a buszok, amikre nem szálunk fel

fejjel a falnak

többszörös előítélettel kezdtem, német filmeket valahogy nagyon nem, főleg egy olyan német kvázi művészfilmet, amiben pornószínésznő játssza a főszerepet; nem a pornószínészek színészi képességeivel szemben vagyok(voltam) előítéletes, hanem azzal, ha egy filmet ilyenfajta botrányok kísérik; ilyenkor gyakran előfordul hogy maga az alkotás úgy válik 'kúltá' hogy bármi más oka lenne rá, szereplői magánéletén kívül, vagy mint a ken park esetében, amikor is öncélú, botránykodó vászonszexé avanzsál. a film végére azonban folyamatosan inaritu korcs szerelmek-je járt az eszemben, ami bőven jó asszociáció, főleg, hogy a korcs szerelmek az utóbbi idők egyik legjobb filmje számomra. és ez a másik.

a gátlástalan, szemérmetlen sodrás, nagyon jól elhelyezett súlypontképek, a színészek profin amatőr alakításai - ezalatt az átlagemberséget értem, mintha mindenki önmagát alakítaná - mind a korcs szerelmeket idézik, mint ahogy a hangsúlyos filmzene; ami ebben az esetben is eszméletlen. ott spanyol szagok, ízek és hangok terjengtek, itt török, itt is, mint ott, szociális helyzetek, és függővé vált, korcs szerelmek kilátástalansága felé sodródunk, hol zúgva, fejt kapkodva, hol meg-megtorpanva, az elkerülhetetlen végkifejlet felé, amiben még így is, sőt épp ettől, akkora a csavar, hogy az ember nem is tudja hogy a fejéhez kapjon, vagy a zsebkendőjéhez.

a karakterek pillanatok alatt beélik a vásznat, sőt, néha mintha le is jönnének onnan; a férfi, akinek nincs kedve élni, a nő, akinek van kedve élni, és a kettőjük találkozásától gellert kapott többiek sosem lesznek közömbösek, nagyon jó árnyalatai az emberi típusoknak. az életnek és a szerelemnek ez az az oldala, amit érthetetlenül, talán undorral, vagy unatkozva, esetleg érdektelenül fogadja ha elé teszik az, aki nem ismerte még meg. aki viszont onnan jön, vagy afelé tart, annak olyan egy ilyen film, mint valami hazaérkezés. 'dilara' alakítását külön kiemelném, nekem nagyon érezhető volt, főleg az a rendezői bravúr, hogy mindössze kétszer látjuk férfivel, és mindkét esetben az erotika földjén járunk, mérföldekre a pornótól. egy zenekar által 'fejezetekre' osztott, történetmesélős, hangulatfeloldós ötlet meg - szerintem - egyenesen zseniális. órákkal a film vége után, még most is nézem a filmet; - erre nem sok film képes, sok filmet már akkor se nézek, amikor még megy - ezek után, szerintem kötelező.

10/9,6

könnyesre havazott szemek

a forrás

david lynch jutott eszembe többször, de sajnos inkább csak afféle imaként, hogy de jó lenne, ha ő csinálta volna; ámbár a vizuális világa kiemelkedő (mint a többi arrofsky filmnek) a dinamikája nagyon hiányzik; ráadásul a történet vonalvezetése is túlművészkedett (tessék megnézni a többsíkú történetvezetést ahogy pl inárritu csinálja). ami arrofskyban jó, az itt is nagyon jó; hihetetlen képek, nagyon jól bánik a fénnyel, és a váltásokban mester; olyan szintű csemegéket, mint ahogy a fakéreg meg a bőr váltja egymást, utoljára kitano bábokjában láttam. a lynch asszociáció meg azért jogos, mert lynchnél lehet érezni így, mint itt, hogy a rendező mennyire bízik a vizuális hatásokban; nem érzelmileg, hanem vizuálisan döbbent meg, vezet rá, teremt hangulatot; csak míg lynchnél ez általában valamiféle kikacsintással van leöntve, vagy parodisztikus humorral, cinizmussal, addig ez itt teljesen hiányzott.

a néző gyönyörű képeskönyvet lát, aminek csillogó lapjai tartalom hiányában unalmassá, erőltetetté, fárasztóvá válnak. pedig pont a mondanivalóval akar nagyon nagyot mondani a film, maláj kultúra orvostudománnyal, csillagászattal vegyítve, és persze mindezt az örök életért, azt meg a szerelemért, közben tanulunk az elengedni tudásról, a haláról és az emlékek viszonyáról, ésatöbbi. ezekből azonban csak túl nagyra fújt szappanbuborékok lesznek, amik mindenféle színben pompázva szétpukkadnak a vásznon. mindenesetre elvileg az ilyen filmekért lenne érdemes egy filmet megnézni, és nem elolvasni; a képi világa valószínűleg ránk fog ragadni, még akkor is, ha legtöbbször arrofsky az animált giccs, és az ezoterikus magazinok misztikus illusztrációiba vált át, és ilyenkor a néző inkább kínosan pislog, mint ámuldozik.

a főszereplőkkel nincs különösebb baj, mindenkin látszik, hogy igyekeznek komolyan venni azt hogy most valami nagyon fontosat mutatnak meg a vásznon, hugh jackman könnyesre állított boci szemei kötelező minden színészpalántának, a 'hogyan kell szomorúan nézni tananyagnál', rachel weis is kellemesen titokzatos, és légies, ahogy egy ilyen látomás nőnek lennie illik, a doktorok nagyon doktorok, a barátok nagyon barátok, a maják nagyon majálok, mit akarhatnánk még.

kár érte; ettől függetlenül ha az ember nem mint tartalmas filmet, hanem mint majd kétórás videoklipet nézi meg, akkor mindenképpen jól jár; epikus, bódító, mindenhol jelenlévő zenét kap cserébe (arrofsky legjobb pillanatai pont azok, amiknek nem sok köze van a történethez, csak töltelék jelenetek, pl amikor zene nélkül megy a főhős ki a kórházból, és csak a lépteit halljuk; ezerszer alkalmazott közhely a film világában, de itt csillagos ötös a megoldás), - amiben nekem nem clint mansell a kronos quartetbe karolva furcsa, ez természetes egy arrofsky filmnél, hanem a mogwai szereplése, mert nem nagyon hallottam ki a zenéből a jelenlétüket (pedig elvileg övék az elektronika) - és ehhez képest a történet is egészen kellemes (pont egy videoklipbe való). kár arrofskyért, nagyon tehetséges rendező, de itt egyértelműen túl nőtt saját magán, legközelebb remélem csak embereket, emberi kis dolgokat fog mutatni, és nem vágja a fejszéjét ekkora (élet) fába.

10/6

nem írni

nem írni kellene, nem, írni megint nem szabad. nem vezet sehova. annyira soha nem fogsz tudni írni, hogy érjen is valamit. de mégis. írni; az írásban az a jó, hogy még jó is lehetsz benne büntetlenül.

az állomás, az állomás sosem változik. ezek is csak szavak. nem írni kellene. menni. még mindig, ha megáll a vonat azon az állomáson, automatikus mozdulatokkal lép az ablakoz, és keres valakit. már nem tudatos. automatikus. zenét hallgat, olvas, alszik, de amikor a vonat megérkezik, gépiesen kikapcsol mindent, letesz, felébred, és húzza le az ablakot. nem gondolkozik. nem érez. tudja kit keres. akit keres nincs itt. de itt volt. egyszer. régen. ezek is csak szavak. talán most itt lesz. majdnem öt percig áll a vonat. nem gondolkozik, nem érez. már nem gondol bele. nem látja minden emberben, nem mereng a múlton, mit, hogyan kéne máshogy. már gondolatban se száll le a vonatról, végigmenve az állomás mellett, fel az úton, a dombon, az óvodánál, be a kapun. és mit mondana? kinek? azok is csak szavak.

persze romok vannak mindenhol. hiába sírsz; hiába nő újra a fű; aztán utána úgyis kiszárad. a legszomorúbbak azoknak a dolgoknak a romjai, amik elmúltak anélkül, hogy lettek volna. ágyban alszik, kávét iszik, és nézi ahogy múlnak a napok. romok vannak mindenhol. ágyban alszik, kávét iszik. nem beszél, de nem is hallgat; nem gyűlöl, nem dühös, nem is szenved. csak nem szeret. a kínok kínos kínja ez.

ez a szöveg (ez milyen szöveg) nyomokban jónás, somlyó, tagore, babits és stb szövegeket (azok milyen szövegek!) tartalmazhat.

mese az esőről

az asztalon a kávéfőző fémtestén két függőleges tompa fénycsík a délután. a félig elhúzott függönyön át a szemközti sárga falat szürkére satírozza a sűrű, vékony eső. az erkélyen hajnalka kúszik felfelé a ferdén kifeszített zsinegeken. az egyik előbbre tart, a másik hátrább. mint az angol parkban rég a regetta vízsugárral hajtott csónakjai. de a végük úgy válik el a zsinegtől, levéltelenül, kicsit visszahajolva, mint a kígyó feje, szinte hallani csöndes sziszegésüket. esik. esik idebent is, ha nem is leszünk tőle nedvesek. a színe, a súlya belénk ivódik, mintha tapinthatatlanul is mindent víz itatna át. a levegőt. a lassan mélyülő homályt. a zongora halk hangjait, melyek olyan nyirkosan billennek, mintha tele volnának vízzel. esik.

mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. vajon menthetetlenül mindig csak azt tudom szeretni, ami éppen távol van? mindenről csak hinni tudom, hogy szeretem?

nagy, megnyíló egekre vágyom, az esőtől megszabadult este nagy vörös fényeivel. s arra, hogy legalább egy pillanatra ne kelljen látnom az asztalon álló kávézőző fémtestének egyre fakóbb csillogásán,

hogy múlik az idő.

awake the unkind

how you like to be remembered?

amikor ezt írom, már itt vagyok két hete. lehetne két év is; máshogy megy itt az idő. pedig múltak napok furcsán, abban a különös bágyadtságban, ami az utóbbi évemre, de talán az egész életemre jellemző: fásult fáradság ez, az az állapot, amikor nem az embertől történnek a dolgok, hanem az ember történik meg a dolgokkal; és ez nem ugyanaz. nem beszélek, de nem is hallgatok. ilyenkor minden egy kicsit távoli marad, még az egészen közeli dolgok is, amolyan félálom szerű bágyadtság; ilyenkor az ember egészen egyedül van, az álmaitól és a valóságtól egyaránt messze; ilyenkor az ember nem eszmél, csak érez, és ez ugye nem ugyanaz. kávék mérik a napjaimat, s ahogy keveredik bennük a tej, vagy ahogy állnak a fények; délelőtt ott a hátam mögött, délután meg valahol a lábam előtt; ilyenkor meg világít a laptop. vagy a hold, ugye. a gyerekektől csak még álomszerűbb lesz az egész, nem is mindig tudom hol kezdődnek ők és hol végződök én; hogy ők játszanak e velem, vagy én velük, és hinnéd e: ez sem ugyanaz. magammal is úgy vagyok, hogy amik fájnak, abba kapaszkodok: a fizikai fájdalom legalább megfogható valóság. émelygek, a gyomrom - nem vakbél! - szúr, a gerincem tép, a nyakam sajog; ezek a biztos pontjai kis világomnak. és az éhesség: folyamatosan éhes és fáradt vagyok, az előbbi tart ébren, az utóbbi altat el. szép gömbölyű most az élet, kerekített minden, mint valami gyerekszoba: nincsenek fájó sarkok, nem törik a fejem, csetlek, botlok, de puhára esek, és közben nagyra nőtt, felnőtt gondokat szopogatok. néha persze eszmélek, mint aki éjjel nagy álomból hirtelen riad; olyankor nem tudom pontosan hol vagyok, miért, de világosan látom hogy kivagyok, és miért; hidegek és tiszták lesznek a gondolataim, és kegyetlenül világosan látok; ijesztő és elviselhetetlen az élet olyankor, mint az igazság általában, de eddig mindig elringatott ez a hely; talán a gyerekek, talán a fák, talán a gondok; vagy hogy

deliver me from my enemies!

és magamról többet nem, ezért is hálás vagyok, hogy annyival többet kellene arról írni, ami nem én vagyok, mint arról, ami most vagyok. kispados cserejátékos most szinte minden, a pályán meg csak önkéntes vagyok, de figyelj, mesélek a mérkőzésről: ma van szombat, kedden jött egy nő, bocsánat lány - pattanásos, tizenhét körüli, gyorsan festett, miniszoknyás; kezében egy kislány. az övé, de neki most nem, nem megy. egy éves és hét hónapos, anita. van oltási könyve, a másik, fehér könyvet, az itteni egésségi kiskönyvet, nem találja. nyugodt kislány, megeszik mindent, a hátán a sebet látta orvos, az apajegy, nem kell törődni vele. ő most megy. zavart volt végig, kamaszosan szégyenkező; mintha valami nagyon tisztátalan dolgot kellett volna csinálnia, így vehet először tisztasági csomagot egy kislány. gyorsan távozott, mi azt hittük csak wcre megy; a számát megadta, de persze nem kapcsolható. az egyik nevelőnek másfél éves fia van, a másiknak meg az árvaháztól lett gyereke: kilenchónapos kicsit hoztak be tavaly, rajta maradt, megszokta, így lett anya, anyácska. mi legyen az anitával, ők nem vállalják, jó, akkor majd én. így lett kislányom nekem is, legalább annyira játékból, mint komolyan. éktelen büdös, halszagú ruhában maradt itt, legalább két számmal nagyobb cipőben, egy félig elrohadt cumisüveg, amit valószínűleg sose mostak ki, és egy olajos mackó társaságában, amit szorongatott; az anyja jó tanácsként annyit mondott, hogy ahhoz ragaszkodik. tudtam és akartam az anglia/írország után a kontrasztokat; de ugye, jó annak akinek nem árt az ami használ, jó annak, aki, amit akar, nem úgy kapja meg ahogy akarja; én akartam, de többet kaptam, mint amennyit akartam - ha erre gondolok, az jár a fejemben hogy vidi, volo domum redire:

i came, i saw, i want to go home.

a feneke véresre volt sebesedve, gondolom nem nagyon cseréltek rajta pelenkát, szétmarta mindenét. a hüvelynyílásnál ujjnyi fekély; a hátán az a bizonyos 'apajegy' egy golflabda nagyságú seb, bevarasodva. szerintem égés, remélem tévedek. a füle mögötti koszból ítélve fürdetni is ritkán. remegett és jó ha volt négy-öt kiló; egy év, hét hónaposan. a papírok szerint az utolsó oltását hét hónaposan kapta meg, tehát kettő hiányzik; az itteni orvos meg papírok nélkül sajnálja, de nem. menjünk be szeredára, szeredán majd megnézik, persze. megfürdettük, megetettük, így lett egy gyerekünk. így megy ez; aki megfogja, azé. az elején nagyon nehéz volt; az első napi kaját úgy ahogy van egy az egyben adta vissza, mintha nem lenne emésztése; talán nem állt be a gyomra. rázta magát, remegett és sírt, két nap múlva jött az első mosoly. kicsi fején olyan groteszkül hat a felnőtt arca, ráncos, és teljesen kerek, olyan vonásai vannak mint egy megvilágosodott buddhistának. én eddig kétszer bőgtem miatta: először az első nap, amikor lefektettük: annyira durva és képtelen, hogy a megan írországban is épp ekkora volt, mégis akkora a különbség köztük, hogy a világ végletessége ott akkor úgy fúródott belém, hogy bőgtem tőle, ahogy ő abbahagyta. hason alszik, lábait maga alá húzva, kezével takarva az arcát és a fülét; indiában a járdaszigeteken aludtak így emberek, minél több testrészüket védve ha rájuk lépnének; na de ez egy félkétéves kislány! annyira benne volt minden abban a mozdulatban, ahogy magához szorongatta a büdös maciját - három nap múlva tudtuk csak elvenni tőle -, és elkezdte elringatni magát, és olyan világosan beugrott a megan és a végigszenvedett éjszakák, kenőcsökkel, mesékkel, beszélő könyvekkel és babákkal, hogy kimentem, és amióta itt vagyok, először éreztem nagyon, hogy milyen kicsi vagyok. mellé bújva aludt csak el, lett róla fotó, tessék a kontraszt; gloucesterben az erika kicsije, a henriett aludt így mellettem, de az mennyire más volt; annak a képnek később azt a címet adtam hogy protection, és annyira adta magát most, utólag visszanézve is hogy ez meg

- no protection -

másodszor meg akkor, amikor kiment az udvarra a gyerekek közé; kiderült hogy nem tud lábra állni, egyrészt gondolom egész életében le volt téve valahova, aztán úgy elvolt, másrészt a lábai is gyengék; és ahogy kínlódva visongva kereste a járást a labda felé, hirtelen beötlött a kép, hogy kire hasonlít, mind az arca, mind a mozgása, a kis vékony végtagjai, az egész gyerek úgy ahogy van: a pinokkióra. és ott akkor, megint megnyílt az ég. kis pici fabábú, akit elhagyott a dzsepektó. a jó büdös kurva anyját az egész világnak. azóta is sír, nagyon más kommunikációja nincs; sír, zokog, ordít, hisztizik, vagy nevet, kacag, gurul a nevetéstől. szavakat semmit, csak hogy 'nem!' ez mondjuk fontos, neki van igaza. mindenre ezt mondja, ugye, milyen bölcsek a gyerekek; a helyében én se mondanék mást. vagy azt hogy 'tessék' azt szépen kiejti és eldobja ami épp a kezében van; és van még egy univerzális 'aduda' amit mindenre használ, aduda ha éhes, ha elege van, ha fáradt, ha nincs semmi baja, stb. ha sír, akkor meg úgy sír mint valami mérlegképes könyvelő sírhat nyolc óra irodai munka után: a juj, meg a jaj szócskákat variálva, könnyek nélkül, fülbántóan. ha zene szól, bármilyen zene, akár ha beatboxolok is neki, elkezd dülöngélni rá, mintha erre született volna; hihetetlen zenei hallása van, külön mókás volt látni, hogy a kintről beszűrődő diszkózenére is megpróbált mozogni, de aztán 'aduda!' mondta, és feladta a próbálkozást. a többiekkel nem nagyon tud mit kezdeni, egyedül a legnyugodtabb, eljátszik magával, elringatja magát, itt - ott elalszik, felkel, rázza magát; emlékszem én is ilyen voltam, egyedüli gyerek. csakhogy ez egy árvaház, itt törvények vannak; nem veheti fel mindig valaki, nem foglalkozhatnak vele, azt kell csinálnia amit a többinek; majd megszokja, mondják. lófaszt. addig is ül és üvölt. annyira ki lehet következtetni az eddigi életét minden mozdulatából; abból ahogy elfordul, ha ránéznek, abból ahogy szégyenlősen elmosolyodik, abból hogy minden hangos hangra összerezzen, összekuporodik, és elkezdi ringatni magát. viszont nincs érzengőség, ha hazavisszük, akkor oké, de egyébként ne szokjon meg minket, mi úgyis elmegyünk, ne szokjon meg mást se, más is elmegy, szokja meg az itteni életet, és ha kimész a szobából, hiába üvölti túl kétségbeesetten beth ortont, aki azt énekli a refréneben:

she cries your name...

anita. de még nem hallgat a nevére; majd egyszer. viszont megjött, és felébredtem tőle; vele kezdődött a nehéz korszak. eddig egy kicsit nyaralás szaga volt a dolognak, ráérős, itt ott kényelem is, sétálós, álmodozós, érzelgős; most sajnálom ezt az időt is, amit az írással töltök. harminc vendég, ugye, enniük kell, és jött még harminc; és közben itt ez a kicsi lány is. nevetségesen fáradt mindenki, és feszült; üvöltözések, összeütközések, személyes problémák cikáznak a levegőben, kierősödött a big brother jelenség. reggel reggelit csinálni, délben ebédet, este vacsorát, éjszaka fektetni, közben gyerekezni, pelenkázni, takarítani, a holnapra előkészülni, napi két pelenka van, ez a fejadag, ha ötször szarik is a gyerek; napi három étkezés van, naponta hússzor kapunk olyan beszólást, hogy menni kell ki, a fába rúgni, vagy a falba ütni ököllel, hogy fájjon, és hogy elmúljon, és hogy minden menjen tovább. gyűlnek a testemen a csípések, abból látom hogy telik az idő, és éjszaka annyira fáradt vagyok, hogy az már fáj, és csak ülök, és nézem a sötétet. de valahol mélyen nagyon jól esik ez a leterheltség; felébredtem, azt érzem hogy élek, a napok megtelnek valami furcsa súllyal, szarszag és gyerekzsivaj; és amikor átszakad az a határ, amit az ember bír, amikor érzed hogy ez már túl van azon, amire képes vagy, akkor minden lenyugszik, kisimul, békéssé válik a legnagyobb cirkusz közepette is, és a dolgok gépiessé, és maguktól érthetővé válnak. hajnali háromkor, amikor összeszarta a kanapét a kislány, szó nélkül, és gondolatok nélkül keresel wécé papírt, és jössz rá hogy nincs sehol az emeleten; és még csak nem is sajnálod magad, se szerencsétlennek, se hősnek nem érzed magad, jó minden úgy ahogy van, csak legyen valahol wécé papír. és amikor találsz a másodikon egy keveset, közben bal kezedben a sz*ros gyerek, akkor az a hülye érzésed van, hogy most megtudtál valamit a boldogságról. egyszer ettől függetlenül nagyon elszakadt minden, akkor úgy éreztem hogy másnap csomagolok, és megyek haza; aztán elszállt ez is, mint ahogy egy túlságosan felfújt lufi. megtanultam annak a jelentőségét is, hogy milyen fontos kimenni inni, vagy cigizni, vagy bármit csinálni, ami a napodon túl van; nem lehetsz olyan fáradt, hogy ne tudd magad megajándékozni valamivel, még akkor se, ha az, amit épp adsz magadnak, egyébként nem is esik annyira jól. ez maga a

'life in mono'

ape shall never kill ape

másszunk bele megint. most már nem erdőszéléről, irodából, kiharcoltam a kulcsot; tulajdonképpen folyamatosan net közelbe lennék így most, épp, ha; ha, ha ráérnék, haha. ugye. kezd kijönni hogy mivel számoltam el magam, de azzal legalább nagyon: nem hoztam a gyógyszereimet. nem anyám hibája, hiába mondom, nem mondhatom, csak beletartozik ez is; dráma volt, nem figyeltem, elfelejtettem. először azt hittem, a legnagyobb baj hogy a furulyámat hagytam otthon, de ez most azért így nagyobb; lassan négy napja egyre szarabbul vagyok. most amikor ezt írom, már mintha a láz is kopogtatna, már alig vártam. nem vettem ezt annyira komolyan, de így, gondolom hogy nem eszek rendesen, gyengült a szervezet is. ráadásul napi öt hat kávét ittam, mivel nekem a kávé elnyomja az éhességet, és kaja nem volt, kávé viszont igen; valami gyomor bajt okozhatott ez is. három napja szédelgek, nincs vérnyomásom, folyamatosan fáradt vagyok, hányinger is van, ájulás, és a nyakam; na a nyakamat hagyjuk. újra fáj a fogam (back in business) de amitől viszont most jól ijesztgetem magam, hogy a köldököm felett nyom valami; olyasmi érzés, mint amikor hánysz, vagy ilyesmi és marad egy ilyen savas valami a gyomrodban; igen ám ez viszont lejjebb van, attól félek hogy vakbél. és a nyakamat rá (sic) hogy ez még csak a kezdet. persze a román gyógyszereket nem ismerem, abból nem élünk meg; viszont van itt egy méhész valahol, tőle mézet kell majd szerezni, és elvileg svédcseppet is hoznak, kalciumot meg pezsgőtablettában kaptam, valamerre csak visz a víz.

apropó víz. voltunk pataknál - ami nem patak volt, hanem a volt volt; ez nem a fesztivál vigyázz; de nekem akárhogy is, patak marad, egész egyszerűen semmi folyós nincs benne, még úgyse, hogy hirtelen elmegy a lábad alól a talaj, olyan mélyedései vannak - csapatostul, az összes gyerek; és életem egyik legboldogabb napja volt; vagy ha egész nappal ne is túlozzunk, de pillanatai biztos. persze hogy be kellett menni mindenképpen; és én meg persze hogy hosszú nadrágban voltam. csúsztak a kövek, a patakon át egy híd; - függő híd, istenem mikor láttam én utoljára függő hidat - lehetett bele kapaszkodni. nyakamban fürtökben a gyerekek, táska, ing a hátamon, gondoltam simán átmegyünk, max ha bokáig fog érni a víz. a közepe fele egyszerre csak derékig, aztán majdnem mellig, a táskámban minden elázott; a fényképezőgép pont nem, mert valamelyik pöttöm vadul kattintgatott vele (lehet csinálok belőle egy albumot, elég kifejező képek lettek), de a pénz úgy ahogy van, a maradék magyar forint (hétszáz!), bankkártyák (nemcsak az angol llyod's vízálló vaze, hanem az otp junior is!), a maradék euró (az a cipőm!), és az összes lej. viszont a patak vs papírpénzek harcból egyértelműen a lej jött ki győztesen, én nem is hiszem el hogy a románoknak ennyire jó pénzük van, szinte teljesen vízálló. utána már úgyis mindegy alapon tökig bele a vízbe, minden gyerek kedvet kapott, és olyan féktelen pancsolás lett a vége, hogy ihaj. attól hogy hosszú farmerben és pólóban voltam (egyszerűen nem volt időm levenni) egyfajta kamaszos rosszalkodás érzésem lett, úgy éreztem magam mint egy gyerek, de ennek a közhelynek egész más távlataiban, mint eddig; fröcsköltünk, úsztunk, békát fogtunk, és én úgy felengedtem, mintha ez a patak több lenne egy puszta pataknál, mintha megelevenedtek volna ezek a lírai baromságok, miszerint hogy a patak elvitte az összes gondomat, lemosta rólam a múltamat, eláztatta a felnőttségemet, stb.

