na ott hagytam abba, hogy jó annak, akinek nem árt az ami használ. nekem viszont annál inkább, jó ha túlélem a sok hasznos dolgot, amit magam köré gyűjtök. hideg van, újramelegített kávét iszok és banánt (banana rouj romana!) eszek, talán ezzel magyarázható, hogy hajlamosnak érzem magam most a nagy érzésre, és túlkapásra; épp ezért megpróbálok tárgyilagos maradni, és szolid.
anyámmal való elválásról írni sincs kedvem, annál is inkább, mert ezzel is bevallanám magamnak hogy foglalkoztat; pedig igyekszem ezt eltitkolni, sőt, néha már kínosan nem gondolok rá, erőltetetten. viszont az megkönnyíti a dolgot, hogy apám lelépett reggel, mielőtt találkozni tudtam volna vele - azt hiszem apámtól meg kell tanuljam a szakításait - és a telefonom is - a dolce gabanával együtt, pedig arra de nagy szükségem lenne itt! - bennmaradt a kocsiban. egyetlen kommunikáció az internet, az meg nem igazán van; azt mondom hála istennek, míg azt gondolom, az ördög vigye el.
internetre két lehetőség van; az atya - a jóég tudja hogy valójában pap e, ellenszenves idióta figura, de róla talán majd később - irodája, amit az atya - továbbiakban: az atya - vadul és figyelmesen zár, mintha holmi titkai lennének ott, amiből én eddig csak azt találtam, hogy gyanúsan ért a számítógépekhez. kicsit perverz, ahogy egy elvilegi ferences (!) szerzetessel arról vitatkozunk, hogy milyenek a magyar és román router árak a fejlettebb országokhoz képest. szóval az atya irodájában van korlátlan - érdekesen szól a korlátlan kifejezés itt hargitában, de azt igértem magamnak hogy tárgyilagos leszek - net, ehhez viszont tőle kell kiharcolni a bejutási lehetőséget, ami meglehetősen kellemetlen és kényelmetlen.
a másik jóval romantikusabb: majd egy kilométerre egy három csillagos (!) szálló wireless internettel is rendelkezik, az egyetlen net a faluban; hudson (azt hiszem hudson, nem peterson; de lehet egyikse, valami ilyen idióta amerikai név) fenyők alatt, az erdőszélén, farönkön ülve nyomulhat az ember, míg le nem merül a laptop, körülötte zúg a havas; modern pásztorgyerek, baltát tölt le az internetről.
effajta romantikus szegénységet is vártam, kerekeskutas kis erdélyi falut, kisvasúttal, és padokon ülő bácsikkal, este maguktól hazataláló tehenekkel; el is mentünk ilyenek mellett, míg jöttünk, de tusnád nem ez: tusnádfürdő egyszerűen ronda. keveredve a csaucseszkó féle szocreál komunista maradványokkal, - például panelház az erdő szélén, a falu szélén, a falu közepén, tó mellett, talán még a tó alatt is, a fene tudja, hülyék voltak ezek; megjegyzem csaucseszkó (így írom a nevét?) rezidenciája itt van mellettünk, és az élet kifinomult humorával egy orosz (!) ügyvéd vette meg, most vadul felújítja - de ez a baj tusnádfürdővel: turista csalogató, fantáziátlan, modern amerika majmoló épületek, a már emlegetett panelokkal, szórványosan a megmaradt régi falu hangulata, ezekben főleg cigányok, vagy nagyon lepusztult román - magyarok élnek, akiket még nem láttam józanul; és a kilencvenes évek beton szállodái, amiknek csak az árait újították fel; száz lej egy éjszaka, és ez a legolcsóbb. ronda tusnádfürdő, bántóan sok az ember, főleg öregek, akik egészségesedni jönnek ide, meg középosztálybeli magyarok, románok és sok a svájci is; mulatságosan hat, ahogy sétálgatnak az árvaház előtt, melegítőben, méregdrága sportcipőben, fagyit majszolgatva a mezítlábas gyerekek között.
az árak nekik szólnak; drága minden de nagyon. öt lejért (!) vettem gesztenye pürét, amit lejártan hoztak magyarországról. tőlünk nem messze diszkó (ebből kettő is van!), lejárt, ámbár ahhoz képest meglepően igényes trance zenékkel, amik így, épp ettől hatnak még meglepőbben igénytelennek, hiszen jópárat még fel is ismerek közülük; tegnap leama & moor album szólt, felismertem agnelli & nelsont is, chicane-t, way out westet, gabirel & dresden is, az első deep dish album (azért a future of the future-re még most is táncoltam!), dj sakin, és társai; atb-t és dj tiestot viszont eddig még nem, pedig nem akarom elhinni, hogy ide nem jutott volna el, vagy ennyire igényesek lennének; gyanítom ez egy trance b*zi helyi műve, aki történetesen a diszkóban dolgozhat. sajnos délelőttől indul a puffogás, és néha terrorista gondolataim lesznek tőle, főleg amikor az ember áll és nézi a fákat, erre megszólal a nomansland.
van egy palacsintás néni, ő képviseli mindazt az erdélyi értékrendet és romantikát, amire vártam, és amire emlékeztem; ötven baniért eszméletlen finom palacsintákat gyárt nyolcvanhat évesen a pincéjében, napi tíz órát; az unokája történetesen sátánista, és punk, és az unokái kidobott pólóit viseli a néni. az az igazi erős, okos, kedves néni, úgy hívják: a nagymama, akinek olyan arca van, ami épp úgy lehet százötven is, mint hatvan; az embernek szinte úgy tetszik hogy az idő kikerülte őt, ahogy ott áll, kezében palacsinta, punk's not dead vagy hatszázhatvanhategészhatos pólóban. nem hisz se ördögben, se istenben, csak a palacsintákban; az unokája meg majd kinövi ha akarja, mondja mosolyogva. okos nő. van egy medvéje. fehér kutya, azt hiszem erre mondják azt hogy szelindek; tényleg akkor mint egy medve, egy olyan medve, aki feltette a best of bob marley lemezét, és nagyon csúnyán betépett, sörényt növesztett, és berasztásította. meg fogom interjúvolni a nénit, tele van történetekkel. eddig csak azt tudtam meg, hogy ötvenhat idején fiú ruhában járt, levágatta a haját, és kitömte a hasát hogy ne látszódjanak a mellei; az apját és a testvérét elvitték, egyedül volt a házban, és félt hogy megerőszakolják. csak azért volt nehéz a dolog, mert akkor már állapotos volt első gyerekével. életképek, amiket fel se tudunk fogni.
és ha már itt tartunk akkor a gyerekek. ennyi idő alatt már neve lett mindegyiknek, nem csak arca; hihetetlen emberek bujkálnak ezekben a kicsi testekben és egyszerű, könnyen felejthető nevekben. jellemző kép: a játszótérre kijött egy teljesen átlagos gyerek, gondolom magyarországról, vagy bukarestből, vagy az isten tudja, jól öltözött, nem túl kövér, jól táplált gyerek; és azon szörnyülködtünk, hogy hogy lehet ilyen kövér egy kisgyerek. akkor jöttem rá, hogy milyen hiányosságaik vannak az árvaháziaknak.
cipő az alig, ruha az alig, és főleg a foguk borzalmas. néhány pöttömről képtelenség megmondani a korát, négynek néz ki, ő kilencet mond, a többiek szerint hat, az anyjáról nem tudunk semmit, az öccse viszont hét. tetű és bolha is van bőven, főleg a bolháktól lehet ugrálni; de azt hittem ez jobban fog zavarni. vitamint szinte semmit nem kapnak, gyümölcsöt venni drága, adományként nem érkezik; egyébként is a kaja megromlik, vagy felfalnak mindent. fél virsli egy vacsora adag, van mit tanulni, és amíg pénzem van, az emberségemet bőven legyőzi az éhességem; kijárunk enni a boltba, szinte már szégyellem magam, olyanokat eszünk. de én bizony farkas éhes vagyok, az árvaház kajája meg azonkívül is hogy szar, az embernek olyan érzése van mintha szentséget törne.
az emberi képek egyébként durvák, erős kontúrúak, annyira hogy beszélni se érdemes róla. az elején még szívtam magamba a történeteket; a gyönyörű arcú kis kétéves dús hajú kislány, aki szemrebbenés nélkül hazudik, és belenyúl a zsebedbe; az anyja prostituált, ha hazamegy a kislány, pornófilmet nézet vele. vagy a tízéves tiszta arcú erdélyi szépség, aki két öccsével maradt itt; az anyja utálja őket. mint valami kis kotlós terelgeti az öccseit - a kisebbik csak másfél éves - eteti, itatja őket, két három nap után láttam rajta csak gyerek mozdulatokat, de azokat is olyan zavartan, esetlenül teszi, mint egy felnőtt, amikor gyerekeskedik. az ijedt pöttöm, akit az anyja ráejtett a tűzhelyre, és nincs bőr a hasán és a nemi szervén; a mindig tetves mókamester, akinek már éhen halt egy testvére, a sérült erőszakos kislány, aki nagyobbat harap, mint az a bizonyos szelindek tudna harapni; mind mögött bántóan megható, és kellően távoli történetek lapulnak, amiket az ember egy idő után valami áll szerényésggel el is felejt, ahogy meghallgatja.
ami viszont marad, és nem várt dolog számomra, egészen újfajta emberi kaland: azok az itteni emberek, a felnőttek. amolyan furcsa big brother jellegé vállt a dolog, az itt dolgozó 'hivatalosok' és 'önkéntesek' között. a vezetőt, az atyát, a főnököt, a ház vezetőjét én konkrétan utálom, de nagyon. amolyan kis patkány típus, teljesen jellegtelen arcával, régi szemüvegével, és azzal a hanghordozással, ami azoké, akik erőltetetten akarnak tanult, művelt embereknek látszani. sok dolga van, végül is ő itt a szent; ő felel az otthonért, gyűjti a gyerekeket, iskola igazgatónak jelölteti magát, és nyilván közben istennek is teljes körű embere. a valóság, amit én látok belőle, hogy egy fontoskodó kis pöcs üzletember; az árvaház fele amolyan szállóként üzemel - éljen a turizmus - amiből bejött pénz nagyon látványosan nem forog vissza a gyerekekhez, annál inkább, minél inkább utána számolunk a nyilvánvaló költségeknek: gáz, villany, víz, stb; az adományokat baromi szarul kezeli, paradicsom rohad meg, konzervek járnak le (pedig ahhoz évek kellenek!), a raktárkulcsot viszont nem adja ki a kezéből (isten fia miért nem bíz meg a többi isten fiában?). napokig eltűnik, nyilván ilyenkor a bokros teendőit végzi, aztán megjön, gátlástalanul és pofátlanul dolgoztatja az embereket, gyerekeket (az egyik kislányt nem engedte haza; mert volt még munka. persze ezt meg lehet érteni, és nincs kedvem most úgy leírni, kiszínezve, hogy érthető legyen hogy miért háborodtam fel rajta, de ott abban a pillanatban durva volt, az a lényeg), őmaga lófaszt se csinál, ami főleg az apró dolgok fényében nagyon kontrasztos. az a fajta, aki ha hivatalosan a főnököm lenne, valószínűleg nagyon jó főnök lenne, kihozna mindenkiből mindent, de úgy, hogy közben mindenki utálná, de még az ő főnökei is. azonban ami igazán felhúzott, az hogy véletlenül láttam a lakását, ami itt van az árvaház mellett, pesze gondosan zárja; (én meg gondosan benéztem) fáradt vagyok propagandisztikusan írni, de jólél, na, az a lényeg. vicces, ahogy hamburgert zabálva lóg a telefonon, és pattog, hogy mit hova tegyenek, és kevesli a pénzt, amit egyébként puszta szeretetből adnak neki.
erről nem akarok többet írni. igazából a többiekről se, pedig érdemes lenne. nagyon kihangsúlyosodik az ittlévő felnőttek személyisége, komolyan mondom, amolyan hátradőlős egész estés élmény csak őket nézni, akár gyerekek nélkül is. van itt kellemetlenül fontoskodó végzett pszichológus lány, aki mellesleg pr manager; sajnos össze is keveri a piárságot az önkéntességgel, de egyébként valahol mélyen biztos jó ember. szőke angyalszerű szent lány, aki alig húszéves, de már most pontosan tudja milyen emberhez fog férjhez menni: aki épp úgy hisz istenben mint ő; természetesen református lelkésznek készül, és egyértelmű hogy csak lelkészhez megy hozzá. hittanórákat tart majd, néha egy két bibliamagyarázatot férje oldalán, szorgalmasan szüli majd a gyerekeket - istennek tetsző dolog -, és kevergeti a levest - férjének tetsző dolog - aztán a végén felkapaszkodik majd a mennyekbe. meleg papnövendék, aki ráadásul idegesítően kezeli a melegségét; szélsőjobboldali kántor, aki egyébként segédmunkásként is dolgozott; gyönyörű szép latinovits szerű fiú, tizenkilenc éves pózoló, született hős, akinek minden mozdulata, még a legtitkosabb jósága is olyan mintha ötven kamera venné; borzalmasan rossz pedagógiai érzékkel rendelkező kiöregedett nyelvtantanár, aki a jóég tudja mit keresett itt; örökifjú, de frusztrált magányos nő, azon gondolkozom mi az agglegénynek (két gé?) a női megfelelője, az aggszűz hülyeség, mert volt már férje; fáradt vagyok gondolkozni. és persze az itteniek, a gyönyörű erdélyi nők, vékony, karcsú testel, és meleg, barna szemekkel, és olyan színű bőrrel, amilyen a görög istenek lehetett; ezekről aztán rendszeresen kiderül, hogy alig huszon egy két három évesek, és a gyerekek közül legalább az egy a sajátjuk.
vicces látni az erkölcsi, és szociális különbségeket is; mi pestiek tulajdonképpen folyton kritizálunk valamit, nagyon okosan, amiben általában igazunk is van; ezzel is palástolva az itteni életképességünket. tulajdonképpen azon kívül hogy vigyázunk a gyerekekre (amit szinte bárki megtehetne aki itt van) és valahogy pénzt és/vagy kaját szerzünk más értékünk itt nagyon nincs. hiába a művelt, okoskodó baromságaink, amivel pontosan látjuk, hogy milyen béna a vezető atya, hogy ez mit követ el, hogy azt miért nem oda kéne tenni, hogy amannak a szülei úgyis inni fognak - különösen a pszichológus lány durva sztereotípiái a legidegesítőbbek nekem - nagyon nem tudunk itt magunkkal mit kezdeni. jóságunk áll jóság, az egyik istennek próbál udvarolni vele, a harmadik magának, a negyedik a családja előle menekül, az ötödik pózól, a hatodiknak meg minden mindegy; de nincs meg bennünk az a józan derű és kézbesimuló élni tudás, ami az itteniek sajátja. fele annyit panaszkodnak, kétszer annyit csinálnak mint mi, és ha épp ugyanannyit is, az is kétszer annyinak tűnik; ők nem beszélnek választékosan, és nem dolgoznak ki hatékony terveket, nem törődnek a gazdasággal, politikával, egésségi normával, nem akarnak terápiát gyártani a gyerekeknek; ők reggelit, ebédet és vacsorát készítenek, és hugyos, sz*ros, bolhás, tetves ruhákat mosnak. pedig bárdolatlan, tanulatlan, kicsit egyszerű emberek ezek, főleg ha mély dolgokról van szó, akkor tűnik fel ez; de őket látom inkább szentnek, nem az atyát, főleg nem magunkat.
a hegyek; a hegyek. a hegyek azok a hegyek, és róluk meg ha lehetne is, nem érdemes elfogulatlanság nélkül írni. kétszer voltam eddig csak nagyobb túrán; a saskőnél, ahonnan belátni fél hargitát, és a szent anna tónál, ami meg majdnem húsz kilométer innen, meredek kapaszkodón. a fák betakarnak, a hegyek megnyugtatnak, a szelek elringatnak; erről tényleg nem lehet beszélni, erre a költészet való. nem hagynak gondolkozni az erdei utak, nem hagynak félni a fák, nem hagynak emlékezni a hegyek. kár hogy a településekbe már beköltözött kikaparhatatlanul a civilizáció, a globalizáció, az infláció, és a többi idióta ció végződésű baromság (pedig annó a vakációt hogy szerettük a suliban, nemigaz?) de a hegyeket békén hagyta; vad málna nő, és benne medve nyomok, amitől az ember jólesően összeborzong; legendákban lépked, néha énekel, hátha tényleg erre jár egy mackó, a távolságok egészen más köntöst kapnak (két óra járásföld, három óra járásföld) a fények megtörnek mint délután, valami babazsúron, ahol félig behúzták a függönyöket; a mohák, a tűlevelek, de még a kövek is puhák, mint a gyerekkor, és a ledőlt, halott fáktól pedig ünnepélyes, templomszerű lesz ez az egész. szinte fürdeni járok a fák közé. még nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az amit megváltoztatnak bennem, és mi az, amit kitörölnek belőlem, de érzem hogy valamit megmozgatnak ott belül, mint ahogy az öregek érezhetik az itteni borvíz hatását; megjegyzem számomra ihatatlanul sz*r, olyan mintha vasúti síneket nyalogatnál; de fél románia ezért jár ide.
átúsztam a szent anna tavat; ez viszont fontos, személyes élmény, az előbb gondolkoztam rajta, hogy mennyivel jobban, mint ahogy az hiszem. két dolog miatt is; a pózólós nagyon szép gyerekkel vágtunk bele, egyszáll kisgatyába, és egészen biztos vagyok benne hogy amolyan rejtett rivalizálásból; de nem a lányoknak, inkább egymásnak akartuk megmutatni, mennyire f*sza gyerekek vagyunk. hideg volt a víz nagyon, tizenöt fokos, most néztem a román meterológia honlapján, aznap maximum tizenhat, tizenhét lehetett, de olyan erős, k*rvahideg szél fújt, hogy lehetett az akár tíz is. se én, se ő nem csináltuk volna végig, ha nem együtt vagyunk; így viszont muszáj volt végigjátszani ezt a gyerekes szkanderpárbajt, és talán épp a körülmények miatt, de egészen tiszta, és mély barátság lett belőle, mire kijöttünk. a tó másik felénél a víz már fekete volt, a fák miatt nem érte a nap, ott olyan hideg volt a víz, és úgy görcsöltünk - érdekes inkább ő mint én - hogy az már akár nem is volt játék. aztán egyszál pöcsben (sajnos szó szerint, a boxerből kikandikál az embernek, neki fecskéje volt; akaratomon kivül is felvilágosító szerepet játszottam egy kicsit szegény lányoknak) vissz*rohantunk a tóparton; nyolcszáz méter széltiben a tó, és körbefutottuk, az lehetett több, mint egy kilométer. ez azért fontos, mert a végén tényleg tapintható barátság lett belőle; mondjuk ő is marci, lehet azért, de ő marcell. furcsa mert egészen addig iszonyatosan frusztrált és zavart hogy ottvan; - annyival szebb és férfiasabb jelenség volt, hogy még a gyerekek mellett se tudtam mit kezdeni vele; idegesítően volt mind a kettő, túlzásba vitte mind a kettőt; láttam a lányokon, hogy ők is inkább így vannak vele, tényleg mintha valami latinovits reinkarnáció jött volna ide gyerekeket pesztrálni - de ezután a vasember próba után már olyanok voltunk, mintha közös háborúból jöttünk volna, kölcsönösen egymás életét mentve ezerszer. de ennél is fontosabb hogy megváltozott egy kicsit önmagammal való viszonyom: nem hittem volna hogy meg tudom csinálni. nyilván gyerkesen és kamaszosan felfújom ennek a jelentőségét, mintha valami nagy tettet vittem volna végbe, megmásztam volna a himaláját, vagy megöltem volna busht, vagy tudomisén; de akkor is egy napig legalább erősnek éreztem magam, és úgy éreztem hogy élek. mintha ez lenne az élet hogy az ember hideg vízben úszkál, és utána egyszál pöcsben rohangál; de bármilyen nevetséges is, utána egy napig bármit meg tudtam oldani, bárhova el tudtam volna jutni, minden vizsgán átmentem volna, és meghódítottam volna bármilyen nőt is (ha épp a sokkal szebb marci nem néz oda), és ez olyan érdekes és mély, és egy kicsit nevetséges élménnyé is tette az egészet, mintha egy pillanatig stalone lettem volna a roxy ötben.
naplóbejegyzés: a helyi diszkóban unkle szól: az in a state. nem voltam ott szigeten. itt a problémák olyan súlyosnak és valóságosnak látszanak; nincs mit enni, nincs mit dolgozni, nincs hol lakni, az ember szinte irigyli ezeket az embereket érte; hiszen itt vagyok én, kis hülye pöcs, és azt érzem épp most fájó bajomnak, hogy nem voltam unkle-n, a szigeten. a picsába is. kimegyek sétálni. abbahagyom. azt hittem hogy jó érzés lesz mindezt leírni, nézz oda, ez is olyan terápia; de ez a szám most jobban esik. akkor már megjegyzem ide is, hogy van új múm lemez. nevetséges, de ez tesz boldoggá, és az újramelegített kávém, meg a banán (banana rouj romana!). elbaszott marslakónak érzem magam, aki kicsit ügyetlenül, és illedelmesen próbál beilleszkedni, de ilyenkor kurvára nem zavar, amikor ilyen zene szól. ez lesz a címe is ennek a blognak.
anyámmal való elválásról írni sincs kedvem, annál is inkább, mert ezzel is bevallanám magamnak hogy foglalkoztat; pedig igyekszem ezt eltitkolni, sőt, néha már kínosan nem gondolok rá, erőltetetten. viszont az megkönnyíti a dolgot, hogy apám lelépett reggel, mielőtt találkozni tudtam volna vele - azt hiszem apámtól meg kell tanuljam a szakításait - és a telefonom is - a dolce gabanával együtt, pedig arra de nagy szükségem lenne itt! - bennmaradt a kocsiban. egyetlen kommunikáció az internet, az meg nem igazán van; azt mondom hála istennek, míg azt gondolom, az ördög vigye el.
internetre két lehetőség van; az atya - a jóég tudja hogy valójában pap e, ellenszenves idióta figura, de róla talán majd később - irodája, amit az atya - továbbiakban: az atya - vadul és figyelmesen zár, mintha holmi titkai lennének ott, amiből én eddig csak azt találtam, hogy gyanúsan ért a számítógépekhez. kicsit perverz, ahogy egy elvilegi ferences (!) szerzetessel arról vitatkozunk, hogy milyenek a magyar és román router árak a fejlettebb országokhoz képest. szóval az atya irodájában van korlátlan - érdekesen szól a korlátlan kifejezés itt hargitában, de azt igértem magamnak hogy tárgyilagos leszek - net, ehhez viszont tőle kell kiharcolni a bejutási lehetőséget, ami meglehetősen kellemetlen és kényelmetlen.
a másik jóval romantikusabb: majd egy kilométerre egy három csillagos (!) szálló wireless internettel is rendelkezik, az egyetlen net a faluban; hudson (azt hiszem hudson, nem peterson; de lehet egyikse, valami ilyen idióta amerikai név) fenyők alatt, az erdőszélén, farönkön ülve nyomulhat az ember, míg le nem merül a laptop, körülötte zúg a havas; modern pásztorgyerek, baltát tölt le az internetről.
effajta romantikus szegénységet is vártam, kerekeskutas kis erdélyi falut, kisvasúttal, és padokon ülő bácsikkal, este maguktól hazataláló tehenekkel; el is mentünk ilyenek mellett, míg jöttünk, de tusnád nem ez: tusnádfürdő egyszerűen ronda. keveredve a csaucseszkó féle szocreál komunista maradványokkal, - például panelház az erdő szélén, a falu szélén, a falu közepén, tó mellett, talán még a tó alatt is, a fene tudja, hülyék voltak ezek; megjegyzem csaucseszkó (így írom a nevét?) rezidenciája itt van mellettünk, és az élet kifinomult humorával egy orosz (!) ügyvéd vette meg, most vadul felújítja - de ez a baj tusnádfürdővel: turista csalogató, fantáziátlan, modern amerika majmoló épületek, a már emlegetett panelokkal, szórványosan a megmaradt régi falu hangulata, ezekben főleg cigányok, vagy nagyon lepusztult román - magyarok élnek, akiket még nem láttam józanul; és a kilencvenes évek beton szállodái, amiknek csak az árait újították fel; száz lej egy éjszaka, és ez a legolcsóbb. ronda tusnádfürdő, bántóan sok az ember, főleg öregek, akik egészségesedni jönnek ide, meg középosztálybeli magyarok, románok és sok a svájci is; mulatságosan hat, ahogy sétálgatnak az árvaház előtt, melegítőben, méregdrága sportcipőben, fagyit majszolgatva a mezítlábas gyerekek között.
az árak nekik szólnak; drága minden de nagyon. öt lejért (!) vettem gesztenye pürét, amit lejártan hoztak magyarországról. tőlünk nem messze diszkó (ebből kettő is van!), lejárt, ámbár ahhoz képest meglepően igényes trance zenékkel, amik így, épp ettől hatnak még meglepőbben igénytelennek, hiszen jópárat még fel is ismerek közülük; tegnap leama & moor album szólt, felismertem agnelli & nelsont is, chicane-t, way out westet, gabirel & dresden is, az első deep dish album (azért a future of the future-re még most is táncoltam!), dj sakin, és társai; atb-t és dj tiestot viszont eddig még nem, pedig nem akarom elhinni, hogy ide nem jutott volna el, vagy ennyire igényesek lennének; gyanítom ez egy trance b*zi helyi műve, aki történetesen a diszkóban dolgozhat. sajnos délelőttől indul a puffogás, és néha terrorista gondolataim lesznek tőle, főleg amikor az ember áll és nézi a fákat, erre megszólal a nomansland.
van egy palacsintás néni, ő képviseli mindazt az erdélyi értékrendet és romantikát, amire vártam, és amire emlékeztem; ötven baniért eszméletlen finom palacsintákat gyárt nyolcvanhat évesen a pincéjében, napi tíz órát; az unokája történetesen sátánista, és punk, és az unokái kidobott pólóit viseli a néni. az az igazi erős, okos, kedves néni, úgy hívják: a nagymama, akinek olyan arca van, ami épp úgy lehet százötven is, mint hatvan; az embernek szinte úgy tetszik hogy az idő kikerülte őt, ahogy ott áll, kezében palacsinta, punk's not dead vagy hatszázhatvanhategészhatos pólóban. nem hisz se ördögben, se istenben, csak a palacsintákban; az unokája meg majd kinövi ha akarja, mondja mosolyogva. okos nő. van egy medvéje. fehér kutya, azt hiszem erre mondják azt hogy szelindek; tényleg akkor mint egy medve, egy olyan medve, aki feltette a best of bob marley lemezét, és nagyon csúnyán betépett, sörényt növesztett, és berasztásította. meg fogom interjúvolni a nénit, tele van történetekkel. eddig csak azt tudtam meg, hogy ötvenhat idején fiú ruhában járt, levágatta a haját, és kitömte a hasát hogy ne látszódjanak a mellei; az apját és a testvérét elvitték, egyedül volt a házban, és félt hogy megerőszakolják. csak azért volt nehéz a dolog, mert akkor már állapotos volt első gyerekével. életképek, amiket fel se tudunk fogni.
és ha már itt tartunk akkor a gyerekek. ennyi idő alatt már neve lett mindegyiknek, nem csak arca; hihetetlen emberek bujkálnak ezekben a kicsi testekben és egyszerű, könnyen felejthető nevekben. jellemző kép: a játszótérre kijött egy teljesen átlagos gyerek, gondolom magyarországról, vagy bukarestből, vagy az isten tudja, jól öltözött, nem túl kövér, jól táplált gyerek; és azon szörnyülködtünk, hogy hogy lehet ilyen kövér egy kisgyerek. akkor jöttem rá, hogy milyen hiányosságaik vannak az árvaháziaknak.
cipő az alig, ruha az alig, és főleg a foguk borzalmas. néhány pöttömről képtelenség megmondani a korát, négynek néz ki, ő kilencet mond, a többiek szerint hat, az anyjáról nem tudunk semmit, az öccse viszont hét. tetű és bolha is van bőven, főleg a bolháktól lehet ugrálni; de azt hittem ez jobban fog zavarni. vitamint szinte semmit nem kapnak, gyümölcsöt venni drága, adományként nem érkezik; egyébként is a kaja megromlik, vagy felfalnak mindent. fél virsli egy vacsora adag, van mit tanulni, és amíg pénzem van, az emberségemet bőven legyőzi az éhességem; kijárunk enni a boltba, szinte már szégyellem magam, olyanokat eszünk. de én bizony farkas éhes vagyok, az árvaház kajája meg azonkívül is hogy szar, az embernek olyan érzése van mintha szentséget törne.
az emberi képek egyébként durvák, erős kontúrúak, annyira hogy beszélni se érdemes róla. az elején még szívtam magamba a történeteket; a gyönyörű arcú kis kétéves dús hajú kislány, aki szemrebbenés nélkül hazudik, és belenyúl a zsebedbe; az anyja prostituált, ha hazamegy a kislány, pornófilmet nézet vele. vagy a tízéves tiszta arcú erdélyi szépség, aki két öccsével maradt itt; az anyja utálja őket. mint valami kis kotlós terelgeti az öccseit - a kisebbik csak másfél éves - eteti, itatja őket, két három nap után láttam rajta csak gyerek mozdulatokat, de azokat is olyan zavartan, esetlenül teszi, mint egy felnőtt, amikor gyerekeskedik. az ijedt pöttöm, akit az anyja ráejtett a tűzhelyre, és nincs bőr a hasán és a nemi szervén; a mindig tetves mókamester, akinek már éhen halt egy testvére, a sérült erőszakos kislány, aki nagyobbat harap, mint az a bizonyos szelindek tudna harapni; mind mögött bántóan megható, és kellően távoli történetek lapulnak, amiket az ember egy idő után valami áll szerényésggel el is felejt, ahogy meghallgatja.
ami viszont marad, és nem várt dolog számomra, egészen újfajta emberi kaland: azok az itteni emberek, a felnőttek. amolyan furcsa big brother jellegé vállt a dolog, az itt dolgozó 'hivatalosok' és 'önkéntesek' között. a vezetőt, az atyát, a főnököt, a ház vezetőjét én konkrétan utálom, de nagyon. amolyan kis patkány típus, teljesen jellegtelen arcával, régi szemüvegével, és azzal a hanghordozással, ami azoké, akik erőltetetten akarnak tanult, művelt embereknek látszani. sok dolga van, végül is ő itt a szent; ő felel az otthonért, gyűjti a gyerekeket, iskola igazgatónak jelölteti magát, és nyilván közben istennek is teljes körű embere. a valóság, amit én látok belőle, hogy egy fontoskodó kis pöcs üzletember; az árvaház fele amolyan szállóként üzemel - éljen a turizmus - amiből bejött pénz nagyon látványosan nem forog vissza a gyerekekhez, annál inkább, minél inkább utána számolunk a nyilvánvaló költségeknek: gáz, villany, víz, stb; az adományokat baromi szarul kezeli, paradicsom rohad meg, konzervek járnak le (pedig ahhoz évek kellenek!), a raktárkulcsot viszont nem adja ki a kezéből (isten fia miért nem bíz meg a többi isten fiában?). napokig eltűnik, nyilván ilyenkor a bokros teendőit végzi, aztán megjön, gátlástalanul és pofátlanul dolgoztatja az embereket, gyerekeket (az egyik kislányt nem engedte haza; mert volt még munka. persze ezt meg lehet érteni, és nincs kedvem most úgy leírni, kiszínezve, hogy érthető legyen hogy miért háborodtam fel rajta, de ott abban a pillanatban durva volt, az a lényeg), őmaga lófaszt se csinál, ami főleg az apró dolgok fényében nagyon kontrasztos. az a fajta, aki ha hivatalosan a főnököm lenne, valószínűleg nagyon jó főnök lenne, kihozna mindenkiből mindent, de úgy, hogy közben mindenki utálná, de még az ő főnökei is. azonban ami igazán felhúzott, az hogy véletlenül láttam a lakását, ami itt van az árvaház mellett, pesze gondosan zárja; (én meg gondosan benéztem) fáradt vagyok propagandisztikusan írni, de jólél, na, az a lényeg. vicces, ahogy hamburgert zabálva lóg a telefonon, és pattog, hogy mit hova tegyenek, és kevesli a pénzt, amit egyébként puszta szeretetből adnak neki.
erről nem akarok többet írni. igazából a többiekről se, pedig érdemes lenne. nagyon kihangsúlyosodik az ittlévő felnőttek személyisége, komolyan mondom, amolyan hátradőlős egész estés élmény csak őket nézni, akár gyerekek nélkül is. van itt kellemetlenül fontoskodó végzett pszichológus lány, aki mellesleg pr manager; sajnos össze is keveri a piárságot az önkéntességgel, de egyébként valahol mélyen biztos jó ember. szőke angyalszerű szent lány, aki alig húszéves, de már most pontosan tudja milyen emberhez fog férjhez menni: aki épp úgy hisz istenben mint ő; természetesen református lelkésznek készül, és egyértelmű hogy csak lelkészhez megy hozzá. hittanórákat tart majd, néha egy két bibliamagyarázatot férje oldalán, szorgalmasan szüli majd a gyerekeket - istennek tetsző dolog -, és kevergeti a levest - férjének tetsző dolog - aztán a végén felkapaszkodik majd a mennyekbe. meleg papnövendék, aki ráadásul idegesítően kezeli a melegségét; szélsőjobboldali kántor, aki egyébként segédmunkásként is dolgozott; gyönyörű szép latinovits szerű fiú, tizenkilenc éves pózoló, született hős, akinek minden mozdulata, még a legtitkosabb jósága is olyan mintha ötven kamera venné; borzalmasan rossz pedagógiai érzékkel rendelkező kiöregedett nyelvtantanár, aki a jóég tudja mit keresett itt; örökifjú, de frusztrált magányos nő, azon gondolkozom mi az agglegénynek (két gé?) a női megfelelője, az aggszűz hülyeség, mert volt már férje; fáradt vagyok gondolkozni. és persze az itteniek, a gyönyörű erdélyi nők, vékony, karcsú testel, és meleg, barna szemekkel, és olyan színű bőrrel, amilyen a görög istenek lehetett; ezekről aztán rendszeresen kiderül, hogy alig huszon egy két három évesek, és a gyerekek közül legalább az egy a sajátjuk.
vicces látni az erkölcsi, és szociális különbségeket is; mi pestiek tulajdonképpen folyton kritizálunk valamit, nagyon okosan, amiben általában igazunk is van; ezzel is palástolva az itteni életképességünket. tulajdonképpen azon kívül hogy vigyázunk a gyerekekre (amit szinte bárki megtehetne aki itt van) és valahogy pénzt és/vagy kaját szerzünk más értékünk itt nagyon nincs. hiába a művelt, okoskodó baromságaink, amivel pontosan látjuk, hogy milyen béna a vezető atya, hogy ez mit követ el, hogy azt miért nem oda kéne tenni, hogy amannak a szülei úgyis inni fognak - különösen a pszichológus lány durva sztereotípiái a legidegesítőbbek nekem - nagyon nem tudunk itt magunkkal mit kezdeni. jóságunk áll jóság, az egyik istennek próbál udvarolni vele, a harmadik magának, a negyedik a családja előle menekül, az ötödik pózól, a hatodiknak meg minden mindegy; de nincs meg bennünk az a józan derű és kézbesimuló élni tudás, ami az itteniek sajátja. fele annyit panaszkodnak, kétszer annyit csinálnak mint mi, és ha épp ugyanannyit is, az is kétszer annyinak tűnik; ők nem beszélnek választékosan, és nem dolgoznak ki hatékony terveket, nem törődnek a gazdasággal, politikával, egésségi normával, nem akarnak terápiát gyártani a gyerekeknek; ők reggelit, ebédet és vacsorát készítenek, és hugyos, sz*ros, bolhás, tetves ruhákat mosnak. pedig bárdolatlan, tanulatlan, kicsit egyszerű emberek ezek, főleg ha mély dolgokról van szó, akkor tűnik fel ez; de őket látom inkább szentnek, nem az atyát, főleg nem magunkat.
a hegyek; a hegyek. a hegyek azok a hegyek, és róluk meg ha lehetne is, nem érdemes elfogulatlanság nélkül írni. kétszer voltam eddig csak nagyobb túrán; a saskőnél, ahonnan belátni fél hargitát, és a szent anna tónál, ami meg majdnem húsz kilométer innen, meredek kapaszkodón. a fák betakarnak, a hegyek megnyugtatnak, a szelek elringatnak; erről tényleg nem lehet beszélni, erre a költészet való. nem hagynak gondolkozni az erdei utak, nem hagynak félni a fák, nem hagynak emlékezni a hegyek. kár hogy a településekbe már beköltözött kikaparhatatlanul a civilizáció, a globalizáció, az infláció, és a többi idióta ció végződésű baromság (pedig annó a vakációt hogy szerettük a suliban, nemigaz?) de a hegyeket békén hagyta; vad málna nő, és benne medve nyomok, amitől az ember jólesően összeborzong; legendákban lépked, néha énekel, hátha tényleg erre jár egy mackó, a távolságok egészen más köntöst kapnak (két óra járásföld, három óra járásföld) a fények megtörnek mint délután, valami babazsúron, ahol félig behúzták a függönyöket; a mohák, a tűlevelek, de még a kövek is puhák, mint a gyerekkor, és a ledőlt, halott fáktól pedig ünnepélyes, templomszerű lesz ez az egész. szinte fürdeni járok a fák közé. még nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az amit megváltoztatnak bennem, és mi az, amit kitörölnek belőlem, de érzem hogy valamit megmozgatnak ott belül, mint ahogy az öregek érezhetik az itteni borvíz hatását; megjegyzem számomra ihatatlanul sz*r, olyan mintha vasúti síneket nyalogatnál; de fél románia ezért jár ide.
átúsztam a szent anna tavat; ez viszont fontos, személyes élmény, az előbb gondolkoztam rajta, hogy mennyivel jobban, mint ahogy az hiszem. két dolog miatt is; a pózólós nagyon szép gyerekkel vágtunk bele, egyszáll kisgatyába, és egészen biztos vagyok benne hogy amolyan rejtett rivalizálásból; de nem a lányoknak, inkább egymásnak akartuk megmutatni, mennyire f*sza gyerekek vagyunk. hideg volt a víz nagyon, tizenöt fokos, most néztem a román meterológia honlapján, aznap maximum tizenhat, tizenhét lehetett, de olyan erős, k*rvahideg szél fújt, hogy lehetett az akár tíz is. se én, se ő nem csináltuk volna végig, ha nem együtt vagyunk; így viszont muszáj volt végigjátszani ezt a gyerekes szkanderpárbajt, és talán épp a körülmények miatt, de egészen tiszta, és mély barátság lett belőle, mire kijöttünk. a tó másik felénél a víz már fekete volt, a fák miatt nem érte a nap, ott olyan hideg volt a víz, és úgy görcsöltünk - érdekes inkább ő mint én - hogy az már akár nem is volt játék. aztán egyszál pöcsben (sajnos szó szerint, a boxerből kikandikál az embernek, neki fecskéje volt; akaratomon kivül is felvilágosító szerepet játszottam egy kicsit szegény lányoknak) vissz*rohantunk a tóparton; nyolcszáz méter széltiben a tó, és körbefutottuk, az lehetett több, mint egy kilométer. ez azért fontos, mert a végén tényleg tapintható barátság lett belőle; mondjuk ő is marci, lehet azért, de ő marcell. furcsa mert egészen addig iszonyatosan frusztrált és zavart hogy ottvan; - annyival szebb és férfiasabb jelenség volt, hogy még a gyerekek mellett se tudtam mit kezdeni vele; idegesítően volt mind a kettő, túlzásba vitte mind a kettőt; láttam a lányokon, hogy ők is inkább így vannak vele, tényleg mintha valami latinovits reinkarnáció jött volna ide gyerekeket pesztrálni - de ezután a vasember próba után már olyanok voltunk, mintha közös háborúból jöttünk volna, kölcsönösen egymás életét mentve ezerszer. de ennél is fontosabb hogy megváltozott egy kicsit önmagammal való viszonyom: nem hittem volna hogy meg tudom csinálni. nyilván gyerkesen és kamaszosan felfújom ennek a jelentőségét, mintha valami nagy tettet vittem volna végbe, megmásztam volna a himaláját, vagy megöltem volna busht, vagy tudomisén; de akkor is egy napig legalább erősnek éreztem magam, és úgy éreztem hogy élek. mintha ez lenne az élet hogy az ember hideg vízben úszkál, és utána egyszál pöcsben rohangál; de bármilyen nevetséges is, utána egy napig bármit meg tudtam oldani, bárhova el tudtam volna jutni, minden vizsgán átmentem volna, és meghódítottam volna bármilyen nőt is (ha épp a sokkal szebb marci nem néz oda), és ez olyan érdekes és mély, és egy kicsit nevetséges élménnyé is tette az egészet, mintha egy pillanatig stalone lettem volna a roxy ötben.
naplóbejegyzés: a helyi diszkóban unkle szól: az in a state. nem voltam ott szigeten. itt a problémák olyan súlyosnak és valóságosnak látszanak; nincs mit enni, nincs mit dolgozni, nincs hol lakni, az ember szinte irigyli ezeket az embereket érte; hiszen itt vagyok én, kis hülye pöcs, és azt érzem épp most fájó bajomnak, hogy nem voltam unkle-n, a szigeten. a picsába is. kimegyek sétálni. abbahagyom. azt hittem hogy jó érzés lesz mindezt leírni, nézz oda, ez is olyan terápia; de ez a szám most jobban esik. akkor már megjegyzem ide is, hogy van új múm lemez. nevetséges, de ez tesz boldoggá, és az újramelegített kávém, meg a banán (banana rouj romana!). elbaszott marslakónak érzem magam, aki kicsit ügyetlenül, és illedelmesen próbál beilleszkedni, de ilyenkor kurvára nem zavar, amikor ilyen zene szól. ez lesz a címe is ennek a blognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése