2009. április 7., kedd

szempontok

láttam magunkat a héven. te szoknyában voltál, nekem dús, fekete hajam volt, és szemrehányóan mutattad, hogy magam mellé tettem a pénztárcámat. öleltelek, fiatalok voltunk, frissek és jószagúak, és köztünk az egymástól kapott fény derengett, megfordultak utánunk az emberek.

láttam magamat a metrón. kék, kopott öltönyben voltam, öreg voltam, vászon cipőben, és az arcomon a ráncok keserűre tekeredtek. magamat néztem, veled fiatalon; ott ültünk magammal szemben, és arra gondolhattam, hogy hogy volt ez annó velem; hogy hol veszthettelek el, hogy mikor múlt el, és miért, és vajon megérte e; és talán arra is, hogy most hol lehetsz, és ha lennénk, mi hol lehetnénk. az arcom ettől szomorúra mosolyodott; a ráncok között alig lehetett észrevenni, csak a már vizenyősebb, de egy kicsit még mindig csillogó szememen.

ültem egy pár mellett a héven. néztem egy öregembert a metrón, aki nézte a párt. ők nem láttak engem, de én elképzeltem, hogy én ők lettem; mert rád gondoltam, és arra, hogy mennyire nem találom meg magamat magamban, nélküled. és hogy hol keressem magunkat, veled.

3 megjegyzés:

Bonííí írta...

na ugye.

Little John írta...

ez tetszik

dé írta...

Nekem öreg érzés, pedig ifjú vagyok. Az utazás teszi szerintem. A lélek kényszerű bevárása, a vonat-lekésések miatt. Mikor se kedv, se olvasnivaló valami a kézben, ülve, állva, dőlve, könyv és zene nélkül, ismerős híján, és mégse rosszul. Gyorsul az idő, de nem minden bírja.. Ezek az mozdulatlanságok megmaradnak az emberben.