másszunk bele megint. most már nem erdőszéléről, irodából, kiharcoltam a kulcsot; tulajdonképpen folyamatosan net közelbe lennék így most, épp, ha; ha, ha ráérnék, haha. ugye. kezd kijönni hogy mivel számoltam el magam, de azzal legalább nagyon: nem hoztam a gyógyszereimet. nem anyám hibája, hiába mondom, nem mondhatom, csak beletartozik ez is; dráma volt, nem figyeltem, elfelejtettem. először azt hittem, a legnagyobb baj hogy a furulyámat hagytam otthon, de ez most azért így nagyobb; lassan négy napja egyre szarabbul vagyok. most amikor ezt írom, már mintha a láz is kopogtatna, már alig vártam. nem vettem ezt annyira komolyan, de így, gondolom hogy nem eszek rendesen, gyengült a szervezet is. ráadásul napi öt hat kávét ittam, mivel nekem a kávé elnyomja az éhességet, és kaja nem volt, kávé viszont igen; valami gyomor bajt okozhatott ez is. három napja szédelgek, nincs vérnyomásom, folyamatosan fáradt vagyok, hányinger is van, ájulás, és a nyakam; na a nyakamat hagyjuk. újra fáj a fogam (back in business) de amitől viszont most jól ijesztgetem magam, hogy a köldököm felett nyom valami; olyasmi érzés, mint amikor hánysz, vagy ilyesmi és marad egy ilyen savas valami a gyomrodban; igen ám ez viszont lejjebb van, attól félek hogy vakbél. és a nyakamat rá (sic) hogy ez még csak a kezdet. persze a román gyógyszereket nem ismerem, abból nem élünk meg; viszont van itt egy méhész valahol, tőle mézet kell majd szerezni, és elvileg svédcseppet is hoznak, kalciumot meg pezsgőtablettában kaptam, valamerre csak visz a víz.
apropó víz. voltunk pataknál - ami nem patak volt, hanem a volt volt; ez nem a fesztivál vigyázz; de nekem akárhogy is, patak marad, egész egyszerűen semmi folyós nincs benne, még úgyse, hogy hirtelen elmegy a lábad alól a talaj, olyan mélyedései vannak - csapatostul, az összes gyerek; és életem egyik legboldogabb napja volt; vagy ha egész nappal ne is túlozzunk, de pillanatai biztos. persze hogy be kellett menni mindenképpen; és én meg persze hogy hosszú nadrágban voltam. csúsztak a kövek, a patakon át egy híd; - függő híd, istenem mikor láttam én utoljára függő hidat - lehetett bele kapaszkodni. nyakamban fürtökben a gyerekek, táska, ing a hátamon, gondoltam simán átmegyünk, max ha bokáig fog érni a víz. a közepe fele egyszerre csak derékig, aztán majdnem mellig, a táskámban minden elázott; a fényképezőgép pont nem, mert valamelyik pöttöm vadul kattintgatott vele (lehet csinálok belőle egy albumot, elég kifejező képek lettek), de a pénz úgy ahogy van, a maradék magyar forint (hétszáz!), bankkártyák (nemcsak az angol llyod's vízálló vaze, hanem az otp junior is!), a maradék euró (az a cipőm!), és az összes lej. viszont a patak vs papírpénzek harcból egyértelműen a lej jött ki győztesen, én nem is hiszem el hogy a románoknak ennyire jó pénzük van, szinte teljesen vízálló. utána már úgyis mindegy alapon tökig bele a vízbe, minden gyerek kedvet kapott, és olyan féktelen pancsolás lett a vége, hogy ihaj. attól hogy hosszú farmerben és pólóban voltam (egyszerűen nem volt időm levenni) egyfajta kamaszos rosszalkodás érzésem lett, úgy éreztem magam mint egy gyerek, de ennek a közhelynek egész más távlataiban, mint eddig; fröcsköltünk, úsztunk, békát fogtunk, és én úgy felengedtem, mintha ez a patak több lenne egy puszta pataknál, mintha megelevenedtek volna ezek a lírai baromságok, miszerint hogy a patak elvitte az összes gondomat, lemosta rólam a múltamat, eláztatta a felnőttségemet, stb.
viszont annál inkább felnőtt voltam az elég hangzatos nevű háromszéki magyarok világtalálkozóján. azon dühöngtem és szomorkodtam, hogy mennyire egy elbaszott ember vagyok én; egyszerűen képtelen voltam máshogy nézni az egészre, mint valami durva szélsőjobboldali reklám propagandára, egyrészről; másrészről meg mint egy nagy kultúrgiccsre. hosszú hajú vad ősmagyarok rohangáltak körülöttem, pólójukon a régi nagymagyarország képével, kezükben zászlóval, és látszott rajtuk hogy nagyon komolyan veszik az egészet; ők voltak a viccesek. volt még pár szelíd tejbajszos családapa hozzátartozó családdal, magyar rendszámú nyugati autókból kiszálló békés, elhízott értelmiségiek, akiknek az isten tudja mit jelent már erdély, és ez az egész, nosztalgiát, kötelező kultúrtanítást a gyerekeknek, vagy csak affajta sznobizmust, hogy ők idejárnak, és nem a szigetre, ugye, rohadjon meg az összes kapitalista, de ne beszéljünk hülyeségeket. a standokon könyveket is lehetett kapni: 'orbán viktor húsz éve', 'ez a hazám én hazám - orbán viktor', 'szerda reggel: beszélgetések orbán viktorral' (ez utóbbi egyébként itt van mellettem, találtam egy példányt itt az irodában is; egészen humoros hogy itt valamiféle romantikus néphőst csináltak ebből a szerencsétlen vikiből, olyasféle lehet, mint nálunk otthon a kamaszlányoknak ákos: erkölcsi és életviteli példakép, távoli hős, aki néha leszáll az egekből, és mond valami faszságot a népnek. nem lennék meglepve ha a legtöbb magyar háztartásban megtalálnék legalább egyet ezekből a könyvekből; viszont utána beszélgettem erről egy helyi arccal, és ő azt mondja hogy nehogy azt higyjem; a népszavazás óta nagyon sokat csökkent a vikiréia, sőt, legutóbbi beszédére, itt tusnádfürdőn kábé háromszázan voltak csak kíváncsiak, pedig ingyen bor - röhej - is járt a hallgatóságnak), stb. aztán meglepően sok románnal találkoztam, jelegzetes spanyolos - cigányos arcuk, és erős szaguk egyértelművé tette őket; gondolom nekik a búcsú jelleg volt a lényeg, nekik mindegy mi, csak buli legyen, annyira meg tudnak magyarul, mint ahogy az itteni magyarok tudnak románul, tehát egy - egy. az is vicces szociál kép volt, hogy kint álltak a román gárdisták; katonai sátor, benne tévé (mtv bazdmeg, mtv, beyonce klipp dübörög közvetlenül őseink turisztikai játszótérré alakult nemezsátora mellett!), ők meg cigiztek, álltak, az arcuk olyan (lehet túlreagálom) mint annó az ss tiszteké lehetett, magyarul nem hajlandóak beszélni, lehet nem is tudnak (amikor az egyiket megkínáltam sörrel, nem értette, csak aztán a mozdulatot, és németül - danke - köszönte meg, erre én angolul mondtam hogy 'you're welcome' erre mindketten zavarba jöttünk). aztán a maradék pedig a tényleges erdélyiek, akiknek talán tényleg szólt volna ez a fesztivál, vagy mi; kicsit olyan érzésem volt velük kapcsolatban is, mintha hollókőn járnék, népi ruhás székely pásztorgyerekek, arcukon az a jellegzetes 'legyen már vége' arckifejezés, öreg székelyek pálinkával, sajtal, minden jóval, a faluk szekereken képviselték magukat, kirakva rá minden, amit az adott falu adhat; szalonna, pálinka, borvíz, ahol van, tej, kenyér, az ember szíve összeszorult; de ezek persze kiállított tárgyak, kis keszkenőn a paprika, úgy mint régen, isten tudja kinek bizonygatják hogy ezek még tényleg vannak. egy falusátorban osztogattak zsíros kenyeret ingyen; később amikor elkezdődött az istván a király, akkor ugyanitt már egy lej volt egy kenyér.
és hát az istván a király; mutogatta a duna tévé, élőben, isten tartsa meg a jó szokását, legalább figyelnek ránk, ugye. szerintem borzalmas volt, de ugye ott, akkor, öreg, frusztrált, rosszindulatú felnőtt voltam, nem nekem szólt az előadás. erőltetett, giccses-látványos nagyjelenetek; úgylátszik a sima istván a királyt már az erdélyiek is unják, így belemixelték (szó szerint) az attilát, és az árpád népét; bravó, bravó. látványos fasság volt az egész, ami különösen diszharmóniában volt az egész elvileges családi légkörrel, és főleg a helyszínnel; az a maskai óriáspincetető tényleg olyan, mintha megállt volna ott az idő, nekem szentségtörésnek és erőltetettnek tünt a nagy füstorgiák, fények, baromi nagy kivetítő, mint valami nagyszínpad. ráadásul túl hosszú is volt az egész, majd három óra, a kivetítőn már már kínosan giccses képek; naplementébe lovagoló hunok, magyar korona, mátyás (hogy a picsába jön ide mátyás király?), kisfiú magyarzászlóval, stb. én nem bírtam egyébként, szóval jellemzően úgy beszélek hogy ott sem voltam; lementünk inkább erdőn át a faluba, találtunk nyitva egy élelmiszerboltot, ott beszereztem sört és meggybefőttet, onnantól kezdve tőlem az egész történelem bekaphatja. sötétben másztunk dombot, csillagfény alatt; igazi ősi magyarok voltunk, ha nyíl lett volna nálam, biztos hátrafelé lőttem volna célba, így viszont boldog voltam hogy visszaértünk a végére; a többiek, az árvaház nagy lányai viszont ott álltak végig az első sorban, és az előadás végi vastapsnál felrohantak szörényihez, kaptak tőle puszit, akkora dolog volt ez nekik, hogy hazafele se aludtak a kocsiban, úgy ujjongtak tőle; az meg külön vicces, hogy amikor kérdeztem hogy tudod e milyen zenét szerzett szörényi, azt mondta rá a noémi, hogy persze, zongoradarabokat. naugye. ott volt egyébként bródi is, nem tudtam nem észrevenni hogy nem fogták meg egymás kezét; közéjük állítottak egy kislányt.
és ugye kislány; kislányokról, gyerekekről, és erről az egészről most kellene nekikezdeni írni, de most nem; majd holnap, hej ráérünk arra még. azt viszont muszáj megjegyezzem, mintegy kedvcsinálóként - kedv? - és ha már úgyis nyakig belemásztam a rosszindulatú boncolgatásokba, hogy a következő a helyzet: jön harminc (!) vendég, nyaralni (!!) táborozni, ide az otthonba; aztán most derült ki hogy nem úgy van az, majd jön még huszonnyolc (!!!) vendég szintén nyaralni (?!); a nagylányokat elvitték nyaralni (ez ilyen nyaralós időszak na) tehát segítség szinte semmi, itt a tíz kicsi gyerek (legnagyobb öt, legkisebb egyéves) harminc majd megint harminc emberre főzés, takarítás, szobákat megcsinálni stb; és az önkéntesek akik még itt voltak, befejezték a nyaralást (ugye), tehát a végeredmény: négy, várj megismétlem négy felnőtt (felnőtt? az egyik nevelő harmincegy éves és idegbeteg, de az idegbetegség szó legszorosabb értelmében; őt számoljuk hát felnőttnek. a másik nevelő 21 éves, és van egy másfél éves gyereke; az egyik önkéntes én lennék 25 évemmel; a szandra huszonhárom, és várjál itt van még a félbuzi - vagy tán egészen az? - papnövendék gyerek aki most végzi a líceumot, tehát 19; de valójában kiderült hogy húsz, mert vesztett egy évet) körülbelül nyolcvan emberre, akikből legalább hetven gyerek. és mindezek tetejében az otthon vezetője, a tibor, a szent, az isten elszánt embere, a gyerekek védelmezője, a lángpallosú apostol hol van? figyelj: nyaral. horvátországban. naugye.
apropó víz. voltunk pataknál - ami nem patak volt, hanem a volt volt; ez nem a fesztivál vigyázz; de nekem akárhogy is, patak marad, egész egyszerűen semmi folyós nincs benne, még úgyse, hogy hirtelen elmegy a lábad alól a talaj, olyan mélyedései vannak - csapatostul, az összes gyerek; és életem egyik legboldogabb napja volt; vagy ha egész nappal ne is túlozzunk, de pillanatai biztos. persze hogy be kellett menni mindenképpen; és én meg persze hogy hosszú nadrágban voltam. csúsztak a kövek, a patakon át egy híd; - függő híd, istenem mikor láttam én utoljára függő hidat - lehetett bele kapaszkodni. nyakamban fürtökben a gyerekek, táska, ing a hátamon, gondoltam simán átmegyünk, max ha bokáig fog érni a víz. a közepe fele egyszerre csak derékig, aztán majdnem mellig, a táskámban minden elázott; a fényképezőgép pont nem, mert valamelyik pöttöm vadul kattintgatott vele (lehet csinálok belőle egy albumot, elég kifejező képek lettek), de a pénz úgy ahogy van, a maradék magyar forint (hétszáz!), bankkártyák (nemcsak az angol llyod's vízálló vaze, hanem az otp junior is!), a maradék euró (az a cipőm!), és az összes lej. viszont a patak vs papírpénzek harcból egyértelműen a lej jött ki győztesen, én nem is hiszem el hogy a románoknak ennyire jó pénzük van, szinte teljesen vízálló. utána már úgyis mindegy alapon tökig bele a vízbe, minden gyerek kedvet kapott, és olyan féktelen pancsolás lett a vége, hogy ihaj. attól hogy hosszú farmerben és pólóban voltam (egyszerűen nem volt időm levenni) egyfajta kamaszos rosszalkodás érzésem lett, úgy éreztem magam mint egy gyerek, de ennek a közhelynek egész más távlataiban, mint eddig; fröcsköltünk, úsztunk, békát fogtunk, és én úgy felengedtem, mintha ez a patak több lenne egy puszta pataknál, mintha megelevenedtek volna ezek a lírai baromságok, miszerint hogy a patak elvitte az összes gondomat, lemosta rólam a múltamat, eláztatta a felnőttségemet, stb.
viszont annál inkább felnőtt voltam az elég hangzatos nevű háromszéki magyarok világtalálkozóján. azon dühöngtem és szomorkodtam, hogy mennyire egy elbaszott ember vagyok én; egyszerűen képtelen voltam máshogy nézni az egészre, mint valami durva szélsőjobboldali reklám propagandára, egyrészről; másrészről meg mint egy nagy kultúrgiccsre. hosszú hajú vad ősmagyarok rohangáltak körülöttem, pólójukon a régi nagymagyarország képével, kezükben zászlóval, és látszott rajtuk hogy nagyon komolyan veszik az egészet; ők voltak a viccesek. volt még pár szelíd tejbajszos családapa hozzátartozó családdal, magyar rendszámú nyugati autókból kiszálló békés, elhízott értelmiségiek, akiknek az isten tudja mit jelent már erdély, és ez az egész, nosztalgiát, kötelező kultúrtanítást a gyerekeknek, vagy csak affajta sznobizmust, hogy ők idejárnak, és nem a szigetre, ugye, rohadjon meg az összes kapitalista, de ne beszéljünk hülyeségeket. a standokon könyveket is lehetett kapni: 'orbán viktor húsz éve', 'ez a hazám én hazám - orbán viktor', 'szerda reggel: beszélgetések orbán viktorral' (ez utóbbi egyébként itt van mellettem, találtam egy példányt itt az irodában is; egészen humoros hogy itt valamiféle romantikus néphőst csináltak ebből a szerencsétlen vikiből, olyasféle lehet, mint nálunk otthon a kamaszlányoknak ákos: erkölcsi és életviteli példakép, távoli hős, aki néha leszáll az egekből, és mond valami faszságot a népnek. nem lennék meglepve ha a legtöbb magyar háztartásban megtalálnék legalább egyet ezekből a könyvekből; viszont utána beszélgettem erről egy helyi arccal, és ő azt mondja hogy nehogy azt higyjem; a népszavazás óta nagyon sokat csökkent a vikiréia, sőt, legutóbbi beszédére, itt tusnádfürdőn kábé háromszázan voltak csak kíváncsiak, pedig ingyen bor - röhej - is járt a hallgatóságnak), stb. aztán meglepően sok románnal találkoztam, jelegzetes spanyolos - cigányos arcuk, és erős szaguk egyértelművé tette őket; gondolom nekik a búcsú jelleg volt a lényeg, nekik mindegy mi, csak buli legyen, annyira meg tudnak magyarul, mint ahogy az itteni magyarok tudnak románul, tehát egy - egy. az is vicces szociál kép volt, hogy kint álltak a román gárdisták; katonai sátor, benne tévé (mtv bazdmeg, mtv, beyonce klipp dübörög közvetlenül őseink turisztikai játszótérré alakult nemezsátora mellett!), ők meg cigiztek, álltak, az arcuk olyan (lehet túlreagálom) mint annó az ss tiszteké lehetett, magyarul nem hajlandóak beszélni, lehet nem is tudnak (amikor az egyiket megkínáltam sörrel, nem értette, csak aztán a mozdulatot, és németül - danke - köszönte meg, erre én angolul mondtam hogy 'you're welcome' erre mindketten zavarba jöttünk). aztán a maradék pedig a tényleges erdélyiek, akiknek talán tényleg szólt volna ez a fesztivál, vagy mi; kicsit olyan érzésem volt velük kapcsolatban is, mintha hollókőn járnék, népi ruhás székely pásztorgyerekek, arcukon az a jellegzetes 'legyen már vége' arckifejezés, öreg székelyek pálinkával, sajtal, minden jóval, a faluk szekereken képviselték magukat, kirakva rá minden, amit az adott falu adhat; szalonna, pálinka, borvíz, ahol van, tej, kenyér, az ember szíve összeszorult; de ezek persze kiállított tárgyak, kis keszkenőn a paprika, úgy mint régen, isten tudja kinek bizonygatják hogy ezek még tényleg vannak. egy falusátorban osztogattak zsíros kenyeret ingyen; később amikor elkezdődött az istván a király, akkor ugyanitt már egy lej volt egy kenyér.
és hát az istván a király; mutogatta a duna tévé, élőben, isten tartsa meg a jó szokását, legalább figyelnek ránk, ugye. szerintem borzalmas volt, de ugye ott, akkor, öreg, frusztrált, rosszindulatú felnőtt voltam, nem nekem szólt az előadás. erőltetett, giccses-látványos nagyjelenetek; úgylátszik a sima istván a királyt már az erdélyiek is unják, így belemixelték (szó szerint) az attilát, és az árpád népét; bravó, bravó. látványos fasság volt az egész, ami különösen diszharmóniában volt az egész elvileges családi légkörrel, és főleg a helyszínnel; az a maskai óriáspincetető tényleg olyan, mintha megállt volna ott az idő, nekem szentségtörésnek és erőltetettnek tünt a nagy füstorgiák, fények, baromi nagy kivetítő, mint valami nagyszínpad. ráadásul túl hosszú is volt az egész, majd három óra, a kivetítőn már már kínosan giccses képek; naplementébe lovagoló hunok, magyar korona, mátyás (hogy a picsába jön ide mátyás király?), kisfiú magyarzászlóval, stb. én nem bírtam egyébként, szóval jellemzően úgy beszélek hogy ott sem voltam; lementünk inkább erdőn át a faluba, találtunk nyitva egy élelmiszerboltot, ott beszereztem sört és meggybefőttet, onnantól kezdve tőlem az egész történelem bekaphatja. sötétben másztunk dombot, csillagfény alatt; igazi ősi magyarok voltunk, ha nyíl lett volna nálam, biztos hátrafelé lőttem volna célba, így viszont boldog voltam hogy visszaértünk a végére; a többiek, az árvaház nagy lányai viszont ott álltak végig az első sorban, és az előadás végi vastapsnál felrohantak szörényihez, kaptak tőle puszit, akkora dolog volt ez nekik, hogy hazafele se aludtak a kocsiban, úgy ujjongtak tőle; az meg külön vicces, hogy amikor kérdeztem hogy tudod e milyen zenét szerzett szörényi, azt mondta rá a noémi, hogy persze, zongoradarabokat. naugye. ott volt egyébként bródi is, nem tudtam nem észrevenni hogy nem fogták meg egymás kezét; közéjük állítottak egy kislányt.
és ugye kislány; kislányokról, gyerekekről, és erről az egészről most kellene nekikezdeni írni, de most nem; majd holnap, hej ráérünk arra még. azt viszont muszáj megjegyezzem, mintegy kedvcsinálóként - kedv? - és ha már úgyis nyakig belemásztam a rosszindulatú boncolgatásokba, hogy a következő a helyzet: jön harminc (!) vendég, nyaralni (!!) táborozni, ide az otthonba; aztán most derült ki hogy nem úgy van az, majd jön még huszonnyolc (!!!) vendég szintén nyaralni (?!); a nagylányokat elvitték nyaralni (ez ilyen nyaralós időszak na) tehát segítség szinte semmi, itt a tíz kicsi gyerek (legnagyobb öt, legkisebb egyéves) harminc majd megint harminc emberre főzés, takarítás, szobákat megcsinálni stb; és az önkéntesek akik még itt voltak, befejezték a nyaralást (ugye), tehát a végeredmény: négy, várj megismétlem négy felnőtt (felnőtt? az egyik nevelő harmincegy éves és idegbeteg, de az idegbetegség szó legszorosabb értelmében; őt számoljuk hát felnőttnek. a másik nevelő 21 éves, és van egy másfél éves gyereke; az egyik önkéntes én lennék 25 évemmel; a szandra huszonhárom, és várjál itt van még a félbuzi - vagy tán egészen az? - papnövendék gyerek aki most végzi a líceumot, tehát 19; de valójában kiderült hogy húsz, mert vesztett egy évet) körülbelül nyolcvan emberre, akikből legalább hetven gyerek. és mindezek tetejében az otthon vezetője, a tibor, a szent, az isten elszánt embere, a gyerekek védelmezője, a lángpallosú apostol hol van? figyelj: nyaral. horvátországban. naugye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése