how you like to be remembered?
amikor ezt írom, már itt vagyok két hete. lehetne két év is; máshogy megy itt az idő. pedig múltak napok furcsán, abban a különös bágyadtságban, ami az utóbbi évemre, de talán az egész életemre jellemző: fásult fáradság ez, az az állapot, amikor nem az embertől történnek a dolgok, hanem az ember történik meg a dolgokkal; és ez nem ugyanaz. nem beszélek, de nem is hallgatok. ilyenkor minden egy kicsit távoli marad, még az egészen közeli dolgok is, amolyan félálom szerű bágyadtság; ilyenkor az ember egészen egyedül van, az álmaitól és a valóságtól egyaránt messze; ilyenkor az ember nem eszmél, csak érez, és ez ugye nem ugyanaz. kávék mérik a napjaimat, s ahogy keveredik bennük a tej, vagy ahogy állnak a fények; délelőtt ott a hátam mögött, délután meg valahol a lábam előtt; ilyenkor meg világít a laptop. vagy a hold, ugye. a gyerekektől csak még álomszerűbb lesz az egész, nem is mindig tudom hol kezdődnek ők és hol végződök én; hogy ők játszanak e velem, vagy én velük, és hinnéd e: ez sem ugyanaz. magammal is úgy vagyok, hogy amik fájnak, abba kapaszkodok: a fizikai fájdalom legalább megfogható valóság. émelygek, a gyomrom - nem vakbél! - szúr, a gerincem tép, a nyakam sajog; ezek a biztos pontjai kis világomnak. és az éhesség: folyamatosan éhes és fáradt vagyok, az előbbi tart ébren, az utóbbi altat el. szép gömbölyű most az élet, kerekített minden, mint valami gyerekszoba: nincsenek fájó sarkok, nem törik a fejem, csetlek, botlok, de puhára esek, és közben nagyra nőtt, felnőtt gondokat szopogatok. néha persze eszmélek, mint aki éjjel nagy álomból hirtelen riad; olyankor nem tudom pontosan hol vagyok, miért, de világosan látom hogy kivagyok, és miért; hidegek és tiszták lesznek a gondolataim, és kegyetlenül világosan látok; ijesztő és elviselhetetlen az élet olyankor, mint az igazság általában, de eddig mindig elringatott ez a hely; talán a gyerekek, talán a fák, talán a gondok; vagy hogy
deliver me from my enemies!
és magamról többet nem, ezért is hálás vagyok, hogy annyival többet kellene arról írni, ami nem én vagyok, mint arról, ami most vagyok. kispados cserejátékos most szinte minden, a pályán meg csak önkéntes vagyok, de figyelj, mesélek a mérkőzésről: ma van szombat, kedden jött egy nő, bocsánat lány - pattanásos, tizenhét körüli, gyorsan festett, miniszoknyás; kezében egy kislány. az övé, de neki most nem, nem megy. egy éves és hét hónapos, anita. van oltási könyve, a másik, fehér könyvet, az itteni egésségi kiskönyvet, nem találja. nyugodt kislány, megeszik mindent, a hátán a sebet látta orvos, az apajegy, nem kell törődni vele. ő most megy. zavart volt végig, kamaszosan szégyenkező; mintha valami nagyon tisztátalan dolgot kellett volna csinálnia, így vehet először tisztasági csomagot egy kislány. gyorsan távozott, mi azt hittük csak wcre megy; a számát megadta, de persze nem kapcsolható. az egyik nevelőnek másfél éves fia van, a másiknak meg az árvaháztól lett gyereke: kilenchónapos kicsit hoztak be tavaly, rajta maradt, megszokta, így lett anya, anyácska. mi legyen az anitával, ők nem vállalják, jó, akkor majd én. így lett kislányom nekem is, legalább annyira játékból, mint komolyan. éktelen büdös, halszagú ruhában maradt itt, legalább két számmal nagyobb cipőben, egy félig elrohadt cumisüveg, amit valószínűleg sose mostak ki, és egy olajos mackó társaságában, amit szorongatott; az anyja jó tanácsként annyit mondott, hogy ahhoz ragaszkodik. tudtam és akartam az anglia/írország után a kontrasztokat; de ugye, jó annak akinek nem árt az ami használ, jó annak, aki, amit akar, nem úgy kapja meg ahogy akarja; én akartam, de többet kaptam, mint amennyit akartam - ha erre gondolok, az jár a fejemben hogy vidi, volo domum redire:
i came, i saw, i want to go home.
