ezt gondoltam

hát el megint. menedékünk tele van úgyis. az enyém legalábbis mindenképpen. mennyi menedékemre nem figyeltem eléggé; szép, biztonságos mondatokra. 'mit mondhattam volna?', 'nem rajtam múlik', 'mit tehettem volna?', 'én megpróbáltam'. vagy akár a mindennapi hazugságra, hogy 'neharagudjon, de nincs apróm' holott pont apróm van, nincs nekem annyim, hogy apróm ne legyen. nincs nekem még annyim, hogy ne tudjak adni.

úgy tűnik, nekem mégiscsak mindig hinnem kellene épp valamiben. a telefonom kijelzőjében. a beérkező levelekben. az időben. az elmenésben. a menedékeimben. mert néha egészen pontosan látom hogy mi történik: hogy olyan 'férfi' leszek, aki megismerte a 'nagy' szerelmet, aztán, miután elhagyták, beszigorodik. tudja, hogy ezután már csak a 'kis' szerelemmel lesz dolga, de megtanulja ezt is becsülni. esetleg ivásra adja a fejét, majd beteg lesz, és a halál jelzi neki, hogy mulatós természetével együtt viszi. vagy megmarad egy biztonságnál, egy menedéknél, és mint a lemezjátszón a tű, amire nem raknak ötvenfillérest, ugyanannál a barázdánál ugrik vissza mindig ugyanarra a barázdára.

és most el megint, majd jönni vissza. majd nekifeküdni újra, elbaszni, vissza, barázdáról barázdára. pörög, forog a fekete lemez. nekem hinnem kell valamiben. valamelyik menedékemben. meg kell tanuljam újra elszórni az aprót. ez a beszigorodás, ez mint valami gipsz, körém gyűlt, és megkeményedett. még kilátszanak belőle az ujjaim; még esténként, séta közben, egyedül, ha rámesik a város, még gyenge vagyok. még kipróbálom hogy tudom e fejből a számát. még néha csapdába esek gondolatokban; és őrjöngök, mert ahol eltalál, ott még fáj. de nagyobbik része már kemény. oda írok most is. mindenféle hülyeségekkel firkálom össze. ha lenne most egy gipszem, egy szép, fehér, kemény gipszem, mi a lófaszt írnék rá? blogot mi? szenvelgést? hát lófaszt. meztelen nőket rajzolnék rá! pillangókat. labdázó gyerekeket. szexelő medvéket. tankokat. nekem tényleg muszáj higyjek valamiben.

most például abban, hogy el. kellene egy tele pod, olyan zenékkel, amikről nem jut eszembe semmi. és addig menni amíg le nem merül. a gyártó tíz órát ígér, de a gyártóban, meg az igéretekben is külön külön hinni kéne. az enyémre látod, nem vigyáztam eléggé. hamar lemerül; és akárhogy igyekszek, hangos könnyekkel van tele. ez szól most, állandóan ez szól, ha meglenne bakeliten, ott ugrana mindig, hogy bár még egy szót szóljak veled. a pod azonban nem ugrik, se előre, se hátra, mert nem jó már a tárcsa se. de mit tudsz tenni; ennek így kell lenni.

menedékem tele van, így hát el. ha nem is koalákkal, de azért nem igen hívok ide senkit, mert ők 'ezt jelentik, meg azt jelentik'. (tandori: téli - nyári rege I) ugrik a tű, forog a lemez. hallgasd meg: