoz, egyébként se kell mindig nagyot mondani, és egyébként is, ha bele is csavarodok, akkor is bele fogja verni a saját szaromba az orromat az élet, mint a tisztátalan kismacskáknak, hogy megtanuljam már végre, hogy nem, a dolgok nem jelentenek semmit, csak vannak, fehérvár egy város, mőbiusz egy kávézó, a tavaly, az egy dátum, az idén, az egy folyamat, a szerelem egy érzés, a veszteség szükségszerű, az élet pedig nem habostorta, ennél többet aztán nem is kell mondani, lehet oszolni, azt csókolom.

asszondják hogy az a szenvedélyes ember, aki nem hajlandó beletörődni a szenvedésbe. aztakutya. mostanában gyakran kapom ezt: hogy mégis mit vártál?, meg minek? (óje, minek!), és persze itt kellene 'rendezett körülmények között' megmagyarázni legalábbis magamnak, hogy mégis mit, és minek, mert azt valahogy senki nem tudja elfogadni, még én sem, hogy semmit, és semminek. pedig így van, tehát ez nem szenvedély, én nem a szenvedésemet akarom lekaparni magamról, hanem a kétségbeesést, ami mint lázas testre a celofán, rámtapad, és izzadok tőle, csurognak le rólam a gondolataim, a vágyaim, és úgy gyűrődik rám, hogy a levegőbe kapkodok tőle, hogy leszakítsam magamról, mint valami idióta akinek papírja van róla. megyek az utcán, és ha elfelejtem elfelejteni azt, amit el kellene felejteni, akkor gyakran a levegőbe bokszolok, vagy felugrok, rúgok, kaparok, ettől nagy ívben kerülnek a társadalom hasznos tagjai. és most megint itt a mőbiuszban. minek jössz ide, ha tudod hogy fájni fog? minek kínozod magad? ó bazdmeg, minek (hohó, minek!), mert nem vagyok szenvedélyes ember, vagy mert épp hogy az vagyok, a kívánt rész aktuálisan aláhuzandó, arról meg nem is beszélve, hogy ti bazdmeg, ti talán nem kínozzátok magatokat, a bevásárlóközpontokkal, a tévétekkel, a dobozba (ma már ez se doboz; flatron bazdmeg, sík, mint a puszta!) zárt, sosem volt, mégis valós világok bámulásával, az iskolákkal, az újabb és újabb vizsgáitokkal, a felejtésetekkel, és a büszkeségetekkel, 'engem már nem érdekel, nem érdemli meg', naja, az érdemeitekkel, az okosan felépített jövőtökkel, a heti egy sörötökkel, füvetekkel, mindenféle kultúrhelyekre zárt szórakozásotokkal, és annyira szívesen sorolnám még, hogy kínozzam magam, mert igen, én kínzom magam, sőt bazdmeg még blogot is írok róla, pedig nem erről kéne, faszt mutogatom magam, és máris megérkeztünk a teltkarcsú nő esetéhez.

asszondják a harcosok klubjában, hogy ahhoz, hogy elérd a mélypontot, el kell engedned mindent. sajnos úgy alakult, hogy mostanában másfélszer láttam. naja. apa kezdő alpinistája vagyok, és nem merem levágni magam a kötélről. a vágyakat hogy a picsába engeded el tyler a kurva anyád, te is csak ki vagy találva. idenézzetek, ti, akiknek örömet okoz, hogy igazatok van: nem tudom elengedni. tessék; nincsen igazam. idenézzetek, ti, akik ezt vártátok: megszívtam. idenézzetek, ti, akiket már nem érdekel: engem még érdekel. idenézzetek, szépek, jók, ügyesek: ronda vagyok, szar és szerencsétlen. és nem, nem elégülök ki, hogy leírom ezeket a fasságokat. ehelyett itt ülök, és úgy tekingetek körbe, mintha várnék valamit. nem nem őt. faszt. nem is mást. minden csak időzítés és stílusérzék kérdése. a kettőből várok valamelyikre. hogy egyszercsak megváltozik majd ez az egész, és nem ilyen keserű, felesleges önmagyarázás lesz belőle, hanem mondjuk irodalom. mert ez nem az, ez lófasz. ott ültünk a temetőbe, be volt csicsentve, amikor azt mondta, hogy a blogod az művészet bazdmeg. nemsokkal később mondta azt, hogy ő sose fog elhagyni bazdmeg. a könnyű mondatok temetője. micsoda cím. irigylem, ahogy az oravecz kijött ebből; ő irodalmat csinált belőle. iszonyatosan tetszik az a mondata, hogy 'a dolgok mögé képzelt dolgoktól nem látva magukat a dolgokat'; hát erre várok most. hogy legalább lássam a dolgokat, mert most alig látok valamit. a kurva irodalom, elvileg a nők fogyasztják, a férfiak meg csinálják; mint jónás tamás. ez a másik, ami állandóan jár bennem, a rendet teszek; keresztül szeretem magam rajtad, megbüntetem magam valami finomsággal, ne gyűlöljem már magam ennyire hiába. naja. hozzák mindjárt a kávét; ezt eszi a keserűség reggelire. a teltkarcsú nő körbenéz; vannak még rajta kívül is hasonló adottságú nők a strandon. annak például orbitálisan nagy a segge. naja. csak neki legalább jól áll. egyébként se kell mindennek nagy feneket keríteni.