viszont annál inkább felnőtt voltam az elég hangzatos nevű háromszéki magyarok világtalálkozóján. azon dühöngtem és szomorkodtam, hogy mennyire egy elbaszott ember vagyok én; egyszerűen képtelen voltam máshogy nézni az egészre, mint valami durva szélsőjobboldali reklám propagandára, egyrészről; másrészről meg mint egy nagy kultúrgiccsre. hosszú hajú vad ősmagyarok rohangáltak körülöttem, pólójukon a régi nagymagyarország képével, kezükben zászlóval, és látszott rajtuk hogy nagyon komolyan veszik az egészet; ők voltak a viccesek. volt még pár szelíd tejbajszos családapa hozzátartozó családdal, magyar rendszámú nyugati autókból kiszálló békés, elhízott értelmiségiek, akiknek az isten tudja mit jelent már erdély, és ez az egész, nosztalgiát, kötelező kultúrtanítást a gyerekeknek, vagy csak affajta sznobizmust, hogy ők idejárnak, és nem a szigetre, ugye, rohadjon meg az összes kapitalista, de ne beszéljünk hülyeségeket. a standokon könyveket is lehetett kapni: 'orbán viktor húsz éve', 'ez a hazám én hazám - orbán viktor', 'szerda reggel: beszélgetések orbán viktorral' (ez utóbbi egyébként itt van mellettem, találtam egy példányt itt az irodában is; egészen humoros hogy itt valamiféle romantikus néphőst csináltak ebből a szerencsétlen vikiből, olyasféle lehet, mint nálunk otthon a kamaszlányoknak ákos: erkölcsi és életviteli példakép, távoli hős, aki néha leszáll az egekből, és mond valami faszságot a népnek. nem lennék meglepve ha a legtöbb magyar háztartásban megtalálnék legalább egyet ezekből a könyvekből; viszont utána beszélgettem erről egy helyi arccal, és ő azt mondja hogy nehogy azt higyjem; a népszavazás óta nagyon sokat csökkent a vikiréia, sőt, legutóbbi beszédére, itt tusnádfürdőn kábé háromszázan voltak csak kíváncsiak, pedig ingyen bor - röhej - is járt a hallgatóságnak), stb. aztán meglepően sok románnal találkoztam, jelegzetes spanyolos - cigányos arcuk, és erős szaguk egyértelművé tette őket; gondolom nekik a búcsú jelleg volt a lényeg, nekik mindegy mi, csak buli legyen, annyira meg tudnak magyarul, mint ahogy az itteni magyarok tudnak románul, tehát egy - egy. az is vicces szociál kép volt, hogy kint álltak a román gárdisták; katonai sátor, benne tévé (mtv bazdmeg, mtv, beyonce klipp dübörög közvetlenül őseink turisztikai játszótérré alakult nemezsátora mellett!), ők meg cigiztek, álltak, az arcuk olyan (lehet túlreagálom) mint annó az ss tiszteké lehetett, magyarul nem hajlandóak beszélni, lehet nem is tudnak (amikor az egyiket megkínáltam sörrel, nem értette, csak aztán a mozdulatot, és németül - danke - köszönte meg, erre én angolul mondtam hogy 'you're welcome' erre mindketten zavarba jöttünk). aztán a maradék pedig a tényleges erdélyiek, akiknek talán tényleg szólt volna ez a fesztivál, vagy mi; kicsit olyan érzésem volt velük kapcsolatban is, mintha hollókőn járnék, népi ruhás székely pásztorgyerekek, arcukon az a jellegzetes 'legyen már vége' arckifejezés, öreg székelyek pálinkával, sajtal, minden jóval, a faluk szekereken képviselték magukat, kirakva rá minden, amit az adott falu adhat; szalonna, pálinka, borvíz, ahol van, tej, kenyér, az ember szíve összeszorult; de ezek persze kiállított tárgyak, kis keszkenőn a paprika, úgy mint régen, isten tudja kinek bizonygatják hogy ezek még tényleg vannak. egy falusátorban osztogattak zsíros kenyeret ingyen; később amikor elkezdődött az istván a király, akkor ugyanitt már egy lej volt egy kenyér.

és hát az istván a király; mutogatta a duna tévé, élőben, isten tartsa meg a jó szokását, legalább figyelnek ránk, ugye. szerintem borzalmas volt, de ugye ott, akkor, öreg, frusztrált, rosszindulatú felnőtt voltam, nem nekem szólt az előadás. erőltetett, giccses-látványos nagyjelenetek; úgylátszik a sima istván a királyt már az erdélyiek is unják, így belemixelték (szó szerint) az attilát, és az árpád népét; bravó, bravó. látványos fasság volt az egész, ami különösen diszharmóniában volt az egész elvileges családi légkörrel, és főleg a helyszínnel; az a maskai óriáspincetető tényleg olyan, mintha megállt volna ott az idő, nekem szentségtörésnek és erőltetettnek tünt a nagy füstorgiák, fények, baromi nagy kivetítő, mint valami nagyszínpad. ráadásul túl hosszú is volt az egész, majd három óra, a kivetítőn már már kínosan giccses képek; naplementébe lovagoló hunok, magyar korona, mátyás (hogy a picsába jön ide mátyás király?), kisfiú magyarzászlóval, stb. én nem bírtam egyébként, szóval jellemzően úgy beszélek hogy ott sem voltam; lementünk inkább erdőn át a faluba, találtunk nyitva egy élelmiszerboltot, ott beszereztem sört és meggybefőttet, onnantól kezdve tőlem az egész történelem bekaphatja. sötétben másztunk dombot, csillagfény alatt; igazi ősi magyarok voltunk, ha nyíl lett volna nálam, biztos hátrafelé lőttem volna célba, így viszont boldog voltam hogy visszaértünk a végére; a többiek, az árvaház nagy lányai viszont ott álltak végig az első sorban, és az előadás végi vastapsnál felrohantak szörényihez, kaptak tőle puszit, akkora dolog volt ez nekik, hogy hazafele se aludtak a kocsiban, úgy ujjongtak tőle; az meg külön vicces, hogy amikor kérdeztem hogy tudod e milyen zenét szerzett szörényi, azt mondta rá a noémi, hogy persze, zongoradarabokat. naugye. ott volt egyébként bródi is, nem tudtam nem észrevenni hogy nem fogták meg egymás kezét; közéjük állítottak egy kislányt.

és ugye kislány; kislányokról, gyerekekről, és erről az egészről most kellene nekikezdeni írni, de most nem; majd holnap, hej ráérünk arra még. azt viszont muszáj megjegyezzem, mintegy kedvcsinálóként - kedv? - és ha már úgyis nyakig belemásztam a rosszindulatú boncolgatásokba, hogy a következő a helyzet: jön harminc (!) vendég, nyaralni (!!) táborozni, ide az otthonba; aztán most derült ki hogy nem úgy van az, majd jön még huszonnyolc (!!!) vendég szintén nyaralni (?!); a nagylányokat elvitték nyaralni (ez ilyen nyaralós időszak na) tehát segítség szinte semmi, itt a tíz kicsi gyerek (legnagyobb öt, legkisebb egyéves) harminc majd megint harminc emberre főzés, takarítás, szobákat megcsinálni stb; és az önkéntesek akik még itt voltak, befejezték a nyaralást (ugye), tehát a végeredmény: négy, várj megismétlem négy felnőtt (felnőtt? az egyik nevelő harmincegy éves és idegbeteg, de az idegbetegség szó legszorosabb értelmében; őt számoljuk hát felnőttnek. a másik nevelő 21 éves, és van egy másfél éves gyereke; az egyik önkéntes én lennék 25 évemmel; a szandra huszonhárom, és várjál itt van még a félbuzi - vagy tán egészen az? - papnövendék gyerek aki most végzi a líceumot, tehát 19; de valójában kiderült hogy húsz, mert vesztett egy évet) körülbelül nyolcvan emberre, akikből legalább hetven gyerek. és mindezek tetejében az otthon vezetője, a tibor, a szent, az isten elszánt embere, a gyerekek védelmezője, a lángpallosú apostol hol van? figyelj: nyaral. horvátországban. naugye.

in a state

na ott hagytam abba, hogy jó annak, akinek nem árt az ami használ. nekem viszont annál inkább, jó ha túlélem a sok hasznos dolgot, amit magam köré gyűjtök. hideg van, újramelegített kávét iszok és banánt (banana rouj romana!) eszek, talán ezzel magyarázható, hogy hajlamosnak érzem magam most a nagy érzésre, és túlkapásra; épp ezért megpróbálok tárgyilagos maradni, és szolid.

anyámmal való elválásról írni sincs kedvem, annál is inkább, mert ezzel is bevallanám magamnak hogy foglalkoztat; pedig igyekszem ezt eltitkolni, sőt, néha már kínosan nem gondolok rá, erőltetetten. viszont az megkönnyíti a dolgot, hogy apám lelépett reggel, mielőtt találkozni tudtam volna vele - azt hiszem apámtól meg kell tanuljam a szakításait - és a telefonom is - a dolce gabanával együtt, pedig arra de nagy szükségem lenne itt! - bennmaradt a kocsiban. egyetlen kommunikáció az internet, az meg nem igazán van; azt mondom hála istennek, míg azt gondolom, az ördög vigye el.

internetre két lehetőség van; az atya - a jóég tudja hogy valójában pap e, ellenszenves idióta figura, de róla talán majd később - irodája, amit az atya - továbbiakban: az atya - vadul és figyelmesen zár, mintha holmi titkai lennének ott, amiből én eddig csak azt találtam, hogy gyanúsan ért a számítógépekhez. kicsit perverz, ahogy egy elvilegi ferences (!) szerzetessel arról vitatkozunk, hogy milyenek a magyar és román router árak a fejlettebb országokhoz képest. szóval az atya irodájában van korlátlan - érdekesen szól a korlátlan kifejezés itt hargitában, de azt igértem magamnak hogy tárgyilagos leszek - net, ehhez viszont tőle kell kiharcolni a bejutási lehetőséget, ami meglehetősen kellemetlen és kényelmetlen.

a másik jóval romantikusabb: majd egy kilométerre egy három csillagos (!) szálló wireless internettel is rendelkezik, az egyetlen net a faluban; hudson (azt hiszem hudson, nem peterson; de lehet egyikse, valami ilyen idióta amerikai név) fenyők alatt, az erdőszélén, farönkön ülve nyomulhat az ember, míg le nem merül a laptop, körülötte zúg a havas; modern pásztorgyerek, baltát tölt le az internetről.

effajta romantikus szegénységet is vártam, kerekeskutas kis erdélyi falut, kisvasúttal, és padokon ülő bácsikkal, este maguktól hazataláló tehenekkel; el is mentünk ilyenek mellett, míg jöttünk, de tusnád nem ez: tusnádfürdő egyszerűen ronda. keveredve a csaucseszkó féle szocreál komunista maradványokkal, - például panelház az erdő szélén, a falu szélén, a falu közepén, tó mellett, talán még a tó alatt is, a fene tudja, hülyék voltak ezek; megjegyzem csaucseszkó (így írom a nevét?) rezidenciája itt van mellettünk, és az élet kifinomult humorával egy orosz (!) ügyvéd vette meg, most vadul felújítja - de ez a baj tusnádfürdővel: turista csalogató, fantáziátlan, modern amerika majmoló épületek, a már emlegetett panelokkal, szórványosan a megmaradt régi falu hangulata, ezekben főleg cigányok, vagy nagyon lepusztult román - magyarok élnek, akiket még nem láttam józanul; és a kilencvenes évek beton szállodái, amiknek csak az árait újították fel; száz lej egy éjszaka, és ez a legolcsóbb. ronda tusnádfürdő, bántóan sok az ember, főleg öregek, akik egészségesedni jönnek ide, meg középosztálybeli magyarok, románok és sok a svájci is; mulatságosan hat, ahogy sétálgatnak az árvaház előtt, melegítőben, méregdrága sportcipőben, fagyit majszolgatva a mezítlábas gyerekek között.

az árak nekik szólnak; drága minden de nagyon. öt lejért (!) vettem gesztenye pürét, amit lejártan hoztak magyarországról. tőlünk nem messze diszkó (ebből kettő is van!), lejárt, ámbár ahhoz képest meglepően igényes trance zenékkel, amik így, épp ettől hatnak még meglepőbben igénytelennek, hiszen jópárat még fel is ismerek közülük; tegnap leama & moor album szólt, felismertem agnelli & nelsont is, chicane-t, way out westet, gabirel & dresden is, az első deep dish album (azért a future of the future-re még most is táncoltam!), dj sakin, és társai; atb-t és dj tiestot viszont eddig még nem, pedig nem akarom elhinni, hogy ide nem jutott volna el, vagy ennyire igényesek lennének; gyanítom ez egy trance b*zi helyi műve, aki történetesen a diszkóban dolgozhat. sajnos délelőttől indul a puffogás, és néha terrorista gondolataim lesznek tőle, főleg amikor az ember áll és nézi a fákat, erre megszólal a nomansland.

van egy palacsintás néni, ő képviseli mindazt az erdélyi értékrendet és romantikát, amire vártam, és amire emlékeztem; ötven baniért eszméletlen finom palacsintákat gyárt nyolcvanhat évesen a pincéjében, napi tíz órát; az unokája történetesen sátánista, és punk, és az unokái kidobott pólóit viseli a néni. az az igazi erős, okos, kedves néni, úgy hívják: a nagymama, akinek olyan arca van, ami épp úgy lehet százötven is, mint hatvan; az embernek szinte úgy tetszik hogy az idő kikerülte őt, ahogy ott áll, kezében palacsinta, punk's not dead vagy hatszázhatvanhategészhatos pólóban. nem hisz se ördögben, se istenben, csak a palacsintákban; az unokája meg majd kinövi ha akarja, mondja mosolyogva. okos nő. van egy medvéje. fehér kutya, azt hiszem erre mondják azt hogy szelindek; tényleg akkor mint egy medve, egy olyan medve, aki feltette a best of bob marley lemezét, és nagyon csúnyán betépett, sörényt növesztett, és berasztásította. meg fogom interjúvolni a nénit, tele van történetekkel. eddig csak azt tudtam meg, hogy ötvenhat idején fiú ruhában járt, levágatta a haját, és kitömte a hasát hogy ne látszódjanak a mellei; az apját és a testvérét elvitték, egyedül volt a házban, és félt hogy megerőszakolják. csak azért volt nehéz a dolog, mert akkor már állapotos volt első gyerekével. életképek, amiket fel se tudunk fogni.

és ha már itt tartunk akkor a gyerekek. ennyi idő alatt már neve lett mindegyiknek, nem csak arca; hihetetlen emberek bujkálnak ezekben a kicsi testekben és egyszerű, könnyen felejthető nevekben. jellemző kép: a játszótérre kijött egy teljesen átlagos gyerek, gondolom magyarországról, vagy bukarestből, vagy az isten tudja, jól öltözött, nem túl kövér, jól táplált gyerek; és azon szörnyülködtünk, hogy hogy lehet ilyen kövér egy kisgyerek. akkor jöttem rá, hogy milyen hiányosságaik vannak az árvaháziaknak.

cipő az alig, ruha az alig, és főleg a foguk borzalmas. néhány pöttömről képtelenség megmondani a korát, négynek néz ki, ő kilencet mond, a többiek szerint hat, az anyjáról nem tudunk semmit, az öccse viszont hét. tetű és bolha is van bőven, főleg a bolháktól lehet ugrálni; de azt hittem ez jobban fog zavarni. vitamint szinte semmit nem kapnak, gyümölcsöt venni drága, adományként nem érkezik; egyébként is a kaja megromlik, vagy felfalnak mindent. fél virsli egy vacsora adag, van mit tanulni, és amíg pénzem van, az emberségemet bőven legyőzi az éhességem; kijárunk enni a boltba, szinte már szégyellem magam, olyanokat eszünk. de én bizony farkas éhes vagyok, az árvaház kajája meg azonkívül is hogy szar, az embernek olyan érzése van mintha szentséget törne.

az emberi képek egyébként durvák, erős kontúrúak, annyira hogy beszélni se érdemes róla. az elején még szívtam magamba a történeteket; a gyönyörű arcú kis kétéves dús hajú kislány, aki szemrebbenés nélkül hazudik, és belenyúl a zsebedbe; az anyja prostituált, ha hazamegy a kislány, pornófilmet nézet vele. vagy a tízéves tiszta arcú erdélyi szépség, aki két öccsével maradt itt; az anyja utálja őket. mint valami kis kotlós terelgeti az öccseit - a kisebbik csak másfél éves - eteti, itatja őket, két három nap után láttam rajta csak gyerek mozdulatokat, de azokat is olyan zavartan, esetlenül teszi, mint egy felnőtt, amikor gyerekeskedik. az ijedt pöttöm, akit az anyja ráejtett a tűzhelyre, és nincs bőr a hasán és a nemi szervén; a mindig tetves mókamester, akinek már éhen halt egy testvére, a sérült erőszakos kislány, aki nagyobbat harap, mint az a bizonyos szelindek tudna harapni; mind mögött bántóan megható, és kellően távoli történetek lapulnak, amiket az ember egy idő után valami áll szerényésggel el is felejt, ahogy meghallgatja.

ami viszont marad, és nem várt dolog számomra, egészen újfajta emberi kaland: azok az itteni emberek, a felnőttek. amolyan furcsa big brother jellegé vállt a dolog, az itt dolgozó 'hivatalosok' és 'önkéntesek' között. a vezetőt, az atyát, a főnököt, a ház vezetőjét én konkrétan utálom, de nagyon. amolyan kis patkány típus, teljesen jellegtelen arcával, régi szemüvegével, és azzal a hanghordozással, ami azoké, akik erőltetetten akarnak tanult, művelt embereknek látszani. sok dolga van, végül is ő itt a szent; ő felel az otthonért, gyűjti a gyerekeket, iskola igazgatónak jelölteti magát, és nyilván közben istennek is teljes körű embere. a valóság, amit én látok belőle, hogy egy fontoskodó kis pöcs üzletember; az árvaház fele amolyan szállóként üzemel - éljen a turizmus - amiből bejött pénz nagyon látványosan nem forog vissza a gyerekekhez, annál inkább, minél inkább utána számolunk a nyilvánvaló költségeknek: gáz, villany, víz, stb; az adományokat baromi szarul kezeli, paradicsom rohad meg, konzervek járnak le (pedig ahhoz évek kellenek!), a raktárkulcsot viszont nem adja ki a kezéből (isten fia miért nem bíz meg a többi isten fiában?). napokig eltűnik, nyilván ilyenkor a bokros teendőit végzi, aztán megjön, gátlástalanul és pofátlanul dolgoztatja az embereket, gyerekeket (az egyik kislányt nem engedte haza; mert volt még munka. persze ezt meg lehet érteni, és nincs kedvem most úgy leírni, kiszínezve, hogy érthető legyen hogy miért háborodtam fel rajta, de ott abban a pillanatban durva volt, az a lényeg), őmaga lófaszt se csinál, ami főleg az apró dolgok fényében nagyon kontrasztos. az a fajta, aki ha hivatalosan a főnököm lenne, valószínűleg nagyon jó főnök lenne, kihozna mindenkiből mindent, de úgy, hogy közben mindenki utálná, de még az ő főnökei is. azonban ami igazán felhúzott, az hogy véletlenül láttam a lakását, ami itt van az árvaház mellett, pesze gondosan zárja; (én meg gondosan benéztem) fáradt vagyok propagandisztikusan írni, de jólél, na, az a lényeg. vicces, ahogy hamburgert zabálva lóg a telefonon, és pattog, hogy mit hova tegyenek, és kevesli a pénzt, amit egyébként puszta szeretetből adnak neki.

erről nem akarok többet írni. igazából a többiekről se, pedig érdemes lenne. nagyon kihangsúlyosodik az ittlévő felnőttek személyisége, komolyan mondom, amolyan hátradőlős egész estés élmény csak őket nézni, akár gyerekek nélkül is. van itt kellemetlenül fontoskodó végzett pszichológus lány, aki mellesleg pr manager; sajnos össze is keveri a piárságot az önkéntességgel, de egyébként valahol mélyen biztos jó ember. szőke angyalszerű szent lány, aki alig húszéves, de már most pontosan tudja milyen emberhez fog férjhez menni: aki épp úgy hisz istenben mint ő; természetesen református lelkésznek készül, és egyértelmű hogy csak lelkészhez megy hozzá. hittanórákat tart majd, néha egy két bibliamagyarázatot férje oldalán, szorgalmasan szüli majd a gyerekeket - istennek tetsző dolog -, és kevergeti a levest - férjének tetsző dolog - aztán a végén felkapaszkodik majd a mennyekbe. meleg papnövendék, aki ráadásul idegesítően kezeli a melegségét; szélsőjobboldali kántor, aki egyébként segédmunkásként is dolgozott; gyönyörű szép latinovits szerű fiú, tizenkilenc éves pózoló, született hős, akinek minden mozdulata, még a legtitkosabb jósága is olyan mintha ötven kamera venné; borzalmasan rossz pedagógiai érzékkel rendelkező kiöregedett nyelvtantanár, aki a jóég tudja mit keresett itt; örökifjú, de frusztrált magányos nő, azon gondolkozom mi az agglegénynek (két gé?) a női megfelelője, az aggszűz hülyeség, mert volt már férje; fáradt vagyok gondolkozni. és persze az itteniek, a gyönyörű erdélyi nők, vékony, karcsú testel, és meleg, barna szemekkel, és olyan színű bőrrel, amilyen a görög istenek lehetett; ezekről aztán rendszeresen kiderül, hogy alig huszon egy két három évesek, és a gyerekek közül legalább az egy a sajátjuk.

vicces látni az erkölcsi, és szociális különbségeket is; mi pestiek tulajdonképpen folyton kritizálunk valamit, nagyon okosan, amiben általában igazunk is van; ezzel is palástolva az itteni életképességünket. tulajdonképpen azon kívül hogy vigyázunk a gyerekekre (amit szinte bárki megtehetne aki itt van) és valahogy pénzt és/vagy kaját szerzünk más értékünk itt nagyon nincs. hiába a művelt, okoskodó baromságaink, amivel pontosan látjuk, hogy milyen béna a vezető atya, hogy ez mit követ el, hogy azt miért nem oda kéne tenni, hogy amannak a szülei úgyis inni fognak - különösen a pszichológus lány durva sztereotípiái a legidegesítőbbek nekem - nagyon nem tudunk itt magunkkal mit kezdeni. jóságunk áll jóság, az egyik istennek próbál udvarolni vele, a harmadik magának, a negyedik a családja előle menekül, az ötödik pózól, a hatodiknak meg minden mindegy; de nincs meg bennünk az a józan derű és kézbesimuló élni tudás, ami az itteniek sajátja. fele annyit panaszkodnak, kétszer annyit csinálnak mint mi, és ha épp ugyanannyit is, az is kétszer annyinak tűnik; ők nem beszélnek választékosan, és nem dolgoznak ki hatékony terveket, nem törődnek a gazdasággal, politikával, egésségi normával, nem akarnak terápiát gyártani a gyerekeknek; ők reggelit, ebédet és vacsorát készítenek, és hugyos, sz*ros, bolhás, tetves ruhákat mosnak. pedig bárdolatlan, tanulatlan, kicsit egyszerű emberek ezek, főleg ha mély dolgokról van szó, akkor tűnik fel ez; de őket látom inkább szentnek, nem az atyát, főleg nem magunkat.

a hegyek; a hegyek. a hegyek azok a hegyek, és róluk meg ha lehetne is, nem érdemes elfogulatlanság nélkül írni. kétszer voltam eddig csak nagyobb túrán; a saskőnél, ahonnan belátni fél hargitát, és a szent anna tónál, ami meg majdnem húsz kilométer innen, meredek kapaszkodón. a fák betakarnak, a hegyek megnyugtatnak, a szelek elringatnak; erről tényleg nem lehet beszélni, erre a költészet való. nem hagynak gondolkozni az erdei utak, nem hagynak félni a fák, nem hagynak emlékezni a hegyek. kár hogy a településekbe már beköltözött kikaparhatatlanul a civilizáció, a globalizáció, az infláció, és a többi idióta ció végződésű baromság (pedig annó a vakációt hogy szerettük a suliban, nemigaz?) de a hegyeket békén hagyta; vad málna nő, és benne medve nyomok, amitől az ember jólesően összeborzong; legendákban lépked, néha énekel, hátha tényleg erre jár egy mackó, a távolságok egészen más köntöst kapnak (két óra járásföld, három óra járásföld) a fények megtörnek mint délután, valami babazsúron, ahol félig behúzták a függönyöket; a mohák, a tűlevelek, de még a kövek is puhák, mint a gyerekkor, és a ledőlt, halott fáktól pedig ünnepélyes, templomszerű lesz ez az egész. szinte fürdeni járok a fák közé. még nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az amit megváltoztatnak bennem, és mi az, amit kitörölnek belőlem, de érzem hogy valamit megmozgatnak ott belül, mint ahogy az öregek érezhetik az itteni borvíz hatását; megjegyzem számomra ihatatlanul sz*r, olyan mintha vasúti síneket nyalogatnál; de fél románia ezért jár ide.

átúsztam a szent anna tavat; ez viszont fontos, személyes élmény, az előbb gondolkoztam rajta, hogy mennyivel jobban, mint ahogy az hiszem. két dolog miatt is; a pózólós nagyon szép gyerekkel vágtunk bele, egyszáll kisgatyába, és egészen biztos vagyok benne hogy amolyan rejtett rivalizálásból; de nem a lányoknak, inkább egymásnak akartuk megmutatni, mennyire f*sza gyerekek vagyunk. hideg volt a víz nagyon, tizenöt fokos, most néztem a román meterológia honlapján, aznap maximum tizenhat, tizenhét lehetett, de olyan erős, k*rvahideg szél fújt, hogy lehetett az akár tíz is. se én, se ő nem csináltuk volna végig, ha nem együtt vagyunk; így viszont muszáj volt végigjátszani ezt a gyerekes szkanderpárbajt, és talán épp a körülmények miatt, de egészen tiszta, és mély barátság lett belőle, mire kijöttünk. a tó másik felénél a víz már fekete volt, a fák miatt nem érte a nap, ott olyan hideg volt a víz, és úgy görcsöltünk - érdekes inkább ő mint én - hogy az már akár nem is volt játék. aztán egyszál pöcsben (sajnos szó szerint, a boxerből kikandikál az embernek, neki fecskéje volt; akaratomon kivül is felvilágosító szerepet játszottam egy kicsit szegény lányoknak) vissz*rohantunk a tóparton; nyolcszáz méter széltiben a tó, és körbefutottuk, az lehetett több, mint egy kilométer. ez azért fontos, mert a végén tényleg tapintható barátság lett belőle; mondjuk ő is marci, lehet azért, de ő marcell. furcsa mert egészen addig iszonyatosan frusztrált és zavart hogy ottvan; - annyival szebb és férfiasabb jelenség volt, hogy még a gyerekek mellett se tudtam mit kezdeni vele; idegesítően volt mind a kettő, túlzásba vitte mind a kettőt; láttam a lányokon, hogy ők is inkább így vannak vele, tényleg mintha valami latinovits reinkarnáció jött volna ide gyerekeket pesztrálni - de ezután a vasember próba után már olyanok voltunk, mintha közös háborúból jöttünk volna, kölcsönösen egymás életét mentve ezerszer. de ennél is fontosabb hogy megváltozott egy kicsit önmagammal való viszonyom: nem hittem volna hogy meg tudom csinálni. nyilván gyerkesen és kamaszosan felfújom ennek a jelentőségét, mintha valami nagy tettet vittem volna végbe, megmásztam volna a himaláját, vagy megöltem volna busht, vagy tudomisén; de akkor is egy napig legalább erősnek éreztem magam, és úgy éreztem hogy élek. mintha ez lenne az élet hogy az ember hideg vízben úszkál, és utána egyszál pöcsben rohangál; de bármilyen nevetséges is, utána egy napig bármit meg tudtam oldani, bárhova el tudtam volna jutni, minden vizsgán átmentem volna, és meghódítottam volna bármilyen nőt is (ha épp a sokkal szebb marci nem néz oda), és ez olyan érdekes és mély, és egy kicsit nevetséges élménnyé is tette az egészet, mintha egy pillanatig stalone lettem volna a roxy ötben.

naplóbejegyzés: a helyi diszkóban unkle szól: az in a state. nem voltam ott szigeten. itt a problémák olyan súlyosnak és valóságosnak látszanak; nincs mit enni, nincs mit dolgozni, nincs hol lakni, az ember szinte irigyli ezeket az embereket érte; hiszen itt vagyok én, kis hülye pöcs, és azt érzem épp most fájó bajomnak, hogy nem voltam unkle-n, a szigeten. a picsába is. kimegyek sétálni. abbahagyom. azt hittem hogy jó érzés lesz mindezt leírni, nézz oda, ez is olyan terápia; de ez a szám most jobban esik. akkor már megjegyzem ide is, hogy van új múm lemez. nevetséges, de ez tesz boldoggá, és az újramelegített kávém, meg a banán (banana rouj romana!). elbaszott marslakónak érzem magam, aki kicsit ügyetlenül, és illedelmesen próbál beilleszkedni, de ilyenkor kurvára nem zavar, amikor ilyen zene szól. ez lesz a címe is ennek a blognak.

jó annak, akinek nem árt ami használ

na majd egyszer írok erről is.

erdély.
tusnád.
fürdő.
gyerekek.
kenyér.
pénz.
peterson fenyők.
borvíz.
csík.
lépcsők.
papok.
tej.
átúsztam a szent anna tavat.

a vándor imája:

ne legyen időm
elrontani, ami jót
megtehettem itt.

(van új fodor ákos)

szeretnél továbbmenni, de összeáll

ha már elindultál szerencsét próbálni,
sőt már úton is vagy, mondjuk éppen
a margit híd budai hídfőjénél,
lent a bunkerszerű aluljáróban,
és villamossal szeretnél tovább menni,
mehetsz budára, de ott a lépcsőfeljáróban
egy hétrét görnyedt öregasszony nyútja a kezét,
és ha nem adsz neki egy százast, rossz napod lesz.
viszont ha pestre akarsz menni, semmi akadálya,
mehetsz pestre, de ott a lépcsőfeljáróban
egy hétrét görnyedt öregasszony nyújtja a kezét,
és ha nem adsz neki egy százast, rossz napod lesz.
persze mehetsz gyalog is, az egészséges,
bár épp zuhog az eső, fröcskölnek a kocsik,
úgyhogy feltehetően rossz napod lesz.
ráadásul ha mégis villamossal mész,
és eljutsz baj nélkül a megálllódig,
ott már vár egy hétrét görnyedt öregasszony,
szakasztott mása az előbbieknek,
és ha nem adsz neki egy százast - de ezt már tudod.
csak hogy honnan van ennyi egyforma öregasszony,
ennyi 'szerencséd hogy öreganyádnak szólítottál',
bár nem szólítottad őket sehogyan se,
azt nem tudod. csak azt hogy rossz napod lesz.



(szeretnél továbbmenni)

persze sírni lenne jó megint, bizonyítva, hogy egyáltalán történik valami, hogy mégiscsak valamiféle értelme van, ha másnem a sírás, ha ló nincs, jók a könnyek is, anyámtól el, sírás és ajtóbecsapódás, és elötte majdnem egy órányi csönd, amiben elhangzott minden, megint, amitől sírni lenne jó, és amitől persze megint nem fogok sírni, sőt, írni is egyre kevésbé, valahogy tűnnek el ezek bennem, a tévé közben üvölt, mint akire nem figyel senki, pedig ha mondana valamit, ha mutatna valamit, innen el, persze, de merre, jéghegyeket látok magam elött, talpig behúzott csuhás eszkimókat, 'antarktiszi hósivatagba' persze, és ott mi lenne, ökölbe szorul a jég is, de a tévé csak azt énekelte, hogy ne sírj kislány, mondja, ne sírj kislány, minden május tovaszáll, meg az aranyeső, a jó büdös k*rva anyátokat, persze itt se írhatok nyugodtan, anyám olvassa, pont hát ellene ne, de ha olvassa, akkor már hátha itt, annyira olyan mint egy k*b*szott háború az egész, lövedkékek csapódnak, orvoshoz kellene mennie, orvoshoz kellene mennem, ha lenne orvos, nagy színes bevehető pirulákról álmodom, ami meggyógyít minket; ezek csak szavak, szavak, iszonyatosan fáradt vagyok megint, meghalni lenne jó, de már az se, régen egy ilyen után irány a sínek, hiszen hogy az istenbe viseljem el hogy 'rossz' vagyok, miközben nem is vagyok rossz, vagy hogy ő - anyám, most nem nőkről van szó - rossz, miközben nyilván nem is rossz, régen még a sínek fele, hogy történjen valami, aztán persze sosem semmi, nincs benned elég gerinc b*zdmeg, meghalni sincs erőd, mindig popper jut eszembe, az öngyilkosok hét szabálya, bosszúból ne, talán nem is bosszú lett volna, mindenesetre akkor legalább az irány megvolt, most csak becsapódik az ajtó, utána sötétség és közöny; hatszáz forintért ülök a vonaton, és nem alatta, hatszázért, a kalauz, az a b*zi, az a k*rva, az a f*sz, az, aki nyilván teljes értékű ember, nagyszerű szerető, jó apa, és minta polgár, tehát a kalauz, úgy fogadott, már az ajtóban, hogy van e nálad pénz, különben fel se szállhatsz b*zdmeg, így megy ez, párszor játszottam már ellene, persze muszáj volt, persze ő nem karitatív szervezet, hatszáz forint, hartyántól nyugatiig, kedvezmény nincs, k*rva gyurcsány, nyilván nem ő tehet róla, a kedvezményeim egyébként is mire föl, diákom nincs, öreg nem vagyok, zilált családi állapotra nem jár, az utolsó ezresemből elvettek hatszázat, adjuk meg a mávnak ami a mávé, s cserébe itt ülök ezen a sz*ron, és megy a laptop, persze pénzem nincs, de gizda vagyok, laptoppal a vonaton, csak el tudnék innen menni, hatszáz forint, ezer, kétezer, ötszázezer, vigyenek el valahova, annyira bőgni lenne jó, régen biztos előjött volna, elbasztad az életed, elbasztad anyádat, e l b a s z t a d, úristen hogy mi lett anyámból, mint valami idióta hóhér egy poe novellában, lángoló pallosok feszengenek mindenütt a lakásban, az ember kapkodja a nyakát előlük, szavak csapódnak földbe, mint valami bombázásnál, drezda, így megy ez, oda adtam annak a pankának az album leaf lemezemet, és nem adta vissza a boritóját, nagyon szép lány, megteheti, így megy ez, lógtam vonaton, és a kata fizette a kávét, persze megtehetem, mi, és aztán anyám szavai a levegőben, hogy aki tesz értem valamit, mondja ő, azt baszom ki, és akkor mutat a fruzsira, ő, az én anyám, aki aztán annyit tud rólam, a fruzsiról, és egyébként is, hogy ihaj, de pont az igazságtalanságban fáj a legjobban, a lehetséges igazság, csak el innen, már megint leegyszerűsödik minden, így érezheti magát a fogságba ejtett állat, amikor nyílik a kalitka, nesze neked irodalmi hasonlat, gyerünk, itt mindent lehet, szóval csak el innen, majd jó lesz, beér a vonat - hatszáz forint - immánál alszom, persze majd ott, aztán pécs, hold,vagy lóf*sz, szerbia vagy lóf*sz, erdély, el innen, majd erdélyben, majd valahol jó lesz, nyíljanak szét a tengerek, mózes, igéret földje, isten f*sza, annyira fáradt vagyok, és kicsi, popszámokat hallgattam eddig, amiben ilyeneket énekelt a nő - nicola hichock - hogy annyira kicsinek tűnsz, mondja nekem a fülemben, míg futok a vonat után, na ne mond b*zdmeg, gyere búj bele a szívembe, énekli tovább, a jó büdös k*rva anyád, kijön e még ma más belőled marci, most maradni ember, méltóság, végülis, anyádnak igaza van, ahogy neked is, az igazatokkal ölitek meg egymást, neki kórházba kellene mennie, tényleg, szakemberhez, valakihez, aki mindenféle drogokkal kioldja ezt a csomót, neked meg dolgoznod, tanulnod, élned kellene, előre, elvtársak, n e b a z d e l, lebeg a pallos, előre b*zdmeg, előre, vizsgák, papírok, fizetés emelések, áthelyezések, isten f*sza, kijön e még belőled más marci?; és ha nem, ki fog téged szeretni, na most jön ez, ez egy másik popszám, és ha anyádnak van igaza, és aki szeret, azt baszod ki, és mindez, nézd meg, hatszáz forintért jöttél már öt megállót - veresen vagyunk - teleírtál majd egy képernyőt, és most állj meg és nézd meg; milyen kicsi dolog ez is, régen fújtad volna nagyobbra: a sinek, ugye, a sinek, vagy valami más, mondjuk a drog, valami menekülés persze, jó volt sírni ugye, hogy egyáltalán történt valami, hogy mégiscsak afféle értelme van, most is az lenne jó, milyen kicsi dolog ez, te, anyád, a vonat, a kalauz, a hatszáz forint, egyáltalán, gyűlöljük egymást, pedig, édes istenem milyen érzés lehetett ez, akkor amikor tényleg történt valami, amikor nem szavak, hanem ólmok röpködtek, ki nyugodott ott meg, mennyi igazság lehetett a golyókban, a pusztításban, elment mellettem a kalauz, rámnézett, a laptopra, vicsorba torzult az arca, gyűlöl, ránéztem, megvetően, gyűlölöm, hát ennyi, de b*zdmeg anyámmal is csak ennyi, mondom, értelmesen, a hangom a baja, a hangnem ahogy mondom, én is ezt kértem ki a kalauztól - 'neharagudjon' - mondtam, fölényesen, hiszen tudtam hogy úgyis fizetni fogok - 'neharagudjon, de sűrgősen váltson hangnemet, egy utassal beszél, honnan tudja' - mondtam, a kérdés is hazugság, hiszen pontosan tudtam hogy honnan tudja - 'honnan tudja hogy nincs jegyem, és hogy nincs e nálam pénz megvenni a jegyet, túllépi a hatáskörét' és igazam van persze, hogy a f*szomba beszél velem, kis b*zi kalauz, és igaza van persze, hát ennyi az egész, nem hallok meg semmit, amíg így beszélsz, mondja anyám, és igaza van, nem adsz lehetőséget máshogy beszélni velem, mondom és igazam van; hát ennyi az egész, jobbról golyók, balról golyók, isten ha van, hogy röhöghet rajtunk, persze nyilván nincs ő se, eltalálta valami golyó, ott volt drezdánál, hirosimánál, vagy csak valami kis, már a pillanatban elfelejtett pillanatnál, amikor épp valaki rombolta a másikat, hétszáz forintért vettem a kávét a pankának, hogy végig hallgathassam hogy mi változik meg négy év alatt, két ember között, akik szeretik egymást, popszámok ezek is, négy év b*zdmeg, négy év, az a csávó is jó csávó, az immának tetszik, elkezdtek lőni egymásra, amíg beszélt a panka, hétszáz forintért, az istenit neki, néztem ahogy az alsó ajkán ott a fuvola nyoma, olyan mintha lenne egy belső, eldugott mosolya; milyen lehet ez a száj amikor szeretkezik, erre gondoltam én is persze, mintha ez lenne a férfiasság egyetlen képviselete, meg arra hogy mit láthat mindebből most a barátja, négy év után; már megérkeztek a szekrények, amikor elkezdtek lőni egymásra, annyira banális, tulajdonképpen minden szerelem olyan nevetségesen banális, a kata, istenem a kata, ők három év után, és születni akar, és temetni, mármint szerelmet, minden elmúlás banális, popszámok, 'papír lett a könyvekből / a zenéből meg zaj' mondja a phoeniksz, legalább az nem minősül popnak, te magad sem minősülsz popnak marci, de mire föl; reggel láttam egy fiút, olyan volt, mint ahogy hiún azt képzelem, hogy én lehettem volna; jólöltözött, jómegjelenésű - ! - fiatalember, azafajta, akire az anyukák boldogan néznek, mert nem tudják, hogy ez is a szexre gondol, miközben a lányuk száját nézi, nem a leadandó indexre; annyira átlagos volt ez a fiú, olyan nagyon jól átlagos, semmi baj nem volt vele, mint sting régi számaival, a russiansal, vagy a fields of goldal, jó, kellemes, banális, de a zenéből zaj lett ugye marci, te indusztriális b*zi; és még panaszkodni se, csak csordogál ki belőlem ez a frusztrált kétségbeesés, és még szavaim sincsenek rá; szereztem, ez a legjobb szó rá, ma egy kántor péter kötetet, végülis jó lesz ez is menekülni, lóstaféta, magvető, nem olyan régi, az elejére is beszúrok egyet, és ide a végére:

nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a cserépfalvi-féle csendes don. ez elég.
schubert esz-dúr triója (d.929) k*rva szép!
az andante con moto. lateiner zongorázik,
piatigorsky a csellós, heifetz hegedül:
mint egy 1965-ben készített kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl.


(összeáll)

mi késztet élni

anyám a tükör előtt ritkuló, sárgásfehér haját bontogatja, arcán csorog a víz, majd letörli, csak előbb elájul, szeme magasba pillant hírtelen, megdől, kapok utána, ölelném, már késő, lecsúszunk a mosógép mellé, a fésű koppan a kádban, fogkefe, protézis, hajtű és minden, amit még utoljára elér a kezével, nincs semmi baj, mondom szinte megkönnyebbülve, hogy ezen is túl vagyunk, rámbukik a feje, máshol jár, törülközők, száradó lepedő, fehérnemű hull ránk, erőt gyűjtök és közönyt. ülünk a beton vízfoltjaiban, két embrió, fél négyzetméter a világ a kagyló alatt, most kéne meghalni.

csepeg, szivárog ránk a víz, rozsdás tócsa gyűl alánk, most be kell vonszolnom ezt a hatvan kilónyi ötven évet az ágyig, itt mégsem halhat meg a felmosórongy, hipó, mosópor, elhullott hajszál, mindenféle kosz és használt borotvapengék között, fel kellene állni. a tükörben semmitmondó arc, kezdetben, hónapokkal ezelőtt még rémület és kapkodás, a karját rángattam mint a falusi kútnak, vizes ruha, víz, szívtáji dörzsölés, most már nem. anyámat nézem ebben az összegyűrt tartásban, a mosógép és a kád mellé szorulva, lélegzik. egyik papucsa a folyosón esik le a lábáról, másik fekete csíkot húz maga után ahogy a hóna alá nyúlva zihálok vele a szobáig, ott az ajtóban már nem bírom tovább, pihenni kell, ő picit magához térve kapál a kezével, mászna valamerre négykézláb, valami életbe, a rémálmok, az éjszakai és nappali látomások nyöszörgő félöntudatába, várj egy kicsit, szólók lihegve, lábát eligazítom, el ne törjön, mindjárt megyünk. karján, térdein ütésnyomok a zuhanástól, a sáros hálóing alig takarja, tragikus és szemérmetlen romlottság, nyúl fel a levegőbe, menjünk. az ágyban már arca van, elestem, mondja, homlokán arcán kihűlt verejték, el, mondom én is, és nem gondolok semmire.

a lakás minden pontján elestünk már, a folyosón, mikor a vécébe kísértem, aztán ott is, mikor felállt, mikor leült, a mosdóban kézmosás előtt, után, a konyhában, zsófi lábasait elsodorva, az ablaknál, máskor csak vissza az ágyba, kis tányérjáról csorgott az alig megpiszkált paprikás leves paplonon, lepedőn, könyvek hullottak a polcokról, broch, canderas, mándy, büszke díjaim rézplakettjei szanaszét (bölöniből kettő is), örök égő bányászlámpa az asztalról, a tévé csak hanyatt dőlt, mint aki nevet, úgy is maradt, neki mindegy, a helyet fogja csak, nappal meg ülünk, beszélgetnénk, de inkább várunk. a szobában már minden szétdúlva, nem rakok vissza semmit, most már minden ott marad, ahová esett, csak arrébb rúgom, ha láb elé kerül. a függöny letépett, rongyolt vitorlái mellett nézzük, hogy kopasz fákat cibál kint a szél, néha besüt a nap, máskor eső veri a repedt üveget, az asztalon elhasznált fecskendők, ampullatörmelék, végbélkúp, az ágy mögé canaletto festménye roppant, drezda, az ágy alatt lavór, ha hányni kell, epét, nyálat. a telefon még működik, törött házban apró csörrenéseit anyám hallja meg ha! valaki jön! belesusogok hátha, de már sípol is vagy elnézést kérnek. az ajtó is nyitva, résében szakadt pulóver, ne csengessenek, de nem jön már senki, zsófi is egyre ritkábban, idegesebben, csak a huzat halk szirénája riaszt, vagy a lépcsőházi lárma, lábdobogás, valahol rádió szól.

de hogy mi késztet élni, így vagy másként, azt én sem tudom. egyszer már mintha tudtam volna. kis életem fut, hervadásba hull, énekli anyám, tovább nem tudja. és mi késztet meghalni majd?

nomád próza

ha szeretsz valakit, szabadítsd fel! egyszerű ez.
ha szeretsz valakit, rúgdald a köveket hazafelé, és másszál fára. autók között fuss át az úton; csukott szemmel táncolj lámpafényben, ha szeretsz valakit.
ha szeretsz valakit, írj róla blogot. írd le szépen: 'ma, kettőezerhét június hatodikán, este kilencóra hatperckor, (utc/gmt +1) szeretek valakit. egyszerű ez!'
ha szeretsz valakit, küld el a picsába. és írj arról is blogot: 'szeretek valakit; de elküldtem a picsába. mondtam neki: menj már a picsába. istenem nagyon szeretem!'
ha szeretsz valakit, játsszál neki lehangolt zongorán felemelő dalokat. hadd hallja, milyen szeretni valakit!
ha szeretsz valakit, etesd a semmivel; szájába tegyél ízes falatokat, és ha már ráharapna, húzd ki gyorsan azt! hadd tudja meg, milyen ízű szeretni valakit.
ha szeretsz valakit, rejsd el őt frissen sült kenyérben. magad ásd el aztán puha földbe, és szúrj bele keresztet, arra írd rá: 'itt fekszek mert szeretek valakit'.
ha szeretsz valakit, eregesd a szélnek; meleg levegő emelje föl, vihar csapja földhöz; rövid zsinóron rángassák az elemek! tudja meg, milyen érzés szeretni valakit!
ha szeretsz valakit, harapd össze nyelved; felejts el beszélni, csak zokogj mint az újszülöttek. ordíts, toporzékolj, csinálj magad alá; úgy mond el mindenkinek, hogy szeretsz valakit.
ha szeretsz valakit, az lassan múljon el benned, mint a régi képek. nézegesd, gyűrögesd míg fakulnak a színek; s őrizd meg jól a keretét. emlék maradjon az is, amire nem lehet emlékezni.
ha szeretsz valakit, ültesd forró vízbe, és húzd ki a dugót! teste forróból merevedjen hidegre! bőrén repedezzen a hiány; kádban száradjon ki minden reménye, hadd érezze, milyen volt szeretni valakit.

-

ha nem szeretsz többé, szabadulj fel! egyszerű ez. szabadságod kössön gúzsba!
ha nem szeretsz többé, írj róla verset, készíts róla képet. szedd rímekbe, színezd gyönyörűre; legyen művészeted, hogy nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, gratulálj az elmúlásnak; legjobb haverokként mulassatok, sose jöjjön el érted.
fogaidat tedd üvegpohárba! szerveidet rakd el formalinba; üveg szekrény őrizze meg részleteid!
ha nem szeretsz többé, tőgázzal szaladj betonfalnak; s aztán rükvercből saját magadnak. csikorogva forogj körbe - körbe, füstöljön az aszfalt utánad! hadd lássák, milyen az, ha nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, bárányok kergessenek! angyalok vájják beléd körmüket, szentek átkozzanak!
s te maradj szép, és sérthetlen, örökkön örökké.
ha nem szeretsz többé, meztelenül rohangálj az utcán, melledet verd ököllel, és üvölts az égre, had hallják hogy nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, maradjon kezedben a virág, amit megszagolsz! szakadjon a lap, amit kihajtasz; törjön össze, amit tenyeredbe rejtesz! sírjon fel, kit simogatsz! féljenek tőled, ha már nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, vessz el, mikor hazaérnél; sikítson füledbe a csend, lábadból szökjön el a mozdulat!
ha nem szeretsz többé, süljön ki a szemed! ragadjon el az halál; lovak vágtázzanak rajtad, fű ne nőjön utánad, tapossa el emlékedet nagy sereg!
ha nem szeretsz többé, forduljanak el tőled az istenek; se mennyed, se poklod ne legyen, ha nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, szeressen mindaz, akit nem szeretsz; szeressék benned azt, ami soha sem lehetsz!
ha nem szeretsz többé, szeressen az, aki miatt nem szeretsz többé; szeressen akkor, amikor már nem szeretsz többé.

(russ freeman 'the wind'-jére, keith jarrett előadásában)

az angyal a részletekben lakik (petri)

te ébredtél már szerelemre?

ha a baglyok mindent látnak, hova bújnak önmaguk elől?

grekova: 'mije fáj?'
palatov: 'az egész palatov'.

ez messze túl van a hétköznapin, (...).

annyira kiszámíthatóak a szövegeid.

ha ott feküdnék melletted, nem ott lenne a fejem.

a csillagok is kézenfogva járnak.
ez a gyerekkor.

de hogy mi késztet élni?

asszondja: 'ebben a kapcsolatban az érzelmek és az értelem egyaránt szerephez jut, egyensúlyt teremt'
b*zdmeg már a csillagok se tudják miről beszélnek.

szép napot nagy márton! milyen ember vagy? mi vár rád a napokban? összeillesz a pároddal?
már három asztroikred van! kattints ide ha többet szeretnél róluk tudni.

fú. fű. ezaz! fűb*zdmeg.

(...) eddig gondolkozás nélkül rávágtam volna hogy kék...de fehérváron amikor mész a platánfák alatt, és délután van; az a kedvenc színem.

báb.

hajlamos vagy túlzásokra az érzelmi gondoskodásban?
az ér hogy ölni tudnék?

világítson szeméremrésed!
clitoris peccata mundi!

akkor végülis te nem az én kurvám leszel?

segédigével tagadunk.

mond kis kócós, voltál te már nővel?

hát akkor írj egyes szám harmadik személyben; így biztonságban érezheted magad.
inkább írok többesszám harmadik személyben, úgy mindketten megússzuk.

'azt mondtuk, ha te sz*rsz vízaknára, az semmi, de ha a vízakna sz*r le téged, azt sose mosod le'
róza néni bólint: 'ez igaz'

olyan illata van mint a régi fényképeknek.

vedd tudomásul, hogy szerelemgyerek vagy.
ugyan. hát ki nem az?

szerinted a prérifarkas szerelmes a gyalogkakukba?
lehet fordítva. de valami biztos van köztük.

a kukából folyamatosan jött a sz*rszag, és az ablakot ki-ki vágta a szél.
itt minden, én is, olyan iszonyatosan normális.

uram, fogadja köszönetünket odaadó freudozásáért.

szeretnék pipacsos tapétát egy fém keretben a szobám falára: ilyet

hát te teljesen hülye vagy? nem látod hogy már rég nincs itt?!

azt hiszem részeg vagyok.
talán magas alkoholtartalmú a labteched.

nekem a kedvencem amikor nagyapám azt mondja, hogy: 'prücök, ide adnád a sót?'
pedig a só mindig közelebb van őhozzá, mint hozzám... de szeretem ezt a mondatot mert olyan lassan mondja.

állísd be az órádat a szíved szerint.

a pelenkáknak semmi köze nincs a szerelemhez!

'szabadság, szerda van / szerelmes a lakás / elment a szépszemű, de / itt maradt a változás'

saru.

'dehát soha nem vagy egyedül!'
'á. ezt a szöveget valami nagyon magányos ember találhatta ki.'

olyan érzés volt...olyan érzés volt mint...mondjuk, tarsd lenyomva a dé hangot a zongorán, és várd meg amíg elhalkul. valami ilyesmi.

(...)a méhek tájékozódási képességét támadja meg; a dolgozó nem képes vissza találni többet a kasba, csak repül, repül, végkimerülésig. a királynő és a bábok csak várják, várják, amíg éhen nem halnak (...) ha kihalnak a méhek, kipusztulnak a növények, és az emberiségnek is vége.

ő: én megsértődöm, de te ne tedd.
én: csak semmi érzelgősség.

sosem értettem a kemény drogok lényegét, hülyeség, árt az egésségnek, csináljunk inkább gyereket, kábé ugyanaz a hatás.

ha egyéb zavaró konstellációk nincsenek, úgy élhetnek együtt, mint galambok, békességben, szeretetben.

bakker, innentől kezdve ha meglátok egy darut, már mindig a szex fog eszembe jutni?

- kulcsszavak: hold a rákban; szeretet, gyengédség, gondoskodás, érzelmi gazdagság.
- útmutatás: bőségesen elhalmoznak szeretettel és gondoskodással. élvezd, anélkül, hogy elveszítenéd függetlenségedet.
- megerősítés: hálásan és szabadon élvezem az együttlétet xy(!)-nal. vállalom igényeimet.

bárcsak átlátszanék.

i came to your party, dressed as a shadow.

(...) van tőlük még egy vicces lemezem, spanyol író olvassa fel a novelláját, közben alázenélnek; ez jó lenne, csak egy mukkot nem értek belőle, így mindig mosolygok tőle, pedig lehet hogy nem is vicces a szöveg.

- én vasalás közben mindig az univerzum titkain gondolkozok. szerintem k*rva filozófikus dolog a vasalás.
éppen ezért azt hiszem nem is tudok vasalni.
- hát én nem tudom mit gondolok vasalás közben. csak élvezem ahogy eltűnnek a ráncok a felsőről, nadrágról. 1 órát szívesen vasalok bármikor, de aztán már nem mert melegem lesz és az nem tetszik.

irodalmi hűbazdmeg

mese a jogokról

költészet segíts te küzdenünk a titkosabbakért, a mindnyájunknak csak külön külön kiküzdhetőkért, a számtalan megnevezhetetlenért és gazdátlanért, például a szeretés jogáért, amelyet a legádázabb hatalomtól, azoktól kell keservesen kicsikarnunk, akiket szeretünk.

(somlyó györgy: mesék könyve)

- verset kell írjál marci.
- de nem tudok.
- dehogynem, menni fog, gyerünk!
- de nem megy értsd már meg!
- na figyelj ott egy fa. látod?
- igen, az ott egy fa.
- na ezaz. írd le szépen: ott egy fa.
- ott van egy fa. és akkor?
- hát ez már majdnem egy vers. gyerünk marci, muszáj!
- jó. ott egy fa. de...de basszus mit mondjak még?
- valamit nem tudom. na.
- ott egy fa...de én itt vagyok.
- ezaz ezaz na látod.
- dehát ez nem vers.
- dehogynem. ez a modern irodalom. f*sza. de figyelj ez nem elég.
- én mondtam.
- nyugi. legyenek benne ilyen alapvető szavak.
- mik az alapvető szavak?
- hát mint a hold, csillagok, angyalok, zuhanás, ég, meg ilyenek.
- megvan!
- na?
- 'ott egy fa
de én itt vagyok
innen látszik ahogy ágaival az ég felé
onnan látszik ahogy zuhanok a föld felé
ő a fa
én még én sem vagyok
itt nincsenek angyalok.
ezt látja a hold és ezt látják a csillagok.'
- na. micsoda forma. micsoda rejtett mondanivaló.
- lóf*szt.
- persze. de az nem baj. most már mássz le szépen és menjél aludni.

így? megy? ez?

ma bementem egy charity shopba, csak úgy megszokásból, erre ezt találtam:



a maxit. tíz píért. kábé ötven forint. ilyenkor hol vagy vankó kata?
de nem erről akartam írni.
pedig most lenne miről írni.
érdekes dolog ez; azt hiszem a blogírásnak az esetek legnagyobb részében az égegyadta világon semmi értelme nincs. maszturbálás; magadon könnyítesz, és magadat nyugtatod meg, hogy van ott valami, ahol attól félsz hogy nincs semmi. a pillanataidban. hogy bebizonyítsd magadnak, hogy te ott vagy a saját pillanataidban. az ember fejtegetheti magának (magának! magának?) (attól még hogy néz valaki, miközben magadat birizgálod, még nem lesz közösülés, nemigaz?) (de maszturbálni is jobb, ha nem vagy egyedül, sőt...) (erről a fanni jutott eszembe) (de se a szexről se a fanniról nem akartam írni) (zárójeleket se akartam használni, csak mondom) a kis gondolatait, nagy ecset vonássokkal kiemelheti azokat, amiket később olyan pontosan meg fog tudni számolni, és amik közül, még így leírva is, sok eltűnik, anélkül hogy lett volna: a pillanatait. és ez könnyű, és néha még üdítő is. de amikor tényleg történik valami (nem mintha valaha is történne valami, avagy pont fordítva; van e olyan hogy nem történik valami) nem is nagyon tudok mit írni. nézzük favágó stílusban:
- megvettem a laptopot
- de másnap kirúgtak
- április elsejéig vagyok tehát itt
- tizenhetedikére van egy repülőjegy amit még nem foglaltam le
- de tartozok a fruzsinak
- tehát valahol dolgoznom kéne hogy meg tudjam adni neki
- a pöttömök sírnak hogy elmegyek, én sírok hogy itthagyom a pöttömöket
ennyi. oszoljunk kérem, nincs itt semmi látnivaló. mit mondjak többet? meg minek? inkább hallgassunk zenét:



érdekes ez a torrinis dolog is; annó hogy szerettem ezt a számot, meg az egész halászember nője albumot, aztán mégis nagyon régen nem vettem elő. de véletlenül (mert a morcostekintetűlánynak akartam megmutatni hogy varró danit azt nagyon) felmentem a fullra, és ott megint csak véletlenül (vagy minden véletlen, vagy semmi sem az, istenem török sándor, de jó lenne ha lennél) belebotlottam a xiam írásába erről a számról. és nemcsak hogy a xiam jól ír (és szép is, de hogy mi a fenének, miért kell ezt mindig így túlzásba vinni, komolyan mondom elegem van a szép nőkből) de miatta újra elővettem ezt a lemezt, és eléggé meghatározóvá vált az utóbbi napokban. aztán kirúgtak. elindultam a napfényes úton, nemigaz?
miközben ezeket a hülyeségeket írom, a katica rámprivizett, hogy mikor jövök. we don't talk (hallgasd meg, bár úgyse tudod, nekem legalábbis nem sikerült megszerezni: örtz: we don't talk), már régóta; de most jól esett.
így megy ez.
a laptopról kéne írni, az már úgyse jelent semmit. kipipált vágy a katalógusból. igazából szerintem magamnak se merem bevallani mennyire örülök neki.

másnap felkeltem, ők azt mondták, én arra azt mondtam, erre ők azt mondták, erre én azt mondtam, erre ők azt, én amazt, majd ők ezt, én meg ezt, és ez lett. konkrétabban megint elkezdődött a baszogatás, az áram miatt, a net miatt, a takarítás miatt, aztán valahogy szóba jött a summer, és én megmondtam hogy szerintem mi a baj, meg ilyenek, meg azt is hogy szerintem miért nem fairok velem szemben, és a summerel szemben sem, erre meg ők azt mondták hogy ez van, meg kell szokni, én meg akkor hogy én elmegyek, ők meg hogy jó.
természetesen nem ezt akartam.
egész biztos vagyok benne hogy ők se ezt akarták.
így megy ez.
nem is tudom hogy akkor nincs e nagyobb baj, ha az van amit az ember akar. mindenesetre persze there goes the fear again (doves - ezt simán meg tudod hallgatni); félek rendesen, most már legalább van mitől. és persze megint nem csak magammal basztam ki, hanem a fruzsival is; nem tudom mikor érem el már azt a luxus szintjét az életnek, hogy csak a saját fütyimet lengetem a csalán előtt. ámbár a saját fütyijével meg megint csak maszturbálni tud az ember, itt van a kutya elásva.
mókus van elásva; meghalt a kismókus a kerítés mögül. szerintem a macska bántotta, ámbár azt nem értem miért nem ette meg; mindenesetre nem jött jól hogy a henriett találta meg. úgy éreztem hogy most először találkozott a halállal. először ő is, ahogy illik, azt hitte hogy 'it just sleep' de aztán maga a died szó nem is hatotta meg, csak amikor felfogta azt hogy 'forever'. akkor aztán neki a sírásnak. a gyerekek annyira szépen tudnak végletesek lenni. örökké szeretni foglak, - mondta nekem a summer -, soha nem akarok senkit hogy vigyázzon rám, csak téged; és ezt valahogy úgy, hogy bár tudom, hogy a következő csokinál már apadnak a könnyek, és nyár elejére már nem is biztos hogy emlékezni fog rám, mégis valahogy szép. és; mit ad isten, igaz.
apám szájából szép volt az igaz, mondta attila a dunánál; az én apám, az én apám mit fog mondani ha hazamegyek.
annyira okosakat biztos nem, mint a hold; ehe:
'mindennek meg van az értelme' mondta. elmehet a picsába. utána meg ilyet mutat megint;

'amikor ítéletet alkotunk egy számunkra kedvezőnek tűnő eseményről - mondta chan chu -, ne felejtsük el, hogy ítéletünk nem egyszerűen viszonylagos, ami a dolog és a köztünk lévő képzetes teret próbálja meg valamilyen, a pillanatnyi célhoz szabott mértékegységgel bemérni, hanem egyenesen semmi, amelynek a valós értéke legfeljebb annyi, hogy egy adott pillanatot sikerül valamivel kitölteni: és ha egy adott pillanatot sikerül valamivel kitölteni, ez nem is kevés. és tökéletesen mindegy, hogy ránk nézve kedvezőnek vagy kedvezőtlennek ítéljük meg az eseményt, a lényeg, hogy a pillanatot sikerült megragadnunk. ennélfogva - tette hozzá végül - nem árt nem elfelejtenünk, hogy nagyjából ugyanazt jelenti siker és kudarc, csőd és haszon, megdicsőülés vagy elkárhozás'
(amikor)

túl sokat beszélek a holdról.
így megy ez.
megismertem még valakit; ő is szép. kívül belül.
így megy ez.
azt tervezem hogy április elsején elmegyek innen, de valahogy a fruzsi nélkül kéne; pedig szegény, mennyit néztem le magamban magam előtt, pedig most látom hogy mennyivel több mint én. csöndesen, mosolyogva fogadta mindezt, örül hogy hazamegyünk, és 'reméli' hogy meg tudom neki adni a pénzét. hát még én. és nem is miatta: magam miatt. azért kéne a fruzsi nélkül menni, mert londonban megint valami squadot kellene keresni, vagy valami foglalt házat tizenhetedikéig; de őt nem akarom ilyen helyekre vinni. és dolgozni. valami undorító melót kéne csinálni, csak fizessenek. nem olyan régen még azt mondtam valakinek, hogy gyerekekkel van értelme foglalkozni, mást nem vagyok hajlandó csinálni; most a mégoly kevés is elég tudna lenni. így megy ez.a viktor persze rögtön jött hogy csempészünk gombát, és akkor megvan a pénz egy út alatt. elegem van a viktorból is; furcsa lesz őt megint látni.
az új korszak, amit éreztem nem olyan régen, itt e sorok között, hogy máshogy állnak a csillagok, meg ilyenek, itt van; minden költőiséget nélkülözően itt van, egyszerűen itt van, semmi nem úgy lesz mint rég, és punktum.
álmomban már pécsen söröztem a holdal. álmomban vonatot késtem le a flamyval. álmomban kiskutyákat vásároltam a veronikával. álmomban nyugodt voltam, bölcs és derűs, és nem álmodtam semmit.
így megy ez.
anyám meg fent van a wiwen. mi jöhet még?
így megy ez.

bárányok hallgatnak

'fancsikó és pinta fölravatalozta az anyámat. én az ablaknál ültem, egy hokedlin, és az ablaküveget néztem, meg a mögötte felnyúló fákat. ősz volt, és a fák csupasz keze a felhőket érintette. a szemem szerkezetét figyeltem, azt, ahogy a rövidről a hosszúra vált: az üvegről és a legyekről a fekete fára és verébre. pinta, az alkalomhoz illően, tornacipőjének megmondhatatlan színű fűzőjét kicserélte kifejezetten feketére. a klottnadrág, mivel fekete volt, maradt, a tornatrikó is, persze. fancsikó a szokott frakkban igazgatta a terítőt anyámon. az igazi az lett volna, ha látom is a szememet, amint kihúzzák előle az ablakos képet, és elé tolják a fás képet. pintát kértem meg, jöjjön, nézze a szememet. pinta vigyorogva fölém hajolt, és azt mondta, hogy nem is könnyes.
– persze hogy nem, hülye. – pinta megsértődött, és visszament segíteni fancsikónak, aki épp anyám legkedvesebb mondatait gyűjtötte össze a levegőből, és fektette anyám vékony teste mellé.
apám a felnőttszobában ült, a barna karosszékben, szótlanul. odaléptem hozzá, és kezemet a vállára tettem.
– ne búsulj, öreg. majd járkálunk, és fölszedünk mindenféle lányokat.
– gondolod? – nézett föl apám. – gondolod, menni fog?
– hát hogyafenébe-neis – és kicsit elpirultam. náthás voltam, csöpögött az orrom.
– van egy zsebkendőd? – biztattam az apámat.
– tessék, parancsolj. – kotorászni kezdett a zsebében. – kissé elhasznált, parancsolj.
– na, akkor indulunk? – kérdeztem.
– hová? – a zsebkendőt gyömöszölte vissza.
– hová hová? hát a lányokhoz! föl-föl, kedves barátom.'

(esterházy: fancsikó és pinta - a könnyekkel áztatott szivacs)

------

nagy sűrű csöndek jönnek a hegyek felől, és nekem a faszom kivan velük, látni lehet a csöndet, látni, mert az a fajta csönd ez, ami inkább látható, mint hallható, hiszen zaj folyamatosan van, vadászgépek zúgnak gyakran, mint valami hajókürt, a tenger jut eszembe róluk, és nem a halál, meg a bombázás, drezda, irak, és a háború, és én a tengerre vágyok, ahányszor elhúznak felettem, nem az égbe már, ott ők jobb helyen vannak, ők, a repülők, és amikor jönnek, a csend széttörik, és elgurul, mint az a kislány tegnap, mert amíg magyarországon repültek a tojások, addig itt a repülők, ugye, de nem ez a lényeg, hanem red noise nap volt tegnap, a bohócok napja, én folyamatosan otthonra gondoltam, a ruhámra, talán megvan még, megígérte a panni hogy vigyáz rá, ámbár én is ígértem sok mindent a panninak, és hát ugye, a pető intézetre gondoltam, és arra a szagra, amikor végigmentünk minden nap azon a folyosón, nem is tudom miből tevődött össze az a szag, folyosó szag, a tipikus kórház szagból egy kicsi, a tisztaság szaga, a felmosószer, és a csempék hideg szaga, a félelem szaga, a jócsalád szag, és a piritósok szaga, és még a gyerekek és a halál szaga összekeveredve, de volt ott még valami, nem tudom felidézni a szagot, minden egyes érzékszervemnek meg kellene tanulnia emlékezni, a kezem sem emlékszik jól a k*rva életbe, mennyi helyen megérintettem azt a lányt például, és nem emlékszem rendesen a tapintásra, a flamynak is a hajára, benne volt a kezemben az érintése, de most nem tudom hová lett, felejt a kezem, a lábam is, de az orrom is, csak közhelyekben emlékezek, ott a pető intézetből is közhelyekre gondoltam tegnap, meg hogy azt mondta nekem az öreg dezső, hogy ha bohócok vagyunk, sírni kell hamarabb megtanuljunk, hogy tudjuk min nevetünk, és tegnap olyan régen már, megint magamra vehettem volna a ruhát, és az orrot, mert a piros orr nap a szegényeké, a komédiásoké, akik járják körbe ezt a hülye szigetet ezen a napon, és gyűjtenek, a gyerekeknek, ugye, meg a sérülteknek, de ez az év most afrikáról szólt, van abban tényleg valami k*rva komikus, hogy piros orrat kell húznia egy angol hülyének, és hülyéskednie komoly emberek között, hogy azok komolyan vegyék, hogy mindeközben kis néger gyerekek tűnnek el, anélkül hogy lettek volna, azok a gyerekek, akiknek egyébként a megmentése is azt jelentené, hogy idejönnek erre a szigetre, és elmennek a tescoba dolgozni, legjobb esetben, rosszabb esetben pucolni az egyetemen a szart, ugye ugye, és ez még nem is rasszizmus, de én most ebbe nem megyek bele, túl nagy a világ nekem, elég nekem a piros orr, és hogy feltehettem volna a maszkot újra, az egyik nő hivatalos sminkes, ámbár nem értette, hogy hogy lehet az, hogy mi otthon magyarországon magunknak sminkelünk, hogy az nem lehet olyan jó, hülye ez, nálunk hol engedheti meg egy bohóc magának, hogy hivatásos sminkessel sminkeltessen, kíváncsi lettem volna egyébként a sminkére, tud e annyit mint az enyém?; de nem mertem, és nem tudtam elmagyarázni, nem tudok elég jól angolul, de itt vagyok, és nem tudok elég jól magyarul se, hogy kimondjam hogy pontosan miért, de attól féltem, valahogy, hogy elbőgöm magam, széles vigyorral az arcomon, odafestett vigyorral, egész nap bennem volt a bőgés, nagy komoly, mulya gyereknek éreztem magam, és jól esett volna bőgni, úgy igazán, ahogy nem tudom mikor fogok tudni már végre, túl messze vagyok én ahhoz hogy igazán sírjak, vagy túl közel, az isten tudja, mondanám hogy bőgessen már meg valaki végre, de nem így megy ez, nem is ment sehogy, elmúlt a pirosorros nap, és én még csak piros orrt se tettem fel, viszont annyira beteg vagyok, hogy a percenkénti papírzsebkendő használat gondolom színezi az orromat, és a gyerekek kaptak az állam bácsitól, aki szépen eljött bohócformájában, és nekem erről is csak olyan hülye gondolataim támadtak, hogy nézd meg, itt az igazi politika, nagy cipő és csíkos nadrág, festett mosoly, és ugrabugrálás, nagy segreesések, és aztán művigyorgás, ahogy illik, a gyerekek kacagtak, pedig béna volt a srác szerintem, harminc körül lehetett, állami bohóc b*zdmeg, na mindegy, és mindenki kapott charity pocketet, juj minek írok angolul, na mindegy, és üveg golyó is volt többek között, olyan furcsa üveg golyó, más mint az otthoni, amiben hullámok vannak, de üveg golyó, és az egyik kislány kis batyuba csomagolta őket, sarahnak hívják, sára, lesz egy sára lányom, azt hiszem, ámbár annyi női nevet szeretek már, hogy sok lányomnak kell lennie, de nem ez a lényeg, parkinson kórja van, a keze rángatózik, harcol vele mindig, hol ő irányít, hol a betegség, néztem ahogy a kis batyuba csomagolta az üveg golyókat, de aztán egy pillanatra elvesztette a kontrolt, a keze elkezdett rángatózni, és leejtette a batyut, az nagy csattanással ért a földre, és szét gurult mindenhova az a rengeteg üveg golyó, annyira szeretnék erre a pillanatra is emlékezni, szemmel, kézzel mindennel, a fényre a szobában, délután volt, az arcára, ahogy először bosszúság, hogy leejtette, aztán ijedtség a csattanás miatt, utána meg csodálkozás ahogy elkezdtek gurulni a golyók, azután meg valamiféle gyönyör, hogy ez játék, és már szaladt is utánuk, ez jutott eszembe a repülőkről, és a csöndről, így csattan, és gurul szét a csönd körülöttem is, amikor jönnek, mindenki össze szarja magát tőlük, a kutyák megpróbálják elásni magukat a betonba, a macskák szőre megnő, és elrohannak, lucky - a nyúl - bogyókat gyárt, és nekirohan a ketrecének, a lovak is megugranak, csak a bárányok nem, én még ilyen hülye állatokat nem láttam, békésen legelésznek, a fejük se mozdul meg, ott húz el felettük anglia teljes fegyverzete, gondolom én, rémálmok, és kisfiús álmok, volt idő amikor pilóta akartam lenni, annyira természetellenes hangjuk van, hogy muszáj lenne félni tőle, de nem, én arra gondolok, hogy a csendhez a bárányok értenek a legjobban, merthogy süketek, anyám erre azt mondta hogy 'nagy cucc, mindenki tudja hogy a bárányok hallgatnak', és állítólag ez egy bibliai idézet, mondja ő szerinte világosan le van írva a bibliában, az ószövetségben méghozzá, ezzel a szóhasználattal hogy a-bárányok-hallgatnak, mert hogy ő onnan ismeri, én mondtam neki hogy ez egy jodi foster film anyu, hát azt ő nem tudja, de a bibliában biztos, ilyenkor szeretem anyámat, tényleg nem látta a bárányok hallgatnakat, és még azt se érti, hogy miért csodálkozom azon, hogy hogy a fenébe tudott úgy felnőni hogy nem látja a bárányok hallgatnakat, abban az időben, ámbár én vagyok kicsi, mit tudok én azokról az időkről, nagyjából annyit, mint amennyit anyám tudhat ezekről az időkről, amikor elhúznak felettem a vadászgépek, már hogy unom, egy héten három - négy napig gyakorlatoznak, aztán egy hét kuss, olyankor a hegyek felől nagy csöndek jönnek, olyan csöndek, amik hallatszanak akkor is, ha bömböltetem az ipodot a fülemben, ha porszívózok, ha tányért csörgetek, ha veszekszem a jasperrel, amiért mindig pókember ruhában akar menni az iskolába, pedig valahol neki van igaza, talán pókember ruhában nekem is könnyebb lenne magam felé menni, mert én úgy félek ettől a csöndtől, magamat látom benne, és a hiányaimat, és a faszom kivan velük, a nagy sűrű csöndekkel amik jönnek a hegyek felől.

------

'én vagyok a szupermen. a gonosz nagy ellenfele. én harcolok a jóért, az igazért. szupermen, szuper erőkkel, a szuper jó a gonosz erők ellen. én mindig szupermen akartam lenni.

amikor kisfiú voltam, tűzoltó akartam lenni; belefutni a lángokba a szuper sisakomban, pumpálni a vizet és harcolni a tűz ellen. forró lángok és az ördögi füst, de legyőzném őket és a jó embereket kiszabadítanám a hatalmas baltámmal.

mindig szerettem volna, ha anyám büszke rám. ő az én szupernőm.

orvos akartam lenni. harcolni az elmúlás ellen minden tudásommal, hogy anyám örökké éljen. segíteni mindenkin, aki rosszul érzi magát.

és rendőr is akartam lenni. kék egyenruhában berakni a rossz embereket a dutyiba, vigyázni a rendre az utcán. elkapni a banditákat a szuper autómmal, és lelőni őket a pisztolyommal.

szerettem volna jó ember lenni, mint az apám. egy jó ember, aki vigyáz a családjára; feleségére és gyerekére. munka után mindig hazajönni, és újságot olvasni. házat építeni vidéken, és horgászni járni.

most már semmim sincsen; igen, a feleségem nem szeret többé, de van ilyen. van még terv a tarsolyomban, hogy szerezhetném meg őket. igen, én vagyok a szupermen. harcolok a rossz ellen.

egy nap, majd elrepülök, mint a lepke, magasra az égbe; és talán megérinthetem a napot'.

(husky rescue: the good man)