állatkert

kotorásztam a régi papírjaim között, mert hogy nincs is jobb dolog szerda reggel, egyrészt, másrészt meg, mitadisten, kerestem valamit; és persze azért vannak az embernek régi papírjai, hogy mindent megtaláljon közöttük, csak azt nem, amit keres.

ezzel nincs is semmi baj. megtaláltam a régi kazetták boritóit, amiket, már nem is igazán tudom, kiknek csináltam. mosolyogtam rajta, hogy a tracklistek alapján én aztán iszonyú depressziós kamasz voltam ám. erre ma már büszke vagyok. a kazettákra bezzeg nem. régen azt hiszem pont fordítva volt. gyönyörű képek, a boritókat biz isten jobban megcsináltam mint a kazettákat, egyik másik képet most nagyon szívesen megtalálnám, de az emlékezet, régi papírok nélkül nem mindig működik.

ezzel sincs semmi baj. aztán megtaláltam régi levelezéseket, verseket, mondatokat, idézeteket; és arra a szomorú, de legalább ordas közhely igazságra döbbentem rá (basszus milyen vicces ezt így leírni, holott tényleg), miszerint én egy kurva átlagos kamasz voltam ám. azt hiszem mindenki ír fel idézeteket a falra, levelezik olyanokkal, akiket borzasztó komolyan gondol, és olyan mondatokat ír le, amik nagyon szépen hangzanak, bár nem jelentenek semmit, de legalább azt is komolyan gondolja; rádöbbentem arra a füst milán címre, hogy 'ez is mind én voltam egykor' valamint persze ezzel együtt arra is, hogy valószinűleg erre is mindenki rádöbben legalább egyszer.

ezzel aztán semmi baj nincs. aztán, hogy emelkedettebb vizekre evezzek, megtaláltam egy nyomtatott papírfecnin, a nagy bölcseségeket kereső korszak egyik tanulságos johannes kuhn történetét; annak idején azért szerettem ezt annyira, mert voltam olyan hiú, hogy azt hittem magamról, hogy én is ezt csinálom, ezzel mintegy bizonyítva az édes kamaszévek (lófaszt) semmittevését. várjál, most is ezt csinálom. mármint a semmittevést, ugye, a többihez valószinűleg remetének kellene lenni; de az tény hogy épp ezeket az állatokat hanyagoltam el egyre jobban, lassan megesznek. ez a 'fogak ugyan harmincketten vannak, mégis tehetetlenek egy nyelv ellen' szöveg, ez hagyján hogy igaz, de módositani kellene az internetes világ gépelt szavaira is.

ezzel van a baj. na nézzük akkor ezt a bizonyos történetet, a címe: 'mit csinálsz egész nap?' (tényleg, mit?)

egy magányban élő hegyi remetéről szól ez az ősi történet. egyszer a hozzá zarándokló látogatók közül valaki megkérdezte a remetét:

- nem unod magad egész nap egyedül? mivel töltöd napjaidat? mondd el nekünk, mit csinálsz egész nap?

- barátaim, bizony igen elfoglalt ember vagyok. nem is gondolnátok, mi mindenre kell ügyelnem szünet nélkül, majdhogynem álmomban is. először is van egy sólymom, amit meg kell zaboláznom. aztán van két karvaly madaram, amire vigyáznom kell. van két nyulam, amelyeket meg kell fékeznem, nehogy világgá fussanak, van egy kígyóm, amit zárva kell tartanom. Van továbbá egy szamaram, amelyet gondoznom kell, és van egy oroszlánom, ezt sem hanyagolhatom el.

- hát ez valóban sok munkát ad! - bólogattak a látogatók - de mutasd meg nekünk, hol vannak ezek az állatok. egyet sem látunk közülük.

- dehogynem! - ellenkezett a remete - hiszen mindegyikteknek van ennyi és ilyen állata. figyeljetek csak! a két sólyom a két szemem, amelyek gyakran elkalandoznak. féken kell tartanom mindkettőt, ami igen nehéz feladat. a két karvaly a két kezem - folytatta a hegyi ember -, mindent meg akarnak kaparintani. s ha valami már "karmaim" közt van, még többet szeretnék, ahogyan ti is. állandóan figyelnem kell, nehogy többet akarjanak, mint amit szabad. van két nyulam, ezek a lábaim. állandóan futni, menni akarnak. én meg ebbe a kunyhóba, ketrecbe zártam őket. sok gond van velük.

- és a kígyó hol van? - kíváncsiskodtak a jövevények.

- a kígyó az én nyelvem. úgy meg tudja marni a másik embert, mint az igazi mérges kígyó. nem szabad szabadjára engedjem, mert azt mondja a régi mondás: a fogak ugyan harmincketten vannak, mégis tehetetlenek az egy nyelv ellen. van továbbá egy szamaram, ez a testem. milyen engedetlen állat az ember teste: hol fáradt, hol beteg, hol nehéz neki a teher, hol nincs kedve semmihez. táplálni, gondozni kell és főleg megnevelni, mint a rossz gyereket. az oroszlán az állatok királya, mondják. az én oroszlánom a szívem, ő végzi a legtöbb munkát, a legtöbb feladatot vállalja magára. nagyon kel vigyáznom rá... mindegyik állat hasznomra, javamra van, ha én kormányzom őket. bizonyára megértitek, hogy egész napomat kitölti ez a munka.

az emberek csodálkoztak a remete bölcsességén és bólogattak beszédére.

- így van ez, tudjuk magunkról.

aztán bölcsességben gazdagodva hazamentek.

ebből világosan látható, hogy nem érek rá állást keresni (lófaszt), összeszedni magam (lófaszt!), normális életbe kezdeni (lófaszt), egyáltalán élni (lófaszt marci!), mivel egyenlőre meg kéne fogni az állatokat, ugye (ez legalább igaz). aztán meg állatkertet kell gyártsak. ezzel még sok bajom lesz.

és mindezt illusztráljuk is:

kutya

arra sokáig emlékezni fogok, ahogy pécsen a dantéban, odamentem a lányhoz, akiről azt hittük, hogy az, akinek a misi hitte, hogy verseket kérjek tőle, mert hallottam ahogy azt mutogatta a mellette ülőnek, és erre a kezembe nyomott egy rakás tóth krisztina verset; jaj hát ezeket ismerem, mondtam, nagyon szeretem tóth krisztát; valóban, kérdezte, na, hát ott ül.

akkor jöttem rá, hogy egy költő mindenképpen, mindenhogyan költő; néztem tóth krisztinát, és azon gondolkoztam, hogy csalódott vagyok e, vagy elégedett. ha nem tudtam volna hogy ő tóth krisztina, nem figyeltem volna fel rá; pedig szép volt, úgy hogy nem volt csúnya; pedig nem volt érdekes, úgy hogy érdekes volt; volt benne valami finom, lágy lengés, így utólag magyarázom ezt be, pedig jó sokáig figyeltem, és, mint valami idióta riporter, majdnem megkérdeztem tőle, hogy hogy a fenébe tud ilyen verseket írni. de a versek nélkül ő az volt, aki bárki lehetett volna, és éppen ez a lényeg, én azt hiszem; tóth krisztina hihetetlenül finoman, és lágyan onnan jön, ahonnan mindanyian, a szomszéd lány, az elmúlt szerelem, a mindenhogyan nő, bölcs nő, igazi nő, gyengéd nő, aljas nő, és úgy tud írni, ahogy írni érdemes. bizonyitékul hoztam ezt a verset, az áprilisi jelenkorba jelent meg, keresztesi józsef írt róla egy tárcát a narancsban, amivel teljesen egyetértek. az a címe, hogy:

'kutya'
fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor
hegyoldalról leomlott hókupacnak.
sötétedett, nem látszott más a tájból,
csak ónos földek, párás volt az ablak,
ahogy közeledtünk, úgy tünt, mintha mozogna,
mintha egy kabát emelgetné a karját:
egy árnyékstoppos az útszélére dobva,
amin a fényszórók tekintete hajt át.
hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban
odaérve mindenki kerülőt tett,
nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,
és egyszer csak ott volt. mint egy merülő test,
a mellső két láb támaszkodott a sárban,
mintha indulna, orrát a szélbe tartva,
a felső rész figyelt. de mögötte, láttam,
péppé roncsolva terült szét az alja.
a véres szőrből kiálló hátsó lába
egyenletes, kínos ütemre rángott,
ült a fél kutya, nyitva volt a szája,
és láttam a szemén, hogy mindent látott.
kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,
könyörögtem hogy mentsd meg, üsd el, bármi,
vagy legyen mögöttünk már valaki végre,
aki ráhajt. de hát mit kell csinálni?!
mit kell csinálni? - emelted föl a hangod,
mit akarsz tőlem?! mégis, mit akarsz tőlem?
azt akartam, hogy állj meg, és ne hagyd ott,
ha megtaláltad, vagy vedd fel, vagy öld meg.
egész héten ott volt a kutya közöttünk.
arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.
mintha mi volnánk, akik az útra löktük,
és szavakkal kéne kerülgetni folyton.
de mégse tudtam nem akarni, hogy este
fölém hajolj: feszülő karodat néztem,
próbáltam nem gondolni a testre,
ahogy ott támaszkodik az árokszélen,
arra az ütemes mozgásra, miközben
a szemed a távolba néz és nem felel,
hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás
van abban is, ahogy szeretkezel,
ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem
miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,
és látni a vállad mögött a szitálló esőben
ázó tájat a véres, téli éggel.

lásd még

aki állandóan csalódik a világban, nem fél, hogy egy szép napon a világ fogja magát, és csalódik őbenne? - kérdezte ancsel éva. én se tudom már követni, hogy ki csalódik kiben, én bennük, ők bennem, de nem vagyunk jóban az élettel mostanában az biztos.
(lásd még: nők. pénz. munka)

nem esik jól az étel. bánt a tavasz. nem tudok mixelni se. gyűlnek a zenék, de nem esnek jól azok se. nem tudok beszélni se. ha hallgatok, az a baj; ha beszélek, minek. írni is minek, nem tudok még azt se. nincs kedvem igazat se írni. mi a faszért van a blog, ha nem azért hogy igazat írjanak benne? épp hogy nem; nincs kedvem hazudni se.
(lásd még: illúzió. mese. drog)

és nem is ez a baj; hanem hogy kurva ingerült vagyok mostanában. nem értem mi történik, alig ismerek magamra, és ettől persze még ingerültebb vagyok. dühös. a dühöt általában szerettem; ha igazán dühös voltam, kívül tudtam tenni magamat magamból; mintha nem lett volna elég hely bennem magamnak, és a dühömnek, ezért mindig én álltam arrébb, és kívülről röhögtem magamon, ahogy üvöltözök, ordítok, tépek, karmolok, vagy csak kussolva fogat csikorgatok. utána kitisztult minden, és kellemesen elfáradtam tőle; eddig szerettem a dühöt. de ez most más. nem tudok a végére menni, nincs vége, nincs kielégülés.
(lásd még: szex. anyám. apám)

nem tudok sírni. azt se értem hogy igazából mitől vagyok így kiborulva. most jön ki rajtam anyám? a dunaújvárosi faszság? tavasz van? migrén? menstruálok? globális felmelegedés? hétévenként változó sejtek? most teltem meg valamivel teljesen, és túlcsordul - de mivel? szerelemmel biztos nem. keserűséggel? fájdalommal? negatív szinonimák tömkelegével? lehet hogy cukor beteg vagyok, jut eszembe.
(lásd még: lyme kór, agyhártyagyulladás, szifilisz)

elég ebből már. nagy sűrű felhő van megint a fejem fölött. írjunk haikut róla. picsába az irodalommal is. vezessen már valami valamerre, mert megőrülök. attól is megőrülök, hogy lehet, hogy épp az, hogy megőrülök, az vezet majd valahova; ha egyről a kettőre nem is, de egyről a nullára, vagy minuszba biztosan. egyre jobban gyűlölöm a matekot.
(lásd még: iskola. jövő. halál)

sokat utazok mostanában. az hagyján, ettől még inkább olyan, mintha egy helyben járnék. kurva szoba biciklin ülök, és változó képeket vetítenek a hátam mögé. én meg csak tekerek mint a hülye, hogy oda is jussak, bele a képekbe, valami megfogható változásba, tájba, érzésbe, de mindig ugyanott maradok; a távolság változatlan, de ha elég gyorsan tekerek, a képek legalább megváltoznak. így vagyok az emberekkel is, jut eszembe. meg az élettel, ugye.
(lásd még: nők. pénz. munka)


hogy mennyire tele van az izé, azt az bizonyítja hogy megint elkezdtem attilázni.
'intsd meg mind, kiket szeretek', mondja ő, 'hogy legyenek jobb szívvel hozzám. vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magamat feláldoznám'.
vagy ami méginkább:
'ugye jobb hogyha nem csalok?' - kérdezi ő - 'és mert én úgyis meghalok, azt se kivánd hogy éljek'. hát ezaz.
mert tényleg úgy van hogy 'itt állt a hátam mögött s én mégis megkerültem érte a világot'.
(lásd még:
úgy segített hogy nem segíthetett.
lehetett láng, de nem lehetett hamva.
ahány igazság, annyi szeretet.
úgy van velem, hogy itt hagyott magamra)

telibendőjű aligátorok

bogár lépjen nyitott szemedre.
zöldes bársony-penész pihézze melledet.



nézz a magányba, melybe engem küldesz.
fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

(egyébként meg bazd meg.)

?

mindig azt kérdezgettem magamtól, míg éltem - közben, mert nem tudtam meghalni, hiába szerettem volna, csak előtte haltam meg és utána -, hogy hogy lehet ezt kibírni.
nem a válasz volt a fontos - sehogy -, hanem az volt megnyugtató, hogy legalább van kérdés.
most már ez sincs.

nincs válasz. nincs kérdés. nincs tagadás. nincs megoldás.

anyám sír, bőg, jajgat, toporzékol, folyik a nyála, jaj, mondja, jaj, dől belőle a fájdalom, mint valami járvány, jaj, menekül előle a csend, és apám, jaj, és én, fáj a fejem, még legalább fél óra míg elalszik, fogy a vodka, jaj, jaj, legalább fél óra, hallja a falu, jaj, már az utcán üvölt anyám, ki kéne menni, hallja mindenki, jaj, fogy a méltóság, anyám ereje, kirepülnek a kezemből a nyugtatók, elszóródik a csempén, anyám elvágódik, nyúlok utána, vastag karja puha mint valami játéké, jaj, össze ne törjem, jaj, orvost kéne hívni, keresem a telefont, nyúl utána, orvost ne, üvölti, jaj, jaj, fogával elszakítja a zsinórt, a telefon süket, mobil, hol a mobilom, vajon hol van apám, vajon hol a vodka, jaj, jaj, vajon melyik gyógyszeres dobozból mennyi hiányzik, evett-e már, vagy éhgyomorra?
ilyen erőtlen kérdéseket rakosgatok magam elé, ijesztő nyugalommal, de nem érnek semmit.
az a kérdés kellene, az a régi; megkérdezni - mindegy kitől -, hogy hogy lehet ezt kibírni -
de már nem.

valahol, útközben, a földön talán, a csempén, a gyógyszerek vagy az üvöltések között, a vodkában, valahol máshol, az utcán, a szomszédoknál, vagy fent a magasságos mennyekben, a pokolban, isten tudja hol, de én már
elveszettem a kérdőjelem.

inkább fáj

azt mondja a marozsán erika hangján jónás tamás a fülembe, hogy 'azt mondtad a szám, azt mondtad a vállam: azt mondtad már ha mozdul, abban báj van. azt mondtad ezért a mozdulatért élni bírnál még'
nem mozdul egyébként semmi.
naja.
vonat wcben ülök.
de nem mozdul semmi.
'fáj amit igértél, amit elfeledtél, fáj mindenütt, fáj ez az egész, úgy fáj stb'
nem fáj semmi.
vérzik az arcom, kikapartam.
de nem fáj semmi.
naja.
zakatol ez a szar, előre megyek vele vagy hátra.
nem mozdul, nem fáj, nem, semmi, nemsemmi.
ennek örömére meghallgatom most a shankartól az all for yout, ötezredszerre.
fáj ez az egész egyébként. most hazudtam, vagy az előbb? különben ez is fáj.
inkább fáj.
naja.
fáj ez a kurva szaxofon, fáj a hegedű, fáj hogy nem húzza, csak pengeti, fáj ez a wc, fáj az ablak, a beáramló levegő, fáj hogy megy a vonat, fáj hogy megáll, fáj hogy elindult, fáj hogy majd odaér, fáj hogy nem ér oda, fáj ez a mai nap, fáj hogy kikaptam sakkban, fáj hogy győztem sakkban, fáj hogy soha a büdös életbe nem fogok sakkozni; fáj hogy nem tudom leírni hogy mi fáj, fáj hogy leesett a laptop, fáj hogy mégis itt írom, hogy ez is fáj, fáj hogy így lett vége, fáj hogy nem lett vége, fáj hogy vége lehetett volna, fáj hogy már megint ugyanaz van, fáj hogy már megint nem az van, fáj a hiánya, fáj a sokasága, fáj hogy kézzel fogható, és fáj hogy nem fogható kézzel, fáj hogy otthon étel lesz a hűtőben, fáj hogy otthon nem lesz semmi körülöttem, fáj hogy bután viselkedtem, fáj hogy jól oldottam meg dolgokat, fáj ez az egész, inkább fáj, és ha már így bele jöttem, az összes fájások is újra fájnak, és ez is fáj, hogy lassan már más sincsen csak egy nagy fáj, majd elmúlik. de most az is fáj. minek fáj ha elmúlik? minek múlik el, ha megint fájni fog? na ez is fáj. fáj hogy ezt már leírta babits. fáj a márk is, erről jut eszembe.
fáj hogy akaratlanul is férfivá érek, lassan már úgy fájnak a dolgok. fájnia kell valaminek, hogy férfi lehessek; hogy ne bújjak el a kisgyerek mögött. ez is fáj. a férfinek is fáj. a kisfiúnak is. fáj, hogy nekik is fáj.
fáj a nyakam.
naja.
nem is az fáj hogy fáj, hanem hogy nem tudod nem akarni, hogy fájjon.
naja.

10000

ha jól számolom (mert későn vettem észre és előfordulhat hogy nem számoltam jól vissza) akkor a tízezredik (!) szám, amiről tud a last.fm az ez. namost semmi belemagyarázás abba hogy pont a kaszanova (!) fuvolája (juteszembe, hol a furulyám?), és hogy pont az in the mood for love filmzenéje, amit másodszorra szerzek meg, mert a köcsög szőke hegedűs herceg (tamás?) és az ő vigyorgó kislány barátnője (zsuzsa?) voltak szívesek nem vissza adni (éljenek a hotdogosok), kapják be ezúttal is, és egészségükre; de ha nem jól számoltam, ami ugye benne van a pakliban, akkor lehet hogy pont ez volt:



akárhogy is, erre iszunk. még jó hogy egyre több netes hülyeség van, ami apró örömöket hozhat az ember sivár és kilátástalan életébe. (lásd: lehet ünnepelni a tízezredik scrobbelt számnál)
(arra azért kiváncsi lennék hogy mi volt az első valódi tízredik szám, ami belement a fülembe, valószinűleg még a kiskoszos kamaszkorban, a krómkazetták és a bekapós, később az odavisszajátszó, luxuscikknek számító walkmanok korszakában; lefogadom hogy az akkoriban szentháromságnak számító mike oldfield - jean michel jarre - vangelis trió alkotta felvétel lehetett, de az is lehet hogy addigra már bemászott a név választó enigma, mindenesetre az látható, hogy nemcsak a zenei izlésem, hanem a zenehallgató szokásaim is jócskán megváltoztak, avagy kapja be az internet, éljen az internet)

onnan

az ablakon kibámulásnak is
íze lett és súlya
múltnak látszik rajta a jelen
te nézel engem onnan
míg utaztatom magam nélküled
és emlékezem

de emlékezni se lehet már nélküled
mint a víz, győzöd le repedéseimet
és a dolgok megtelnek veled
összegyűrnek engem,
mint a megalvadt tejet.

félig

félig készült el önmagával.
és ebben a félig-elkészültségben előre-hátra látott, mint egy isten, vakító fényben látott visszafelé és előrefelé, látott mindent; épp csak a következő lépést nem látta.

minták

ez az ami nincs rajta a dvdn:

Four Tet - And then Patterns
Uploaded by Cos

ebben az a bosszantó, hogy emiatt szerettem volna megszerezni az everything ecstatic dvd-t; és basszus, a dvd-n ennél a számnál egy tévét láthatunk, ahol mennek a betűk (kvázi stáblista). bakker. ez az első csalódásom a four tettel kapcsolatban, és nem vigasztal az se, hogy ettől függetlenül a klippek nagy része kurvajó, vagy legalábbis érdekes, ami bőven elég a mai világban. ahogy gondoltam, jason evans munkája tetszik a legjobban, de még mindig fele annyira se jó, mint ez az az and thern patterns.

az a durva, hogy viszont a youtube-ről, meg még jó pár helyről törölték ezt a klippet; gondoltam biztos a domino haragszik rá, mert ha valamivel meg lehet ölni az ilyen pofátlanul drága zenei dvd kiadványokat, az épp a youtube, hiszen ki az az idióta aki pénzt (vagy nem, isten áldja meg a dorfmant) költene arra, amit megnézhet (akár letölthet) ingyen, hacsak nem minőségmániás, vagy rajongó. de ezek szerint ez nem offical klipp; akkor viszont az egy dolog hogy leszakad az arcom, hogy hogy lehet ennyire jó rajongó videót csinálni, de akkor ki a rendező, és miért törölték majdnem mindenhonnan, és van még más munkája is?

már látom, hogy fel kell hívjam ezügyben a különleges tudakozót.