piros mezők meg hülye létrák

alakulok, de tényleg, már van amikor 'jól' vagyok mármint a 'rosszul'hoz képest, csak mindig visszaesek, tudod, az megvan az az ezeréves társasjáték, ami kék volt, bűn ronda, volt rajta talán vonat, meg űrhajósok, de arra emlékszek a legjobban, hogy ilyen hülye létrák voltak, kis piros a mező, amire ha ráléptél, estél vissza (!) a létrán harminc helyet, ez ilyen ide oda csúszkálós cucc volt, a cél előtt volt egy nagyon szemét, az visszatett majdnem a közepére, na így vagyok én is, csesszemeg, előre három mezőt, aztán bele valami hülyeségbe, és vissza tízet, csak az lehet a baj, hogy mindig egyeseket dobok tudod, így minden kurva mezőre rálépek, az istennek se ugrok át semmit, szépen döcögök előre, ezzel a kockával mintha mást se lehetne dobni, aztán naná hogy beleesek ezekbe a szemét mezőkbe, és mehetek vissza, szadista játék ez, persze azon a bűn ronda ezeréves társasjátékon nem csak szívatások voltak, hanem jófejségek is, beelőzted a fél mezőnyt ha jó helyre léptél, az volt talán a vonat, ez végül is így lenne fair, azonban az én társasjátékomon, mintha csak visszafelé menő létrák lennének, előre sose, de biztos ez csak az én tökéletesen (?) melankolikus személyiségem látatja velem,

holott én papíron elvileg népszerű (?!) szangvinikus vagyok, 'úgy csináljuk, hogy mulatságos legyen' meg minden, én ezt se értem, aminek a sok okos teszt tesz, az persze elképzelhetetlen hogy egyszerűen csak marci lennék, a marciság minden fasságával és nem fasságával együtt, bár mostanában egy szakajtónyi marcit megismertem, az egyikük fodrász, és szerintem meleg, de ezt már emlegettem, kicsit kiábrándultam a marcikból, mármint abból, hogy úgy látszik bárkit elneveznek manapság marcinak, hát még az én időmben, a mostani marcikból egyik se mai gyerek, ez az egyetlen közös bennünk a nevünk mellett, de hát nem lehet mindent mindenhez hasonlítani, ez az én fennmaradó nagy bajom, ez a hülye állandó 'kevés vagyok érzés', mindenki úr a maga szemétdombján, de nekem is szakosodnom kellett volna már valamire, mert még itt a betűk között, sem érzem teljesnek, egésznek magam, nemhogy biztonságban, pedig ez aztán a szemétdomb, a szeretés, az kellett volna a szakmám legyen, csak nem úgy megy az, ahogy azt a marcika elképzeli, kis romantikusan, hogy szerethet valakit, az ige teljességében, csak úgy, önmagáért, ez már nem szerelem csókolom, ez már fölötte, alatta, meg közötte van, 'pusztán' szeretni, mint a kondáslegény a mesében a malacait, nem azért mert jó, mert szép, mert okos, mert van, mert nincs, mert megkapható, mert nem kapható meg, csak egyszerűen szeretni,

de jaj de kurva nehéz ez bazdmeg, nem hogy őt, de basszus a saját anyámat, vagy legalább az orrom melletti szemölcsöt, amit remélem sose vesztek el, mert így tudom hogy merre van jobbra, jó lenne az egész fölött lenni már, szárnyakat növeszteni, és felszállni innen a picsába, valami háztetőre, és onnan nézni vissza ezekre a sáros szarokra, vágyra, ragaszkodásra, megbocsájtásra, büszkeségre, akár még istenre, a szerelemre, sőt az egész rohadt életre, a halálról nem is beszélve, onnan aztán már lehetne szárnycsattogtatva nagyot mondani, ha már úgyis 'szart se érnek a szavak', így aztán egyenlőre baszhatom ha 'jól' vagyok, itt a sárban, pontosan annyit ér mint amikor 'rosszul', csak nem érzem olyan szarul magam tőle, szóval megyek szépen előre, aztán esek vissza, éjszaka, cseszdmeg, főleg éjszaka, hazafele, és még mindig, valami megmagyarázhatatlan baromság miatt, a blahánál ott a sárga templom mellett (?), éjfél után, ott csúszok vissza, azt a mező a hülye lámpáktól tökre pirosít, ki kéne kerülnöm, bár végkép nem értem miért pont ott, nem köt oda semmi, de egyébként is létrák, azok ott vannak mindenhol, kockásra csiszolom a seggem a sok visszacsúszkálástól, a vonatok meg még mindig nem visznek sehová, ellenben az űrhajósokban azért bízhatok, mostmár mintha rémlene hogy volt azon a fránya társasjátékon valami rakéta is, na az lesz a megoldás, de addigra szereznem kell egy új dobókockát, mert nyilván abban van a hiba, nem a marciságban, lettem volna bár fodrász, hiszen úgyis 'she had well conditioned hair / was beautiful but nothing really was there':