a feneke véresre volt sebesedve, gondolom nem nagyon cseréltek rajta pelenkát, szétmarta mindenét. a hüvelynyílásnál ujjnyi fekély; a hátán az a bizonyos 'apajegy' egy golflabda nagyságú seb, bevarasodva. szerintem égés, remélem tévedek. a füle mögötti koszból ítélve fürdetni is ritkán. remegett és jó ha volt négy-öt kiló; egy év, hét hónaposan. a papírok szerint az utolsó oltását hét hónaposan kapta meg, tehát kettő hiányzik; az itteni orvos meg papírok nélkül sajnálja, de nem. menjünk be szeredára, szeredán majd megnézik, persze. megfürdettük, megetettük, így lett egy gyerekünk. így megy ez; aki megfogja, azé. az elején nagyon nehéz volt; az első napi kaját úgy ahogy van egy az egyben adta vissza, mintha nem lenne emésztése; talán nem állt be a gyomra. rázta magát, remegett és sírt, két nap múlva jött az első mosoly. kicsi fején olyan groteszkül hat a felnőtt arca, ráncos, és teljesen kerek, olyan vonásai vannak mint egy megvilágosodott buddhistának. én eddig kétszer bőgtem miatta: először az első nap, amikor lefektettük: annyira durva és képtelen, hogy a megan írországban is épp ekkora volt, mégis akkora a különbség köztük, hogy a világ végletessége ott akkor úgy fúródott belém, hogy bőgtem tőle, ahogy ő abbahagyta. hason alszik, lábait maga alá húzva, kezével takarva az arcát és a fülét; indiában a járdaszigeteken aludtak így emberek, minél több testrészüket védve ha rájuk lépnének; na de ez egy félkétéves kislány! annyira benne volt minden abban a mozdulatban, ahogy magához szorongatta a büdös maciját - három nap múlva tudtuk csak elvenni tőle -, és elkezdte elringatni magát, és olyan világosan beugrott a megan és a végigszenvedett éjszakák, kenőcsökkel, mesékkel, beszélő könyvekkel és babákkal, hogy kimentem, és amióta itt vagyok, először éreztem nagyon, hogy milyen kicsi vagyok. mellé bújva aludt csak el, lett róla fotó, tessék a kontraszt; gloucesterben az erika kicsije, a henriett aludt így mellettem, de az mennyire más volt; annak a képnek később azt a címet adtam hogy protection, és annyira adta magát most, utólag visszanézve is hogy ez meg
másodszor meg akkor, amikor kiment az udvarra a gyerekek közé; kiderült hogy nem tud lábra állni, egyrészt gondolom egész életében le volt téve valahova, aztán úgy elvolt, másrészt a lábai is gyengék; és ahogy kínlódva visongva kereste a járást a labda felé, hirtelen beötlött a kép, hogy kire hasonlít, mind az arca, mind a mozgása, a kis vékony végtagjai, az egész gyerek úgy ahogy van: a pinokkióra. és ott akkor, megint megnyílt az ég. kis pici fabábú, akit elhagyott a dzsepektó. a jó büdös kurva anyját az egész világnak. azóta is sír, nagyon más kommunikációja nincs; sír, zokog, ordít, hisztizik, vagy nevet, kacag, gurul a nevetéstől. szavakat semmit, csak hogy 'nem!' ez mondjuk fontos, neki van igaza. mindenre ezt mondja, ugye, milyen bölcsek a gyerekek; a helyében én se mondanék mást. vagy azt hogy 'tessék' azt szépen kiejti és eldobja ami épp a kezében van; és van még egy univerzális 'aduda' amit mindenre használ, aduda ha éhes, ha elege van, ha fáradt, ha nincs semmi baja, stb. ha sír, akkor meg úgy sír mint valami mérlegképes könyvelő sírhat nyolc óra irodai munka után: a juj, meg a jaj szócskákat variálva, könnyek nélkül, fülbántóan. ha zene szól, bármilyen zene, akár ha beatboxolok is neki, elkezd dülöngélni rá, mintha erre született volna; hihetetlen zenei hallása van, külön mókás volt látni, hogy a kintről beszűrődő diszkózenére is megpróbált mozogni, de aztán 'aduda!' mondta, és feladta a próbálkozást. a többiekkel nem nagyon tud mit kezdeni, egyedül a legnyugodtabb, eljátszik magával, elringatja magát, itt - ott elalszik, felkel, rázza magát; emlékszem én is ilyen voltam, egyedüli gyerek. csakhogy ez egy árvaház, itt törvények vannak; nem veheti fel mindig valaki, nem foglalkozhatnak vele, azt kell csinálnia amit a többinek; majd megszokja, mondják. lófaszt. addig is ül és üvölt. annyira ki lehet következtetni az eddigi életét minden mozdulatából; abból ahogy elfordul, ha ránéznek, abból ahogy szégyenlősen elmosolyodik, abból hogy minden hangos hangra összerezzen, összekuporodik, és elkezdi ringatni magát. viszont nincs érzengőség, ha hazavisszük, akkor oké, de egyébként ne szokjon meg minket, mi úgyis elmegyünk, ne szokjon meg mást se, más is elmegy, szokja meg az itteni életet, és ha kimész a szobából, hiába üvölti túl kétségbeesetten beth ortont, aki azt énekli a refréneben:
anita. de még nem hallgat a nevére; majd egyszer. viszont megjött, és felébredtem tőle; vele kezdődött a nehéz korszak. eddig egy kicsit nyaralás szaga volt a dolognak, ráérős, itt ott kényelem is, sétálós, álmodozós, érzelgős; most sajnálom ezt az időt is, amit az írással töltök. harminc vendég, ugye, enniük kell, és jött még harminc; és közben itt ez a kicsi lány is. nevetségesen fáradt mindenki, és feszült; üvöltözések, összeütközések, személyes problémák cikáznak a levegőben, kierősödött a big brother jelenség. reggel reggelit csinálni, délben ebédet, este vacsorát, éjszaka fektetni, közben gyerekezni, pelenkázni, takarítani, a holnapra előkészülni, napi két pelenka van, ez a fejadag, ha ötször szarik is a gyerek; napi három étkezés van, naponta hússzor kapunk olyan beszólást, hogy menni kell ki, a fába rúgni, vagy a falba ütni ököllel, hogy fájjon, és hogy elmúljon, és hogy minden menjen tovább. gyűlnek a testemen a csípések, abból látom hogy telik az idő, és éjszaka annyira fáradt vagyok, hogy az már fáj, és csak ülök, és nézem a sötétet. de valahol mélyen nagyon jól esik ez a leterheltség; felébredtem, azt érzem hogy élek, a napok megtelnek valami furcsa súllyal, szarszag és gyerekzsivaj; és amikor átszakad az a határ, amit az ember bír, amikor érzed hogy ez már túl van azon, amire képes vagy, akkor minden lenyugszik, kisimul, békéssé válik a legnagyobb cirkusz közepette is, és a dolgok gépiessé, és maguktól érthetővé válnak. hajnali háromkor, amikor összeszarta a kanapét a kislány, szó nélkül, és gondolatok nélkül keresel wécé papírt, és jössz rá hogy nincs sehol az emeleten; és még csak nem is sajnálod magad, se szerencsétlennek, se hősnek nem érzed magad, jó minden úgy ahogy van, csak legyen valahol wécé papír. és amikor találsz a másodikon egy keveset, közben bal kezedben a sz*ros gyerek, akkor az a hülye érzésed van, hogy most megtudtál valamit a boldogságról. egyszer ettől függetlenül nagyon elszakadt minden, akkor úgy éreztem hogy másnap csomagolok, és megyek haza; aztán elszállt ez is, mint ahogy egy túlságosan felfújt lufi. megtanultam annak a jelentőségét is, hogy milyen fontos kimenni inni, vagy cigizni, vagy bármit csinálni, ami a napodon túl van; nem lehetsz olyan fáradt, hogy ne tudd magad megajándékozni valamivel, még akkor se, ha az, amit épp adsz magadnak, egyébként nem is esik annyira jól. ez maga a
- no protection -
másodszor meg akkor, amikor kiment az udvarra a gyerekek közé; kiderült hogy nem tud lábra állni, egyrészt gondolom egész életében le volt téve valahova, aztán úgy elvolt, másrészt a lábai is gyengék; és ahogy kínlódva visongva kereste a járást a labda felé, hirtelen beötlött a kép, hogy kire hasonlít, mind az arca, mind a mozgása, a kis vékony végtagjai, az egész gyerek úgy ahogy van: a pinokkióra. és ott akkor, megint megnyílt az ég. kis pici fabábú, akit elhagyott a dzsepektó. a jó büdös kurva anyját az egész világnak. azóta is sír, nagyon más kommunikációja nincs; sír, zokog, ordít, hisztizik, vagy nevet, kacag, gurul a nevetéstől. szavakat semmit, csak hogy 'nem!' ez mondjuk fontos, neki van igaza. mindenre ezt mondja, ugye, milyen bölcsek a gyerekek; a helyében én se mondanék mást. vagy azt hogy 'tessék' azt szépen kiejti és eldobja ami épp a kezében van; és van még egy univerzális 'aduda' amit mindenre használ, aduda ha éhes, ha elege van, ha fáradt, ha nincs semmi baja, stb. ha sír, akkor meg úgy sír mint valami mérlegképes könyvelő sírhat nyolc óra irodai munka után: a juj, meg a jaj szócskákat variálva, könnyek nélkül, fülbántóan. ha zene szól, bármilyen zene, akár ha beatboxolok is neki, elkezd dülöngélni rá, mintha erre született volna; hihetetlen zenei hallása van, külön mókás volt látni, hogy a kintről beszűrődő diszkózenére is megpróbált mozogni, de aztán 'aduda!' mondta, és feladta a próbálkozást. a többiekkel nem nagyon tud mit kezdeni, egyedül a legnyugodtabb, eljátszik magával, elringatja magát, itt - ott elalszik, felkel, rázza magát; emlékszem én is ilyen voltam, egyedüli gyerek. csakhogy ez egy árvaház, itt törvények vannak; nem veheti fel mindig valaki, nem foglalkozhatnak vele, azt kell csinálnia amit a többinek; majd megszokja, mondják. lófaszt. addig is ül és üvölt. annyira ki lehet következtetni az eddigi életét minden mozdulatából; abból ahogy elfordul, ha ránéznek, abból ahogy szégyenlősen elmosolyodik, abból hogy minden hangos hangra összerezzen, összekuporodik, és elkezdi ringatni magát. viszont nincs érzengőség, ha hazavisszük, akkor oké, de egyébként ne szokjon meg minket, mi úgyis elmegyünk, ne szokjon meg mást se, más is elmegy, szokja meg az itteni életet, és ha kimész a szobából, hiába üvölti túl kétségbeesetten beth ortont, aki azt énekli a refréneben:
she cries your name...
anita. de még nem hallgat a nevére; majd egyszer. viszont megjött, és felébredtem tőle; vele kezdődött a nehéz korszak. eddig egy kicsit nyaralás szaga volt a dolognak, ráérős, itt ott kényelem is, sétálós, álmodozós, érzelgős; most sajnálom ezt az időt is, amit az írással töltök. harminc vendég, ugye, enniük kell, és jött még harminc; és közben itt ez a kicsi lány is. nevetségesen fáradt mindenki, és feszült; üvöltözések, összeütközések, személyes problémák cikáznak a levegőben, kierősödött a big brother jelenség. reggel reggelit csinálni, délben ebédet, este vacsorát, éjszaka fektetni, közben gyerekezni, pelenkázni, takarítani, a holnapra előkészülni, napi két pelenka van, ez a fejadag, ha ötször szarik is a gyerek; napi három étkezés van, naponta hússzor kapunk olyan beszólást, hogy menni kell ki, a fába rúgni, vagy a falba ütni ököllel, hogy fájjon, és hogy elmúljon, és hogy minden menjen tovább. gyűlnek a testemen a csípések, abból látom hogy telik az idő, és éjszaka annyira fáradt vagyok, hogy az már fáj, és csak ülök, és nézem a sötétet. de valahol mélyen nagyon jól esik ez a leterheltség; felébredtem, azt érzem hogy élek, a napok megtelnek valami furcsa súllyal, szarszag és gyerekzsivaj; és amikor átszakad az a határ, amit az ember bír, amikor érzed hogy ez már túl van azon, amire képes vagy, akkor minden lenyugszik, kisimul, békéssé válik a legnagyobb cirkusz közepette is, és a dolgok gépiessé, és maguktól érthetővé válnak. hajnali háromkor, amikor összeszarta a kanapét a kislány, szó nélkül, és gondolatok nélkül keresel wécé papírt, és jössz rá hogy nincs sehol az emeleten; és még csak nem is sajnálod magad, se szerencsétlennek, se hősnek nem érzed magad, jó minden úgy ahogy van, csak legyen valahol wécé papír. és amikor találsz a másodikon egy keveset, közben bal kezedben a sz*ros gyerek, akkor az a hülye érzésed van, hogy most megtudtál valamit a boldogságról. egyszer ettől függetlenül nagyon elszakadt minden, akkor úgy éreztem hogy másnap csomagolok, és megyek haza; aztán elszállt ez is, mint ahogy egy túlságosan felfújt lufi. megtanultam annak a jelentőségét is, hogy milyen fontos kimenni inni, vagy cigizni, vagy bármit csinálni, ami a napodon túl van; nem lehetsz olyan fáradt, hogy ne tudd magad megajándékozni valamivel, még akkor se, ha az, amit épp adsz magadnak, egyébként nem is esik annyira jól. ez maga a
'life in mono'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése