meséltem már annyit a mesék ellen, most mesélek mellettük is. mesékről mesélek, mert ősz van, alattad levelek, feletted levelek, ilyenkor jól jönnek a mesék; két figyelemre méltó mesét szeretnék épp ezért ajánlani, az egyik john lawsontól az eljöhetnél hozzám, a másik ámosz oztól a hirtelen az erdő mélyén.
mindkét könyv a szó legszószorosabb értelmében ajándékként hult az ölembe, ahogy csak az ilyen mesék szoktak; ráadásul mind a kettő kincs a maga nemében: az eljöhetnél hozzámot 74-ben adta ki a móra kiadó, és ma már gyakorlatilag megszerezhetetlen; a másik tavalyi, európa kiadás, lényegesen könnyebb beszerezni, de még így sem valószínű, hogy minden sarkon ránk akarnák tukmálni.
lawsonról alig sikerült megtudnom valamit, azonkívül hogy amerikai, és nem azonos a felfedező lawsonnal. oz már könnyebb tészta, izrael leghíresebb írója és nobel díj várományosa, érzékeny, és erős hangú szerző, a szeretetről, sötétségről című könyvét nagyon el szeretném olvasni. mind a két mese hangulat mese, az a fajta, ami olyan, mint egy jófajta tea, az íze szétárad benned, és melegít. mind a kettőnél a mese világa, a történeten kívül is olyan, hogy az ember szívesen bujkálna benne, játszana, elveszne, mind a kettőnél sajnáltam hogy az elejétől eljutok a végére; szívesen visszafordultam volna, mint még kicsinek, a kirándulásokon, amikor bosszantóan hamar jutottunk oda, ahova indultunk, és sehogy nem fért a fejembe, hogy miért nem fordulunk inkább vissza.
lawson meséjéről nehezebb mesélni; van egy fiú, aki megjelenik az appalache hegység lakói között, egy fiú, akit mindenki észrevesz mert 'annyira szerették volna látni a Fiút kifakult farmerjában, báránybekecsében, kócos szőke hajával', egy fiú, aki komolyan veszi a helybeli madárijesztő a köszönését, ami az hogy 'eljöhetnél hozzám'; mert nem tudja, hogy 'afféle istenáldjon volt ez, vagyis inkább búcsúzkodás anélkül, hogy istenáldjont mondanának. errefelé mindenki azt mondta, amikor elköszönt: "eljöhetnél hozzám".
'elképesztő volt - mesélte később szegény madárijesztő - azt mondtam neki: 'eljöhetnél hozzám' mire ő felállt, és azt mondta: 'köszönöm szépen'. mit tehettem én ezek után?' ilyen egyszerűen kerül a fiú a madárijesztőhöz, az olvasó meg bele a mesébe, ami gyengéden egyensúlyoz a valóság, és az álomszerű mesevilág között; bár madárijesztő, róka úr, boszorkány és a hóember veszi a fiút és az olvasót körül, a tehenet mégis meg kell fejni, a földet művelni kell, és rá kell találni azokra akikhez tartozunk. a fiú, akit mindenki megszeret, az egyenes, nyílt, okos fiú, akinek egy gyűrű lóg a nyakában, és ettől zöld a melkasa, akit samuel árvíz hopkisnak hívnak, egy árvíz miatt, de valójában nem:
'- hát persze - mondta. - világos. hogy hívnak?
- samuel árvíz hopkins.
- nem - mondta a boszorkány -, de most nincs időm beszélgetni. - felszállt a seprűjére, és indulni készült.
- de mit jelent az hogy 'nem'? - a madárijesztő képtelen volt uralkodni magán, és odarohant.
a boszorkány türelmetlenül csóválta a fejét.
- a nem az nem. nem igent akarok mondani, ha nemet mondok, igaz? a Fiút nem samuel (hadart valamit) micsodának hívják, szóval nem annak hívják, amit mondott.
- hanem...hanem...-sürgette a madárijesztő.
- hanem - mondta a boszorkány - most mennem kell'
szóval ez a fiú, ez eljött ide, az appalache hegységhez, az ohió folyótól keletre, mert úgy érezte, hogy a jövője valahol itt rejlik, eljött ide a mesébe, maga se tudva, hogy pontosan mit akar, és ezért, 'ha kérdezték, azt felelte, a bátyját keresi. ezt jó magyarázatnak találta. az emberek megértették. egy Fiú, lefelé jövet, valami elhagyatott hegyi úton, nem mondhatja, hogy sejtelme sincs, hova tart, hogy meg akarja keresni azt a helyet, ahonnan való, s megtudni, kicsoda is ő voltaképpen. hogy meleget, erőt, szeretetet, meg ilyesmiket keres' tehát ezért van itt a fiú, és végül is erről szól ez a mese. mindezt olyan, szinte már-már lírikus gyengédséggel leírva, hogy az ember szíve szorul össze minden oldalon; gyönyörű táj leírások, az amerikai álom-farmer lét olyan hangulatos ábrázolása, hogy az ember ezután a mese után hegyoldalakról, szénáról, szalmáról és kanyargó patakokról álmodik. mintha magának az írónak is ez lett volna a fontosabb; mind a fiú, mind a mesébe később érkezők karakterei furcsák, elnagyoltak, néha el is felejtkezik róluk, az utolsó pár oldalon megjelenik egy lány is, és vele mintha a szerelem is jönne, de ez is félbemarad; az apját is megtalálja, aki szintén ilyen képtelen, kidolgozatlan mese figura, egy magányos öregúr, aki sértett, büszke és hiú, és akin persze megint átgázol a fiú meggondolatlan fiatalsága, hogy aztán olyan nemes dolgokba is beleütközhessünk, mint a megbocsájtás, az apai szeretet, a család és a szeretet fontossága. bár az összes ilyen nagy szó és érzés megfordul ezeken a lapokon, és az író nem nagyon tud velük mit kezdeni, a végeredmény mégsem zavaró; érezni, hogy csak az a lényeg, hogy itt legyenek. mintha valaki a gyermekkoráról festene képet, és belerajzolna mindent, ami fontos volt, csűrt, szénakazlat, madárijesztőt, boszorkányt, szomszéd kislányt, almalekvárt, kaszálógépet, frissen született kisborjút; és mint mindig, az ilyen képeket, ha őszintén készítették őket, jó nézegetni, úgy jó olvasni ezt a mesét is. jó megszeretni a fiút, a szőke hajával, és báránybekecséjével, jó kaszálni menni a friss harmatos fűben, jó hallgatni a hóembert, aki tudja előre az egészet, csak mire eszébe jut, már ő lesz az, akiről a jóslat szól:
rajta kívül csak ketten vannak, akik nem fogadják el ezt a rideg, kegyetlen (és valjuk be, bosszantóan ismerős) világot: maja és mati, egy fiú, és lány, akiknek van egy közös titkuk; egyszer egy patakban láttak valamit, ami imanuela tanárnő meséi alapján egy kis halnak kellett lennie; bár lehetetlen, de látták, a saját szemükkel, csak egy pillanatra, aztán többet soha, hiába járták be keresztül-kasul a patakmedret; és akikben van annyi bátorság, hogy éjszakánként, amikor a gonosz jár, és mindenki becsukja az ablakait, ajtóit, és hallgatásba, alvásba burkolózik, meglessék a konyhaablakból, hogy az erdőből eltűnnek a fák (!), és hogy nahi, a hegy fantomja, tényleg meglátogatja a sötétben a falut. maját és matit összeköti ez a titok, és ezért szövetkezni kezdenek, hogy ők ketten kikutatják az erdő, és a falu titkát.
'a falubeli gyerkek, köztük mati nővérei is, észrevették, hogy ezek ketten időnként kettesben sugdolóznak, és rögtön arra következtettek, hogy maja és mati megtetszettek egymásnak. és ha tetszenek egymásnak, akkor nagyon kellemes, sőt kedves dolog pletykálni kicsit róluk, és kicsit ki is gúnyolni meg piszkálni őket. hisz mindig, mindenkor, mindenhol egy fiút és egy lányt, akik időnként kettesben szeretnének maradni, ahelyett hogy állandóan az egész társasággal lógnának, azonnal egy párnak vélnek. és egy pár irigységet ébreszt. az irigység fáj, és egyre dagad, és elkezd gúnyt termelni, nagyjából ugyanúgy, ahogy egy piszkos seb a gennyet.'
maja és mati elindulnak tehát, hogy végére járjanak a titkuknak, ami kirekeszti őket a többiektől, hogy tényleg kishal volt e, vagy valóban nincsenek állatok, bemerészkednek a sűrű erdőbe, a sötétbe, hogy megkeressék nahit, a hegy fantomját, és visszahozzák a falunak azokat az időket, amikre már senki sem mer emlékezni.
nagyon sötét, mesteri történet vezetéssel megírt mese ozon meséje, ahol a nyomasztó hangulat, a titkok, és a feszültség úgy nő, mintha egy stephen king regényt olvasnánk; és közben végig kikacsingat az olvasóra, néha szinte már-már kimondva, hogy felnőtteknek szóló feddést olvasunk tulajdonképpen, szemrehányást az emberiségnek, hogy vigyázzunk a gyerekeinkre, az érzéseinkre, egymásra, hogy nehogy úgy járjunk, mint ez a falu, ahol nem marad semmi, csak a félelem, a szorongás, a gúny, és a gyűlölet. engem a vége felé már zavart ez az egyértelmű szimbolisztika, főleg a történet megoldása, meg az, hogy elkezdenek felnőtt monológokban beszélni még a gyerekek is, mintha egy meséből hirtelen valami közösségtudatos előadásba csöppennénk. hogy mást ne mondjak, rosszabb pillanataiban szinte amolyan coelho szintű szájbarágást érezni, de mindez jótékonyan keveredik ozon zseniális hangulati elemeivel, amitől az ember azon kapja magát, hogy izgul, fél, szorong, annyira magával ragadja a mese; képzelem mit érezhet egy kisgyerek, amikor felolvassák neki, én annó biztos nem mertem volna elaludni. fordítási problémákat is éreztem, néhol túl nyersnek tűnik a magyar szöveg, de hébert biztosan nem könnyű fordítani. félelmetes-komor mese ez, amiből felnőtt és gyerek egyaránt megtanulhat pár zavarba ejtően pontos kritikát a társadalmunkról:
'ne szégyeljétek magatokat egymás előtt - itt nálunk nem szégyen a meztelenség, hisz mindnyájan mindig teljesen pucérok vagyunk a ruhánik alatt, csakhogy kiskorunktól kezdve arra szoktattak, hogy szégyeljük mindazt, ami valóságos, és dicsőítsünk mindent, ami hazug. arra is rászoktattak, hogy ne annak örüljönk, amink van, hanem annak, amink csak nekünk van, és másoknak nincs. és ami még rosszabb, gyermekkorunktól arra neveltek minket, hogy mindenféle mérgező előítéletekben higgyünk, melyek mindig úgy kezdődnek hogy "mert ők mind..."
naugye. még különösebb fénnyel tölti el mindezt, hogy pont izraeli író ír ilyeneket. politikusok, nagy emberek, gazdagok, ó bárcsak olvasnátok ilyen meséket.
lawsonról alig sikerült megtudnom valamit, azonkívül hogy amerikai, és nem azonos a felfedező lawsonnal. oz már könnyebb tészta, izrael leghíresebb írója és nobel díj várományosa, érzékeny, és erős hangú szerző, a szeretetről, sötétségről című könyvét nagyon el szeretném olvasni. mind a két mese hangulat mese, az a fajta, ami olyan, mint egy jófajta tea, az íze szétárad benned, és melegít. mind a kettőnél a mese világa, a történeten kívül is olyan, hogy az ember szívesen bujkálna benne, játszana, elveszne, mind a kettőnél sajnáltam hogy az elejétől eljutok a végére; szívesen visszafordultam volna, mint még kicsinek, a kirándulásokon, amikor bosszantóan hamar jutottunk oda, ahova indultunk, és sehogy nem fért a fejembe, hogy miért nem fordulunk inkább vissza.
lawson meséjéről nehezebb mesélni; van egy fiú, aki megjelenik az appalache hegység lakói között, egy fiú, akit mindenki észrevesz mert 'annyira szerették volna látni a Fiút kifakult farmerjában, báránybekecsében, kócos szőke hajával', egy fiú, aki komolyan veszi a helybeli madárijesztő a köszönését, ami az hogy 'eljöhetnél hozzám'; mert nem tudja, hogy 'afféle istenáldjon volt ez, vagyis inkább búcsúzkodás anélkül, hogy istenáldjont mondanának. errefelé mindenki azt mondta, amikor elköszönt: "eljöhetnél hozzám".
'elképesztő volt - mesélte később szegény madárijesztő - azt mondtam neki: 'eljöhetnél hozzám' mire ő felállt, és azt mondta: 'köszönöm szépen'. mit tehettem én ezek után?' ilyen egyszerűen kerül a fiú a madárijesztőhöz, az olvasó meg bele a mesébe, ami gyengéden egyensúlyoz a valóság, és az álomszerű mesevilág között; bár madárijesztő, róka úr, boszorkány és a hóember veszi a fiút és az olvasót körül, a tehenet mégis meg kell fejni, a földet művelni kell, és rá kell találni azokra akikhez tartozunk. a fiú, akit mindenki megszeret, az egyenes, nyílt, okos fiú, akinek egy gyűrű lóg a nyakában, és ettől zöld a melkasa, akit samuel árvíz hopkisnak hívnak, egy árvíz miatt, de valójában nem:
'- hát persze - mondta. - világos. hogy hívnak?
- samuel árvíz hopkins.
- nem - mondta a boszorkány -, de most nincs időm beszélgetni. - felszállt a seprűjére, és indulni készült.
- de mit jelent az hogy 'nem'? - a madárijesztő képtelen volt uralkodni magán, és odarohant.
a boszorkány türelmetlenül csóválta a fejét.
- a nem az nem. nem igent akarok mondani, ha nemet mondok, igaz? a Fiút nem samuel (hadart valamit) micsodának hívják, szóval nem annak hívják, amit mondott.
- hanem...hanem...-sürgette a madárijesztő.
- hanem - mondta a boszorkány - most mennem kell'
szóval ez a fiú, ez eljött ide, az appalache hegységhez, az ohió folyótól keletre, mert úgy érezte, hogy a jövője valahol itt rejlik, eljött ide a mesébe, maga se tudva, hogy pontosan mit akar, és ezért, 'ha kérdezték, azt felelte, a bátyját keresi. ezt jó magyarázatnak találta. az emberek megértették. egy Fiú, lefelé jövet, valami elhagyatott hegyi úton, nem mondhatja, hogy sejtelme sincs, hova tart, hogy meg akarja keresni azt a helyet, ahonnan való, s megtudni, kicsoda is ő voltaképpen. hogy meleget, erőt, szeretetet, meg ilyesmiket keres' tehát ezért van itt a fiú, és végül is erről szól ez a mese. mindezt olyan, szinte már-már lírikus gyengédséggel leírva, hogy az ember szíve szorul össze minden oldalon; gyönyörű táj leírások, az amerikai álom-farmer lét olyan hangulatos ábrázolása, hogy az ember ezután a mese után hegyoldalakról, szénáról, szalmáról és kanyargó patakokról álmodik. mintha magának az írónak is ez lett volna a fontosabb; mind a fiú, mind a mesébe később érkezők karakterei furcsák, elnagyoltak, néha el is felejtkezik róluk, az utolsó pár oldalon megjelenik egy lány is, és vele mintha a szerelem is jönne, de ez is félbemarad; az apját is megtalálja, aki szintén ilyen képtelen, kidolgozatlan mese figura, egy magányos öregúr, aki sértett, büszke és hiú, és akin persze megint átgázol a fiú meggondolatlan fiatalsága, hogy aztán olyan nemes dolgokba is beleütközhessünk, mint a megbocsájtás, az apai szeretet, a család és a szeretet fontossága. bár az összes ilyen nagy szó és érzés megfordul ezeken a lapokon, és az író nem nagyon tud velük mit kezdeni, a végeredmény mégsem zavaró; érezni, hogy csak az a lényeg, hogy itt legyenek. mintha valaki a gyermekkoráról festene képet, és belerajzolna mindent, ami fontos volt, csűrt, szénakazlat, madárijesztőt, boszorkányt, szomszéd kislányt, almalekvárt, kaszálógépet, frissen született kisborjút; és mint mindig, az ilyen képeket, ha őszintén készítették őket, jó nézegetni, úgy jó olvasni ezt a mesét is. jó megszeretni a fiút, a szőke hajával, és báránybekecséjével, jó kaszálni menni a friss harmatos fűben, jó hallgatni a hóembert, aki tudja előre az egészet, csak mire eszébe jut, már ő lesz az, akiről a jóslat szól:
ha egy ember, aki nem hall, meghall,
ha egy ember, aki nem lát, meglát,
ha majd a menni nem tudó elmegy hozzád,
akkor a szólni nem tudó elmeséli.
ha egy ember, aki nem lát, meglát,
ha majd a menni nem tudó elmegy hozzád,
akkor a szólni nem tudó elmeséli.
na, hát kicsit ilyen johan lawson meséje is, mint benne a hóember; elolvad, mire el tudná mondani amit akar. de addig is, öröm forgatni, mert erre a mesére is, - mint a hóemberre ott az őszibarackos domb tetején -, a legszebb gombokat adta lawson, akarom mondani a róka, a boszorkány, a madárijesztő és a fiú.
oz munkája kevésbé költői, és sokkal sötétebb hangokon kezdi; egy mindentől elzárt kis falu, ahol nem élnek állatok, ráadásul a szülők tagadják is, hogy egyáltalán léteznek állatok, csak a hóbortos imanuela tanárnő mesél arról hogy 'hogy néz ki a medve, hogyan lélegeznek a halak, és milyen hangokat hallat a hiéna éjjel' és néha, pár magáról megfeledkezett felnőtt utánoz egy két pillanatra valamiféle titokzatos hangokat, amik akármik lehetnének, de ha a gyerekek rákérdeznek, rögtön letagadják, vagy ilyesmiket vágnak a gyerekhez:
'az úgy volt hogy történtek itt rég mindenféle dolgok. olyasmi, amivel nincs mit büszkélkedni. de nem mindenki vétkes. persze hogy nem vagyunk mindnyájan ugyanolyan mértékben bűnösök. ezenkívül ki vagy te, hogy elítélj minket? kicsi vgy még. ne ítélkezz! nincs jogod elítélni a felnőtteket. és egyáltalán, ki mondta neked, hogy voltak itt valaha is állatok? talán voltak, talán soha nem is léteztek. hisz nagyon sok idő eltelt már. (...) elfeledtük és kész. ne törődj vele. kinek van még ereje emlékezni? most menj hozz pár krumplit a pincéből, és ne beszélj már egyfolytában'
cinikus és szimbolikus falu ozon faluja, ahol az érzéseket, az érzelmeket az állatok személyesítik meg, akikből nincs itt egy szál se: 'csendesen és szomorúan élte a falu egyszerű életét: a férfiak és a nők mindennap a mezőkön, a szőlőben vagy a gyümölcsösben dolgoztak, este pedig fáradtan tértek haza aprócska házaikba. a gyerekek reggelenként elmentek az iskolába. délutánonként az üres udvarokban játszottak, a néptelen istállók és az elhagyatott tyúkólak közt tekeregtek, felmásztak a lakatlan galambdúcokra vagy a fákra, melyek ágai közt nem fészkelt madár.'
ebben a baljós, nyomasztó térben, ahol kirekesztettnek számít mindenki, aki különbözik a többségtől - imanuela, a tanítónő, aki még emlékszik a kiscicájának puha bársonyos bundájára, szolina, a varrónő, akinek rokkant férje, ginom felejtőkórt kapott, ezért báránynak hiszi magát, és béget egész nap; vagy almon, a halász, aki hosszú éjszakákat képes azzal eltölteni, hogy szavakat ír le, amiket aztán kisatíroz, és gyakran látják, ahogy szenvedélyes vitákba bonyolódik a madárijesztőjével, és titkon, éjszaka, néha kiáll a ház elé, hogy hívja kedvenc kutyáját, akit még mindig nem bírt elfelejteni - csak a gyerekekben lehetne annyi erő, hogy felkutassák a múltat, és szembenézzenek vele. de a gyerekek félnek, mert megtanulják, hogy az éjszakától és az erdőtől félni kell, csak nimi, a szerencsétlen, aki 'szétszórt fiúcska, volt, és szinte mindig folyt az orra. ráadásul egy nagy rés volt kiálló első fogai közt. ezt a rést a gyerekek szemetes kútnak nevezték' és akit minden örömmel tölt el, csak ő rohan be az erdőbe, fellelkesülve imanuela tanárnő meséitől, és csak három hét múlva tér vissza, soványan, piszkosan, karcolásokkal és horzsolásokkal tele, de boldogan nyerítve, amit aztán abba se hagy:
'és a kis nimi azóta se hagyta abba a nyerítést, és nem is kezdett el újra beszélni: egy szót sem szólt, mióta visszatért az erdőből, csak mezítláb és rongyosan mászkált a falu utcácskáin, az orrát szívta, kivillantva előreálló fogait és a köztük lévő rést, a hátsó udvarokon szaladgált, fákra, oszlopokra mászott, és egyfolytában nyerített, miközben jobb szeme megállás nélkül könnyezett az allergiája miatt.
az iskolába semmiképp sem mehetett vissza a nyerítőkór miatt. a hazafelé tartó gyerekek direkt odanyerítettek neki, hogy válasznyerítésre késztessék. úgy hívták, nimi, a csikó. az orvos reménykedett benne, hogy idővel talán elmúlik a baj: talán az erdőben olyasmit látott, ami megrémítette vagy megrázta, ezért szenved most nyerítőkórban. (...)
amikor a gyerekek csúfolták és kergették, tobozokkal és fakéreggel dobálták, a kis nimi menekült előlük. felmászott magasra valamelyik közeli fa ágai közé, és onnan nyerített rájuk könnyező szemével és túl nagy elülső fogaival. időként mintha még az éjszaka közepén is a nyerítése visszhangzott volna a falu sötétjében'
- . -
oz munkája kevésbé költői, és sokkal sötétebb hangokon kezdi; egy mindentől elzárt kis falu, ahol nem élnek állatok, ráadásul a szülők tagadják is, hogy egyáltalán léteznek állatok, csak a hóbortos imanuela tanárnő mesél arról hogy 'hogy néz ki a medve, hogyan lélegeznek a halak, és milyen hangokat hallat a hiéna éjjel' és néha, pár magáról megfeledkezett felnőtt utánoz egy két pillanatra valamiféle titokzatos hangokat, amik akármik lehetnének, de ha a gyerekek rákérdeznek, rögtön letagadják, vagy ilyesmiket vágnak a gyerekhez:
'az úgy volt hogy történtek itt rég mindenféle dolgok. olyasmi, amivel nincs mit büszkélkedni. de nem mindenki vétkes. persze hogy nem vagyunk mindnyájan ugyanolyan mértékben bűnösök. ezenkívül ki vagy te, hogy elítélj minket? kicsi vgy még. ne ítélkezz! nincs jogod elítélni a felnőtteket. és egyáltalán, ki mondta neked, hogy voltak itt valaha is állatok? talán voltak, talán soha nem is léteztek. hisz nagyon sok idő eltelt már. (...) elfeledtük és kész. ne törődj vele. kinek van még ereje emlékezni? most menj hozz pár krumplit a pincéből, és ne beszélj már egyfolytában'
cinikus és szimbolikus falu ozon faluja, ahol az érzéseket, az érzelmeket az állatok személyesítik meg, akikből nincs itt egy szál se: 'csendesen és szomorúan élte a falu egyszerű életét: a férfiak és a nők mindennap a mezőkön, a szőlőben vagy a gyümölcsösben dolgoztak, este pedig fáradtan tértek haza aprócska házaikba. a gyerekek reggelenként elmentek az iskolába. délutánonként az üres udvarokban játszottak, a néptelen istállók és az elhagyatott tyúkólak közt tekeregtek, felmásztak a lakatlan galambdúcokra vagy a fákra, melyek ágai közt nem fészkelt madár.'
ebben a baljós, nyomasztó térben, ahol kirekesztettnek számít mindenki, aki különbözik a többségtől - imanuela, a tanítónő, aki még emlékszik a kiscicájának puha bársonyos bundájára, szolina, a varrónő, akinek rokkant férje, ginom felejtőkórt kapott, ezért báránynak hiszi magát, és béget egész nap; vagy almon, a halász, aki hosszú éjszakákat képes azzal eltölteni, hogy szavakat ír le, amiket aztán kisatíroz, és gyakran látják, ahogy szenvedélyes vitákba bonyolódik a madárijesztőjével, és titkon, éjszaka, néha kiáll a ház elé, hogy hívja kedvenc kutyáját, akit még mindig nem bírt elfelejteni - csak a gyerekekben lehetne annyi erő, hogy felkutassák a múltat, és szembenézzenek vele. de a gyerekek félnek, mert megtanulják, hogy az éjszakától és az erdőtől félni kell, csak nimi, a szerencsétlen, aki 'szétszórt fiúcska, volt, és szinte mindig folyt az orra. ráadásul egy nagy rés volt kiálló első fogai közt. ezt a rést a gyerekek szemetes kútnak nevezték' és akit minden örömmel tölt el, csak ő rohan be az erdőbe, fellelkesülve imanuela tanárnő meséitől, és csak három hét múlva tér vissza, soványan, piszkosan, karcolásokkal és horzsolásokkal tele, de boldogan nyerítve, amit aztán abba se hagy:
'és a kis nimi azóta se hagyta abba a nyerítést, és nem is kezdett el újra beszélni: egy szót sem szólt, mióta visszatért az erdőből, csak mezítláb és rongyosan mászkált a falu utcácskáin, az orrát szívta, kivillantva előreálló fogait és a köztük lévő rést, a hátsó udvarokon szaladgált, fákra, oszlopokra mászott, és egyfolytában nyerített, miközben jobb szeme megállás nélkül könnyezett az allergiája miatt.
az iskolába semmiképp sem mehetett vissza a nyerítőkór miatt. a hazafelé tartó gyerekek direkt odanyerítettek neki, hogy válasznyerítésre késztessék. úgy hívták, nimi, a csikó. az orvos reménykedett benne, hogy idővel talán elmúlik a baj: talán az erdőben olyasmit látott, ami megrémítette vagy megrázta, ezért szenved most nyerítőkórban. (...)
amikor a gyerekek csúfolták és kergették, tobozokkal és fakéreggel dobálták, a kis nimi menekült előlük. felmászott magasra valamelyik közeli fa ágai közé, és onnan nyerített rájuk könnyező szemével és túl nagy elülső fogaival. időként mintha még az éjszaka közepén is a nyerítése visszhangzott volna a falu sötétjében'
rajta kívül csak ketten vannak, akik nem fogadják el ezt a rideg, kegyetlen (és valjuk be, bosszantóan ismerős) világot: maja és mati, egy fiú, és lány, akiknek van egy közös titkuk; egyszer egy patakban láttak valamit, ami imanuela tanárnő meséi alapján egy kis halnak kellett lennie; bár lehetetlen, de látták, a saját szemükkel, csak egy pillanatra, aztán többet soha, hiába járták be keresztül-kasul a patakmedret; és akikben van annyi bátorság, hogy éjszakánként, amikor a gonosz jár, és mindenki becsukja az ablakait, ajtóit, és hallgatásba, alvásba burkolózik, meglessék a konyhaablakból, hogy az erdőből eltűnnek a fák (!), és hogy nahi, a hegy fantomja, tényleg meglátogatja a sötétben a falut. maját és matit összeköti ez a titok, és ezért szövetkezni kezdenek, hogy ők ketten kikutatják az erdő, és a falu titkát.
'a falubeli gyerkek, köztük mati nővérei is, észrevették, hogy ezek ketten időnként kettesben sugdolóznak, és rögtön arra következtettek, hogy maja és mati megtetszettek egymásnak. és ha tetszenek egymásnak, akkor nagyon kellemes, sőt kedves dolog pletykálni kicsit róluk, és kicsit ki is gúnyolni meg piszkálni őket. hisz mindig, mindenkor, mindenhol egy fiút és egy lányt, akik időnként kettesben szeretnének maradni, ahelyett hogy állandóan az egész társasággal lógnának, azonnal egy párnak vélnek. és egy pár irigységet ébreszt. az irigység fáj, és egyre dagad, és elkezd gúnyt termelni, nagyjából ugyanúgy, ahogy egy piszkos seb a gennyet.'
maja és mati elindulnak tehát, hogy végére járjanak a titkuknak, ami kirekeszti őket a többiektől, hogy tényleg kishal volt e, vagy valóban nincsenek állatok, bemerészkednek a sűrű erdőbe, a sötétbe, hogy megkeressék nahit, a hegy fantomját, és visszahozzák a falunak azokat az időket, amikre már senki sem mer emlékezni.
nagyon sötét, mesteri történet vezetéssel megírt mese ozon meséje, ahol a nyomasztó hangulat, a titkok, és a feszültség úgy nő, mintha egy stephen king regényt olvasnánk; és közben végig kikacsingat az olvasóra, néha szinte már-már kimondva, hogy felnőtteknek szóló feddést olvasunk tulajdonképpen, szemrehányást az emberiségnek, hogy vigyázzunk a gyerekeinkre, az érzéseinkre, egymásra, hogy nehogy úgy járjunk, mint ez a falu, ahol nem marad semmi, csak a félelem, a szorongás, a gúny, és a gyűlölet. engem a vége felé már zavart ez az egyértelmű szimbolisztika, főleg a történet megoldása, meg az, hogy elkezdenek felnőtt monológokban beszélni még a gyerekek is, mintha egy meséből hirtelen valami közösségtudatos előadásba csöppennénk. hogy mást ne mondjak, rosszabb pillanataiban szinte amolyan coelho szintű szájbarágást érezni, de mindez jótékonyan keveredik ozon zseniális hangulati elemeivel, amitől az ember azon kapja magát, hogy izgul, fél, szorong, annyira magával ragadja a mese; képzelem mit érezhet egy kisgyerek, amikor felolvassák neki, én annó biztos nem mertem volna elaludni. fordítási problémákat is éreztem, néhol túl nyersnek tűnik a magyar szöveg, de hébert biztosan nem könnyű fordítani. félelmetes-komor mese ez, amiből felnőtt és gyerek egyaránt megtanulhat pár zavarba ejtően pontos kritikát a társadalmunkról:
'ne szégyeljétek magatokat egymás előtt - itt nálunk nem szégyen a meztelenség, hisz mindnyájan mindig teljesen pucérok vagyunk a ruhánik alatt, csakhogy kiskorunktól kezdve arra szoktattak, hogy szégyeljük mindazt, ami valóságos, és dicsőítsünk mindent, ami hazug. arra is rászoktattak, hogy ne annak örüljönk, amink van, hanem annak, amink csak nekünk van, és másoknak nincs. és ami még rosszabb, gyermekkorunktól arra neveltek minket, hogy mindenféle mérgező előítéletekben higgyünk, melyek mindig úgy kezdődnek hogy "mert ők mind..."
naugye. még különösebb fénnyel tölti el mindezt, hogy pont izraeli író ír ilyeneket. politikusok, nagy emberek, gazdagok, ó bárcsak olvasnátok ilyen meséket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése