ez volt benned

suhan egy mondat, egy hosszú éjjeli autópálya
suhan a szívben, a ködben és a leágazást nem találja
(...)
egy mondat, amiben benne van a hiányod és benne van a jelenléted
lángnyelv, földnyelv, beszéd, mely nem ismer beszédet
(tóth krisztina - esős nyár)

nem is a gyomrodból, hanem inkább a fejed közepéből indul, de gyorsan odaér a szádhoz, már nincs időd jelezni, az ablakot lekaparod, és belekezdesz, sugárban, íztelenül, százhatvannál az autópályán, pozsony felé. nincs is mit, elviszi a szél, nem marad utána semmi, hát ez volt benned, ez kellett, ennyi. melletted a fazi épp istenről beszél, mielőtt hányni kezdtél, ott tartott, hogy csak meg kell értened, amit isten mondani akar neked. te nézed a betont, százhatvannál, amire nem jut el, ami belőled kijut, illedelmesen öklendezel, és várod hogy történjen valami. nagyon rosszul vagy, megálljak?, kapcsol istenről rád a fazi, erre te meg hogy: - hát az jó lenne cseszdmeg.

pihenő, benzinkút, te megpróbálsz coldrexet lopni, forint úgysincs nálad, még a határon belül vagytok. sikerül, de lázad mégse törődik vele, dobban a szíved az agyadba bele. szédülsz, hányni már nincs mit, gondolni sincs mit, nagy mocsárszínű számjegyekkel falon az óra, még két óra, nem fogtok odaérni. indultok, fazin látszik hogy mondaná még az istent, mert mindenképpen most akar megváltani, te meg hátra fekszel, és nézed ahogy egyre közelebb lesz az autó teteje. harminckilenc fok fölött el szoktál kezdeni félrebeszélni, ilyenkor mint a hányingernél, a gyomrodból jönnének fel a szavak, de erőd már nincs kimondani, hangtalanul szóródnak szét a hátsó ülésen, hát ez volt benned, ez kellett, ennyi.

fazival öt éve találkoztatok legutóbb, de akkor nem váltatok el túl jól, mert ellopta a biciklidet. annak idején elég intenzíven bélyegezett, pénzt is csinált belőle, el is verte, meg is szépült tőle, ragyogó földöntúli szemei lettek, és viasz bőre, mint egy angyalé. aztán elvonóra került, ahonnan kiugrott, a bokáját törve. utoljára a váci dunaparton voltatok, fazi akkor már több hónapja tiszta, fikázta a gépedet, és irigyelt téged, hogy te legalább tudsz biciklizni, mondtad neki hogy próbálja meg, hátha azzal a bokával is lehet, először nehezen, el is esett, de aztán összejött neki, később úgy belejött, hogy el is ment vele, vissza se hozta többet, te meg majd két órát ültél a dunaparton, és nézted a vizet.

a határon gyorsan, pozsonyon már lassan juttok át, a repülőtérig fazi egy szót se szól, ott viszont közli veled, hogy amíg jöttetek végig imádkozott érted. erre te meg hogy: - hát kösz. megértően mosolyog, odaadja a táskádat, istennek terve van veled, csak meg kell értened, súgja búcsúzóul bizalmasan a füledbe, majd elhajt, téged meg elnyel a letisko. csekkolásnál azon igyekszel, hogy ne látszódjon rajtad semmi, pedig addigra már dülöngélsz a láztól, sírhatnékod van, harminckilenc fölött járhatsz, olyankor könnyen túlfolynak rajtad az érzelmek. de valójában nem gondolsz semmire, csak egy dalfoszlányra - money in my pocket! - üres vagy és forró, szédülsz és remegsz, mint egy csempészni készülő kezdő kábítószeres.

a sorból majdnem kidőlsz, kétszer is a madzagba próbálsz kapaszkodni, mindkétszer udvariasan biccentenek a biztonságiak. aztán összeszeded magad, mire odaérsz a 'birodalmiakhoz', még mosolyogni is tudsz, amikor mindent ki kell pakolni, a coldrex dobozát olvasgatja a birodalmi, megkeresi a szlovák részt, kinyitja, átnézi a tablettákat, majd visszateszi a kosárba, mehetsz, semmi baj, nem törődik veled a kutyase. készülsz az érzésre, a kiszakadás, az elhagyás érzésére, de nem érzel mást, csak lázat. felszálláskor magad elé teszed a zacskót, de csak magadat hagyod benne, mint ahogy odalent a fényekben, fent a felhőkben, és a légikisasszonyok üres tálcáján is.

odafent aztán elszabadul a pokol, apád száll be menetközben, pont oda melléd, ahol előtte egy asszonyság ült, rágyújt egy cigire, és elkezdi mondani, hogy először mindig az embert szeretnéd visszakapni, az érzéssel, vagy anélkül, aztán már csak az érzést, emberrel, vagy anélkül, később szétfoszlik ez az egész, és egy váz marad utána, amit jobb híján úgy hívsz majd: emlék. én legalábbis így voltam vele, - így az öreg, - már a hangjára sem emlékszem - teszi hozzá, és az arcodba fújja a füstöt. erre te meg hogy: te most anyámról beszélsz bazdmeg? apád elröhögi magát, nem lehet annyira messzire menni, mondja röhögve, amennyire hülye vagy fiam, röhög, majd kiszáll, a légnyomás visz téged is, zuhansz, koszos felhők, szabadesés és hányinger, bumm a földbe, ordítasz, majd egy festett vörösre ébredsz.

'have you had a bad dream, sir?', te meg hogy: mivan?, erre kapsz egy pohár vizet, majd a vörös légikisasszony tökéletes angolsággal diszkréten odasúgja neked hogy 'if you have a bad dream, you always have a way to get out of it', majd elviszi a poharat, és nem jön többet. aztán nem alszol már el, csak megtelik benned az üresség valamiféle fémes, kongó érzéssel, elönt a lábadtól a fejed búbjáig, ahogy megmozdítod a fejed, mintha rázná a villany, kezdesz igazán rosszul lenni, nyilalások és döfések, meg feszítő fájdalom; mintha valami arébb akarná nyomni az agyvelődet, ha lehajolsz, még rosszabb, mintha az agyad ki akarna esni a helyéről, mintha valami előretolná, vagy mintha a szemed ki akarna ugrani a gödréből.

mint ez, mint az; de sosem olyan, mint amilyen. aztán hirtelen vége, leszálltok, közben sikerül hánynod is egy kicsit, olyan mintha emlékek jönnének ki a szádon, kicsi, apró, feketefehér, elmosódott dolgok. a füled is zúg, a rádióban valami fém hang kopog, stockholmot magyarázza, hát megérkeztél, ez kellett, ennyi. odakint az éjszaka, épp ugyanolyan, mint máshol, a csöndet eltakarják a zajok. most először gondolsz rá, mintha már megtehetnéd, mintha elég messze, és elég lázas lennél már hozzá. átjár a kinti hideg, borzongsz, a villogó flygplats feliratot nézed, és arra gondolsz, amikor egyszer vásárlás után hazaértetek, és a kulcsot kereste a táskájában, dühösen, teljesen átadva magát a dühnek, ahogy szokta, közben gyűlölködve nézett téged, meg a kaput, meg az eget.

elég felejthető pillanat, neked mégse sikerült lassan már egy éve elfelejtened. ott állsz, az egyik tábla téged keres, te meg arra az időre gondolsz, amit elvesztettél, meg hogy milyen jó hallgatni a bokrokat az ablaka előtt, és egy pillanatra még a nyelve ízét érzed. aztán arra az útra gondolsz, ami ide vezetett, amire sokan azt mondták, tévút, rossz út, tele balkanyarokkal, de neked éppen olyan, mint bármelyik másik út. rábízod magad, mert nincs más választásod, csak úgy derül ki, hogy milyen, ha járod, csak úgy látod meg, hogy mi vár a végén, ha odaérsz. hát odaérsz a táblához, onnantól kezdve visznek, pár órával később például orvoshoz, aki injekciót nyom a fenekedbe, el kéne engedned magad, biztos ezt mondhatja svédül, de te nem tudod, sose tudtad elengedni magad, így nagyon fáj, borzasztóan fáj, az égő feneked az egyetlen, ami később megmarad ebből az egészből.

napokkal később, amikor már kezded érteni, hogy mit csinálsz, kiért és miért, meg a testedet is teljesen bejárta az északi hűvösség, a telefonod képtelen módon csatlakozik a svéd teila vonalára, aztán egy smst kapsz, tőle, azt írja benne, hogy szeret, és hogy szeresd még nyolcvanháromszor. nem értesz semmit, te sosem értesz semmit, majd a végén, persze, mindennek a végén, de amikor megkérdezik, hogy mit akarsz a városból, repülőjegyet mondasz, mire ők röhögnek, és kérdezik hogy hova, erre te meg hogy: hát haza, csesszétek meg, haza, hova máshova? furcsa hogy milyen könnyen kimondod, gondolkozás nélkül, utána meg állsz ott üresen, hát ez volt benned, ez kellett, ennyi.